Mesteri hatalom 21.

Kindesné felkutatása nem volt egyszerű feladat. Sanyiék Budapesten bementek egy olyan épületbe, ahol meg lehetett kérdezni egyes emberek tartózkodási helyét. Kindesné nem szerepelt a nyilvántartásban. Dia törte a fejét, hol laktak egykor, de sehogy sem jutott eszébe a neve.
- Próbálj visszaemlékezni! – nógatta Sanyi, egy térképet böngészve. Egy elhagyott utcácskában ültek a buszmegálló padján. Dia előrehajolt, két tenyerébe temette az arcát.
- Próbálok – morogta.
- Nem volt az olyan régen... én is tudom, hol élnek a szüleim!
Dia nem felelt. Aztán elengedte az arcát.
- Tudom már! – kiáltott fel.
- Na?
- Dömösön laktunk!
- Végre. – Sanyi böngészni kezdte a térképet, majd kisvártatva így szólt:
- Nézd csak, melyik utca lehetett?
Dia elvette tőle a papírt, és összehúzott szemöldökkel nézte.
- Olyan apró betűkkel írták, hogy nem látok semmit!
- Akkor felolvasom, jó?

Sanyi sorolni kezdte az utcákat. Dia a végén rábólintott a Donuz utcára, s boldogan elindultak keresni valamit, amivel eljuthatnak oda, ám csakhamar rájöttek, hogy nincs pénzük.
- Mégiscsak Apáékhoz kell mennünk előbb – sóhajtotta Sanyi.
- Nem baj. Legalább látnak téged.
Így hát hamarosan befordultak a Getori Dávid utcába.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha én beszélek és engem látnak meg először – mondta Dia, mikor már az ajtó előtt álltak. – Tőled szívrohamot kapna anyukád.
Sanyi vidáman felnevetett, és a falhoz húzódott.
- Csak tessék!

A Lagerfeltes mester becsöngetett. Kis idő múlva kinyílt az ajtó, és Lawrenné jelent meg mögötte. Mikor meglátta Diát, elképedt.
- Dia?!
- Igen, én vagyok, csókolom...
- Hogy... hogy kerülsz... hogy kerülsz ide?
Dia felnevetett.
- Kijártam Lagerfeltet, és feltámasztottuk Sanyit az Élet Barlangjában. Gondoltam...
- Hogyan?! Hol van?! Hol van a fiam?!
- Itt – szólalt meg Sanyi Dia háta mögött, és anyjára vigyorgott. – Szia, Anya! A szellemem visszajár, hahaha!
- S... Sanyi!
Lawrenné fia karjaiba vetette magát, és zokogva ölelte magához.
- Édes istenem, Sanyi... édes kicsi fiam...
- Igen, Anya... jól van, Anya... jól vagyok... tényleg...

Lawrenné vonakodva kiengedte a karjai közül Sanyit, aztán Dia felé fordult, és most a lány nyakába borult:
- Köszönöm, köszönöm... nem is tudom hogy háláljam meg...
- Nem szükséges – nyögte Dia. Sután megveregette Sanyi édesanyja hátát.
- Gyertek... gyertek be – törölgette a szemeit Lawrenné, s beinvitálta őket.
- Köszönjük, Anya. – Sanyi előreengedte a barátnőjét, és becsukta az ajtót. – Na, mi újság idehaza? – kérdezte vidáman.
- Andris nincs itthon – szipogta Lawrenné, s teát tett oda főni. – De... de este jön. Jaj nekem! – sóhajtotta, s leroskadt egy székre.
Sanyi odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét.
- Anya, most már minden rendben van. Ne aggódj. Én is jól vagyok, meg mindenki más is. És Dia is. Tényleg nincs semmi gáz.
Lawrenné kitapogatta fia kezét, és megszorította.
- Igen, tudom... de annyira szörnyű volt elhinni...
- Biztos – hagyta rá Sanyi, s Diával néma pillantást váltott.
- Anya, szeretnénk... kérni valamit.
- Még mindig együtt vagytok, ugye? – nézett föl az asszony.
Sanyi elmosolyodott.
- Persze hogy együtt vagyunk, Anya. Ez nem is volt kérdés. Nem igaz?

Dia mosolyogva bólintott.
- Jaj de jó – motyogta Lawrenné. Felállt. – Bocsássatok meg – morogta a szemeit törölgetve. – Szóval... mi járatban vagytok? Ahogy látom, már te is mesteri köpenyt viselsz.
- Aha! Alig két napja. Hát... az a helyzet, hogy szeretnénk meglátogatni Dia édesanyját, aki Dömösön lakik, azt is tudjuk, hogy hol, csak...
- ...nincs pénzetek, ugye, jól sejtem?
- Hát... ja. Hiába kaptunk havonta, mint mindenki, most már nem vagyunk tanulók.
- Rendben, rendben, szóval útiköltség... várjatok egy pillanatot. – elővette a pénztárcáját, de aztán letette.
- Mivel is akartok menni?
- Hát... gondoltuk, vonattal... az gyorsabb.
- Se busz, se vonat nem megy ma Dömösre – közölte Lawrenné sóhajtva. – Sztrájk van, vagy mi a szösz, nem tudom.
- Akkor hívunk egy taxit – vonta meg a vállát Sanyi.
- Hát igen, mert Andris se tud elvinni titeket. Itthonhagyta az autót, de...
- Az jó lesz – szólt közbe Dia. – Én tudok vezetni.
- Valóban? – képedt el az asszony.
- Aki mesterré válik, lehetősége van arra, hogy megtanítsák vezetni – magyarázta Sanyi. – Ugyanolyan dolog ez, mint mikor bekerültünk, és lovagolni tanítottak meg.
- Nagyszerű... – Lawrenné kicsit kétkedő arcot vágott. – Hát... biztos vagy benne?
- Ha megengedi, hogy elvigyük: igen.
- Rendben van. Gyertek akkor velem.

