Mesteri hatalom 20.

- Szóval a Jaelek Szövetsége? – Sanyi elgondolkozott. – Ez furcsa – dörmögte.
- Miért?
- Hát, mert megint Jaelek. Kár, hogy még nem untak meg minket.
- Minél előbb véget vetek ennek, Sanyi, ígérem. Már elindítottam egy hadsereget Jaelre.
- Hadsereget? – visszhangozta Sanyi.
- Igen, hadsereget. Mesterekből áll. Azért elég sokan vagyunk, tehát úgy vélem, ha nem is könnyen, de megöljük őket.

Sanyi szívét meleg szeretet öntötte el. Dia nem vette észre; merengőn a Misura bámult. – Persze, sok áldozata lesz, mert úgy gondolom, használnak ideglövedéket is. Az ideglövedékek mostanra már igen elterjedtek lettek.
Sanyi mosolyogva hallgatta.
- Akkor legfeljebb ők is átesnek egy mardigói tüdőátültetésen. – magára mutatott, és vigyorgott. – Emlékszel?
Dia tekintete elborult.
- Igen – morogta. – Kár, hogy nem tudom, ki volt az. Máramár halott lenne.
Sanyi felnevetett.
- Elhiszem.
- Egyébként a szüleid meglátogattak engem tavaly – váltott témát hirtelen a lány.
Sanyi meghökkent.
- Mi?
- Amikor a Gyógyintézetben voltam – mondta Dia. – Meglátogattak kétszer is.
- Tényleg? És miért?
- Azt mondták, hallották, mi történt. Nagyon kedvesek voltak.
Sanyi elmosolyodott.
- Akkor egészen biztos, hogy szeretnek. Ennek örülök – folytatta. – Kifejezetten örülök.
- Engem is meglepett, de ugyanakkor szégyelltem is magam.
- Miért?
- A halálod, úgy gondoltam (és gondolom most is), az én hibám volt.
- Mii?! Ne hordj össze nekem ilyen marhaságot!
- Ez nem marhaság. Nagyon is igaz.
- Jaj, Dia, ez... Tényleg nem tehettél róla.

Dia előrehajolt, belemártotta a kezét a vízbe.
- Lehet – mondta. – Ez már sose fog kiderülni.
- Nem a te hibád volt. Nem te öltél meg, nem igaz?
- Nem is erről van szó. Hanem hogy amikor a karjaim között meghaltál... – könny árasztotta el a szemét, ahogy felidézte az emléket. – Szóval... akkor...
Sanyi a homlokát ráncolta, mikor meghallotta Dia abnormálisan elvékonyodó hangját.
- ... akkor meg tudtak volna menteni, mert... én... én sokáig csak sírtam. Pedig... ha felkerestem volna talán egy mestert is... biztosan megpróbáltak volna feléleszteni. De nem tettem, pedig biztos vagyok benne, hogy... – próbálta visszanyerni a hangját, s ez többé-kevésbé sikerült is. - ... hogy segítettek volna.
- Volna, volna, volna! Hagyd már ezt! Megtörtént, kész, ennyi!
- A mesterek – folytatta Dia halkan, egy úszó fadarabot figyelve -, néha vissza tudnak hozni egy embert az életbe. Ha nem vágták le a fejét, vágták föl az ereit, törte ki a nyakát, akkor van esély rá. Én a saját orvosomat élesztettem föl először. Szerencsére azóta sem kellett megtennem.
- Dia, mi történne, ha egyszer nem a halálról beszélnél?
- Én csak a mesterekről beszéltem.
- Nem, te a halálról beszélsz!
- Jól van, bocs.
- Egyébként meg, mondom, nem a te hibád volt.
Dia vállat vont. Már nem volt ereje vitatkozni.
- De ha már itt tartunk, kik haltak meg? – kérdezte váratlanul Sanyi.
Dia felsóhajtott.
- Timi, Dávid, Péter, Józsi, Jani, Baebar, Calistar... ezek azok akiket személyesen is ismertünk.
Sanyi szomorúan nézett maga elé.
- Szegények... tök rossz. Főleg azért, mert velük beszéltünk meg minden... és... és hirtelen... vége. Számomra ez a legfurább. Megszületsz, van családod, vannak osztálytársaid, tanáraid, barátaid... és egyszercsak meghalnak. Először fel sem fogod. Aztán átkozod magad, mert nem használtad ki a velük töltött időt, mert bele sem gondoltál, hogy el fognak menni. Néha az emberek hajlamosak azt hinni, hogy örökre ott lesznek a többiek, mindig betakar anyád, mindig megszid vagy megdicsér apád, mindig nyavalyog a húgod vagy öcséd, mindig segítenek a barátaid, mindig beülhetsz a haverokkal egy pofa sörre, mindig sétálgathatsz a barátnőddel, gondtalanul utazgathatsz, utálhatod vagy szeretheted a tanáraidat... és amikor elmennek... mintha összeomlana az eddigi életed, és nem találod magad... nem tudod elhinni... onnantól kezdve minden más...

