Mesteri hatalom 19.

Sanyi békésen szuszogva aludt, pedig még csak nyolc óra volt. A fotelban aludt el, az egyik félreeső sarokban. Mikor az arra járó diákok meglátták, elmosolyodtak. Sanyi is mintha mosolygott volna álmában...
Ebben a pillanatban zúgásra lettek figyelmesek, aztán egész Lagerfelt megremegett. Valaki felsikított. Sanyi felriadt, és körülnézett, a robaj forrását keresve. A diákok megtántorodtak.
- Mi volt ez?
- Te jó ég...
- Anyám! Földrengés van, vagy mi?

Még egy sikoly, és Lagerfelt újra megremegett. Sanyi felnézett – s abban a szempillantásban kiugrott a fotelból, ugyanis fölötte omlani kezdett a fal.
- Mi a franc folyik itt?!
Egy lány rémülten futni kezdett.
Új dörrenés.
Sanyi kivonta a kardját. Itt valami nincs rendben! Lerohant a bejárathoz, ahol a tanárok álltak.
- Lawren! – kiáltott föl Gwedmir.
- Mi folyik itt, tanárnő?
- Még nem tudjuk, de... a hírek szerint egy olyan csapat támadta meg Lagerfeltet, akik...
- A Jaelek Szövetsége...
- A legerősebbek...
- Még ide se értek, az űrből támadnak...
- Tökéletes védelmük van...
- Új háború...
Sanyi megszédült.
- És? Most mi lesz?! – kérdezte sürgetőn. – Nem csinálnak valamit?
- A mesterek elmentek, Lawren – mondta csendesen Eugila.
- Hát hívják vissza őket!
- Lehetetlen, hisz háborúznak Vertón...
Sanyi a hajába túrt.
- Ezt... ezt nem hiszem el! – fakadt ki. – Maguk meg állnak és várják, hogy lebombázzák a sulit??!
- Na de Lawren!
Sanyi dühödten elcsörtetett mellettük, a kapu felé véve az irányt.
- Lawren, gyere vissza!
Sanyi hátranézett.
- Már miért mennék?
- Veszélyes! Még nem vagy mester!
- Nem, valóban nem – ismerte el Sanyi. – És ahogy nézem, jó ideig nem is leszek az.
E szavakkal újfent hátat fordított, és elment. Gwedmirék döbbenten néztek utána.

Egyikük sem tudta, hogy Sanyi mit forgat a fejében. A fiú egyenesen az űrhajókhoz ment, bepattant az egyikbe, és előkészítette a gépet a felszálláshoz. Tudta ugyan, hogy amit tesz, vakmerő ötlet, s egyenes út a halálba – de nem törődött vele. Tizenkét éves korától kezdve Mardigo volt az otthona, és nem engedhette, hogy elpusztítsák.
Így hát bekötötte magát, megragadta az indítókart, és felemelkedett a levegőbe. Lángoló tekintetét az ablakra szegezte.
Mikor már az űrben volt, a rakéták forrása felé vette az irányt. Gyorsított. Kitapogatta a rakétalövedék irányítókarát.
Aztán meglátta. Húsz-harminc űrhajó, tele ágyúkkal. Ettől kicsit meghökkent, csaknem visszafordult.

Tekintetét az egyik hajóra szegezve tüzet nyitott. Aztán egy másikra célzott. A hajók lassan észrevették őt, és rakétát lőttek rá. Sanyi éppenhogy ki tudod térni.
Elszánt küzdelem vette kezdetét – Sanyi tüzelt, félrekormányozta a hajót, és újra tüzelt – a jaeliek pedig körbe vették. Kereszttűzben volt.
Sanyi lenézett. Alatta Mardigo terült el. Innen csak egy hatalmas térnek tűnt.
Kilőtt egy, kettő, majd három hajót, s azok pörögve eltűntek az űr mélyén. Sanyi hajójának utastere tüzet fogott, majd betört az ablak is, egy rakétalövedék pedig porrá zúzta Sanyi székét, aki így a földre zuhant.
Mégis feltápászkodott, és kilőtt még egy hajót. Megragadta az indítókart, és előrenyomta. Elsuhant két hajó mellett, s mielőtt azok észbe kaphattak volna, kilőtte őket.
- Ez... ez az – zihálta Sanyi. – Már csak huszonhat... már csak hu...