Követték a garázshoz. Megkapták a kulcsot, aztán, mikor bekászálódtak, Lawrenné behajolt Dia ablakán.
- Vigyázzatok magatokra, és azért hozzátok vissza majd, jó?
- Persze, meglesz – felelte Dia mosolyogva. – Sietünk.
Lawrenné felegyenesedett, és búcsút intett. Dia indított.
- Sziasztok! – hallották még Lawrennét.
- Hi, Anya! – rikkantotta Sanyi.
Sanyi a következő húsz percet végigbeszélte. Annyira jó kedve volt, hogy nem bírt elhallgatni.
- ... persze, fogadok, hogy Apa nem fog neki hinni – vigyorgott, miközben megálltak egy piros lámpánál. - De szerintem nem fog megharagadni, hogy elkötöttük a kocsit.
- Nem kötöttük el – szólt Dia mérgesen. – Elkértük. Van különbség, méghozzá nem is kicsi. Én nem lopok.
- Áá, nem, csak a múltkor azt a sugárvetős izét, mi?
- Az a múltkor évekkel ezelőtt volt, és kivételes alkalom – jelentette ki a lány, és újra elindultak. Sanyi elnevette magát.
- Kivételes alkalom... haha, röhögnöm kell.
- Mondj, amit akarsz: nem érdekel.
- Ó, hát persze hogy nem. Apa biztos megfojtana mindkettőnket, ha összetörnénk az imádott...
- Sanyi!
- Jól van na, csak vicceltem!
- Ezzel ne viccelj!

Dia láthatólag egyre feszültebbé vált. Már jócskán besötétedett, mire meglátták a Dömöst jelző táblát.
- Vedd elő a térképet, Sanyi, és mondd meg légy szives, merre tovább.
Sanyi elővette a térképet, de aztán felnézett Diára. A lány az utat figyelte, és leparkolt az út szélén, éppen akkor, mikor Sanyi váratlanul letámadta őt, és boldog csókokkal borította be Dia arcát.
- Hé, Sanyi, mit művelsz? – Dia hangja először ingerült volt, de aztán megcsókolta a fiút. – Szélhámos vagy – morogta.
- Nem, csak szerelmes – nevetett Sanyi, majd kikövetelte magának a további „visszajárót”.
Dia hosszú percek múltán végül elhúzódott Sanyitól.
- Jesszusom, már tíz percet elvesztegeltünk – mérgelődött, de szája sarkában mosoly bujkált.

Sanyi megvakarta a nyakát, és megigazította a köpenyét.
- Nem szabadulsz meg tőlem – közölte nevető hangon.
- Ajánlom is – mosolygott Dia, és egy puszit nyomott az arcára.
Ezután ismét elkomolyodtak. A sötétben már alig láttak valamicskét, és hidegre fordult az idő. Sanyi fázósan dörzsölte meg a karját.
- Dia, nem húzhatnánk föl az ablakokat?
- Dehogynem. – Dia feltekerte a sajátját.
- Kösz. – Sanyi hátradőlt. – Túl az Óperencián, keedvesem, visszatértem ho-hozzád...
- Hagyd abba! – rémüldözött Dia, egyik kezét a fülére szorítva. – Szörnyű hangod van!
Sanyi sértődötten felhúzta az orrát.
- Most megbántottad a lelkemet!

Dia a fejét csóválta, végül leparkolt egy ház előtt.
- Ez az – közölte remegő hangon.
- Akkor mire vársz? Szálljunk ki.
- Félek.
- Jaj, Dia, ne hülyéskedj már!
- Át kell gondolnom mindent... Sanyi, hat éve nem láttam az anyámat!
- Én meg születésem óta. Na, gyerünk!
Sanyi kipattant, Dia azonban még mindig bent ült.
- Dia, gyere már, kérlek!
Dia a fejét rázta. Sanyi felsóhajtott, aztán visszaült.
- Dia.
- Mi lesz, ha nem ismer fel?
Sanyi mély levegőt vett, aztán óvatosan így szólt:
- Nem hinném, hogy ne ismerne meg. A hangjaid nem változtatták meg a külsőd.
Dia ledermedt.
- Tényleg, ugye már nem hallod őket? – ráncolta a homlokát Sanyi.

A lány szeme megtelt könnyel. Lehajtotta a fejét.
- Sanyi, ha tényleg megőrülök, ugye nem hagysz el?
A fiú meghökkent.
- Miket beszélsz...?
- Sanyi – ismételte Dia, félig ingerült, félig síró hangon. – Ha megőrülök... magamra hagysz?
Sanyi nem szólt, a feje is csak pár centit mozdult meg. Aztán kinyúlt, átkarolta Dia nyakát, és a lány fejét a sajátjához vonta. – Ha megőrülsz, akkor én is. Bolondként is meghalok veled.
Dia összeszorította a szemét.
- Nem akartam neked megmondani – szipogta -, hogy nagyon félek ezektől a... a hangoktól, és nagyon... nagyon félek attól hogy megbolondulok, ezúttal magamtól. Nem tudom, milyen lesz akkor... lehet, hogy nem tudom majd, mi történik...
- Dia, ne gondolj ilyenekre. – Sanyi két kezébe fogta az arcát. – Az itt és most a fontos. És... és majd...
- Mi lesz akkor? Anya például... a szüleid... mit fognak szólni?! Nem akarom egy szobában végezni, én nem!
- Nem fogod – csitította Sanyi. Egyik kezével becsukta az autó ajtaját. Dia a vállára hajtotta a fejét. – Nagyon félek – suttogta.
- Ne félj. Nem lesz semmi baj. El fognak múlni. Bízzunk benne, hogy elfognak.
- A Gyógyintézetbe se akarok visszamenni – suttogta Dia.
Sanyi hirtelen megmozdult.
- Reszketsz – mormogta rekedten. Levetette a köpenyét, és betakarta vele Diát. – Fázol?
- Nem... én... én csak...