Dia pár pillanatig csak pislogott, aztán elmosolyodott, és visszaült Sanyi mellé a sziklára.
- Sanyi, megváltoztál.
- Hm?
- Megváltoztál.
- Ah... valóban így gondolod? – Sanyi halkan felnevetett, a fejét csóválta. – Nem, csupán elmondtam, hogy hogy látom.
- Igen, de pontosan ebben vagy más. – Dia érdeklődve nézte a fiút. – Furcsa, hogy ezt csak most veszem észre.
- Talán mert nem töltöttünk együtt túl sok időt.
- Igazad lehet – felelte Dia, továbbra is töprengőn szemlélve Sanyit. – Mindenesetre kezdesz számomra még érdekesebb lenni mint eddig.
- Miért, eddig érdekes voltam? – grimaszolt Sanyi.
- Igen – válaszolta Dia komolyan. – Nagyon is érdekes voltál.
Sanyi erre nem tudott mit mondani.
- Tudod, sosem hittem volna, hogy egyszer még azt is megélem, hogy ilyeneket beszélsz. Számomra reménység voltál, hogy mégis léteznek normális hímnemű egyedek. Most már teljesen biztos vagyok benne.
Sanyi elnevette magát.
- Kösz!
- Komolyan mondom. A legtöbb nem normális.
Most Sanyi nézett fel.
- Akkor rólatok ne is beszéljünk...
- Ebbe inkább ne menjünk bele – felelte Dia, és halkan kuncogott.

Hosszú órákat töltöttünk el – írta Sanyi a noteszébe. – Mindenféléről beszélgettünk. Végre látom rajta, hogy újra boldog. Én is az vagyok. És most a szövetség se küld senkit. Béke van. Van időm tanulni, és Dia is vizsgázik. Olyan, mintha újjászülettünk volna, vagy legalábbis minden ott folytatódna, ahol elkezdtük valamikor régen.
Letette a tollát, és kibámult az ablakon, mintegy szünetként, hogy összeszedhesse a gondolatait. Aztán újra a papír fölé hajolt:
Alig várom, hogy vége legyen ennek az évnek. Hisz onnantól kezdődik az igazi élet! Mester leszek, találkozom Dia édesanyjával és a szüleimmel, bejárhatjuk a világot, és kereshetünk munkát. Kicsit olyan ez, mintha a Földön lennénk... és már március van! Repül az idő, és ennek csak örülni tudok! Szeretem, szeretem, szeretem!
Itt elvigyorodott, tekintete ismét az ablakra tévedt.
Visszajött a Gyógyintézetből, maga mögött hagyta a múltját. Már nem olyan, mint volt. Nem tudom, mi okozza: talán a jó idő, mindenestre...
A szeme megakadt az udvaron sétáló magányos alakon. Az alak lehajtott fejjel bandukolt az utca felé. Furcsán ismerősnek tűnt...