BAMM.
Egy újabb találattól az űrhajó megpördült. Sanyi megint elesett.
BAMM.
Sanyi felordított. A hajója pörögni és sodródni kezdett – egyenesen Mardigo felé. Vicsorogva letörölte a vért az orráról, és tántorogva felállt. Igyekezett megkapaszkodni, de hanyattesett. A hajó már zuhant, és sistergett. Mindjárt felrobban.
- Ezért élesztettek újra?! – dühöngött Sanyi, és ordított. Megpróbálta egyenesbe hozni lángoló hajóját, de sikertelenül. Mielőtt az űrhajó a földnek csapódott volna, Sanyi lábával betörte az ablakot, és szédelegve kiugrott, de a lába beakadt, így hát ügyetlenül bukfencezett a földön. Már nem volt ideje, hogy elmeneküljön, így gépe közvetlenül mellette lett lángok martaléka. Sanyi tehetetlenül felrepült a levegőbe, hogy fejjel egy emlékmű oszlopának csapódjék.
Vicsorogva kinyitotta a szemét.
- Lawren! – Gwedmir, Maweda, Jrewalt és Eugila szaladt felé. Úgy tűnt, már jó ideje rohangálnak, azt találgatva, Sanyi hol zuhan le.
Sanyi véres szája mosolyra húzódott. Arcát fekete sebek tarkították.
- Látják? – kérdezte rekedten. – Csak ennyi az egész...
- Lawren, meg ne halj nekem! – Gwedmir megragadta a kezét.
- Azért... olyan könnyen... nem szabadulnak... meg... tőlem... újra – nyögte Sanyi, majd mosolya lehervadt az arcáról, és elsötétült előtte a világ.

Már a hold az ágyára sütött, amikor úgy érezte, valaki áll az ágya mellett. Óvatosan felsandított.
Csak képzelődik. Olyan, mintha Dia állna felette, és nézné. Biztosan képzelődik.
Végül kinyitotta az egyik szemét, és a lány szomorú arcára nézett. Igen. Nem dühös, hanem szomorú az arca. Egész valója vibrál az elkeseredettségtől. A bukott ember.
Sanyi kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Dia ekkor sarkon fordult, és elindult.
- V... Várj! – lehelte Sanyi, mire Dia megtorpant, de nem fordult meg.
Sanyi leeresztette a kezét.
- Haragszol rám?
Dia nem felelt. Rá se nézett. Csak állt, mozdulatlanul.
Sanyi kétségbesetten nézte. A lány pedig, mielőtt folytathatta volna, ugyanolyan csendben, mint jött, el is ment.
Sanyi lemondóan felsóhajtott. Aztán eszébe jutott, hogy nyolckor bombázták Lagerfeltet. Hogy lehet akkor a kórházi részlegben?

Aztán meghökkent. Nem ott volt, hanem egy igazi kórházban. Egy szobában feküdt, egyedül. Mellette, az éjjeliszekrényen egy kancsó víz állt, és egy csomag zsebkendő. Mardigói. Sanyi ezt onnét tudta, mert erről nemcsak a felirat árulkodott, hanem a zsebkendők is: egészen mások voltak, mint a földiek. A színük kirívó volt: élénkpirosak, sárga széllel. Egyébként ugyanolyan anyagból készültek, mint a Földön.
Sanyi nagy-nehezen felült. Fejére kötést tettek, és a többi sebét is lekezelték. Lerúgta magáról a paplant, és, imbolyogva bár, de felállt. A kancsóhoz csoszogott, és vizet öntött magának. Nagyokat nyelve ivott – örült, hogy kiszáradt torka végre folyadékhoz jut, és már sokkal jobban érezte magát.

