Mesteri hatalom 22.

Este Dia fél kilenckor kopogott. Sanyi vidáman – és fülig piszkosan -, nyitott ajtót.
- Gyere be, mutatok valamit – fogta kézen a lányt.
Bent meglepő látvány tárult a szeme elé. Sanyi nemcsak hogy az ablakokkal lett készen, hanem még egy asztalt is szerzett valahonnét – erre volt lerakva egy gyertya, két tányér, és két pohár. Evőeszköz azonban nem volt.
- Hát ezeket meg honnét szerezted? – csodálkozott Dia.
Sanyi jókedvűen nevetett.
- Tudod, kifizetendő volt jóba lennem a fiúkkal. Megértették, hogy nagyon sokat kell dolgoznom. Az egyiküktől kaptam egy asztalt meg ezeket – azt mondta, nincs rá szüksége, bármikor csinál egyet. Jóbarátom lett, nemsokára remélem, meghívhatjuk vacsorára.
- És székeket nem adott, igaz? – sóhajtott föl a Lagerfeltes mester.
Sanyi megvakarta a fejét.
- Hát azt éppenséggel neem... – úgy tűnt, kicsit zavarban van. – Igazából még kajánk sincs... de aludni már tudunk.
Dia fejcsóválva lerakta a csomagjait.
- Ez jellemző rád, Sanyi.
- De már neked is van szalmazsákod – sietett beszámolni a férfi -, és ígérem, kitanulok valami asztalos szakmát, hogy bármikor készíthessek ágyat. Felesleges a pénzünket elszórni, jobb lesz, ha azt tusfürdőkre meg egyebekre szánjuk.
- Asztalos szakmát? – dünnyögte Dia. – Nem rossz ötlet, valóban nem rossz. De mondd csak, kedvesem, mikor tanulnál asztalosnak, amikor alig pihensz, annyit dolgozol az építészeten?
- Majd azt mondom később, hogy halálos beteg vagyok, és így elmehetek máshová.
- Morbid, undorító humorod van – közölte a lány. – És ha tényleg az lennél?!
- Tudod jól, hogy csak vicceltem. Máskülönben meg úgyis halhatatlan vagyok.

Dia mély levegőt vett, hogy visszavágjon, de aztán úgy döntött, nem mond semmit. Becsukta az ajtót.
Sanyi felkapta a lány csomagjait, és behurcolta őket a hálószobába.
- Kicsit még hideg van – hallotta Dia a hangját -, de majd ezen is segítünk. A kardomat már itt tartom egyébként.
Mire visszatért, Dia már a földön ült, az asztal előtt. Sanyi letelepedett mellé.
- Megfagyok – mormogta a lány, összébb húzva magán a kabátját. – Erről jut eszembe! – a zsebébe nyúlt, és egy ezrest vett ki belőle, amit Sanyi kezébe nyomott. – Ma kaptam. Vegyél rajta legalább egy széket.
- Ezer forintért?! – grimaszolt Sanyi. – Eléggé kétlem, hogy bárhol találnék.
- Fogsz találni, nyugi. Itt minden sokkal olcsóbb, mint a Földön.
Sanyi bólintott, eltette a pénzt, majd megköszörülte a torkát, és Diára nézett.
- Dia – szólalt meg töprengve.
- Hm?
- Tetszik még a munkád?
- Nem annyira, de addig tökéletes, amíg ilyen szorongató helyzetben vagyunk.
Sanyi megmagyarázhatatlan módon elmosolyodott. Dia megütközve nézett rá.
- Most meg mi van?
- Semmi, csak örülök, hogy velem vagy ismét. A közös házunkban. Jó érzés hazatérni valahova, ahol vársz rám.
Dia ezen kénytelen volt mosolyogni.
- Nekem is jól esik. Igazából sokkal nagyobb biztonságban érzem itt magam, mint valaha egész életemben.
- Mostantól nem vehet el tőlem senki sem! – Sanyi magához vonta a Lagerfeltes mestert, és megcsókolta. – Végre, végre együtt! Annyira szeretlek, és annyira bántott, amikor eljöttünk a Földről, hogy olyan távolságtartó vagy velem. Ugye most már jobban vagy?
- Igen, sokkal jobban. – Dia megkomolyodva nézett Sanyi csillogó szemeibe, majd a férfi karjaiba simult. – És azt hiszem, még jobban is leszek, mint most, ha már bútorok is lesznek.
Sanyi nevetve megsimogatta a haját.
Dia felsóhajtott, arcát Sanyi vállának nyomta, s rögtön elnyomta a buzgóság – még arra sem ébredt fel, hogy a férfi lefekteti a szalmazsákjára.

Sanyi gyakran vállalt munkát éjszaka is, hogy minél több pénzhez jussék, így Dia már rég az asztalnál üldögélt, mire Sanyi hajnali fél kettőkör belépett.
- Na hál’ Istennek – sóhajtott fel a lány, és letette a kezéből a gyufásdobozt, amivel az egyszem gyertyájukat gyújtotta meg. – Már nem tudtam elképzelni, hol lehetsz. Mi történt? Valami baj van?
- Dehogy – felelte a férfi fáradtan. – Csupán kicsit túlóráztam. Holnap is fogok. Tudod, Mardigón nagyon sokan vállalnak éjjel munkát, mert itt azonnal fizetnek. Például, ha fűrészelsz deszkát, befogod a lovaikat, ilyesmi. – ledobta a kulcsát az asztalra, a pár ezer forinttal együtt, amit keresett. – Ebből tudok venni még legalább két széket.
- Jaj Sanyi, nem is tudom, mit mondjak.
- Nem szükséges – dörmögte Sanyi. A kabátja zsebébe nyúlt, és még egy doboz gyufát vett elő. – Tessék... valameddig kitart. Gondoltam, legalább te ne fázz.

