Mesteri hatalom 23.

Mikor Sanyi visszatért, hogy beágyazzon, a lány még mindig ott ült. Akkor leguggolt elé, és megfogta a kezét.
- Csak nem vagy rosszkedvű?
- Mi...? Hogy én...? Jaj nem, dehogyis. Sőt, nagyon is jó kedvem van.
- Ennek igazán örülök. – Sanyi leült Dia mellé. – Arra gondoltam, most, hogy egész jó házat építettünk meg berendeztük, elmehetnénk kirándulni... persze, csak ha akarod. Mielőtt felbosszantott volna valaki, ezt terveztük Karácsonykor is, nem?
- De... Sanyi, miért nem beszélsz vele? – Dia szándékosan nem mondta ki Niki nevét, mert érezte, hogy az olyan volna, mintha egy lavinát bocsátana útjára.
- Nem érdekel – jelentette ki Sanyi tömören. – Ő csinálta a bajt magának, nem én. Nekem semmi bajom nem lett volna, ha nem kezdi el a hülyeségeit.
- Sanyi – próbálkozott Dia. – Tudom, hogy hülyeség volt, amit N... szóval, amit mondott, de... de kérlek, próbálj megbocsátani neki. Lehet, hogy nem is úgy értette.
- De igenis, pontosan úgy értette! – dühöngött a férfi. – Ezt te is, ő is, és én is tudjuk! És én nem fogok meghunyászkodni előtte! Ne is álmodj róla!

Dia szerencsétlen képpel nézett maga elé. Sanyi behunyta a szemét, és mélyet sóhajtott.
- Nem téged akarlak megbántani – morogta. – Eszem ágában sincs. De Niki... Niki most... most úgy viselkedett, amivel engem igencsak megbántott. Kétségbe vonta a megbízhatóságomat, pedig ha van valami, amire ugrok, hát akkor ez az.
- Én tudom ezt – mondta Dia. – Ezért Niki nevében is szeretnék bocsánatot kérni tőled.
- Nem neked kell, hanem neki. Túl jószívű vagy hozzá.
- A barátaimat nem hagyhatom egyedül – felelte Dia csendesen. – Mégha hibáznak, akkor sem.
Sanyi vállat vont.
- A kedvemért – tette hozzá a lány, és kitapogatta Sanyi kezét -, a kedvemért, bocsáss meg neki.
Sanyi arca rezzenéstelen maradt.
- Miért akarod ezt? A te munkádat is kritizálta, nem csak az enyémet. Neked is haragudnod kéne rá!
- A megbocsátás erény. És én elfogadom azt, hogy senki se tökéletes.
Sanyi összeszorította a száját. Dia kérlelőn nézett rá.
- Kérlek.
Semmi válasz.
- Kérlek, te is fogadd el úgy őt olyannak, amilyen. Engem is sokszor megbántott, de mindig megbocsátok, mert az ember ilyen: sebez és sebezhető. Csak jót akart.

- Na perszeee! – horkant föl a férfi.
- Féltett engem. Ez abszolút normális.
- De tőlem! Fölakasztom magam, ha azt mondod, ez is abszolút normális! Hát olyan rossz vagyok én hozzád?!
- Dehogy. Tudom, hogy ebben volt némi ellenszen kifejezése is irántad, de...
- Nem, ez nem sima ellenszenv volt, ezt ellenséges bizalmatlanság!
Dia felsóhajtott.
- Tehát nem vagy hajlandó megváltoztatni a véleményed?
- Nem én!
- Jó. – Dia felállt, és kiment a szobából. Sanyi rettentően utálta magát. Legszívesebben ordított volna. Az egész délutánját elrontotta ezzel. Este is rosszkedvűen üldögélt, és cseppet sem örült neki, hogy aznap van a születésnapja, s ezt Dobra Nikolettnek sikerült elrontania.
Pontosabban Diának. Az ötletével.

Másnap már visszament dolgozni az építkezésre, de hasonlóan pocsék kedvvel, mint tegnap. Mégis, miután hosszú harcokat folytatott a lelkiismeretével, eldöntötte, hogy mégiscsak eleget tesz Dia kérésének, és elmegy Lagerfeltbe. Legföljebb félreteszi a büszkeségét, és nem vár bocsánatkérést, és később ér haza.
De a büszkeségét milyen nehéz félretennie...!
Alig bírt a munkájára koncetrálni. Volt, hogy majdnem elejtett egy téglát, s ilyenkor munkatársai dühösen ordibáltak vele – de mardigóiul. Sanyi nem törődött vele, hogy nem értik, visszaordított magyarul valami igen gorombát. És ez így ment egészen este hatig, mikor Lagerfelt felé vette az irányt.
Mikor odaért, felment a lépcsőn, és körülnézett. Amint meglátott egy fiút, elkapta a karját.
- Hé, várj egy kicsit!
- Lawren?
- Nem láttad Dobra Nikit valahol?
- Honnan tudnám, ki az?
Sanyi bosszúsan engedte el. Végül Gwedmirt kereste fel.
- Jóestét – lépett be a nő hívására.
- Sanyi! – kiáltott fel Gwedmir mester. – Isten hozott! Foglalj helyet!
- Az a helyzet, hogy én... – kezdte a férfi, de végül leült.
- Nagyon örülök, hogy ismét látlak – mosolygott Gwedmir.

Sanyi nem felelt.
- Na és hogy vagy? És... Dia...? Ő hogy van?
Sanyi megköszörülte a torkát.
- Nos, hát... jól.
Gwedmir csodálkozva figyelte.
- Csak nincs valami baj?
- Dehogy – préselte ki magából Sanyi. Kezdte kényelmetlenül érezni magát. – Dia... remekül van.
- Biztos?
- Hogyne... gyerekünk lesz – nyögte ki végül a Lagerfeltes mester.
Gwedmir meghökkent, de aztán elmosolyodott.
- Ideges vagy?
- Hát... egy kicsit... – Sanyi érezte, hogy megint remegni kezd a gyomra.
- Kérsz egy teát?
- Neem, köszönöm – dadogta a férfi. – De... azért... örülök is.
- Gratulálok. Szerintem semmi okod nincs az idegeskedésre. Remek dolog, ha valakinek gyermeke születik.
- Igen, biztosan... Mester... nem látta Dobra Nikit valahol?
- Dobra Nikit...? Nem. Úgy tudom, akárcsak ti, ő is elköltözött valahová.
- Oh. – Sanyi elgondolkozott. – És nem tudja, hová?
- Nem, de biztosan itt lehet a környéken.
- Köszönöm. – Sanyi felállt. – Akkor megyek is.
Kezetfogott Gwedmirrel, majd kisietett Gwedmir szobájából. Végigsietett a Lagerfelt előtti utcán. Közben magában szitkozódott. Hogy a fene vinné el Dobra Nikolettet! – füstölgött magában.