- Dia – szólalt meg Sanyi azon a lágy hangon, amit a lány annyira szeretett. – Én szeretlek. Mindent el fogok követni, hogy ne történjen meg ilyesmi. Meg fogjuk oldani valahogy. A szerelem, lehet, hogy öl, butít és nyomorba dönt... de ez nem lesz olyan. Meggyógyulsz. Tudom, hogy meggyógyulsz. Higgy nekem.
Dia nem válaszolt. Sanyi szorosan magához ölelte, s megcsókolta a homlokát.
- Szeretlek, szeretlek, és újra szeretlek – morogta, minden egyes szónál megsimogatva Dia haját. – És nem foglak elhagyni, bármi is történjen velünk. Még a hangoktól is megvédelek, ha kell. Csak ne aggódj!
Dia felsóhajtott.
- Nem tudom, hányszor mondtam, de most megint mondom: te vagy a legszebb lány a világon. Tehát legyél büszke magadra, Kindes mester, és szólj, hogy szeretsz, mielőtt elcsüggedek.
Dia halványan elmosolyodott.
- Jól van... Sanyi, szeretlek.
- Ezt már szeretem – hangzott a fiú elégedett hangja. – Akkor szeressük egymást addig, ameddig csak élünk, és ne törődjünk a gondokkal, mert az elveszi a boldogságot.
- Jó – motyogta Dia álmosan, s mielőtt észbekaphattak volna, már álomba is merültek.

Másnap kora reggel Dia, összeszedvén minden maradék lelkierejét, és Sanyi, higgadt arccal, elhagyta a kocsit, és becsöngettek. Dia szörnyen izgult, hogy mit fog szólni az édesanyja, így hát most Sanyit kérte fel, hogy beszéljen helyette.
Hamarosan léptek hallatszottak. Dia félrehúzódott.
Egy negyvenöt év körüli nő nyitott ajtót. Sanyi rögtön felismerte benne Dia arcvonásait: Kindesnének ugyanolyan barna haja és kék szeme volt, mint a lányának. Még amikor megszólalt, és összeráncolta a homlokát, még az is Diás volt – Sanyi pedig akaratlanul is elmosolyodott.
- Jónapot – szólalt meg Kindesné csodálkozva, hogy Sanyit találja az ajtóban.
- Jó napot! – felelte Sanyi.
- Miben segíthetek? – kérdezte Kindesné.
- Nos, hát... a barátnőm alig várja, hogy találkozzon önnel. – beszéd közben Sanyi félrehúzódott. Kindesné lába a földbe gyökerezett.
- Dia?!
- Szervusz, Anya – mosolygott Dia. Kindesné arca felderült, és heves mozdulattal magához szorította rég nem látott lányát. – Dia! Istenem!
Dia nevetett.
- De megnőttél! – Kindesné arcon csókolta Diát. – Annyira örülök!
- Én is, Anya.
- Gyertek beljebb! – mondta az asszony. Ragyogott az arca. Sanyi megfogta Dia kezét, és beléptek.
Diát rögtön megrohanták az emlékek. A ház nem sokat változott. Ugyanaz az illat. Otthon-illat.
- Nem hiszem el, hogy visszatértél! Mindig gondoltam rád, amikor szülinapod és névnapod volt... úgy örülök...

Megállt. Dia kihasználta az alkalmat, és bemutatta Sanyit.
- Anya, ő itt a barátom, Lawren Sanyi.
Sanyi mosolyogva kezet fogott Kindesnével, s rögtön észrevette, hogy az asszony egyből rajongani kezdett érte.
- Tehát az én Diám még a boldogságot is megtalálta!
- Már négy éve – nevetett Dia, és megpuszilta Sanyi arcát. A fiú elnézően mosolygott.
- Kértek inni valamit?
- Én igen – mondta Dia, és leült. Sanyi követte a példáját.
- Én nem köszönöm – mondta Kindesnének.

Miután Dia édesanyja visszatért, Dia belefogott a mesélésbe. Igencsak eltelt az idő – már 7 óra volt, mire befejezték kalandjaik mesélését.
- Itt aludtok? – kérdezte az asszony.
- Ha lehetne – bólintott Sanyi.
- Persze, hogy lehet! Végre nem leszek egyedül! Erre.
Felvezette őket az emeletre, és miután megmutatta a fürdőszobát, benyitott Dia szobájába.
- Sajnos vendégszoba nincs, de ha gondolod, Sanyi, a nappaliban...
- Itt is jó lesz – vágott közbe Dia, és anyjára mosolygott.
- Rendben – vonogatta a vállát Kindesné, majd elbúcsúzott tőlük.
Dia és Sanyi magukra maradtak.
- El... elmegyek fürdeni – morogta Sanyi -, ha lehetne.
- Persze, menj csak. Várj... megkérdezem Anyát, van-e valami pizsamaféle a számodra.
Nemsokára Dia visszatért, egy hosszúnadrággal és egy felsővel a kezében.
- Tessék – mondta, és megpuszilta Sanyit.
- Kössz... hát, akkor én... – Sanyi bizonytalanul a fürdő felé mutogatott, és kibaktatott.

Mikor visszaért, a szoba sötét volt már. Dia a szoba közepén ült.
Sanyi megállt, aztán lekucorodott Dia mellé. Dia merengőn a semmibe bámult. Sanyi megköszörülte a torkát, de nem szólalt meg.
Dia az ajkát harapdálta, végül megszólalt.
- Végleg vége.
- Minek van vége?
Dia most sem nézett rá.
- Az egész életemnek. Immáron negyedszer próbáltam meg az öngyilkosságot, és még mindig élek. Egyszer kiugrottam az ablakon, egyszer fel akartam vágni az ereimet, máskor le akartam ugrani a szakadékba, aztán a hídról, és végül késsel próbálkoztam, de...
- ... De ott voltam én – fejezte be Sanyi csendesen.
Dia bólintott.
Megint hallgattak.
- Egyszer csak sikerül, nem igaz? – motyogta maga elé Dia. Sanyi összerándult.
- Dehogy sikerül! – vágta rá ijedten. – Ne beszélj marhaságokat, már mondtam.