Dia felpillantott Sanyira, de addigra amaz már elfordult, és nehéz léptekkel bebandukolt a hálószobába. Dia még hallotta, ahogy tüsszögni kezd, majd nyögve elterül a szalmazsákján.
Elfújta a gyertyát, és ő is lefeküdt aludni. Sanyi hangosan horkolt, néha felébredt arra, hogy köhögnie kell. És közben jött a tél, egyre hidegebb volt. Dia aggódott a férfi miatt. Hogyan fogják kibírni így a telet? Két doboz gyufával, egy asztallal, egy székkel és két szalmazsákkal, meg a ruháikkal, amik Sanyin már szinte szakadoznak?

A lány aggodalmai ellenére Sanyi a következő napokban is később ért haza, mindig hasonlóan fáradtan. Dia elhatározta, hogy ő is túlórát vállal. Kettőjük keresetéből október beköszöntével sikerült három széket venniük, egy fogast, és két takarót.
- Sanyi – szólalt meg Dia elgondolkozva, egyik éjjel. Az asztalnál ültek, a gyertya mellett. Igencsak éhesek voltak. Dia kapott ebédet a családoknál, Sanyi is az építkezésen, de mindössze ennyit is ettek egy nap. Sanyi így cigarettával próbálta elnyomni éhségét. – Azt hiszem, abba kéne hagynod ezt a túlórát.
- Már miért kéne? – horkant föl Sanyi.
- Mert látom, hogy nem tesz jót. Egy hónapja tüsszögsz, sokszor hallom, hogy járkálsz, nem tudsz aludni, annyira fáradt vagy. Mit gondolsz, jobb lenne, ha most én dolgoznék annyit, mint te?
- Szó se lehet róla! – mordult föl Sanyi. Kivette a cigarettát a szájából, és cigarettafüstöt fújt a levegőbe. – Még csak az hiányozna. Nem, Dia, pihenned kell. Én kibírom.
- Nem, pont hogy neked kell pihenned – felelte a lány. – Figyelj, Sanyi, én sose vártam el tőled, hogy halálra dolgozd magad.
Néhány percig farkasszemet néztek. Végül Sanyi törte meg a csendet.
- Holnap küldetésem lesz.
- Tényleg? – hökkent meg Dia. – Hogy-hogy?
- Hazafelé megkeresett az egyik mester, hogy utazzam el. Kábé két hét, mire visszaérek.
- Végre, egy remek alkalom, nem fogsz túlórázni.
- De félek, hogy elvesztem az állásomat.
- Nem fogod.
- Honnan veszed?
Dia kihúzta magát.
- Onnan, hogy én magam fogok elmenni, és megmondom, hogy mint Lagerfeltes mester, kötelességed néha elutazni.
- Gondolod, hogy ez meghatja őket?
- Igen, gondolom. Na... feküdj le aludni, holnap nehéz napod lesz. Mikor indulsz?
- Hajnalban – morogta Sanyi, és kinézett az ablakon.
- Akkor főképp aludj. Jó éjt.
Sanyi felállt az asztaltól.
- Te nem jössz? – kérdezte félszegen.
Dia megrázta a fejét.
- Még egy kicsit fentmaradok.
- Miért?
- Néha gondolkoznom kell – tért ki a válasz elől a lány.
Sanyi töprengve nézett rá, végül elment. Dia a gyertya lángját figyelte. Sanyi végleg felnőtt, munkája miatt erős férfi vált belőle. De sovány volt, és beesett arcú.
„Túl sokat vállal” – gondolta, majd elfújta a gyertyát, és Sanyi után ment.

Másnapra belázasodott az egyik mardigói gyermek. A szülei dolgoztak, így Dia feladata volt, hogy vigyázzon rá. Teát főzött neki, mesét olvasott, megetette. Mikor a gyermek elaludt, Dia is elbóbiskolt az egyik széken. Azt álmodta, Sanyi rohan egy felgyújtott faluban, körülötte mindenki sikítozik. Mikor felriadt, érezte, hogy kiveri a veríték.
A gyermek, Artis nyolcéves volt, és beszélt magyarul is, Diával így kommunikáltak. Már ébren volt.
- Kaphatok inni? – kérdezte.
- Persze. – Dia felállt, kiment teáért, de mire visszatért, Artis már csukott szemmel feküdt az ágyán.
- Elaludtál? – kérdezte Dia mosolyogva, a teával a kezében. – Biztos nagyon... – elhallgatott. Artis mozdulatlanul feküdt, és nem felelt. Dia a homlokára tette a kezét: hideg volt. A keze úgyszintén.

A Lagerfeltes mester szája pillanatok alatt kiszáradt. Megfogta Artis csuklóját, de nem érzett pulzust.
- Artis! – kiáltott fel Dia kétségbesetten. Megrázta a kis testet. – Artis!
Nem tudta elhinni. Nem értette. Artis belázasodott, és ettől meghalt?!
A hőmérőre nézett. Nem rázták le. Negyven fokot mutatott. Hát Artis ennyire lázas volt?!
Letérdelt, a fiúcska homlokára tette a kezét, és összeszorította a szemét. És ekkor érkeztek meg a szülők.
- Artis, bombasa duta? – kérdezte az asszony, majd megtorpant férjével, mikor meglátta Diát, aki összerezzent.
- Artis – kezdte bénultan. Az asszony félrelökte, és megrázta fiát. – Bombasa duta! Bombasa duta! Artis erezu! Diána erezuter! Artis erezuter!
- Noksi – nyögte ki Dia. – Noksi!
Az asszony egész testében remegett.
- Artis erezuter! Diána erezuter Artis!