Mikor letette a poharat, nekilátott, hogy felfedezze a szobáját. Az ablakok nem voltak elfüggönyözve. Vele szemben egy kis asztalkán három szobanövény nyújtózkodott a plafon felé, és volt egy gyógyszeres szekrény is, hasonló, mint a földi.
Sanyi végül az ajtóhoz ment, és kilépett a csend ülte folyosóra. Hamar rátalált a mosdóra és a fürdőszobára. Mikor elvégezte a dolgát, elindult visszafelé.
- Jaj, ne! – kiáltott fel a háta mögött egy nővér, aki épp a nővérszobából lépett ki. Valószínűleg éjszakai ügyeletes volt. – Nem szabad kimennie!
- Csak mosdóba mentem! – tiltakozott Sanyi. – Már ezt se szabad?
- Feküdjön vissza, pihennie kell!
A nővér megfogta Sanyi karját, és bevonszolta a szobájába.
- Éhes vagyok – mondta Sanyi, mikor álláig felhúzta a paplant.
- Mindjárt hozok szendvicset. – a nővér pohárba öntött egy kis vizet, s egy zsepivel megtörölgette Sanyi verejtéktől csillogó arcát. – Csak maradjon nyugton.
Egész szépen beszélt magyarul, bár elég furcsa kiejtése volt. Sanyi mélyet sóhajtott.
- Kérhetnék még valamit? – kérdezte.
- Igen?
- Kinyitná az ablakot? Olyan fullasztó itt a levegő!
- Hogyne – bólintott a nővér. Túlzott szorgalmassága magára vonta Sanyi figyelmét. De tudta, miért viselkedik így az ápolónő: hisz ő volt Tormin mellion hollen, a Remény fia.
Nem sokkal később, mikor már lenyelte az utolsó fakatokat is, a nővér elrendezte Sanyi párnáit, hogy kényelmesen pihenhessék.
- Így ni. Most pedig aludjon. Szüksége van az alvásra.
- Mi történt velem?
A nővér megdermedt egy pillanatra, aztán válaszolt.
- Semmi olyan nagyobb baj, ami maradandó károsodást okozott volna.
- Miért nem akarja elmondani?
- Semmi komoly. Egy kis agyrázkódás.
- Aha.
A nővér további jó éjt kívánt, és kiment, Sanyi pedig egy újabb sóhaj kíséretében álomba merült.

Dia a mardigói kórház egyik székén ült, és a szemközti falat bámulta, pedig már éjjel volt. Mikor sürgősen visszautazott Mardigóra, és közölték vele, hogy Sanyi kórházba került, azt sem tudta, mit tegyen. Aggódott a fiúért, ugyanakkor el kellett ismernie, Sanyi nem megy egy kis önfeláldozásért a szomszédba, csakhogy bolygóját megmentse. Lawrennek köszönhetően több lagerfeltes szállt fel az űrbe, s lőtte porrá a jaeli szövetség első hajóit. Ha Sanyi nem mutatja be, hogy valójában hogyan is lehet megölni őket, tétlenül elnézhették volna, ahogy a régi várat lebombázzák.

De mi lett volna, ha Sanyi meghal a becsapódás következtében? Lito lerombolta az Élet Barlangját, és ha Sanyi végzetes sebe miatt nem tudták volna feléleszteni, most ugyanolyan halott lenne, mint volt pár hónappal ezelőtt! Diának talán ez fájt a legjobban. De vajon köze van-e Sanyi vakmerő tettének őhozzá?
Abba belehalna, ha ő okozta volna a fiatalember második halálát. Az utóbbi időkben lezajlott veszekedéseik ellenére ugyanúgy szerette Sanyit, mint régen. Tudta, hogy akármit is tesz, mindig szeretni fogja.
Felpattant, fel-alá járkált. Beszélnie kéne Sanyival, de a büszkesége túl nagy volt – nem engedhette meg, hogy megalázkodjon. Minden esetben megpróbálta megőrizni a méltóságát, mit annyi szenvedés árán szerzett.
Végül egy horkantás kíséretében összehúzta magán a köpenyét, és kicsörtetett az épületből.