Dühében félrerúgott egy követ, majd megállt, és körülnézett. Hol keresse most? Csakis Dia kedvéért jött el, és most úgy tűnik, hiába.
„Ez is csak azt erősíti meg, hogy nincs szükség a megbocsátásomra!” – gondolta, s hazaindult. Már jócskán besötétedett, a csillagok fényes pontokként világítottak a felhőktől sötétlő égen. Sanyi fázósan húzta össze magát. Lassan eleredt az eső, a csillagok a fellegek mögé bújtak. Sanyi a sötéten fürkészte, s egyre nyugtalanabb lett. Maga sem tudta volna szavakba önteni, mi váltotta ki ezt a nyugtalanságot, de átjárta minden porcikáját. Fejére húzta a csuklyáját. Az eső már zuhogott. Mennydörgés töltötte be a környéket, valahol, a távolban átcikázott egy villám. Hatalmas szél kerekedett, Sanyi alig bírt megállni a lábán. Megkapaszkodott az egyik ház kerítésében, és zihálva meredt az esőbe.
„Ez is Niki hibája!”

Végül elrugaszkodott a kerítéstől, s futásnak eredt a pocsolyáktól hemzsegő úton, de megcsúszott, és elvágódott. Mielőtt feltápászkodhatott volna, észrevett egy magas alakot, tőle alig pár méternyire, de olyan sötét volt, hogy nem látta az arcát.
- Ki vagy te? – nyögte a Lagerfeltes mester.
Az alak nem felelt. Sanyi most még nyugtalabb lett. És ez a nyugtalanság kezdett az elviselhetetlenségig fokozódni.
Aztán még két alak bukkant fel, és odaálltak az első mellé. Sanyit balsejtelem kerítette hatalmába; azonnal négykézláb hátrálni kezdett, de ekkor valaki hátulról átkarolta a nyakát.
Sanyi megragadta az idegen kezét, hogy lefejtse magáról, de hiába. A három alak egyre közelebb ért, s Sanyi ekkor látta meg, hogy mi van a kezükben.
Miközben fáradhatatlanul kapálózott, egy villám megvilágította azokat a valamiket. Dárdához hasonló tárgy volt mind, és az elejükön egy zöld nyíl díszelgett, ami már csak arra várt, hogy belefúródjon Sanyi testébe, s örök álomba ringassa őt.

Dia a faliórára nézett. Fél tizenkettő. Sanyinak már rég otthon kellene lennie. A munkaidő legkésőbb nyolcig tart. Hol lehet ilyen sokáig?
A szél őrjöngött odakint, és hangosan dörgött az ég. Vihar volt, és Dia emiatt még jobban aggódott a férfiért. Csak nem esett valami baja?
Végül úgy határozott, utánajár a dolognak. Vállára kanyarította mesteri köpenyét, csuklyát húzott a fejébe, és kilépett az utcára. Még mindig zuhogott, habár már fél óra telt el azóta, hogy Sanyit megtámadták. Gyors léptekkel haladt, fejét forgatva figyelt a legapróbb neszre is. Néha megrezzent, amikor a bokrok ágai megreccsentek. A gombóc felcsúszott a torkába.
- Sanyi! – kiáltotta. – Sanyi, merre vagy?
Nem érkezett válasz.
- Sanyi! – próbálkozott újra Dia.

Végiggyalogolt az utcán, majd befordult egy másikba – abba, ahol Sanyi járt alig egy órával ezelőtt. És itt is talált rá; hason feküdt az aszfalton, félrefordított arccal. Mikor Dia leguggolt hozzá, és a karjánál fogva megpróbálta a hátára fordítani, nem sikerült neki. Sanyi mozdulatlan és nehéz volt, mint egy kőszobor.
- Sanyi – szólalt meg Dia halkan. – Sanyi!
Ismét megkísérelte megmozdítani. Sanyi behunyt szemmel hevert, és olyan volt, mint egy élettelen bábu. Dia végre megfordította, és vizslatón nézte a férfi arcát. Megriadt. Sanyi kinyitotta a szemét – ami élénkvörösen felvillant.
Dia ijedtében hátrahőkölt, de Sanyi újra becsukta a szemét.
A lány óvatosan közelített hozzá.
- Sanyi...?
Semmi.

Dia végül összeszedte a bátorságát, és felnyalábolta Sanyi ernyedt testét. Még mindig ólomsúlyúnak érezte.
„Valami nem stimmel” – gondolta Dia. Nagy-nehezen elhurcolta Sanyit a házukig, ahol lábával berúgta az ajtót, fejével felkapcsolta a villanyt, bevitte Sanyit a hálószobába, és az ágyra fektette.
Betakargatta a mestert, majd főzött egy teát, hátha meg tudja itatni vele.
Mikor visszaért, Sanyi még mindig ijesztő arccal feküdt. Dia leült mellé egy székre.
- Sanyi.
Sanyi szemei felpattantak, egy vörös villanás – aztán felült, s fuldokolni kezdett. Közben ide-oda csapkodott maga körül – csaknem eltalálta Dia fejét.
- Sanyi!