Dia még kétségbeesettebb volt. Hogy mondja el, mi történt? Nem ő ölte meg Artist. De hiába bizonygatta. Nem hittek neki. Azonnal elküldték. S mire másnap ment volna az egyik családhoz, gyilkosnak nevezték.
Mardigo lakossága ellene fordult.
Váratlanul lett munkanélküli. Esélyt sem adtak rá, hogy megmagyarázza. El szeretett volna menni legalább Artis temetésére, de még ezt sem engedték.
Magába roskadva tért haza. Utolsó keresetéből vett egy kis szekrénykét, és Sanyi hazatértééig csak éjszaka dolgozott. Leesett az első hó, egyre rosszabbra fordult az idő. Dia egy délután felhúzta kilukadt cipőjét, és elgyalogolt Lagerfeltbe.

Miközben felfelé ment a lépcsőkön, Nikivel találkozott.
- Dia! – pattant fel barátnője. – Csakhogy megkerültél! Hol voltatok?! Csak annyit mondott mindenki, hogy egy éve elmentél Sanyival, és senki se tudja, hová... hogy nézel ki?!
Dia reszketve összehúzta magán vékony kabátját.
- Sehogy – vacogta. – Nem érdekes.
- De hisz te... uram isten, na gyere, igyál egy teát vagy valamit... hogy lesoványodtál! Nagyon rosszul nézel ki. Mi történt, Dia?
Niki átfogta Dia vállát, és az étkezőbe kísérte.
- Sanyi egy építkezésen dolgozik – morogta Dia, mikor megkapta a teáját, és leültek egy asztalhoz. – Én ezidáig családok gyerekeire vigyáztam. Sanyi épített egy házat a munkatársaival, abban élünk most. Rengeteget dolgozik, most épp küldetésen van. – belekortyolt az italba. – A múltkor meghalt egy kisfiú, miközben vigyáztam rá. Beteg volt, negyven fokos lázzal... és a szülők azt hitték, hogy én öltem meg. Elküldtek. És ezt elmondták mindenkinek... azóta csak éjjel találok munkát. Nincs sok mindenünk, de Sanyi már tervezgeti, hogy kitanul valami asztalos szakmát. Maga akarja csinálni az ágyakat. Van egy asztalunk, világítás még nincs, de három székkel elvagyunk. Remek szalmazsák az ágy... – hirtelen könnybe lábadt a szeme.

- Dia, ez borzalmas! – nyögte Niki. – Uram isten! Ilyen körülmények között éltek?!
- Muszáj dolgozni... – Dia letette a poharat, úgy reszketett a keze. – Sanyi már beteg... köhög, tüsszög, de nem érdekli. Nem ehetünk, csak a munkahelyen... annyi pénzünk nincs.
Niki egyre jobban elszörnyedt. Hamar felküldte Diát, fürödjön meg, szedje rendbe magát, utána ismét az étkezőben találkoztak, és Niki parancsára Dia megvacsorázott.
- Máris jobban nézel ki – mondta Niki, mikor Dia befejezte az evést. – Hát, Dia, nem irigyellek.
- Én csak Sanyiért aggódom – motyogta a lány. – Túlhajszolja magát. Mi lesz, ha végleg ágynak dől? Itt a tél, és semmink sincs...
Niki felsóhajtott.
- Talán idővel jobb lesz – próbálta vigasztalni a Lagerfeltes mestert.
Dia válaszul csak mordult egyet, majd megkérdezte:
- És veletek mi van? Zsigmonddal, Gyulával?
- Zsigmonddal járok küldetésekre – felelte Niki, és elmosolyodott. Dia előrehajolt, és a szemébe nézett. – Nocsak, csak nem?
- Mi nocsak? Mi nem?

Dia elnevette magát.
- Hát, gondoltam, azért valami történik is... nem jártok még?
Niki zavarba jött a kérdéstől.
- Ki mondott ilyet? – félrenézett, és zavartan babrálni kezdett a terítővel.
- Ne nagyon gyűrögesd a terítőt, mert rádszólnak – kuncogott Dia. – És Gyula?
- Nem tudok róla semmit – felelte Niki szárazon. – Jóformán akkor láttam utoljára, amikor visszajöttünk.
- Az elég rég volt. Csak nincs valami baja? – aggodalmaskodott Dia.
- Nem hiszem. Gyula tud magára vigyázni. Biztos csak sok a munka. Nem akarsz itt aludni?
- Nem, vissza kell mennem haza. Nem tudom, Sanyi melyik nap jön. Bármikor megérkezhet.
Niki egy ötezrest szedett elő a zsebéből.
- Vidd el – mondta. – Jól jöhet még.
- Niki! – hördült föl Dia, és elhúzta a kezét. – Nem szorulok alamizsnára!
- Tudom, hogy nem – csitította a lány. – De fogadd el, kérlek.
- Szó se lehet róla! Csak az az igazi pénz, amit magam keresek meg.
Niki erre Dia kabátzsebébe gyűrte a pénzt.
- Akkor is fogadd el. Szeretném, ha a télen már valami ajándék is lenne a fa alatt.
- Elég nagy ajándék, hogy van hol lakni – morogta a Lagerfeltes mester.
- Hidd el, hogy hálás leszel még.