Miközben a sötétben Lagerfeltbe igyekezett, egy lány bukkant fel vele szemben. Először nem ismerte fel, csak amikor a lány egyenest hozzá lépett, és megfogta a karját.
- Dia – szólalt meg halkan. – Tudom, hogy későre jár, de beszélnem kell veled... Sanyiról.
- Hajni?! – hüledezett a Lagerfeltes mester. – Mégis, mit...?
Hajni intett, hogy kövesse, s elindultak a kavicsokkal felszúrt úton.
- Sanyi szeret téged – szólalt meg Hajni.
- Igen, tudom – felelte Dia halkan, és azon töprengett, vajon hová akar kilyukadni a lány.
Hallgattak. Aztán...
- Éppen ezért szeretném leszögezni, hogy amit rólunk írtak...
- Ezt már ő is mondta.
- Én... én megcsókoltam – hadarta Hajni. – Úgy vettem észre, hogy te már nem szereted, és javasoltam, hogy megmutatom neki, hogyan lépjen túl, és... és pár napig együtt voltunk, de aztán azt mondta, téged szeret még mindig, és jobb ha hagyjuk egymást, és... és biztos vagyok benne, hogy igaza van, elvégre nekem másra van szükségem, az egész hülyeség, el kell hinned neki, nagyon kiborult, láttam rajta, nem hagyhatod el, képtelenség, ha te is úgy érzel iránta... azt is mondta hogy feleségül akar venni, és...
- Elég – vágott közbe Dia. – Ebből a hadarógép-szövegből egy szót sem értek.
Hajni elhallgatott.
- Elmondanád tehát még egyszer, érthetően?
- A lényeg: kavartunk, de aztán közölte hogy téged szeret, és nem szeretném ha ezek után elutasítanád.
Dia elgondolkozott.
- Neked fogalmad sincs róla, hogy mi van köztünk jelenleg, ugye? – kérdezte végül.
- Öö... miért?
Dia elmosolyodott.
- Pontosan azon gondolkoztam, hogy kibéküljek-e vele.
- Ne szórakozz vele, kérlek.
- Mert?
Hajni kicsit zavarba jött.
- Nem ezt érdemli, na.
- Nem? Hm. Különös, hogy ennyire véded még mindig.
- Dia, beszélj vele, légy szives. Belepusztul a hiányodba.
- Azt te meg honnét tudod?
- Eléggé feltűnő. Nem találta a helyét. Láttam. Beszélj vele.
- Ide figyelj, mióta akarod te azt, hogy újra kibéküljek Sanyival? Úgy tudtam, mi... szóval, nem vagyunk jóban!
- Dia, hol volt az már? Tudom, hogy akkoriban nem voltunk épp puszipajtások, de könyörgöm, már nekem is belőtt a fejem lágya!
- Á, szóval azért csókoltad meg most is?
- Flört volt az egész. Megpróbáltam felvilágosítani, hogy megy manapság.
Dia szeme haragosan összeszűkült.
- Igencsak fura eszközöket használsz. Egyébként meg, kétlem, hogy Sanyinak szüksége lenne bármiféle felvilágosításra.
- Valóban? Én úgy vettem észre, csupán játszol vele.
Dia az égre emelte a tekintetét. A felhők eltakarták a holdat – a távoli hegyek fenyegetően magasodtak fölébük.
Végül visszafordult Hajnihoz.
- Sose tudok kiigazodni rajtad – mormogta. – Egyszer utálsz, máskor elcsábítod a barátomat... mondd csak, mi a célod?
- Semmi – felelte Hajni meglepetten. – Én csak jót akarok.
- Kinek, magadnak vagy Sanyinak?
- Ennek semmi köze hozzám – mondta a lány, kissé ingerülten.
- Na persze.
- Ne feltételezz folyton rosszat rólam, ha megkérhetlek. Nem mindig vagyok gonosztevő.
Dia lehajolt, a kezébe vett egy kavicsot, és elgondolkozva forgatta a kezében.
- Ki tudja. Nekem például még mindig vannak kétségeim az érzéseiddel kapcsolatban.
- Mire gondolsz?
- Sanyira, természetesen. Tetszik neked még mindig?
- Jó pasi, de... mint mondtam, nekem nem kell már.
- Ha nem kell – csattant fel Dia -, akkor áruld el már nekem, miért kellett megint csókolóznod vele?! Ha valakihez semmilyen kötelék nem fűz, minek csókolod meg?! És miért pont Sanyit?!