A lány nem felelt, csak felállt, felkattintotta a villanyt. A hirtelen támadt világosságban Sanyinak hunyorognia kellett. Dia megágyazott, aztán szó nélkül levetette magát az ágyra. Sanyi a villanykapcsolóhoz vánszorgott, és újfent lekapcsolta, majd bemászott Dia mellé. Sokáig csak feküdtek egymás mellett, aztán Sanyi Dia felé fordult, és felkönyökölt a párnára.
- Megint tévedésbe estél.
- Lehet – hangzott a felelet. – De nekem úgyis mindegy már. A rémálmaim is megmondják.
Sanyi sóhajtva visszafeküdt, és a plafonra bámult.
- Jó éjszakát – dörmögte.
- Jó éjszakát.
Sanyi elhallgatta még egy darabig, ahogy a Lagerfeltes mester légzése egyenletessé válik, majd ő maga is álomba merült.

Másnap, kora reggel Kindesné mintha hallotta volna, ahogy Dia és Sanyi beszélgetnek, így hát halkan bekopogott.
Sanyi felhorkant álmában.
Az asszony csendben benyitott – és elmosolyodott.
Sanyi oldalt feküdt, egyik karjával Diát átölelve, a másik ernyedten lelógott az ágyról. Dia nekidöntötte a fejét, és úgy tetszett, álmában is mosolyog.
Kindesné eltűnődve szemlélte lányát. Boldognak tűnt ezen a reggelen. Olyan boldognak, amilyennek édesanyja ritkán látszott Kindes László mellett.
S bár Kindes László halott volt már, Kindesné sose volt ennyire hálás a sorsnak. Tizennyolc esztendős lányuk, Kindes Diána megmentett egy egész bolygót, négy éve együtt van Lawren Sándorral – tehát boldog, kiegyensúlyozott életet él, rossz gyermekkora ellenére. S az asszony ennél többet nem is kívánt.
Elfordult, és csendben becsukta az ajtót.

Mikor Dia felébredt, egyből az az érzése támadt, hogy Sanyi nézi őt. Kinyitotta a szemét, és szembetalálta magát a fiú mosolygó arcával.
- Jó reggelt – mondta Sanyi.
Dia is elmosolyodott.
- Neked is.
- Jól aludtál?
- Igen – felelte a lány. Sanyi odakönyökölt mellé, és kedvtelve játszadozott Dia hajával.
- Ez egy különleges reggel, azt hiszem.
- Miből gondolod?
Sanyi még szélesebben mosolygott.
- Itt vagy, egy szép reggelen, a nap süt, az ég kék...
- Nem, majd lila lesz – nevetett Dia, és hozzávágott egy párnát.
Sanyi felemelte a kezét, és lerakta a párnát.
- Arról nem tehetek, ha színvak vagy, kedves Dia.
- Én?! Méghogy színvak?! Pimasz fráter!
- Na, ezt most megkaptam. De a hajam azért még barna?
Dia rávetette magát, és kegyetlenül csiklandozni kezdte. Sanyi hangosan felnevetett.
- Jaj! Hagyd abba, hagyd abba!
- Tee!
Sanyi kipattant az ágyból. Úgy tűnt, menekülőre fogta a dolgot.
- Gyáva! – fonta karba a kezét Dia.
Sanyi a lány fölé hajolt.
- Gyáva?
- Igen, gyáva – ismételte Dia suttogva.
- Akkor te ne is beszélj – mondta Sanyi vigyorogva. – A te színvakságoddal...
- Gonosz!
Sanyi elnevette magát, és leült az ágy szélére.
- Na.
- Mi az? – értetlenkedett Dia.
Sanyi arcáról leolvadt a mosoly.
- Emlékszel arra, amit mondtál nekem az éjjel?
- Igen – felelte Dia csendesen.
- Erről szeretnék beszélni veled.
Dia nyelt egyet.
- Jó. Beszéljünk.
Sanyi mélyet sóhajtott.
- Ha jól emlékszem, azt mondtad, rémálmaid vannak.
- Igen – felelte Dia.
- Nagyon gyakran álmodsz ilyet?
- Én... egyfolytában menekülök – motyogta Dia. – És...
- És?

Dia megint nyelt egyet.
- És állandóan mondja egy hang, hogy meg fogok halni... Félek, Sanyi!
- Mit tudok segíteni neked? – kérdezte a fiú.
Dia megrázta a fejét.
- Nem tudsz, de azért köszönöm.
Sanyi odahajolt, két kezébe vette Dia arcát, és homlokoncsókolta.
- Azért én megpróbálok, jó?
Dia halványan elmosolyodott.
- Annyira jó, hogy legalább te megértesz...
- Nikiék is megértenek – jegyezte meg Sanyi. Dia a vállának döntötte a fejét.
- Szeretlek – motyogta.
- Tudom – mondta Sanyi, azzal felállt. Elindultak lefelé. Mikor Kindesné felnézett, elmosolyodott.
- Felébredtetek?
- Aha – válaszolt Dia.