Sanyi felállt, eldobta a tollát, aztán pár pillanatnyi habozás után lerohant a szobájából, ki az udvarra, de addigra az alak eltűnt. Töprengve megállt. Biztos, hogy Dia volt?
Ha igen, hová mehetett? Ki, az utcára...
Kinyitotta a kaput, és kisietett. Sehol senki. Délután négy óra volt, bizonyára mindenki dolgozik vagy iskolában van... biztosan van a mardigóiaknak is iskola...
Elhessegette ezeket a gondolatokat, és a Misu felé szaladt, de mikor odaért, csak a folyó fogadta, ismerős környékével és magányosan álldogálló szikláival. Szitkózva elfordult, és visszament. Semmi értelme, hogy egy idegent kövessen, aki valószínűleg nem is Dia, hisz Dia a szobájában van minden valószínűség szerint...
Ez az. Megnézheti. És megbizonyosodhat felőle, hogy Dia tényleg jól van, nem bandukol egyedül.

Így hát fellopakodott a lányokhoz. Senki se látta, így hát bekopogott.
- Dia?
Nem érkezett válasz. Sanyi szíve vadul dörömbölt.
- Dia?
Semmi.
- Dia, itt... itt vagy?
Önmaga hangját is távolinak hallotta. Csak a csönd felelt. Lement hát az étkezőbe, de Diát ott sem találta. Tehát mégis ő volt az, aki elment?
Abban reménykedve, hogy mégis ott van, lement a mesterek lakhelyéhez. Sehol sincs.
Már a bejárati csarnokban járt, mikor összetalálkozott Nikivel.
- Niki, de jó, hogy jössz... Dia nem tudod hol van?
A lány csodálkozva nézett rá.
- Miért, eltűnt?
- Láttam... mindegy, nem érdekes. Szóval, beszélni akartam vele. Már mindenütt kerestem, és azt hittem, te legalább... mindegy, azért kösz.

Niki döbbenten pislogott, de mielőtt magához térhetett volna meglepetéséből, Sanyi már ott se volt.
Dia vacsoránál sem jelent meg. Sanyi egyre jobban nyugtalankodott miatta. Már Gwedmirt is megkérdezte, de a nő sem tudott semmit.
Sanyi végül eltökélte, hogy felmegy Diához, és addig őrködik a szobája előtt, amíg haza nem tér.
Hamar elbóbiskolt a fal mellett, így nem vette észre, hogy Dia halkan kinyitja mellette az ajtót, és belép a szobájába. Kicsit meghökkent azon, hogy Sanyi ott alszik a szobája előtt, de gyanította az okát.
És nem ment ki többet egészen reggelig.

Sanyi reggelinél első dolga volt, hogy leüljön Dia mellé, és komoran a lány felé forduljon.
- Dia – szólalt meg.
- Hm?
- Beszélni szeretnék veled. Hol voltál tegnap?
- Nem sokat teketóriáztál – jegyezte meg Dia fanyar mosollyal.
- Dia, ez most nagyon fontos.
Dia felsóhajtott.
- Hogy-hogy hol voltam?
- Kerestelek mindenütt. Te voltál... aki kiment az utcára, igaz?
- Honnan... honnan tudsz erről?
- Láttalak – felelte Sanyi, és nyelt egyet. – Nagyon... magányosnak tűntél.
- Csak sétáltam – felelte a Lagerfeltes mester kitérően.
- Sétáltál? – ismételte Sanyi. Elnézte, ahogy Dia megvajazza a kiflijét. – Miért?
- Mert olyan kedvem volt!

Diát idegesítette Sanyi faggatózása.
- Nem találkoztam senkivel – tette hozzá nyomatékosan.
- Tudom, hogy nem, és épp ez a baj. Hová mentél?
- Mondom, hogy sétálni!
Remegett a hangja. Sanyi gyomrában gombóc nőtt.
- Dia... nem szeretnél... erről... beszélgetni?
- Nem, mert nincs mit beszélni róla. – Dia összeszedte magát. – Vagy mondjam el, mekkorákat léptem?
- Elvicceled – mordult föl Sanyi. – De én átlátok rajtad. Halljam, mi a gond?
- Már sétálnom se szabad?
- Nem azért mentél el, mert sétálni szottyant kedved.
- Paranoiás vagy.
- Nem! Dia, ha baj van, nyugodtan megmondhatod! Tudod jól, hogy én...
- Tudom!
- Akkor? Elmondod?
- Mondom, hogy csak sétáltam! Ne faggatózz már! Mi olyan furcsa ebben?
- Téged kezeltek elmebetegként és depressziósként, ha jól emlékszem.