Hajni hátrahőkölt. Tisztában volt vele, hogy Diát nem éri meg feldühíteni – legendás erejéről lassan már csak suttogva mertek beszélni. Nem lenne jó ezt az erőt megtapasztalni.
- Mondom, flört az egész!
- Na persze!
Hajni még jobban meghátrált.
- Beszélj vele – motyogta. – Beszélj vele...
Azzal megfordult, és futásnak eredt, mielőtt Dia bármit mondhatott volna.

Dia még sokáig állt a sötétben, a kaviccsal a kezében. A beszélgetés ismételten dühös veszekedésbe torkollott. Pontosabban kiabálásba, hisz Hajni nem válaszolt semmit a kirohanásaira.
Ismét horkantott. Sehogy sem jó. Hát senkivel sem tud nyugodtan beszélgetni egyszer is?!
A szomorúság elemi erővel tört rá. Azt ugyan elérte, hogy hazaengedjék a Gyógyintézetből, de mit kezdjen vele?
Még mindig úgy érezte, semmi értelme az egész életének. Tényleg, miért is van itt egyáltalán?!
Magát és a világot átkozva indult Lagerfeltbe, de valahogy a mardigói kórház előtt kötött ki.
Ökölbe szorította a kezét, végül megragadta a kilincset, de zárva volt.
Megfordult, hogy hazainduljon, de nem tudott mozdulni. Fülében visszhangoztak Hajni szavai: Beszélj vele... belepusztul a hiányodba.
- Nem! – kiáltott fel haragosan, és ezúttal futott visszafelé. A hó közben szállingózni kezdett, majd egyre sűrűbb pelyhekben esett. – Nem! – kiáltotta újra, s futott, futott, mígnem bele nem veszett az éjszaka sötétjébe.

A következő hetek monotonon teltek el. Sanyit kiengedték a kórházból, és miután sikeresen meghiúsították a jaelek támadását, ismét béke honolt Lagerfelt körül. Dia további küldetésekre járt, és görcsösen igyekezett nem gondolni Sanyira. Ez többé-kevésbé sikerült is, hisz gondosan ügyelt rá, hogy elkerülje a fiút.
Egy ködös reggelen érkezett vissza Coto-ról, január végén. Az étkezőbe indult, hogy bekapjon valamit.
Leült az egyik asztalhoz, kirázta a szeméből lógó hajfürtjeit, és maga elé húzott egy tányért – aztán ledermedt. Az asztal másik feléről Lawren Sándor nézett vissza rá.
Megint növesztette a haját és a szakállát. Nyakkendőben feszített, szemlátomást különleges képességtan, esetleg fizika, matek és egyéb órák előtt volt. Hasonlóan döbbenten viszonozta a tekintetét.
Dia pár pillanatig még bámult rá, aztán fogta a tányérját, hátratolta a székét, és elment egy másik asztalt keresni. Sanyi még azután is némán nézett rá. Dia megköszörülte a torkát, és igyekezett összeszedettnek tűnni. Belekortyolt a teájába, és az ott heverő újságra fordította a figyelmét. Aztán lerakta a bögrét, ugyanis a második oldalon ez állt:

LAWREN KITÁLAL

Mi az igazság, avagy: ki a szíve választottja?

A szalagcím alatt három fotó: egy Diáról, egy Sanyiról, és egy Hajniról.
Dia izzó tekintettel Sanyira nézett, aki gúnyosan elmosolyodott, és udvariasan biccentett felé.