Sanyi köhögött és fuldoklott, majd lefordult az ágyról, s Dia lábai előtt hempergett, keze a torkán, és ijesztő hangok kíséretében jajongott.
- Sanyi, mi... – kezdte Dia. Lehajolt, hogy segítsen, de ekkor a Lagerfeltes mester abbahagyta a fuldokolást, és hangosan zokogott. Dia ebben a pillanatban vette észre az apró szúrásnyomokat Sanyi arcán. Hátratolta a székét, és letérdelt hozzá.
- Sanyi!
A férfi megragadta a kezét, és a vállán zokogott tovább.
- Sanyi, mi bajod? – esett kétségbe a lány.
Jó időbe telt, mire Sanyi úgy-ahogy megnyugodott.
- Össze-vissza szurkáltak – nyöszörögte. – Megbénultam... tőle... olyan... hányingerem van.
- Kik szurkáltak össze-vissza?
- Hárman... egy lefogott. A... azt hiszem, nem véletlenül támadtak... meg.
- Hogy érted ezt?
- Azt hiszem – motyogta Sanyi, miközben Dia az arcát simogatta -, hogy közük lehet a Jaeliekhez. Azt hiszem, valamire készülhetnek. De éreztem, hogy meg fognak támadni. És... és furcsa volt a fegyverük, hasonlított az ideglövedékhez, és mégsem... új fegyverük van, Dia, tudom, hogy új, és sokkal hatásosabb... rosszul vagyok, írtózatosan fájdalmas volt... szörnyen...
Dia hallgatott, végül így szólt:
- Ebből semmit sem értek.
Sanyi behunyta a szemét.
- Nem baj. Én értem, hogy baj volt, baj van, és baj lesz. Jönnek!
- Dehogy jönnek, miket beszélsz!
- Miket?! Miket beszélek?! Mardigo veszélyben van, és te meg csak azt mondod hogy miket beszélek? Hát persze, hisz nem téged támadtak meg, hanem engem. Szerintem Jaeliek voltak.
- Ha Jaeliek lettek volna, nem gondolod, hogy az első adandó alkalommal belédnyomtak volna vagy száz ideglövedéket? Egyébként is, ők általában nem úgy támadnak, hogy hirtelen lefognak és annyi. Imádják felbosszantani az embert. Én már csak tudom, hisz nem eggyel és nem is kettővel találkoztam az életem során. Higgy nekem, Sanyi, egyszerű banditák lehettek, akik megpróbáltak megölni, csak éppen halhatatlanságod révén, nem sikerült. Nyugodj ebbe bele, és inkább azt mondd meg, az arcod miért van teleszúrkálva, miért fuldokoltál és mitől piros a szemed.

- Látod?! – tajtékzott Sanyi, és felült. Vádlón nézett a lányra. – Látod?! Piros a szemem, mert ők csinálták, a Jaeliek, és te nem hiszel nekem, nem, mi, miért is hinnél, te nem voltál ott! Márpedig én éreztem, hogy baj lesz, és tessék! Azon se csodálkoznék ha ránktörnék az ajtót...
Dia hitetlenkedve megcsóválta a fejét.
- Nem tudom mi bajod, Sanyi, de remélem, hogy holnapra már újra a régi leszel. Szerintem aludj egy kicsit, biztosan fáradt vagy. – készült, hogy fölálljék. Sanyi összehúzta a szemöldökét.
- Nem hiszel nekem, igaz? – kérdezte csendesen.
Dia felsóhajtott.
- De hiszek neked. Legalábbis abban igen, hogy megtámadtak, és belédszúrtak néhány tűt, vagy effélét. De...
- De mi?! – mordult föl Sanyi. Az arcára mutatott: - Nézd meg az arcom! Nézd csak meg! Látod? Te magad mondtad, hogy tele van szúrásnyomokkal!
- Sanyi, miért kiabálsz? Miért vagy ennyire ideges? Semmi baj nincsen már, biztonságban vagyunk. Nem történt semmi, megtámadtak, de túlélted, kész. Ne aggódj.
- De igenis aggódom, mert te nem aggódsz, pedig te vagy Mardigo legerősebb harcosa, Lagerfeltes mestere, ésatöbbi ésatöbbi, de mégsem zavar téged, hogy mi történt velem! Hát akkor majd megnézhetjük magunkat, amikor csapatostul fognak betörni ide! Mindenki fejvesztve fig menekülni, s akkor már túl késő lesz. Nem gondolod, hogy neked, mint az egyik legerősebb embernek itt Mardigón, figyelmeztetnie kéne a többieket?
- Jaj, Sanyi, mit vársz? Álljak ki a porondra, hogy „Hé, hahó, Sanyit megtámadták az éjjel, és azt hiszi, Jaeliek voltak, tehát féljetek?”
- Gúnyolódj csak! Azt hittem, egy kicsit is megértőbb leszel. Na sebaj, végülis én tudom, hogy jönnek, a te bajod, ha nem hiszel nekem, nem igaz? Tehát én most megyek, rendbeszedtem magam, és megyek aludni, te meg csinálj amit akarsz, engem aztán nem érdekel!

Sanyi nehézkesen feltápászkodott, és kitámolygott a fürdőszobába. Dia elgondolkozva nézett utána, nem is tudta, mit mondjon. Valóban nem aggasztotta annyira a támadás már, mint az első pillanatokban, hisz Sanyi jól van már, és bízott benne, hogy a vörös szem is csak a képzelet játéka volt csupán.
„Na majd meglátjuk” – gondolta, s ő is felállt. A konyhába indult, megvajazott magának egy kiflit, de mindutalan Sanyi szavai jártak az eszében. Lelki szemei előtt a férfi egy sötét sikátorban rohant, csurom vérésen, és egyre csak azt kiáltozta:
- Jönnek, jönnek!

Dia letette a kést a kezéből. Nem hagyta nyugodni ez az eset. Sanyi kilépett a fürdőből; vagy száz tonna mardigói kenceficét kent magára, még gyors szakállnövesztőt is, amitől pillanatok alatt hatalmas szakállrengeteg jelent meg rajta.
- A mardigóiak ízlése a kajákban borzalmas, de az ilyenekhez profin értenek – mondta a férfi elégedetten, majd Diára nézett. – Hát te meg mit csinálsz?
- Azon gondolkozom, hogy vajon miért hiszed egyből azt, hogy Jaeliek voltak.
- Onnan, hogy mardigói banditával még nemigen akadtam össze. És hát ezek a szemetek azok, akik mindig keresztbe tesznek nekünk, nem?
- Lehet, hogy vannak, csak elbújnak előled – felelte Dia, egy kis mosollyal a szája sarkában.
Sanyi elhúzta a száját.
- Állandóan gúnyolódsz velem? Hát nem aggódtál értem semennyire?
- Dehogynem, az első pillanatokban kiváltképp, de most, hogy beszélgetünk, már csak nevetni tudok.
Sanyi felnyögött.
- Én meg sírni! Mondd, miért hangzik olyan abszurdul, hogy Jaelek támadtak meg és nem egyszerű banditák? Szerintem semmi különös nincs benne, te magad mondtad, hogy megalakult a Jaelek Szövetsége, és én magam lőttem ki a hajóikat, amikor először támadtak.
- Sanyi, inkább menj aludni.
- Nem megyek! Addig legalábbis biztosan nem, amíg nem hiszed el.
- Tudod mit, akkor holnap elmegyek veled oda éjfélkor, és megnézzük, jó?
- Az nem jó! Nem mennek oda minden este...
- Azt te meg honnét tudod?
- Mert így logikus, és kész! Áh! Mit tudom én, egyszerűen fura lenne.
- Lehet, hogy azért mentek oda, hogy előássanak valamiféle kincset, és azért támadtak meg, mert azt hitték, te is a kincsüket akarod – mosolygott Dia, és tréfálkozva felemelte a kést.
- Ne legyél már ilyen, légy szives! Mindig akkor vagy komoly, amikor nem kéne, és akkor viccelődsz, amikor életbevágóan fontos dologról van szó! – mérgelődött Sanyi.
Dia elnevette magát.
- Áhá, szóval te így gondolkodsz rólam? Jól van, jól van, ezt megjegyeztem!
Sanyi fáradtan legyintett.
- Már az összes érvemet felsoroltam. Úgyhogy innentől csak rajtad múlik, mikor fújsz riadót, és mikor nem. Ha nem fújsz, rosszul teszed, annyit mondhatok. – Sanyi elfordult, de Dia megragadta a könyökét, és visszafordította. Ezúttal nem nevetett.