Dia összeszorította a száját. Mikor elköszöntek egymástól, még akkor is dühös volt Nikire, ennek ellenére mégis hazavitte az ötezret. Sanyi két nappal később tért haza. Dia addigra már beszerzett pár evőeszközt, és pár ágyneműt.
- Szervusz – köszönt Sanyi, és arcon csókolta Diát. Körülnézett. – Ejha! Már lenne mivel enni is? Nagyszerű. Ahogy látom, nem tétlenkedtél.
- Elvesztettem az állásomat – felelte Dia szerencsétlenül. Sanyi felakasztotta a kabátját a fogasra, majd megfordult.
- Hogy-hogy?
Dia elmesélte Artis halálát. Sanyi sóhajtott.
- Nem baj... – mondta végül. – Megoldjuk ezt is, ne félj. – megpróbált biztatóan mosolyogni. – Beszéltél a főnökömmel?
- Igen. Megértették. Látod, megmondtam, hogy menni fog.
- Csodás! – vigyorodott el a férfi, és lerúgta havas cipőjét. – Fantasztikus vagy. Akkor akár már ma munkába állhatok.
- Nem, ma nem – ingatta a fejét Dia. – Karácsonyig nincs munka. Szünet van.
- Mi? – hökkent meg Sanyi. – Viccelsz?
- Nem. Örülj neki. Végre pihenhetsz.
Sanyi megadóan lerosladt az egyik székre.
- Marha jó, akkor miből élünk majd?
- Ne feledd, hogy csak az építkezésen van szünet. Remek alkalom nyílik most arra, hogy dolgozz valami mást. Én is megpróbálok keresni valamit.

Sanyi elgondolkozva nézett rá, aztán cigarettára gyújtott.
- Lehet. Majd hordár leszek.
Dia elnevette magát.
- Nem is rossz ötlet.
- Na, de előbb kimegyünk erdőt keresni – állt fel Sanyi. – Szereztem fűrészt, meg baltát. Tüzelőnek megfelel.
Dia elképedt.
- De hát még kandallónk sincs!
- Kint fogunk melegedni. Csak egy kicsit. A többit deszkának csinálom.
Sanyi felállt, de rögtön olyan heves köhögőroham jött rá, hogy az csaknem ledöntötte a lábáról. Mire levegőhöz jutott, igencsak fájt a mellkasa.
- Sanyi – nézett rá Dia aggódva. – De hisz te beteg vagy! Gyere, feküdj le. – megfogta Sanyi karját. – Gyere.
- Semmi bajom! – tiltakozott a férfi, habár alig állt a lábán.
- Méghogy semmi! Na, ne viccelj velem, azonnal le kell feküdnöd.
Sanyi megvetette a lábát, hogy Dia ne tudja elvonszolni.
- Nem megyek – jelentette ki.
- Dehogynem!
- Dia, tényleg semmi... – Sanyi tüsszögni kezdett, majd mikor összeszedte magát, folytatta: - ... bajom! Nem kell pihenés, makkegészséges vagyok!
- Na persze, higgyem is el, mi?
Végül Dia győzött. Sanyi betakarózott, s szinte rögtön el is aludt.

Az építkezésen való szünet elegendő volt arra, hogy Sanyi valóban kereshessen más munkát Diával, és fel is gyógyuljon valamennyire. Akárhányszor Lagerfeltben jártak, mindig csak Nikivel futottak össze, aki, ha volt nála pénz, mindig adott nekik. Így esett, hogy mikor Karácsonykor hazatértek, már volt ágyuk, és egy apró mosogatójuk is, hasonlóan kicsi pulttal. Dia vett egy kenyértartót, azt most odahelyezte az asztalra.
- Na. Boldog Karácsonyt magunknak.
Sanyi elmosolyodott.
- Ez az első együtt töltött Karácsonyunk – jegyezte meg.
- Igen, mivel a tavalyit épp Hajnival töltötted – vágta rá Dia kissé fagyosan, mire Sanyi arcáról leolvadt a mosoly.

- De hát hol volt az már? – próbálkozott. – Amúgy is már százszor megbántam.
- Ez a szerencse – morogta Dia.
- De már villanyunk is van – mondta gyorsan Sanyi. – Tehát ez is nagy ajándék, ahhoz képest, hogy körülbelül szeptember óta élünk együtt.
- Mivel a mardigóiak elég busás fizetést adnak – dörmögte Dia. Úgy tűnt, igencsak rossz kedve van.
Sanyi szótlanul nézett rá.
- Mi a baj? – kérdezte halkan. – Megbántottalak valamivel?
- Engem? – vonta fel a szemöldökét Dia. – Már miért bántanál meg?
- Hát épp ez az, amit nem értek. Szeretném, ha ez a nap tényleg az ünnep varázsában telne.
Dia hátravetette a fejét, és felnevetett.
- „Az ünnep varázsában telne”! Hihetetlen, néha miket tudsz összehordani. – fejét csóválva betett két zsemlét a kenyértartóba.
Sanyi odalépett mögé, kezét a vállára tette.
- Te késztetsz erre – mondta csendesen.
- Igen? – Dia becsukta a kenyértartót, majd szembefordult Sanyival. – Nem is tudom, hogy ennek örüljek-e.
- Jobb lenne, ha igen.