Lawren Sándornak, mint mondja, elege lett a cikkekből, s ő maga veszi kezébe az ügyet, miszerint kit szeret, kivel kavart és mi történt eredetileg?
„Felháborít, hogy összehoztak Hajnival” – mondja. „Én Kindes Diána barátja vagyok, és az is szeretnék lenni a továbbiakban is. Hajnival többször volt futó kalandom, de legutóbb is közöltem vele, hogy én csak egy lányt szeretek. Ő ezt el is fogadta. Sajnálom, hogy a félreértés és az ezutáni kalandom betett a kapcsolatunknak, és már nem járunk, de ha ezt Dia valaha olvassa, legalább azt tudja majd, hogy még mindig szeretem. A Hajnival való kavarás, persze, gáz volt a javából, hibáztam, tudom, jókora marha voltam, de ha egy férfiember reménytelenül szerelmes egy csodaszép Lagerfeltes mesterbe, akkor valóban helyénvaló lenne más lánynál elbőgni a bánatát? Nem, azt hiszem. Én kitartok.”
Tehát Lawren Sanyi még mindig szerelmes, mégpedig korábbi barátnőjébe, nem pedig Drajkó Hajnalkába! A fiatal hős most már nem csupán harcos lett, hanem hősi szerelmes...”

Dia lecsapta az újságot, és felállt. Egyenesen Sanyihoz csörtetett.
- Melyik újság volt az, ami lehozta ezt? Az újságíró igazán idióta lehetett, hogy minden szavad elhitte.
Sanyi felpillantott.
- Ha tudni akarod – felelte -, elég sokakat érdekelt a véleményem. És azt hiszem, elhiszik végre az igazságot.
Dia a fejét ingatta.
- Hihetetlen, hogy mennyire makacs vagy – morogta, és készült, hogy elmenjen.
- Nem, csak kitartó.
Sanyi összefűzte a karjait a mellkasa előtt. Dia visszafordult felé.
- Nem is értem, miért nem hiszed el nekem.
- Talán azért, mert tudom, régen is mennyire vonzódtál Hajnihoz.
Sanyi érdeklődve nézett rá, és félrebillentette a fejét.
- Nem gondolod, hogy beszélnünk kéne?
- Nem – vágta rá Dia.

Sanyi az asztalára pillantott elgondolkozva.
- Hm. Kár. Lenne mit megbeszélni.
- Szerintem semmi mondanivalónk nincs egymás számára.
- Én nem így gondolom. Tényleg szeretlek. Beszélni szeretnék veled.
- Én meg nem!
- Dia, talán nem volt jó szeretkezni velem? – kérdezte Sanyi csendesen.
Dia fülig elvörösödött. Az étkezőben lévő diákok rájukmeredtek. A közelebb ülőknek vagy kiesett a villa a kezéből, vagy a bögréjét ejtette el.
- Mit mondott?!
- Te jó ég, ez igaz?

Egyre többen kezdtek sugdolózni. Sanyi nem törődött vele. Dia megmerevedve állt, és nem bírt szólni egy szót sem. Sanyi arcán szomorú mosoly futott át.
- Értem. Szóval valóban ennyi. – Lassan bólintott, és keserűen bámult a reggelijére. – Hát persze, hogy nem volt jó. Valóban nem szeretsz már. – megfogta a tálcáját, és felállt.
- Nem mondtam... ilyet. – Dia megköszörülte a torkát. Higgadtságot erőltetett magára. – Én csupán... – itt mintha elgondolkozott volna egy pillanatra. - ... én csupán attól tartok, nem tudok úgy járni veled, hogy közben attól kell rettegnem, mikor fogsz másnál kikötni.
Sanyi fájdalmas arccal bólintott.
- Gondolom. Nézd, én tényleg ökör voltam, amikor Karácsonykor hagytam, hogy Hajni... úgymond... elcsábítson. De aztán...
- Vége, Sanyi. Ezúttal tényleg. Túl... túl sokat veszekszünk. Ez így... nem jó. Ez nem... kapcsolat.
- Úgy gondolod?
- Igen úgy. És légy szives, most már hagyjál békén.
Sanyi összeszorította a száját.
- Jól van! – robbant ki belőle. – Jó! – levágta a tálcáját az asztalra. – Így oké?!
Dia nem felelt. Sanyi visszavitte a tálcáját, és kirontott az étkezőből.
- Ez mi volt? – kérdezte elképedve az egyik diák.
- Érdekes – morogta egy fiú.
- Semmi közötök hozzá! – mordult rájuk Dia. El kellett ismernie, hogy valóban tisztázni kéne néhány dolgot, de sehogy sem akaródzott neki Sanyi után menni. Végül mégiscsak eltakarította a reggelijét, és azzal a szándékkal lépett ki az étkezőből, hogy véget vet Sanyival való kapcsolatának.