Kindesné reggelit készített, aztán Dia felszaladt valamiért az emeletre. Akkor felpillantott Sanyira, aki a teáját kortyolgatta.
- Meg kell hogy mondjam... kimondhatatlanul hálás vagyok neked, Sanyi.
Sanyi letette a csészéjét, és rámosolygott az asszonyra.
- Miért?
- Bevallom, benéztem reggel, mert azt hittem, már felébredtetek. Dia... hogy is mondjam? Boldognak tűnt. Sokkal boldogabbnak, mint valaha álmodtam volna. Tudod, az édesapja... nem volt egy mintaapa. Bár nem tudom, hogy halt meg, azt hiszem, jobb ez így.
- Várjon. Én... tartozom egy... vallomással. Mivel Dia nem említette tegnap. Én... én öltem meg Dia apját.
Kindesné szeme elkerekedett. Sanyi sietve elmesélte a történetet.
- Azt hiszem, a végére Kindes László megőrült. Halálba rángatott legalább kétezer embert, köztük engem is.
Kindesné zavartan nézett rá, de aztán bólintott.
- Igen, igen, Dia tegnap említett ilyesmit.
Sanyi a körmét piszkálta, és nem nézett az asszony szemébe.
- Én... szeretném feleségül venni a lányát.

Kindesné kezéből kiesett a kés, amivel szeletelni kívánt, és felnevetett.
- Ugye nem most? – kérdezte mosolyogva.
- Nem, dehogy – mondta Sanyi. – Talán... 1-2 év múlva, ha még együtt leszünk.
- Meg kell hogy mondjam, furcsa volna, ha a lányomból váratlanul Lawrenné lenne. Lawren Sándorné? Hát, nem is tudom – tűnődött Kindesné.
- Ki Sanyi felesége? – Dia sétált le a lépcsőn.
- Senki. Egyenlőre – mondta Kindesné.
Dia felvonta a szemöldökét.
- Kit akarsz te feleségül venni? – fordult Sanyihoz.
- Szerinted hogy hangzik jobban: Lawren Sándorné, Lawrenné, vagy Lawrenné Kindes Diána?
Dia pislogott.
- Te miről beszélsz? – tette csípőre a kezét.
Sanyi jókedvűen felnevetett.
- Belenéztem a jövőbe, és ez a három név jelent meg előttem. Láttalak téged menyasszonyi ruhában. Csodaszép voltál!

Dia hátravetette a fejét, és most ő nevette el magát.
- Élénk fantáziád van, de ezt eddig is tudtam. – megpuszilta Sanyi arcát, és leült az asztalhoz. Sanyi mosolyogva nézte. Kindesné észrevette a fiú mosolyát, és hirtelen olyan érzése támadt, mintha valami lenne a levegőben. De mikor Diára nézett, kicsit elbizonytalanodott. Lánya épp az ablakot bámulta, olyan komor arccal, hogy az asszony megriadt.
- Dia – szólalt meg halkan. – Minden rendben van?
- Hm? – Dia erőltetett mosollyal visszafordult.
Kindesné letette a villáját.
- Dia, Sanyi, halljam, mi az, amit elhallgattok előlem? – kérdezte komoran.
A két fiatal összenézett.
- Gyerünk! – sürgette őket az asszony. - És semmi félrebeszélés!

Sanyi beharapta a száját, végül a tányérja fölé hajolt, várva, hogy Dia beszél majd, de barátnője makacsul hallgatott. Akkor Sanyi felemelte a fejét, és Dia édesanyjához fordult.
- Sajnálom, hogy nekem kell elmondanom, de úgy látom, Dia nem akarja...
- Nem, Sanyi! – csattant fel a Lagerfeltes mester. – Nem kell... ne mondd el!
- Mit ne mondjon el? – csapott le rá Kindesné.
Dia morgott valamit, aztán felállt.
- Bocsánat, de elment az étvágyam. – azzal felcsörtetett a szobájába.
Kindesné szúrós szemmel nézett Sanyira.
- Mi ez az egész? Követelem, hogy megmondd!
- Jól van – morogta Sanyi. – Arról van szó, hogy... nos... Szóval, Diáról van szó.
- Igen, gondoltam.
- A lánya... hát... nos... nem mondtuk meg, de... – Sanyi elmagyarázta, hogy Diát őrületbe kergette egy jaeli.
- Aztán.... sajnos, míg azt hittük, végleg vége a szenvedésének, pár hete kiderült, hogy megint hangokat hall. És... úgy tűnik, ezúttal... nem a jaeliek műve. És... és hogy lassan kezd... megőrülni.

Kindesné kőve dermedve nézett rá. Sanyi nyelt egyet, s zavartan a terítőre bámult.
Az asszony pár pillanat múlva felállt, és szó nélkül otthagyta Sanyit. A fiú csak ekkor emelte fel a fejét.
Sajgott a szíve. Nem akarta elmondani. Dia még nem őrült, de ez súlyosbodni fog, bizonyára. És akkor lőttek az együttélésüknek, Dia pedig visszatérhet Mardigo Gyógyintézetébe.
Felállt, és gépies mozdulatokkal összeszedte a tányérokat. Kivitte a konyhába, és letette a pultra. Fejét ingatva fordult el, és egy székre ült. Onnantól pedig dermedt várakozással töltötte az időt.

Kindesné bekopogott Dia szobájának ajtaján, bár tele volt kétségekkel és félelemmel. A lány nem szólt ki, mégis benyitott.
Dia az ágyán feküdt, és a plafont bámulta. Kindesné habozva megállt, aztán óvatosan leült a mester ágya szélére, és megsimogatta lánya arcát.
- Sajnálom, ami történt – mondta halkan. – Azt hittem, végre boldog lehetsz, és számomra ez volt a legnagyobb ajándék, amit kaptam. Tudod, ha az ember szülő, a legfontosabb számára a gyereke legfőbb boldogsága, gondtalan élete. Borzasztó fájdalom azt látni, ha nem tudlak megvédeni az élettől, és el kell fogadnom, hogy el kell engednelek... most mégis úgy érzem, tehetetlen lettél, és talán tőlem, az édesanyádtól vársz megoldást. Dia, én mindezt tudom, és próbálok segíteni, csak hát úgy tűnik, most az egyszer nem tudok egyebet tenni, minthogy melletted álljak a nehéz pillanataidban.