Dia halványan elmosolyodott. Sanyi olyan más lett... zöld szemei már másképp csillogtak, vállai még szélesebbek voltak, mint egy éve, arca tele volt borostával, és a hangja valahogy még idegenebb lett. De Dia tudta - tudta, és elfogadta -, hogy ő az még mindig. Ő, Lawren Sándor. Akit szeretett.
El akart lépni Sanyi mellől, de a férfi megragadta a könyökét, és mélyen a szemébe nézett.
- Szeretlek.
Dia megzavarodva nézett rá.
- Tudom.
- És nagyon örülök, hogy velem élsz.
- Mi bajod? – ráncolta a homlokát Dia. - Megártott a Karácsony?
Sanyi elnevette magát.
- Ha a Karácsonyt hívnák szerelemnek, akkor minden nap ünnepelni kéne. Nem, Dia, nekem nem a Karácsony ártott meg, hanem te... de hát ezt úgyis tudod. – szorosan magához vonta, majd hirtelen eleresztette, és leült az asztalhoz.
- Holnap itthon leszel? – kérdezte váratlanul.
- Igen, miért?
- Semmi. Csak kérdeztem.
Dia elgondolkozott, majd leült Sanyi mellé.
- Nagyon furcsa vagy. Történt valami?
- Ugyanezt kérdeztem tőled is az imént – hunyorgott a férfi.
Dia türelmetlenül legyintett.
- Szóval?
Sanyi hátradőlt, és ismét cigarettára gyújtott.
- Gondolkoztál már a jövőn? – kérdezte.
- Nem, miért, kéne?
- Nem... nem, végülis... tényleg jobb, ha a jelenre koncentrálsz.
Dia hirtelen kiegyenesedett. Sanyi unottan fújta az újabb és újabb füstfelleget a levegőbe, láthatólag nem is figyelve.
- Sanyi – szólalt meg Dia kiszáradt szájjal. – Miért kérdezed ezt?
- Hm? Ja... semmi. Tényleg semmi. A jelenre koncentrálok – tette hozzá magyarázatképpen, és összevissza hadonászott.
Dia megmagyarázhatatlan módon elmosolyodott.
- Én is – mondta szelíden. – Csakis a jelenre.

Ezen nevetni kellett. Sanyi letette a cigarettát, Diára nézett, és az asztalra támaszkodott. – Sokszor jut eszembe, miken mentünk keresztül mi ketten, és mindig arra jutok, hogy biztosan nem véletlenül vagyunk itt. Négy hónap alatt remek otthont teremtettünk magunknak. És... – elhallgatott egy pillanatra. – És még mindig baromira beléd vagyok esve, mint anyám a felmosóvödörbe.
Dia elmosolyodott.
- De tényleg! – bizonygatta Sanyi vigyorogva. – Ha nem hiszed el, hát legyen. Nekem úgyis jó, de azért ezt tartsd észben.
Dia mosolyogva felkelt a helyéről, és Sanyihoz lépett. A férfi is felállt, és lepillantott rá.
- Mit gondolsz, megengedhetjük magunknak, hogy elmenjünk valahová?
- Persze.
- Akkor holnap elmegyünk kirándulni – határozta el Sanyi, miközben Dia haját simogatta. – Jót is fog tenni ennyi itthoni kuksolás után.
- Lehet – mondta Dia, és Sanyi szemébe nézett. A férfi viszonozta a tekintetét.
- Gondolod, hogy...
- Igen, gondolom. Nem lehet semmi baj belőle, elvégre... elvégre azt csinálunk amit akarunk.
- Csak majdnem. Azért dolgozni kell.
- De pihenni is! – makacskodott Sanyi.
- Mit csináljunk ma este? – kérdezte Dia halkan.
Sanyi töprengett egy kicsit, majd elmosolyodott.
- Már tudom.
- Éspedig?

Sanyi erre leült, az ölébe húzta Diát, és így szólt:
- Üljünk, és várjuk meg, amíg letelik.
Dia halványan elmosolyodott.
Csend telepedett rájuk. Aztán Sanyinak eszébe jutott valami.
- Figyelj... tudom, hogy igazán elronthatnám az estédet ezzel, nem is akarom, csak...
- Nem egyszerűbb akkor, ha meg se kérdezed?
- De ezt muszáj megkérdezni...
- Semmi se muszáj, ha nem akarod.
- Még akkor sem, ha az életed múlik rajta?
Dia ledermedt.
- Ezzel meg... mit akarsz mondani?
Sanyi megköszörülte a torkát.
- Tudod, nagyon sokat gondolkozom rajtad.
- Igen? – Dia rosszat sejtve várta, hogy folytassa. Mivel Sanyi nem tett eleget ennek az elvárásnak, megkérdezte: - És miért gondolkozol rajtam annyit?
- Nos... nem szeretnélek feldühíteni, csak...
- Csak?!
- Ugye már... ugye már nem csak mutatod a boldogságot?
Dia mély levegőt vett.
- Nem.
- Akkor jó – motyogta Sanyi. – Igazán... jó ezt hallani. De...

- Mi van még? – nyögött fel Dia.
Sanyi nekidöntötte az állát a lány vállának, és úgy dörmögött.
- De mégsem tudok megnyugodni teljesen. Itt valami bűzlik.
- Bűzlik? Nem... szerintem csak túl sokat nyomoztunk az elmúlt évek során, olyannyira, hogy már mindenütt ellenségeket sejtesz.
Sanyi megemelte a fejét.
- Lehet. Vagy nem. Meg akarnak ölni téged még mindig, és ez a valaki szerintem...
- Na jó, most hagyd abba – mordult föl Dia.
Sanyi elhúzta a száját.
- Most Karácsony van. Ne beszéljünk se ellenségekről, se halálról, sesemmiről.
- Igazad van. – Sanyi visszafektette a fejét Dia vállára. – És... és... – elhallgatott. Csaknem elaludt, olyan álmosság tört rá.
- Ébren vagy még? – kérdezte Dia, és hátranyúlva megsimogatta Sanyi arcát.
- Aha... vagyis már alig... nem tudom... elálmosodtam, vagy mifene.
Dia az órájára nézett.
- Nem csodálom, ugyanis fél tíz.
- Ugye nem baj, hogy nem tudtam ajándékot adni neked? - kérdezte Sanyi halkan.
- Ugyan menj már... a lakásunk a legszebb ajándék.