Dia kezében csaknem elrepedt a pohár, annyira szorította.
- Nem vagyok őrült!
- Ezzel van összefüggésben? – kérdezte a fiú halkan.
Dia nem válaszolt.
- Dia!
- Hagyjál – morogta a lány, és felállt. Sanyi megragadta a karját.
- Nem válaszoltál a kérdésemre.
Dia kiszabadította magát.
- Nincs mit válaszolni rá – felelte mérgesen.
Sanyi töprengve nézett utána.
- Tapasztaltál valami furát Dián? – hajolt oda a mellette ülőhöz.
- Nem figyelem, mit csinál – volt a válasz.
Sanyi is felállt, mert kénytelen volt matekórára menni. Dia persze, mivel levizsgázott, nem volt jelen – Sanyi amúgy sem régi osztályával volt.
Dia viselkedése mégis aggasztotta. És a lányt látta hasonló időpontokban máskor is: ugyanarra ment, lehajtott fejjel, de mire Sanyi valahányszor leszaladt, már elment.

Egy péntek délután Sanyi előre leheveredett az egyik fához, és várta, Dia mikor megy arra. Négy felé fel is bukkant. Nem vette észre Sanyit, mert a fiú a fa mögé rejtőzött. Sanyi kilesett, és döbbenten látta, hogy Dia sír.
Észrevétlenül követte. A Lagerfeltes mester egy, Lagerfelttől távoli helyet keresett fel, egy folyón átívelő hidat. Sanyi elképedt: Dia ugyanis felmászott a korlátra, és lenézett, mintha azt fontolgatná, hogyan is ugorjon le. Már majdnem mozdult, hogy meggátolja, de végül lenyugtatta magát, és várt.

Dia hosszú percekig állt a híd korlátján, és sírt, aztán hangosan feljajdult.
- Hagyjál... hagyjál békén! Nem akarom megtenni!
Sanyi megriadt. Rajta kívűl senki nem volt közel s távol. De akkor kihez szólt Dia?
A lány hangja csöndes sírásba fulladt, aztán visszaugrott a hídra, lekuporodott, felhúzta mindkét térdét, majd karjaival eltakarta az arcát.
Sanyi ezután minden nap megleste őt, Dia pedig mindig felmászott a korlátra, egy ideig vágyakozva bámulta, majd sírt egy kicsit.
Ez így ment két héten keresztül, mígnem egy borongós, keddi napon Dia elhatározta, hogy végleg véget vet az életének.

Nem ugrott le. Egy kést vitt magával. Felmászott a korlátra, hátat fordított a folyónak, behunyta a szemét, és elővette a fegyvert. A tőle pár méterre rejtőzködő Sanyi egész testében ledermedt. Azt hitte, rosszul lát.
- Nem... nem bírom megtenni – nyögte ki Dia, a kést bámulva. – Így... így gyorsabb.
Felemelte a kést a levegőbe, és Sanyi biztos volt benne, hogy ezúttal megteszi.
Villámgyorsan kiugrott a fa mögül.
- Ne!
Dia odakapta a fejét, Sanyi pedig kihasználta az alkalmat, odarohant, és mielőtt Dia bármit tehetett volna, lerántotta a hídra, s megragadta a kést markoló csuklóját.
- Nem teheted! – kiáltotta. – Nem szabad! Érted?
Dia szeme könnybe lábadt. Sanyi kivette a kést a kezéből, és dühödten a híd másik feléhez vágta. A fegyver beleállt a fából ácsolt tákolmányba.
- Tegyél le erről az őrültségről! – kiáltott fel haragosan Sanyi, és megrázta Diát a vállánál fogva. Szemében kétségbeesés csillogott. – Tegyél le róla!
- Nem hagyja abba – mondta Dia, és zokogni kezdett.
- Mi... – Sanyi elképedve elengedte.
- Állandóan... hallom! Állandóan mondja, mondja, és mondja... nem bírom!
- Ki mond mit?!
- A hang! – Dia megtörölte a szemét, és az égre nézett. – Minden nap azt hallom, hogy ugorjak le... és minden nap erősebb lesz, ha nem teszem meg... nem tudok már aludni se tőle... meg fog ölni, érzem, hogy meg fog ölni!
Sanyi ezúttal valóban megijedt.
- Megint... hangokat hallasz? – nyögte. – De hát most nem volt... nem voltál a Gyógyintézetben! Tehát akkor ezt... – zavartan elhallgatott.
Dia leroskadt a híd padlazatára. Sanyi nem bírt megszólalni. Dia megint hangokat hall? Mit csináljon akkor vele?
- Hagyj most magamra – hallotta Dia hangját, és ő, anélkül, hogy felfogta volna, szótlanul engedelmeskedett, magára hagyva Diát kavargó gondolataival.