Dia nem felelt. Kindesné nem tudott többet mondani, így csak várt, lánya vajon mond-e valamit erre. Aztán megtört a csend.
- Rajtam senki sem tud segíteni, Anya. Magamtól senki nem védhet meg. Köszönöm, hogy segíteni próbálsz, de hiába. Sanyi is ugyanezt csinálja.
Dia felpattant, és türelmetlenül járkálni kezdett a szobában.
- Mit tennétek? – kiáltott fel gúnyosan. – Megfenyegetitek a hangokat, hogy tűnjenek el?
- Dia...
- Nem, Anya. De – tette hozzá -, próbálok boldog lenni, és szeretnék az is lenni, ameddig csak lehet. Csak ebben ne akadályozz meg.
Kindesné hátrahőkölt lánya nyers szavaitól. Diából fűtött a gyűlölet.
- Utálom az egészet – nyögött fel. – Mindenki azt hiszi, rájukszorulok! Hazugság, nem ér! Miért kell pont nekem szenvednem? Miért pont nekem? Bántottam én valakit valaha is?! Jó, öltem, persze...
- Dia, ezt hagyd abba! – Kindesné is felállt. – Badarságokat beszélsz! Ezzel nem mész semmire – mondta valamivel halkabban, és odalépett Dia elé. – Kérlek, csitulj.
Pár percig csak álltak egymással szemben. Végül a Lagerfeltes mester elfordult.
- Meg akarok halni, tudod? Úgy sokkal jobb volna.

Kindesné szeméből könnyek buggyantak elő. Kindes Diána, az ő nagy, felnőtt lánya, aki öngyilkos akar lenni, és hangokat hall – mintha az eddigi álomkép teljesen szétfoszlott volna. Mintha a boldog gyermek, pontosabban, felnőtt, elrepült volna.
- Sokkal, de sokkal jobb lesz akkor – motyogta Dia. – Mindannyiótoknak. Nekem is, és nektek is.
Kindesné a szájára szorította a kezét, és a sírástól rázkódva kifutott a szobából. A folyosóra érve nekidőlt a falnak. Nem bírta végighallgatni, ahogy a lánya a haláláról ábrándozik, és közli, hogy mindenkinek jobb lesz úgy. Mi történt az ő kislányával?! Miért kellett ennek így lennie?!
És nem tudta, hogy lent Dia barátja, Lawren Sándor is ugyanarra gondol – és hasonlóan nagy fájdalommal.

Kindesné nem tudta, meddig állhatott ott, mikor arra eszmélt, hogy valaki átkarolja a vállát, és letámogatja a konyhába. Erős férfikéz volt, biztonságot árasztó. Sanyi hamarosan egy bögrét nyomott a kezébe.
- Igya meg. Jobb lesz.
Kindesné engedelmeskedett.
- Mondd, Sanyi – szólalt meg rekedten, mikor megitta a vizet -, így is el akarod venni feleségül?
- Mindenképp! – hangzott a válasz. Sanyi elég határozottnak tűnt, ami kicsit megnyugtatólag hatott Kindesné amúgy háborgó lelkére.
- Köszönöm – motyogta. – Jólesik, hogy mellette állsz. De tényleg. A lányomnak pont ilyen emberre van szüksége. Csak tudod – folytatta keserűen -, fáj, hogy ilyennek látom.
- Még van remény – vigasztalta Sanyi. – Ma reggel például jól megtréfáltuk egymást.
- Valóban? – az asszony halványan elmosolyodott. – Ennek... örülök.

Sanyi a szája szélét harapdálta, végül így felelt:
- Örülhet is, mert mint mondottam, nincs még minden veszve. Én szeretem Diát.
Kindesné megpróbálkozott egy hálás arckifejezéssel.
- És? Mi a tervetek?
- Nos... mivel már mindketten Lagerfeltes mesterek vagyunk, így arra gondoltunk, hogy munkát keresünk Mardigón, veszünk egy házat... egyszóval, együtt szeretnénk élni.
- Nagyszerű elgondolás – sóhajtotta Kindesné. – Remélem, igazad is lesz.
Sanyi bólintott, aztán úgy döntött, megnézi, mit csinál Dia. Felment hát, és bekopogott.
- Tessék – hallatszott bentről Dia megfáradt hangja.
Sanyi belépett.
- Hallottam anyukádtól, hogy... – kezdte tétován.
- Nem érdekes – sóhajtotta Dia. – Mint mást is, elüldöztem magamtól.
- Dia. – Sanyi leült Dia mellé, és megfogta a lány kezét. – Biztos vagy benne, hogy ez a helyes? Anyukád csak segíteni szeretett volna. Muszáj mindig a legrosszabbakról beszélned? Fájdalmat okoztál annak, aki rajtam kívül a legjobban szeret. Csak te vagy már neki, Dia. Meghalt a bátyád, emlékszel? Én pedig megöltem az édesapádat!
- És téged meg az apám kergetett a halálba! – vágott vissza a lány. – Téged is elvesztettelek, ugyanúgy, mint őket!
- Ne gondold így – felelte a Lagerfeltes mester. – Mert én visszajöttem, de a családod nem.
Csend ereszkedett rájuk.
- Anyukádnak fontos vagy még, és nekem is.
Dia hirtelen sírva fakadt.
- Bocsá... bocsássatok meg nekem – szipogta. – Én... én annyira ostoba és... érzéketlen vagyok... tényleg... meg kéne halnom...
Sanyi összevonta a szemöldökét.
Dia megtörölte a szemét.
- Tényleg bocs – motyogta. – Azt hiszem, most elmegyek egy kicsit sétálni... friss levegőre van szükségem... gondolkoznom kell... igen...
Sanyi elképedve nézett rá. Dia tovább morgott valamit, aztán becsukódott az ajtó mögötte, s a fiú már csak a lábdobogását hallotta, ahogyan lement a lépcsőn.