A férfi halványan elmosolyodott. Válaszolni akart, azonban ebben a pillamatban valaki kopogott az ajtón.
Sanyi összerezzent, és felegyenesedett. Dia felállt, és kinyitotta az ajtót.
- Niki! – kiáltott fel örömmel.
- Niki?
Valóban a lány volt az. Lesöpörte kabátjáról a havat, és vidáman beszólt:
- Halló!
- Hát te? – lepődött meg Sanyi. Dia levette Niki kabátját és a fogasra tette. – Honnan tudod hogy itt lakunk?
- Nos, hát, a mardigóiaktól – mormogta Niki. – Ami azt illeti, úgy emlegetnek titeket mint a gyilkost és párját. Nem kellett sokat gondolkoznom, kik lehetnek azok.
Dia arcáról lehervadt a mosoly. Sanyi észrevette ezt, mert azonnal odalépett hozzá, és arcon csókolta.
- Ne keseredj el – mondta gyorsan Niki. – Én tudom, hogy nem vagy az. Mármint tudom, hogy nem te ölted meg azt a gyereket. Emiatt ne is emészd magad.
- Igen, igaza van! – csatlakozott hozzá Sanyi lelkesen. – Na de ne itt álldogálljunk, nem igaz? Üljünk le!
Sanyi sietve megkínálta Nikit egy kis zsemlével, amit a lány udvariasan elutasított.
- Örülök, hogy már jobb körülmények között éltek – mondta Niki. – Amit Dia mesélt a múltkor... – a szemeit forgatta. Sanyi elnevette magát, és barátnőjére kacsintott.
- Azt azért ugye nem akarod mondani, hogy félted tőlem Diát? – kérdezte Nikitől vidáman.
Niki a fejét vakarta.
- Háát, ami azt illeti...
A Lagerfeltes mester elképedt.
- De hát miért?
- Bocsáss meg, Sanyi, de amilyen körülmények között éltetek együtt pár hete, enyhén szóval is aggodalomra késztetett. Nem is tudom, Dia hogy bírta ki így melletted...
- Talán azért bírta ki, mert szeret, és elhatározta, hogy együtt valósítjuk meg az otthonnal kapcsolatos álmunk! – jelentette ki Sanyi feldúltan. – Fogadok, hogy te ki se bírtad volna, ha annyit kellett volna dolgoznod, mint nekünk, ahhoz, hogy mindezt lehetővé tegyük! – mutatott körbe. – Hol is laksz most? Abban a lyukban? Vagy folyton küldetésekre jársz, és nincs állandó lakásod? Hát nézd meg akkor jól ezt az egészet! A saját kezünk kétkezi munkája, halálra dolgoztuk magunkat, és erre meg idejössz fitymálni a...

Niki ledermedve hallgatta. Dia idegesen kapkodta a fejét egyikükről a másikukra, s nem tudta eldönteni, most mit tegyen. Sanyit lehetetlen volt lecsillapítani, annyira megsértődött. Hosszú perceken keresztül ordibált Nikivel, az elmúlt hónapok keserűségei, fáradalmai mind kitörtek belőle, hogy Nikire zúdíthatsa őket.
- Én igyekszem családi légkört biztosítani Dia és önmagam számára, és nem azért csinálom, hogy te egyetlen szóval hiábavaló igyekezetnek minősítsd! Akkor te is építsd meg a házad, rendezd be, és próbálj megélni! Utána majd meglátjuk, oké?! Addig meg nekem ne mondd hogy félted tőlem a barátnőmet, vagy hogy micsoda borzalomba vittem bele! Semmi közöd hozzá, érted?! Semmi! Semmi! Semmi! – Sanyi felkapta az egyik csészét, amit eredetileg Nikinek szánt, és dühében a padlóhoz vágta. Niki merev arccal állt fel, és szó nélkül kicsörtett a házból. Az ajtó hangos csattanással csapódott be mögötte.

Nem is látták hosszú hetek múltán sem. Sanyi sokáig mogorva és hallgatag volt, gyakran ordított fel teljesen váratlanul, és még többet dolgozott, mint eddig. Dia kétségbeesve nézte, hogyan gürcöl nap mint nap. Csak késő este találkoztak, akkor is csak pár percre. Dia néha küldetésekből kereste a kenyerét, de a mardigóiak miatt kénytelen volt messzire utazni munkáért.
Sanyi huszadik születésnapja előtt egy nappal ért haza egy különösen hosszú munkahét után. Szabadságot kért, már rettentő kimerült volt, de Niki távozása után egyre inkább feloldódott, és hasonlóan gyengéden s kedvesen viselkedett Diával szemben mint rég.
Dia nem volt odahaza. Sanyi jókedvűen fütyörészve teát öntött magának, majd elhatározta, hogy alszik egy nagyot. Boldogan levetette magát az ágyra, és nagyot nyújtózkodott. Mindenütt izomláz kínozta.