- Ha több embert is meg fognak támadni, ígérem, hogy komolyabban fogok figyelni, és ha kell, kiállok a porondra is, bejelentem, hogy megszállnak minket, vagy bármi, amire éppen az intő jelek fognak utalni. De most már tényleg pihenj, és holnap kend be az arcodat szakálleltüntetővel, mert így még borzasztóbban nézel ki, mint az utcán fekve.
Sanyi bosszúsan mordult egyet, de végül sarkon fordult, és bevonult a hálószobába. Dia megfürdött, aztán bezárta az ajtót, és Sanyi után ment. A férfi már betakarózott, és egy könyvet lapozgatott.
- Mit olvasol? – érdeklődött Dia.
- Hm? Ja, nem olvasom, csak nézegetem. Tudod, azt a jó kis könyvet, ami hál’ istennek, végre magyarul van.
- Hadd nézzem csak! – nyúlt Dia a könyv után, majd mikor beleolvasott, bólintott.
- Valóban jó könyv.
Sanyi letette a földre, és Dia felé fordult.
- Utálok veszekedni – dörmögte.
- Miért, most veszekedtünk?
- Majdhogynem igen. Kicsit haragszom rád.
- De hát miért? Semmi okod nincs rá, Sanyi. Legalábbis... úgy vélem, nem viselkedtem annyira bántóan veled. Ha meg igen, bocsáss meg.
Sanyi válaszul csak mordult egyet, és a másik oldalára fordult.
- Jó éjszakát.
- Jó éjszakát.

De Sanyinak nem jött álom a szemére. A hold bevilágított a szobába, sápadt fénye a takaróra vetült. Dia már régen elaludt, míg a férfi csak mozdulatlanul feküdt, és a sötétbe meredt. Aggasztotta a helyzet. Szinte várta, hogy rájuktörjenek, de semmi ilyesmi nem történt.
Mikor végre elbóbiskolt, hamar felébredt. Először nem is értette, miért. De aztán észrevette Diát, amint egy széken ül, és az ablakot nézi.
A Lagerfeltes mester felült.
- Mit csinálsz? – suttogta.
A lány nem felelt. Sanyi kimászott az ágyból.
- Dia, minden rendben?
Semmi.
Sanyi odament a székhez.
- Dia.
Dia végre felé fordult. A sötétség miatt Sanyi nem látta az arcát.
- Hahó – suttogta a férfi. – A holddal beszélgetsz?
- Jaj... szia. Hogy micsoda...? Jaj, nem, dehogyis. Csak nem tudtam aludni.
- De hát... az előbb még itt szuszogtál a fülembe.
- Utána felébredtem.
- Értelek. Nos, hát akkor? Én is felébredtem.
- Mi hát akkor? – értetlenkedett Dia.

Sanyi széttárta a karját.
- Megiszunk egy kávét? Vagy elmegyünk sétálni?
- Sétálni? Te beteg vagy!
Sanyi felnevetett.
- Legalább megláthatjuk, megtámadnak-e.
- Jaj, Sanyi, ne kezdd már megint...
- Én nem kezdem, csak folytatom. Aggódom Mardigo miatt, értsd meg.
- Semmi okod nincs rá. Ne aggódj, Mardigo nem fog felrobbanni.
- És ha mégis lemészárolják az egész népséget?
- Majd jövünk mi, és megakadályozzuk, hogy ez ne történjen meg.
Sanyi felsóhajtott.
- Oké, oké... te győztél. De attól még elmegyünk sétálni, ugye?
- Hogyne – bólintott Dia fáradtan. – Vagyis... várj... annyira fáradt vagyok... muszáj lefeküdnöm.
Sanyi meghökkent.
- Miért?
Dia nagy-nehezen elbotorkált az ágyig.
- Nem tudom, csak... – sóhajba fúlt a hangja.
- Rosszul vagy? – aggodalmaskodott Sanyi.
- Szerinted? – hallatszott a lány erőtlen hangja.
A Lagerfeltes mester a szája szélét harapdálta.
- De... miért?
- Biztosan a... gyerek miatt – motyogta Dia.
- Gyerek...? Mi... ja! Hát... persze – nyögte ki Sanyi zavartan. – Úgy érted, hogy ő... – nyelt egyet. – Ő okozza?
Dia nem válaszolt – szinte Sanyi mondata elején elnyomta az álom, Sanyi pedig csüggedten kiült a konyhába, elszívott egy cigarettát, majd szomorúan bámult a szobaajtóra a füstön keresztül.

***

Sanyi egy hét múlva találkozott össze Nikivel, s Dia miatt elnézést kért a lánytól. Nikin látszott, hogy kicsit még neheztel, de már mosolyogva váltak el egymástól.
Dia minden nap hasonlóan fáradékony volt, mint első este. Sanyi ezért gyakrabban elment sétálni, mert megmagyarázhatatlan elkeseredettség lett rajta úrrá, akárhányszor a lányra gondolt. Mintha eddigi boldogságuk teljesen szertefoszlott volna.