A következő napokban Diát sem édesanyja, sem Sanyi nem tudta rábírni arra, hogy egy szót is szóljon hozzájuk.
- Talán megsértődött – vélekedett Sanyi egy borús délután.
- Már miért sértődne meg? – érdeklődött Kindesné.
A mester vállat vont.
- Úgy gondolom, kényelmetlen neki az ügy. Mármint, hogy hangokat hall vagy mi, és én ezt elmondtam magának.
Kindesné felsóhajtott.
- Nem tudom, mit lehetne vele kezdeni. Ha ennyire szégyeli, miért nem mondja meg?
Sanyi felnevetett.
- Ugyan! Diának is van büszkesége. No, de én most már igazán szeretném, ha elindulhatnánk munkát keresni. Elvégre két hetet töltöttünk már itt, tehát...
- Gondoltam, hogy ez be fog következni – sóhajtott fel az asszony. – Nem tarthatlak itt bennetek egész végig, tudom én.
- Kérdés, hogy Dia tudja-e?
- Talán megpróbálhatnál végre beszélni vele – javasolta Kindesné.
Sanyi kétkedőn grimaszolt egyet.
- Attól tartok, haragszik rám.
- Muszáj beszélned vele! Ha meg nem hajlandó együttműködni, rászólok. Elvégre a lányom.
Sanyi így hát felment, és bekopogott Dia szobája ajtaján. Természetesen nem érkezett válasz, de azért bement. A Lagerfeltes mester az ablaknál ült, és kifelé bámult.
Sanyi becsukta az ajtót, aztán Dia mellé lépett.
- Tudom, hogy még mindig dühös vagy rám, de... de hidd el, hogy csak segíteni szeretnék. Aztán meg... arra gondoltam, most már igazán visszamehetnénk munkát keresni.

Dia olyan hirtelen fordult a fiú felé, hogy amaz ijedten összerezzent.
- Csak időre volt szükségem – közölte, és felállt. – Most már mehetünk.
Sanyi hátrahőkölt.
- Kérlek, próbálj türelmes lenni velem – folytatta Dia halkan, és egyenesen a szemébe nézett. – Nagyon nehéz elfogadnom, hogy milyen vagyok. És nehéz felfogni is. De azért... köszönöm, hogy eddig kitartottál mellettem.
Sanyi egyre jobban meghökkent.
- Én...
- Ne. Most ne mondj semmit, kérlek. Inkább... menjünk el, de hamar!
- Dia... mi bajod? – motyogta Sanyi. – Nem értelek...
- Menjünk. Sanyi, nagyon kérlek, hadd ne magyarázzam.
Dia elhallgatta Sanyi elől, hogy valójában csak önmaga elől kívánt menekülni, és elhagyni a múltját.
- Hát... ahogy gondolod – motyogta a fiú. – Akkor... össze is csomagolhatnánk... ha van itt egyáltalán holmink.
- Rendben – hangzott az elfúló hangú válasz. – Indulhatunk.
Nem sokkal ezután elbúcsúztak a még mindig letört Kindesnétől. Dia elég távolságtartóan viselkedett – azt sem engedte meg, hogy Sanyi megfogja a kezét. Elhúzódott, amikor édesanyja meg akarta ölelni, és pillanatok alatt az autónál termett. Ez még több könnyre sarkallta az asszonyt.
- El fogok jönni – ígérte Sanyi halkan. – Amint szükséges, elviszem Mardigóra.
- Köszönöm – motyogta Kindesné, majd zsebkendő után kutatva becsukta az ajtót. Sanyi töprengve az autóhoz sétált, és beült Dia mellé, aki szobormerev arccal ült a kormány előtt, egyik kezét a kormányon tartva.

Mikor Sanyi bekötötte magát, szó nélkül indított. Sanyi rá-rápillantott. Érezni vélte, hogy Dia körül megfagy a levegő, és nem értette. Mivel jobbnak látta hallgatni, némán tették meg az utat Sanyiék házáig. Ott leadták a kocsit, Sanyi megköszönte, majd visszaültek az űrhajóba.
Dia gépvezérlésre állította, majd lefeküdt aludni az utastérben. Sanyi inkább a pilótafülkében ült, és nekikeseredve a hajába túrt. Mit tehet most? Hogyan derítse ki, mi bántja Diát, és hogyan lehetne megoldani ezt az egészet? Hogyan, hogyan, hogyan?
Felállt, és betámolygott az utastérbe. Ott nekidőlt az ajtófélfának, és töprengve nézte az alvó mestert.
Valóban itt a végzet a számára?
Elfordult. Nem bírta látni. Nem bírta látni, hogy szenved. Így hát visszament, s csak akkor tért vissza, mikor meghallotta Dia köhögését.
Álmában köhögött csak. Sanyi leült mellé, és óvatosan az ölébe fektette Dia fejét.
Dia felriadt.
- Mi...
- Css, csak én vagyok. – Sanyi megsimogatta az arcát. – Gondoltam, megnézlek, felébredtél-e már.

Dia felnyögött. Idegesítő volt a tudat, hogy Sanyi még mindig kitart. Legszívesebben megsértette volna. Legszívesebben ráordított volna, miért nem hagyja békén. És örült volna, ha Sanyi elmegy, és magára hagyja örökre.
- Haragszol valamiért? – kérdezte a Lagerfeltes mester halkan, még mindig Dia arcát simogatva. – Nekem elmondhatod, hisz tudod.
A lány újra becsukta a szemét. Mit mondhatna most? Egyszerre taszította volna el magától, és ölelte volna meg barátját. Mégsem tette semelyiket. Egy régi dal jutott eszébe, melyet Kindesné sokszor elénekelt neki kiskorában:

„Nézd, a hold is feljött már,
És altatót zúg a szél.
Országodban áll a vár,
Melyben sok tündér mesél...”