Sanyi napokkal később sem tudta elhinni. Nem szólt senkinek, és kerülte Diát tanácstalanságában. Életében először szembesült egy olyan helyzettel, ami meghaladta az erejét.
Ennek ellenére Dia két nap elteltével újfent sétálni indult, Sanyi pedig követte, de sokkal nyugtalanabb volt, mint máskor.
Dia most csakugyan csak sétált, vagy lekuporodott valahová, és merengőn bámult a semmibe. A fiú kicsit megnyugodott, hogy Dia valóban csak kiszellőzteti a fejét.
Ezentúl nem ment el Dia után, hanem újfent a tanulásra koncentrált. És hamarosan letette a vizsgáit Varázstanból, Lovagtanból, Lovagi történetekből, Matematikából, Fizikából, Kémiából, Különleges képességtanból, sőt, még Bolygótanból is.

Dia egyre ritkábban jelent meg az étkezőben. Mikor Sanyi a mesterek hívására készülődni készült, egy pillanatra ismét elfogta az aggodalom.
- Koncetrálj a dolgodra! – javasolta Dalma, mikor Sanyi megosztotta a lánnyal aggodalmait.
- Próbálok, próbálok, de mi van, ha beteg?
- Majd kiderül. Most a legfontosabb a mesteri cím.
- Nekem nem – jelentette ki Sanyi, de azért elindult a Fehér Toronyba. Ideges volt, persze, izgatott is, elvégre most, hogy befejezte tanulmányait, mester lehet...
Mikor megérkezett, a mesterek érdeklődve fordultak felé.
- Nohát, nohát, Lawren Sándor? Üdvözlünk.
Sanyi udvariasan meghajolt, de sápadt arca elárulta idegességét.
Pár pillanatig csönd honolt, végül a középen ülő mester felállt.
- Érdeklődtunk tanulmányaid iránt, és azt a hírt kaptuk, hogy majdnem mindenből kitűnően teljesítettél, megmentetted Retót, Dawint, Mardigót, és majdnem Rtuz-ot is, s elpusztítottad a Zombik Völgyét. Dicséretes. És dicséretes tizennyolc esztendősen mesterré válni... térdelj le hát, Lawren Sándor!

Sanyi engedelmeskedett. Letette az esküt, és megitta azt a különleges italt, ami fura érzéssel tölti el az embert, és köpenyt is kapott. Mikor tetőtől-talpig remegve kilépett a napsütötte utcára, észrevette, hogy alig kap levegőt.
„Mester vagyok? Te jó isten, tényleg mester vagyok? Váá, ez hihetetlen...”
Csak mikor a bejárati csarnokhoz ért, akkor nyugodott meg valamennyire. Néhány lagerfeltes elvigyorodott köpenye láttán, mások tapsoltak is. Sanyi idegessége elpárolgott, s vigyorogva köszönte meg a gratulációkat.
Aztán megtorpant, ugyanis egy lány állt a lépcső tetején, és őt nézte. Sanyi arcáról leolvadt a mosoly.
Hosszú pillanatig csak nézték egymást. A körülöttük lévő fiúk és lányok zavartan néztek hol egyikükre, hol másikukra. Várták, hogy Sanyi mikor szólal meg, de semmi ilyesmi nem történt, ugyanis a fiú csak nézte azt a lányt, akit a közeljövőben feleségül szándékozott venni, s egy szót sem szólt. Dia is hallgatott.