Közben egyre több nyugtalanító eset történt. Úgy tűnt, Sanyi jóslata beválik, mert megszaporodtak a támadások szerte a bolygón. Több csatába kellett indulniuk, mint eddig bármikor - mintha az egész univerzumnak magas láza lett volna: mindenütt harc, kegyetlenség, éhezés. Lawren Sándor már nem lelte nagy örömét az öldöklésben sem – menekült a munkahelyéről, menekült hazulról, és most már menekült a harcok után is, egy-egy elhagyatottabb helyre. Rendszerint ezektől a sétáktól remélte s nyerte vissza lelki békéjét.
Hamar beköszöntött a szeptember, a nyár véres háborúival búcsúzott el tőlük és adta át helyét a borongós, esős őszi napoknak. A fák levetették eddigi zöldellő ruháikat, s még tarkábban öltözködtek. Hideg lett. Dián gyakori rosszullétek lettek úrrá, még rosszabb kedvet varázsolva Sanyinak. Nem találta a helyét. Ellátogatott egy földi kocsmához hasonló ivóba, ahol összetalálkozott rég nem látott barátaival: Gyulával és Zsigmonddal.

- Sanyi! – kiáltott fel Zsigmond, mikor meglátta. Felpattant a helyéről, és az asztalukhoz invitálta a férfit. – Évek óta nem láttalak! Mi újság felétek? De megváltoztál!
Sanyin egy kopott kabát volt, haját ismét megnövesztette, arca borostától feketéllett. Karikás szemei miatt nem tűnt túl biztatónak a helyzet. Alig hallhatóan köszöntötte Gyulát, majd letelepedett hozzájuk.
- Egy sört az úrnak – mondta mardigóiul Zsigmond a csaposnak, majd Sanyira nézett, keze a pénztartóján. – Vagy mást kérsz inkább?
A mardigóiak pénztartónak nevezték a pénztárcát, ámbátor jóllehet semmiben se különbözött tőle.
- Jó lesz a sör – morogta Sanyi fáradtan.
Mikor kézhez kapta az italt, Zsigmond homlokráncolva figyelte.
- A húsz éves, és komor Lawren? Mi a fene történt veled? Virulnod kéne, előtted az agglegényélet!
- Az már nem – hallatszott Sanyi dörmögő hangja, és belekortyolt a habos italba.
- Hogy-hogy? – hökkent meg Gyula.
- Dia gyereket vár – morogta Sanyi, majd elfordította a fejét, hogy ne kelljen barátai szemébe néznie. Újból kortyolt egyet.
Gyula és Zsigmond összenéztek. Hirtelenjében azt sem tudták, mit mondhatnának.
- Hol laktok most? – érdeklődött Gyula, hogy elterelje a figyelmet a témáról, ami láthatólag kínos volt Sanyinak.
- Egy csendes helyen – hangzott a tömör válasz.
- És van munkátok?
- Nekem van, Diának nincs. Vagyis hát... eddig volt... de... – Sanyi nem fejezte be a mondatot.
- Aha, az jó. És... milyen munkád van?
- Egy dögunalmas építkezésen vagyok.
- Hát igen, aki olyan örökmozgó, mint te, annak csakugyan unalmas lehet.
Sanyi mordult egyet.

- És veletek mi van?
- Zsigmond Nikivel él – fogott bele a mondókájába Gyula. – Én meg igazából hol itt, hol ott. Annyi a küldetés és munka, hogy nem érek rá állandó lakhelyet keresni magamnak. Hallottad, hogy a minap micsoda felkelés robbant ki Retón?
- Retón? – ismételte Sanyi, s ez a hír úgy tűnt, valóban felkeltette az érdeklődését.
- Sanyi öt évvel ezelőtt volt Retón – mondta Zsigmond. – Famiont állította meg Diával... ugye jól tudom?
A férfi bólintott. Gyula folytatta:
- Nos, hát állítólag a retóiakat is megtámadták... A Jaelek Szövetsége, hogy pontos legyek.
- Már megint?! – fakadt ki Sanyi. Ökölbe szorította a kezét.
- Ez nem minden. – Gyula előrehajolt, és halkabban folytatta: - Lito is arrafelé van. Valamit tervez, azt olvastam.
- Tervez? – Sanyi gúnyosan elmosolyodott. – Hadd tervezzen. Nem félek tőle.
- A Mardigói Nagy Háború óta kifejlesztették az ideglövedék több fajtáját is. Azt hiszem, néhány év, és jön a második háború is.
- Mint a második világháború? – Sanyi megint mosolygott. – Mivel mester vagyok, mint mondtam, nem érdekel különösebben.
- Ha Dia tényleg gyereket vár, akkor érdekelnie kéne – vágta rá Gyula nyersen. Sanyi felnézett rá. – A gyereketek nem mesterként fog születni, nemde?

Sanyi gyűlölködően nézett mesteri társára. A huszonöt esztendős Dágos Gyula most szinte ellenséggé nőtt a szemében.
- Ehhez semmi közöd – sziszegte.
- Gyulának igaza van – szólt közbe halkan Zsigmond, és rendelt hármuknak egy kávét. – Mikorra várjátok?
- Azt hiszem, áprilisra – mormogta a férfi.
- Áprilisra? Ha kitör a háború, akkor még csak egy-két éves lesz. El kéne költöznötök innen.
- Azt már nem! – horkant föl Sanyi. – Nem fogok elfutni!
- Pedig bizony jobban tennéd – mondta Zsigmond. – Persze, még nem tudod, milyen is lesz az egész, de mindentől meg kéne óvni a családodat.
- Tudunk vigyázni magunkra!
Gyula hátradőlt.
- Még mindig nem nőtt be a fejed lágya?
- Most meg mire célzol? – csattant föl Sanyi.
- Apa leszel – keztdte lassan a Lagerfeltes mester. – vagyis biztosítanod kéne a lányod vagy fiad zavartalan gyermekkorát.
- Minek bujtassam el? Legalább fogja tudni, hogy nem fenékig telfej az élet. Ha hamar beleszokik, jobban fog teljesíteni Lagerfeltben.
- Hagyd – legyintett Zsigmond, látva, hogy Gyula kiabálni készül. – Tök reménytelen. Sokat úgyse tehetsz.
Sanyi mogorván bámult a kávéjára. Karba fonta a kezét, és konok hallgatásba burkolózott.
- Attól tartok, meg fogja haladni az erejét ez a feladat – mondta halkan Gyula, komoran figyelve a férfit. – Sosem volt átlagos élete, és mire kiélvezné, már vége is a szabadságának. Csupán fél, hogy ezentúl nem lesz ideje a kikapcsolódásra, hisz egy gyerek...