- „És nézd, a hold is feljött, és lement a nap – folytatta Dia, félig elsírva, félig elmormogva a szavakat. Sanyi nem törődött a könnyekkel – tovább simogatta a mester arcát. – És nézd, a csillagok is kihúnynak, este lett...” Este! – sóhajtott fel meggyötörten. – És nézd, napunk lemenőben, fény is tovatűnt, semmi sem marad utánunk...
Könnyeit nyeldesve elfordította a fejét, de a szomorú hang tovább énekelt a fejében, mely az édesanyjáé volt, s ki miatt olyan heves lelkiismeret-furdalást érzett. Sanyi nem fogja megérteni sosem, hogy is érthetné...
Legnagyobb meglepetésére még egy szomorú hang társult édesanyjáéhoz. Eleinte csak mormogva, majd egyre magasabban, szárnyalóbban, végül már a fellegeken ringatózott a dallama:

„Ó, ti jegenyék, palástot öltsetek,
Hánnyátok le már bánatom!
El messze, rossztól rejtsetek,
Hogy ne előttük leljem halálom!

Ó, ti fák, ne susogjatok ily szépen,
Szivemre gyógyír nincs soha,
Ne suttogjatok az éjben,
Lelkemnek mindez fájó, mostoha...”

Sanyi hangja mormogássá halkult, majd végleg elcsöndesedett. Dia belül reszketést érzett. Sanyinak nem volt sok hangja, de ezt az egyet, ezt az egy dalt mégis olyan őszinte fájdalommal énekelte, hogy az ember szíve belesajdult.
Sanyi felültette Diát, ő maga pedig felpattant, járkálni kezdett. Dia szótlanul nézte. Tudta, Sanyi miért szomorú, és miért pont ezt énekelte el neki. Talán ő is érzékelte a reménytelenség vibráló erejét Dia lelkében. Talán...
Sanyi kiment az utastérből, vissza a pilótafülkébe, de Dia attól kezdve mindig hallani vélte, ahogy csendesen énekel egy dalt – kettőjük bánatát.

Hosszú hónapok teltek el, szinte elsuhantak. Sanyiék minden idejét kitöltötte a mesteri kötelezettségek és persze a munkakeresés – mígnem Sanyi nem lelt rá egy építkezési munkahelyre, ahol javarészt egyszerű mardigói férfiak dolgoztak. Dia pedig hamarosan máris egy család gyermekeire vigyázhatott. Megvalósulni látszott hát a közös jövő terve.
Dia jobban lett, már élvezte is az életét, ami mindenkinek sokat jelentett, legfőképpen Sanyinak. Annyi szabadidejük mégsem maradt, hogy megbeszéljék átélt dolgaikat. Külön kaptak szállást: Dia a családnál, Sanyi pedig az építészek laktanyáján. Fürdeni igen ritkán akadt alkalom, nemhogy rendbe szedhessék magukat. Dia haja igencsak megnőtt, ahogy Sanyié is. A fiúra rá sem lehetett ismerni. Mikor Dia tizenkilencedik születésnapján találkoztak, Sanyi arcát szakáll és bajusz borította, kócos hajától alig látott valamicskét.

Dia arca nem volt annyira meggyötört, szépen kisimult az arcbőre. Szótlanul átölelték egymást, majd elindultak, hogy a keresett csekélyke pénzből lakást vehessenek.
Ez cseppet sem volt egyszerű. Nemigen akadt ugyanis eladó ház. Mit lehetett tenni, Sanyi úgy döntött, maguk építik fel otthonukat, egy távolesőbb, csendes helyen. Néhány munkatársát is megkérte, hogy segítsenek.
- A részleteket megfizetem, amint kapunk pénzt – mondta mardigóiul a férfiaknak. Amikor szabad napjuk volt, mindig hozzáépítettek a házhoz. Sanyi keresete csupán arra volt elég, hogy megvehesse az építéshez szükséges dolgokat, és minden felbéreltnek fizethessen. De bízott benne, hogy egyszer Diának is megmutathatja házukat.
Dia minden fizetését Sanyinak adta, hogy a férfivé érő fiatalember minél könnyebben boldoguljék. S egy szép napon Sanyi kézenfogta Diát, és bevezette közös otthonukba.
Csodaszép otthon volt. A falak barátságos színben tündököltek, Sanyi már az ablakokon munkálkodott. Két szobás volt a ház, és minden helyiség kellően tágas. Dia ámulva nézett körül. A hálószobának szánt helyiségben egy szalmazsák hevert a földön – Sanyi ezen aludt éjszakánként.
- Nagyon ügyes fiúk – mondta halkan. – Nélkülük sehol se lennék.
- Mármint kik? Ja, hogy az építészek? – Dia visszalépett Sanyihoz.
- Csodálatos ház, Sanyi. Gyönyörű. Nem is tudom, mit mondjak.
- Megelégszem annyival is, ha segítesz berendezni.
Dia nevetett, és megpuszilta Sanyi arcát.
- Ez magától értetődik.
- Hozd el a cuccodat – mondta a férfi. – Mától akár itt is aludhatsz, nem kell többet a családnál nyomorognod.
- Hála istennek! – sóhajtott fel a lány, s mindketten jót nevettek. – Olyan volt eddig, mintha egy disznóólban hálnék.
Sanyi felnevetett.
- Alig várom, hogy bebútorozzuk – mondta vidáman.
- Én is – mondta Dia, és körbesétált a házban. – Valahogy hihetetlennek tűnik, hogy máris lett egy közös házunk.
- Hát igen. De azért fantasztikusan jó érzés. Este akkor találkozunk, rendben? Ma szabadnapos vagyok, tehát csinálom az ablakokat. Már szereztem üveget, nézd!
Dia elmosolyodott.
- Örülök. De sajnos nekem vissza kell mennem, tehát el is köszönök. – megcsókolta a férfit, és kisietett a házból. Sanyi lelkét jóleső érzés töltötte el, s ennek varázsával térdelt le, hogy keretet készítsen az ablakoknak.


Folyt. köv.