Sanyi végül lenézett mesteri köpenyére, majd lassú léptekkel felment a lépcsőn, és megállt Diával szemben. Aztán mindketten elmosolyogtak, s átölelték egymást.
Sanyi behunyta a szemét, és mélyet lélegzett. Dia a vállának nyomta az állát.
Szavak nélkül is megértették egymást. A diákok a fejüket vakarták, nem igazán értették a helyzetet. Sanyi átkarolta Dia derekát, és anélkül, hogy hátranéztek volna, eltűntek a szemük elől.

Jrewaltnak el kellett ismernie, hogy Sanyiéknak ideje elhagyniuk az iskolát. Mindketten Lagerfeltes mesterek, és ha nincs küldetésük, akkor azt csinálnak, amit akarnak – a fiataloknak pedig sok terve volt, elsősorban Dia édesanyjának felkeresése és Sanyi szüleinek meglátogatása – így hát útjukra bocsátotta őket. Sanyi összepakolt a szobájában, Dia is az övében, s ezúttal valóban átadták a két helyiséget a jövő korosztályának. Sanyi leszedte a névtábláját, köpenye zsebébe süllyesztette, majd még egyszer körülnézett.
- Viszlát, szoba – morogta, s elmosolyodott. Felkapta a táskáját, két szatyrát, sarkon fordult, és leballagott.
Dia már várta. A lépcső alján ült csomagjaival, és tenyerébe támasztott fejjel nézte a többieket. Sanyi lekucorodott mellé, de nem nézett rá.
Csendben üldögéltek egy darabig.
- Hiányozni fog, ugye? – szólalt meg végül Sanyi. Dia bólintott.
- Nekem is – morogta a srác. Majd felsóhajtott. – Na, szedjük össze magunkat! Szerintem már vár anyukád.

Dia halványan elmosolyodott, és feltápászkodott. Táskával a hátukon, csomagokkal megtömve kiléptek Lagerfelt kapuján, és Mardigo űrállomása felé vették az irányt.
Az űrhajójuk ott állt a többi közt. Lepakoltak a jármű hátsó részében, aztán felhúzták a rámpát. Dia kijelentette, hogy ő kívánja vezetni a hajót, s Sanyi (csodálkozva bár), de beleegyezett. Így hát elhelyezkedett az ülésén, és várta, hogy Dia indítson. A lány révedőn kibámult az ablakon, Lagerfelt felé, aztán meghúzta a kart, és felemelkedtek a levegőbe.
Sanyi Diát figyelte. Mi vár most rájuk? Sikerül-e minden, sikerül-e munkát szerezniük? És Dia vajon el tudja felejteni a múltat?
„Merem remélni” – gondolta, és becsukta a szemét.
Este volt már, mikor Dia, megunva a kormányzást, gépvezérlést állított be. Sanyi hátul üldögélt egy asztalnál, és egy könyvet olvasott. Dia megállt az utastér küszöbén, és a falnak dőlt.

Sanyi nem vette észre. Lapozott egyet, és újból beletemetkezett az olvasmányába. De aztán leeresztette. Rámosolygott Diára, aki odament hozzá.
- Hamarosan odaérünk – mondta a lány halkan. Sanyi letette a könyvét, felállt, és egyik kezével megsimogatta Dia arcát.
- Ezentúl minden más lesz – suttogta.
Dia felsóhajtott. Sanyi magához vonta.
- Nem lesz több baj, féltékenység, kín... minden jó lesz, és boldogok leszünk – dörmögte.
- Jó lenne – felelte Dia felpillantva. Sanyi mélyzöld szemei megcsillantak.
- Jó is lesz – ígérte. – Miután elmentünk anyukádhoz és apáékhoz, oda mehetünk ahová csak akarunk... hát nem csodálatos?
- De.
- Jaj, Dia, én úgy szeretnélek boldognak látni! Olyan boldognak, amilyen senki más nem lehet.
- Na és te? – somolygott Dia. – Veled mi lesz?
- Én is ugyanolyan boldog leszek, sőt, már most is. – Sanyi átölelte, aztán ölébe húzta Diát, és nekidöntötte állát a lány vállának.
- Boldogok leszünk, Dia. Érzem.
Dia elmosolyodott, és megsimogatta Sanyi karját, amivel magához ölelte. – Én meg remélem – mondta, aztán behunyta a szemét.


Folyt. köv.