Egy pohár csattanva vágódott neki Gyula fejének. A csörömpölésre nem egy mardigói odafordult. Gyula a fejére szorította a kezét. Erősen vérzett a pohár ejtette sebe.
- Normális vagy? – fordult Sanyi felé, de a Lagerfeltes mester addigra már indulni készült. Egy grimaszt vágott csak feléjük, majd hátralökte a székét, és köszönés nélkül elhagyta az ivót. A kávéja érintetlenül állt az asztalon.
Kijött a csapos, és sűrű motyogások közepette igyekezett eltakarítani a pohár maradványait. Zsigmond is lehajolt. Gyula addig zsebkendővel itatta fel a vért.
- Nem normális, esküszöm – morogta Zsigmond.
- Talán nincs minden rendben kettőjük között – vélte Gyula. – Na azt hiszem, lekezeltetem ezt. Baromira fáj a fejem. Kösz az italt.
Elköszönt Zsigmondtól, és kitámolygott az utcára. Zsigmond elgondolkodva nézett a kávéjára. Még másnap is ugyanoda ült le. Így akadt kezébe az egyik legelterjedtebb magyar újság. A harmadik oldalon egy aprócska cikk mellett Lawren friss fotója látható: kócos, hosszú hajjal, borostás, komor arccal. Érett férfinek tűnt.

Egy kisfiú kálváriája, aki túl gyorsan lett férfivá

Lawren Sándor húszévesen is kisfiú maradt. Erre utal az az észrevétel is, miszerint a híres Lagerfeltes mester az utóbbi időben roppant kezelhetetlen, már-már kamaszos viselkedésével elűzi az embereket magától. Köztudott, hogy Lawren jelenleg Kindes Diána (20) élettársa, de hogy meddig tart a nagy szerelem, talán csak napok kérdése. „Egy ivóban láttam Lawrent a barátaival tegnap délután” – idézi fel az eseményeket egy fiatal festő, aki neve mellőzését kérte. „Persze, azonnal tudtam, hogy nagy híreket fogok hallani. Veszekedett Bálint Zsigmonddal és Dágos Gyulával. Megtudtam továbbá, hogy Kindes Diána gyermeket vár. Lawren viselkedése inkább hisztérikusnak tetszett.”

Zsigmond letette az újságot, és lopva körülnézett. Egy fiatal festő? Bizonyára első dolga volt egy kiadóhoz rohanni. Hát akkor már mindenki tudni fogja a nagy hírt. Hamar lefordítják ezt majd mardigóira. Sanyi valószínűleg újra vérszemet kap, ha ezt meglátja.
Fejét csóválva indult haza, de az újságot magával vitte. Mikor hazaért, Nikit is otthon találta.
- Sanyi maholnap átváltozik vérszomjas vadállattá – jósolta Zsigmond, miközben leült egy székre.
- Hogy-hogy?
Zsigmond elővette az újságot, és belekezdett a cikk felolvasásába:
- „Egy kisfiú kálváriája... már-már kamaszos viselkedésével elűzi az embereket... Kindes Diána gyermeket vár...”
Niki kezéből kiesett a tányér, amit a férfi elé kívánt rakni.
- Micsoda?!
- Ja, hát igen, nem tudtunk tegnap találkozni, így nem mondtam. Tegnap derült ki. Sanyi elég... furán adta elő a dolgokat.
- Te jó isten! – kiáltott fel Niki. Átlépte a tányér maradványait, és megnézte Sanyi fotóját. – Mintha egy bűnöző volna, úgy néz ki... lehet, hogy lefényképezték ott?
- Nem tudom, hogy a fényképezőgép mennyire elterjedt Mardigón – vallotta be a férfi tanácstalanul. Niki lesújtó pillantást vetett rá. – Ha nem tudnád, ezer éve ki van találva. Sok mindent vesznek át a Földtől... Igen, ez talán tegnap készülhetett. Biztos nem vettétek észre.
- Nem igen figyeltük – morogta Zsigmond.
- Ez baromi nagy szenzáció lesz a Jaelek számára, ugye tudod?
- Mármint mi?
Niki a cikkre bökött.

- Hát ez. Hogy Dia terhes. Nagyobb veszélybe sodorták Sanyiékat, mint valaha bármikor. Mi a fenét fognak így csinálni?! Lehetetlen lesz a gyerekük számára, hogy normálisan nőjön fel.
- Te meg se lepődsz ezen? – hökkent meg Zsigmond.
- Már miért lepődnék? Dia és Sanyi elég sok ideje laknak már együtt ahhoz, hogy végre gyerekük lehessen.
- De Sanyi abszolút nincs erre felkészülve! Még igaza is van ennek az újságírónak. Sanyi csak egy éretlen gyerek, aki nem tudta kiélni a gyerekkorát, mert máris egy bolygót meg kellett mentenie. Ha láttad volna tegnap! Mint akinek épp most halt meg az anyja. Nem, Niki, hidd el, hogy ez nagyon nagy gondot okoz neki. Belelökték egy szerepbe ami tök idegen számára. Nem tudja ezt elviselni. Ha meg ezt meglátja, hát...
- Felakasztja magát azon nyomban. Én is erre gondoltam.
Gondterhelt pillantást váltottak.
- Tegnap Gyulával megpróbáltuk rávenni, hogy hagyják el Mardigót. Legalább arra az időre, amíg meg nem nyugszanak a kedélyek. Vagy amíg a kis Lawren nem lesz tizenkét éves. Öngyilkosság itt maradni. De mi volt a reakciója? Hozzávágott Gyulához egy poharat.
Niki újfent sóhajtott.
- Igen, Sanyi sose fog megváltozni ebből a szempontból. Hirtelen ember, aki nem képes hirtelen dolgokat elviselni.
- Akkor mit tegyünk? Raboljuk el? – még Zsigmond is nevetett saját képtelen ötletén.
- Dehogyis. – Niki kihúzta magát. – Szólunk Yubalnak.