- Micsoda szörnyű építészként dolgozni! – mormogta, és belefúrta a párnába az arcát.
Szép álmok követték egymást, míg aludt. Mikor felriadt, először azt hitte, Dia ért haza, de a mesternek volt kulcsa. Valaki türelmetlenül zörgette az ajtót.
Sanyi ásítozva kibotorkált, de rögtön kiment az álom a szeméből, amint meglátta Yubalt.
- Maga?! Mit... mit keres itt?! – még arról is elfeledkezett, mennyire gyűlölte a férfit.
- Lawren, na végre – morogta a mardigói. – Na gyerünk, öltözz fel.
- Mi?
- Gondolom nem akarsz meztelen felsőtesttel végigsétálni velem az utcán. Na. Szedd össze magad.
Sanyi a hajába túrt.
- Miket zagyvál itt össze? Miért akarnék magával sétálni? Egyáltalán minek jött? Nincs már szükségünk magára, viszlát! – megfogta az ajtót, hogy becsukja, de Yubal kitette a lábát, és keményen a szemébe nézett. – Lehet, hogy mégis.
Sanyi értetlenül nézett rá.
- Mire vársz? Nem érek rá egész nap. Na gyerünk már, Lawren!
Sanyi, bár cseppet sem tetszett neki a dolog, felöltözött, megfésülködött. Miközben a cipőjét húzta fel féllábon állva, és majdnem elesett, észrevette, hogy a mardigói töprengve figyeli őt.
- Mi van?
- Mi lenne? Kész vagy már?

Sanyi morogva felvette a másik cipőjét is. Yubal egy pillanatra se vette le a szemét róla. Türelmetlenül Sanyi karjába lökte a férfi kabátját, majd kitárta az ajtót.
- Elárulná végre hogy mit akar tőlem? – kérdezte Sanyi. Bezárta az ajtót, és az orvos felé fordult, de amaz addigra már az úton lépkedett.
- Tudod hogy hol van most Dia? – szólalt meg Yubal. Sanyi beletömködte a kulcsát a kabátzsebébe.
- Hogyne tudnám, hisz dolgozik.
Yubal felvonta a szemöldökét, majd tovább kérdezősködött.
- Hány éves vagy most, Lawren?
- Ha tényleg tudni akarja, holnap leszek húsz.
- Tapasztaltál valami különöset Dián az elmúlt... két hétben?
- Alig találkoztam vele, de nem. Mindig ugyanolyan.
- Vagyis?
- Hát... a francba is, minek kell ez magának?!
- Válaszolj, Lawren.

Sanyi villámló szemekkel nézett Yubalra.
- Dia már jól van! Nem fogom engedni, hogy visszavigye a diliházba! Nem és nem!
- Attól függ, mit értesz azon hogy jól van.
Sanyi végleg kezdte elveszteni a türelmét.
- Kinyögné végre, hogy mit akar?! Az édes álmomat zavarta meg!
Yubal nem felelt azonnal. Pár percig szótlanul gyalogoltak a vékony hórétegen.
- Kindes Diána jelenleg a Gyógyintézetben fekszik – mondta végül.
- Mi?!
Yubal keményen Sanyi szemébe nézett.
- Ugyanis beszállították, amikor összesett.
- Összeesett?! Mi... mikor... miért?!
- Alig pár órája lehetett.
- És tudják már, mi baja?
Yubal nem válaszolt. Sanyi sürgetően folytatta.
- Nem lehet hogy kimerült?! Én akkor... úristen, lehet, hogy annyira ideges volt....?
- Szó sincs róla.
- Hát akkor?! Beszéljen már! Jól van?

Yubalból többet mégsem tudott kihúzni. A mardigói csak akkor volt hajlandó beszélni, amikor beértek a Gyógyintézetbe, és bevezette a tiltakozó Lagerfeltes mestert az irodájába.
- Lawren, nagyon jól figyelj arra, amit most mondok neked. – odalökött egy guruló széket Sanyinak, de amaz nem ült le.
Yubal az ablak felé fordult. Szándékosan lassan beszélt.
- Lawren, én tudom, hogy sajnos te vagy a lehető legrosszabb, legfelelőtlenebb apajelölt, akivel összehozott a balsors. Éppen ezért megkérnélek, próbáld összeszedni a maradék eszedet. Kindes Diána terhes.

Sanyi csak állt, aztán önkéntelenül is leroskadt a felkínált ülőhelyre.
Yubal folytatta:
- Ha megtudom, hogy nem fogod kellőképpen gondozni a barátnődet vagy élettársadat vagy nem tudom minek nevezzem, hát az biztos, hogy utoljára láttad őt, születendő gyereketek pedig számodra láthatatlan lesz életed végéig.
Sanyi elkerekedett szemmel és megrökönyödve nézett az orvosra. Egy szót sem bírt kinyögni.
A mardigói összekulcsolta a kezét a háta mögött, majd szigorú tekintettel fordult Sanyi felé. - Mit vagy úgy ledöbbenve? Hallottad egyáltalán amit mondtam? Ennyit az édes álmodról!
Sanyi nem bírt válaszolni. Arra ocsúdott fel csak, hogy Yubal durván megragadja a kezét, és belényom egy pohár vizet.

Kábultan nézte a folyadékot. Csak a pohár koppanása ébresztette fel abból a különös ködből, amiben ettől kezdve lebegett. Kieshetett a kezéből, de nem is emlékszik rá, hogy ejtette ki.
A padlón feküdt. Yubal felrántotta a székre.
- A fene egye meg, Lawren! – dühöngött a mardigói, és újabb poharat vett elő. Sanyi remegve figyelte, rettentően gyengének érezte magát. Érezte, hogy az orvos megpofozgatja. – Még egy hulla is pirospozsgásabb nálad – sziszegte. – Nem elájulnod kéne, hanem végre szembesülni a felelőséggel!
Sanyi zavartan nézett rá. Fel akart állni, de újból összecsuklott, még gondolkozni sem volt ereje. Yubal végül idegesen hívott egy ápolót.
- Fektessétek le ezt a szerencsétlent, mielőtt újra elájul! Hozzátok rendbe valamennyire! Lawren, ha magadhoz tértél teljesen, várlak újra. Nem látogathatod meg addig Diát, amíg ilyen vagy.

Sanyi hagyta, hogy kivezessék Yubal irodájából. Az ápoló szorosan fogta a karját; olyan volt, mintha ő lépkedve Sanyi helyett.
„Vagy csak nekem nincs lábam?” – tűnödött a férfi enyhe émelygéssel.
Egy heverőre fektették le, és vizes borogatást tettek a homlokára. Valaki felemelte a lábát is. Sanyi behunyta a szemét. Érezte, hogy ablakot nyitnak. Amikor megcsapta a friss levegő, jobban érezte magát.
- Elmehetek már? – kérdezte.
Elengedték. Sanyi a saját lábán távozott a helyiségből. Kicsit remegett a gyomra, mikor visszaemlékezett a Yubal irodájában történtekre. Mit is mondott? Azt, hogy Dia terhes? De biztosan félrehallotta. Igen, biztosan...
Alighogy beért Yubal irodájába, az orvos felkelt, megragadta a karját, és elvezette Diához.
Nem lépett be vele. Sanyi imbolyogva átlépte a küszöböt.
Dia az ágyán feküdt, és olvasott, de amikor meglátta Sanyit, elkerekedett szemmel nézett rá, a könyv kiesett a kezéből.
- Sanyi, te jó... – szaladt ki a száján. Elképedve felült, és rögtön szék után nézett. – Hogy nézel ki?! – felállt, és leültette. – Jól vagy?
Mielőtt Sanyi válaszolhatott volna, belépett Yubal.
- Hogyne, remekül van. Most már. Úgy tűnik, nem szabad sokszor meglepni... úgy kellett felszednem a földről.
- Hogy-hogy?
- Kicsit még erőre kell kapnia. – Yubal megpofozgatta Sanyi arcát, majd Diához fordult.
- Mindig is tudtam, hogy férfinak gyenge, nézd csak, alig áll a lábán, még egy aprócska hírtől is összeesik.

Sanyi tiltakozva felállt, de Dia rögtön visszanyomta a székre.
- Ha hazamentek, legjobb lesz, ha alszik egyet. A fiatal apát így is megzavartam az alvásban.
Sanyi kipréselt magából egy elhaló nyögést. Dia elképedve lenézett rá, mire idegesen elmosolyodott, biztatón bólintott is, hogy jól van, ne aggódjék. Még Yubal sértegetéseit is elviselte, majd mikor Dia összeszedte magát, elbúcsúztak Yubaltól, és kiléptek a Gyógyintézet kapuján – ki tudja hanyadszor? – gondolta Sanyi.
Percekig némán mentek az úton, ami hazafelé vezetett. Sanyi észrevette, hogy Dia aggódva rá-rápillant. Végül meg is kérdezte:
- Biztos, hogy minden rendben?
- Aha.
Megint hallgattak. Sanyi a szája szélét harapdálta. Végül kibökte:
- Fura, de asszem örülök.
A lány ránézett, de nem felelt.
Hazaértek. Sanyi leült az asztalhoz, és merengőn a semmibe bámult. Dia leült mellé, de ő is hallgatott. A csend kezdett kínossá válni.
- Már tudom mit csinálok.

Dia Sanyira nézett, és várta, hogy folytassa. Sanyi felpattant, fel-alá járkált.
- Bebizonyítom annak a Yubalnak, hogy igenis érett férfi vagyok, és el tudom tartani a családomat. Láttad hogy nem bízott bennem? Szégyen és gyalázat! Ezt nem hagyom! Majd én megmutatom annak a majomnak!
Dia elmosolyodott. Sanyi kihúzta magát.
- Igen – morogta, és teát öntött egy bögrébe, amit Dia elé rakott, majd tovább járkált. – Igen.
A lány elképedve figyelte. Sanyi terveket szövögetett maga elé mormogva, amiből Dia egy szót nem értett, és egyre elszántabbnak tűnt.
- Ne érts félre – fordult felé a férfi. – Örülök. Nagyon örülök. Csak még nem igazán hangolódtam rá erre.
- Gondolom...
Sanyi hirtelen leült, és Dia szemébe nézett.
- Tényleg gyerekünk lesz?
- Öh... hát... nagyon úgy tűnik.

Sanyi bólintott. Újra felállt, újra fel-alá járt. Majd megállt, ismételten a Lagerfeltes mesterre nézett.
- Ugye hogy lebecsül?
- Ki...? Ja, hogy Yubal? Igen. Igen, nagyon is.
Sanyi ezúttal végleg leült.
- Akkor jó.
Így telt el az első napjuk abban a tudatban, hogy egy újabb Lawren érkezik hozzájuk. Sanyi gyakran viselkedett furcsán – úgy tűnt, valóban „bosszút” akar állni Yubalon. Mikor másnap felébredt, észrevette, hogy Dia ott ül az ágya szélén.
- Jó reggelt – mosolygott a lány.
- Jó reggelt – mondta Sanyi álmosan. Aztán eszébe jutott a tegnap, és egyből éberré vált. Mielőtt Dia felköszönthette volna, elejét vette a mondatnak:
- Már tegnap kaptam valamit tőled, tehát abszolút nem szükséges.
Felült, megcsókolta a lány homlokát, majd kipattant, és sebtében felöltözött. Dia csak bámult utána.


Foly. köv.