Mindebből a „kisfiú” semmit sem tudott. Folytatta a munkáját, dühöngött, ordítozott, és menekült. A tökéletes elhanyagoltság érzését keltette Diában, ebből kifolyólag kettőjük kapcsolata sem volt éppen rózsásnak mondható.
Hamarosan ezért Sanyinak, mint hirtelen embernek, hirtelen ötlete támadt. Persze, keresett kifogásokat is, de akárhányszor gondolkozott, csak egy eredményre jutott. Félretette a havi keresetét, és Dia tudta nélkül október elején első uta egy üzletbe vezetett. De aztán nem mert hazamenni. Leült egy parkba, és rágódva bámult maga elé, a gyomrában görcs volt.
„Dia szeret” – győzködte magát. „Miért vagyok akkor olyan ideges?”

Nem tudta, meddig ült ott, míg végül nagy-nehezen megnyugtatta magát. Elment a fodrászhoz, vett magának egy öltönyt, aztán kissé reszkető lábakkal elindult. Remegő kézzel nyitotta ki az ajtót. Dia felegyenesedett ültében. Sanyi szólásra nyitotta a száját, de csak elhaló nyöszörgés jött ki belőle.
- Sz... sz...
Dia homlokráncolva állt fel.
- Sanyi... jól vagy? És... miért vagy ünneplőben? Miért nem dolgozol?
- Sz... szeretnék kérdezni valamit – hadarta a férfi. Megköszörülte a torkát. – Én...
Dia odament Sanyihoz, és az arcát fürkészte.
- Baj van?
Sanyi megrázta a fejét, aztán még mindig remegve, letérdelt, és egy dobozt ráncigált elő a zsebéből. Ügyetlenül babrált a zárjával, de aztán sikerült kinyitnia. Most már alig kapott levegőt. Akkor felpillantott Diára, aki elsápadva nézte.
- Ö... ö... Kindes Diána – nyögte ki végül. Rettentően izgatott volt, szíve vadul dörömbölt a mellkasában. Mi lesz, ha Dia nem lesz tekintettel a szerelmükre? Mi lesz, ha megharagszik? – Hozzám... hozzám jössz feleségül?

Dia elkerekedett szemmel nézett rá, hirtelenjében nem is tudta, mit mondjon, aztán elmosolyodott, és megcirógatta Sanyi arcát.
- Hát persze – mondta halkan. Most Sanyin volt az elképedés sora.
- Tényleg?!
- Tényleg.
- A... akkor... akkor... ez azt jelenti, hogy... szeretsz még?
- Hát persze hogy szeretlek! Sanyi, mi baj van?
Sanyi nevetésben tört ki, bár ez inkább amolyan őrült kacaj volt.
- Akkor jó – nyögte, és úgy érezte, menten elájul. Magához ölelte Diát, de a lány érezte, hogy csupán meg akar kapaszkodni valakiben. – Akkor jó – ismételgette, és összeszorította a szemét. – Én is szeretlek... – motyogta síri hangon. Dia rádöbbent, hogy sír. – Akkor jó – mondta újra a férfi, és magához szorította. Rázkódott a zokogástól, egy idegen el sem hitte volna, hogy az imént még leánykérésre készült. Az elmúlt hetek összes félelmeit kisírta magából, összes magányos órájának fájdalmát. És örült, hogy Dia ott van vele, és nyugtatgatja. Ott volt vele, vigyázott rá...
- Köszönöm... köszönöm... köszönöm... – Sanyi még jobban sírt, arcát Dia vállához nyomta. – Köszönöm...

- Mi baj? – kérdezte Dia halkan. – Nekem elmondhatod, hisz tudod.
- Csak maradj itt – kérte Sanyi, nagy-nehezen összeszedve magát. Aztán hátrébblépett, arcára szorította mindkét kezét. – Te jó isten... te jó isten...
Remegett keze-lába, nem találta a helyét. Végül Dia leültette a kanapéra.
- Nyugodj meg, Sanyi, nagyon kérlek, mert olyan mintha épp most találtál volna egy bombát a lakásban. Semmi baj nincsen.
Sanyi mély levegőt vett.
- Tudod... én... eddig annyira... féltem – suttogta.
- De hát mitől? Tőlem?
- Is. Igazából...
- A gyerek, igaz?
Sanyi maga elé bámulva bólintott.
- Ez a gyerek-dolog... olyan hihetetlenül ért. Még csak húsz éves vagyok. – töprengve elhallgatott. – Nem tudtam hogy elfogadni, így hát inkább dühöngtem.Úgy éreztem, rámszakadt az ég... persze, örülök is – tette hozzá sietve, félőn Diára pillantva. – Csak... nem ekkor gondoltam a családalapításra. Ezért hát, legegyszerűbb, ha megnősülök, és elkezdem rendbe szedni magam... gyerekszoba, ilyesmi... érted...

Dia bólintott.
- Én tényleg szeretlek – folytatta Sanyi, újból Diára nézve. – Nem tudom, kérhetek-e tőled, azazhogy inkább tőletek egy kis időt, hogy felkészüljek lelkileg.
- Miért ne kérhetnél?
- Az a pár hónap... – Sanyi felsóhajtott. – Rohamléptekben múlik az idő, nem tudok vele lépést tartani. Az lenne a jó, ha az ember elkezdene rohanni. Talán akkor utolérem magam...
Dia elnevette magát. A férfi félénken elmosolyodott.
- Amint elkészülünk az előkészületekkel, én szeretném megtartani az esküvőt – váltott témát. – Ahogy gondolod.
- Már azért is, hogy tudjam, tényleg hozzám tartoztok. – Sanyi szándékosan használt többes számot; úgy gondolta, többek között ez is segíti a jövevény érkezésének elfogadásában. – És ígérem, hogy addig is megpróbálok megváltozni néhány dologban.
A lány mosolyogva nézte. Mivel Sanyi befejezte a mondandóját, megszólalt:
- Nagyon örülök, hogy így gondolkodsz. Jól esik, hogy komolyan veszed.
- Hoppá, bocsánat – szólt Sanyi, és sietve Dia ujjára húzta a gyűrűt. – Így már jobb – mondta, rámosolyogva a lányra. – Máris remekül érzem magam.

Dia visszamosolygott rá, majd Sanyi átkarolta a vállát, és magához vonta. Arcát a Lagerfeltes mester hajába fúrta.
- Életem legszebb napjai jönnek. Te leszel a világ leggyönyörűbb menyasszonya, meglásd... én meg a legboldogabb vőlegény – tette hozzá, s kuncogott.

Így üldögéltek néhány percig. Sanyi érezte Dia szívének egyenletes dobogását, s arra gondolt, hogy ha lányuk születik, talán ő is így fog ülni a szerelmével pár év múlva... és ha fiuk lesz, akkor a fiuk is ugyanígy fogja hallgatni a menyasszonya szívdobogását. Ők pedig boldogan nézik majd...
- Hogy hívjuk majd? – hallotta meg saját hangját. Maga is elcsodálkozott a kérdésen.
Dia összerezzent.
- Hogy micsoda...? Ja... hát...
- Ha lány lesz? – sürgette Sanyi.
Dia tanácstalanul hallgatott.
Sanyi végigsimított az állán.
- Lawren... Lawren... Dia, mondj már lányneveket! Nekem egy se jut eszembe.
- Hát... Letícia.
- Tessék?! – hördült föl Sanyi, és felegyenesedett, onnét nézett felháborodva Diára. – Letícia?! Viccelsz?!
- Jól van, csak egy ötlet volt – mentegetőzött a lány. – Akkor... Erzsébet?
- Még csak az hiányozna – morogta Sanyi.
- Tímea?
- Na ne.

Hosszas vitatkozás után Sanyi lemondóan legyintett.
- Ennek semmi értelme. Nekem egy lánynév sem tűnik megfelelőnek.
- Mardigói is lehetne – jegyezte meg Dia óvatosan.
Sanyi meghökkent, de aztán elvigyorodott.
- Hé, ez nem is olyan rossz ötlet! – felpattant. – Máris hozom a naptárat...
Ezután fél óráig ültek a kanapén egymás mellett, mindkettőjük ölében egy-egy naptárral, és néha odaszóltak egymásnak:
- Mit szólnál a Retuvóhoz?
- Borzalmas – fintorgott Dia.
Pár perc múlva ő fordult oda Sanyihoz.
- Hogy hangzik: Lawren Helia?
Sanyi prüszkölve felnevetett.
- Inkább ne.
Végül feladták.
- Térjünk át a fiúnevekre – könyörgött Sanyi. – Hátha mégis fiú.
- Fiúnév van a fejemben – mondta Dia halkan, majd büszkén nézett a férfira. – Lawren Ruthel.
- Hmm... nem lenne jobb ez? – mutatott Sanyi egy iszonyú hosszú névre. – Vagy ez...? Gunner.
- Gunner? – Dia érdeklődve nézett a névre. – Lawren Gunner? Lawren...
- Lawren Gunner Ruthel?
- Ez az! – mondták egyszerre. Dia maga elé húzott egy papírt, és leírta:

Lawren Gunner Ruthel

- Ezzel kész is volnánk. De mi van ha lány?
Sanyi mordult egyet, majd felállt.
- Nem tudom, de én iszom egy kávét. Te is kérsz?
- Egy teát, légy szives.
Sanyi Dia elé tett egy csészét, és teát öntött.
- Nem rossz ez a név. Tetszik. Te, mi lenne, ha...
Ebben a pillanatban hatalmas durranás hallatszott. Sanyi megtántorodott. Kintről sikolyok verték fel az utca csendjét.
- Mi volt ez?
- Nem tudom... maradj itt, megnézem! – azzal Sanyi már sietett is az ajtó felé, de még félúton se járt, mikor Dia odament hozzá, és megfogta a kezét. – Kérlek, vigyázz magadra.
- Igyekszem – ígérte a férfi, gyors csókot nyomva Dia arcára.
Egy pillanattal később már ott sem volt. Dia aggódva visszaült, kezébe vette a papírt, nyugtalanul nézegette. Lawren Gunner Ruthel... bár már túl lennének az egészen...
Sanyi hamar visszaért. Bejött az ajtón, halkan becsukta, odalépett Diához, és megfogta a kezét.
- Most maradjunk csendben – suttogta. – Ne ijedj meg, de legalább kétszáz jaeli áll a ház környékén.
- Mi?! Sanyi, én... ugye ezt nem mondod komolyan?
- Sajnos igen, ezért el kéne bújnunk. Semmi kedvem harcolni. Pontosabban téged féltelek. Ha bejönnek, nem lenne jó, ha meglátnának. Dia... megtennéd, hogy elmész? Én addig feltartóztatnám őket...
- Van ideglövedékük? – kérdezte a lány.
- Csak maradj itt, mindent elintézek...
- Van, vagy nincs?!
Sanyi feszengett.
- Nos, nos... hát... a legújabbak – vallotta be kelletlenül. – Megkapod, azonnal kinyírod magad.
- Értem. – Dia felegyenesedett. – Akkor nincs más választásunk. Gyere velem.
- Hová? – képedt el Sanyi.
- El Mardigóról – felelte Dia. – Jobb, ha ezúttal nem harcolunk.
- Nemsokára elmennek – próbálkozott Sanyi.
- Sanyi! Nem akarok kockázatni semmit. Sem azt, hogy én haljak meg, sem azt, hogy te.
Keményen egymás szemébe néztek. Mielőtt Sanyi válaszolhatott volna, hatalmas robaj hallatszott. Valami berobbant a lakásba, olyan erővel, hogy Dia elesett volna, ha Sanyi el nem kapja az utolsó pilanatban.

- TERHES A MENYASSZONYOM, TE ÁLLAT! – ordított fel Sanyi. Előhúzta a kardját, lelökte Diát a kanapéra, majd arra a valamire vetette magát, ami ott állt a bejáratnál. Egy jaeli volt, méghozzá nem is akármilyen. Már átváltozott, mégis váratlanul érte Sanyi támadása. Sanyi fogvicsorgatva odaszaltózott elé, és kardjával jókorát vágott ellenfelére. A jaeli válaszul megpróbált egy jókora pofont adni neki, ámde ekkor egy ismerős alak bukkant fel a háta mögött.
- A helyedben leállnék – zendült fel higgadt hangja. Sanyi csaknem leejtette a kardját. A jaeli megfordult, Lednar pedig egy határozott mozdulattal leszúrta.
Sanyi legnagyobb elképedésére a jaeli pont olyan helyen kapott sebet, amitől lebénult. Lednar ekkor Sanyihoz fordult.

Átható tekintete és fehér haja nem változott semmit, még arca is ugyanolyan sziklaszilárd volt, mint régen. És különös kisugárzása is megmaradt.
- Gyertek – mondta halkan. – Itt az ideje, hogy most én segítsek nektek.


Folyt. köv.