Sanyi dühödten levetette magát az egyik fotelba. Gondolatai vad körtáncot jártak a fejében. Mit tegyen most? Mit, mit, mit?!
Nem tudta, meddig ülhetett ott, mikor végül arra lett figyelmes, hogy valaki megáll közvetlenül előtte.
- Sanyi.
A fiú felemelkedett ültéből.
- Dia? Miért... miért jöttél utánam?
- Te mondtad, hogy beszélnünk kell, nem? Továbbá közölnöm kell az elhatározásomat.
- Várj. Nem mehetnénk... valami nyugisabb helyre?
Dia kelletlenül bólintott, kerestek tehát egy üres termet. Sanyi felült az egyik padra, Dia pedig megállt előtte.
- Nos? – kérdezte a lány.
- Elmesélem, mi az igazság, hogy végre megértsd.
- Nincs szükség rá, Sanyi. Hajni már elmondta.
- Akkor miért...
- Azért, mert már unom azt, hogy állandóan veszekszünk minden hülyeségen, ráadásul bármikor kavarhatsz mással.
- Jó, jó, tényleg barom voltam, mondtam már! De az csak azért fordult elő...
- Meg ne próbáld magyarázni! – csattant föl Dia.
- Oké. – Sanyi karbafonta a kezét. – De akkor ne sértődj meg olyan miatt, amiről fogalmad sincs!

Dia, ha lehet, még dühösebb lett.
- Azt meg honnan tudod?! Hajni mindent elmondott nekem.
- Oké. Akkor mondd meg, mi a nagy elhatározásod.
- Az örök szakítás – vágta rá a lány.
Sanyi kiegyenesedett.
- Aha. De azt tudnod kell, hogy kifejezetten tiltakozom: szeretsz engem, és...
- És?!
- ... és egy egy igen meggondolatlan döntés, többek között az előbbi ok miatt is.
- Meg?!
- Meg én is szerelmes vagyok beléd, tehát úgy gondolom, semmi akadálya annak, hogy folytassuk.
Dia felhorkant, de nem válaszolt.
- Komolyan elegem van ebből a szakítás-izéből! – jelentette ki a srác. – Állandóan szakítunk! Ezt a félreértést és apró hibát sem kéne úgy felfújnod! Élni azért még élhetek?
Dia már közbe akart szólni, de Sanyi felemelte a kezét.
- Valld be, hogy te is elkeseredett lennél, ha vége lenne! Folyton nekem kell rávennem téged, hogy továbbra is járjunk, mert mindig kifogásokat keresel! Elegem van ebből, és azt szeretném, ha újrakezdenénk, tiszta lappal indulna mindenki, és végre boldogok lennénk!
- Lagerfeltben ez képtelenség – jelentette ki Dia csendesen.
Sanyi széttárta a karját.
- Oké, mit akarsz? Menjünk el dolgozni suli után? Oké, én benne vagyok! Vegyünk a keresett lóvéből házat! Éljünk együtt! És majd kiderül! Oké?

Dia elképedve nézett rá.
- Sanyi, miket beszélsz? Éljünk együtt?! Mi ez a sületlenség?! Elment az eszed?
- Beszéltünk már erről – felelte Sanyi felindultan. – Emlékszel? Két éve. Hát itt a megoldás! Ha kijártuk a sulit, és mester lettem, menjünk dolgozni, és vegyünk egy lakást valahol Lagerfelt környékén! Nem akarok abban a lyukban aludni, amit a mesterek használnak! Nem, én veled akarok élni!
Dia egyre döbbentebben nézett rá. Sanyi szeme megszálottan csillogott.
- Már január van – folytatta a fiú. – Júniusban levizsgázom, mester leszek, és mehetünk is!
- De Sanyi... mi lesz a küldetésekkel?! Nekem ezernyi dolgom van! A mesteri kötelességeim...
- Senki nem róhatja fel nekünk, mert egy házban akarunk élni! Semmi rossz nincs abban, hogy nem akarunk folyton más házában tölteni egy éjszakát!
Dia habozott.
- Ide figyelj, nem ment el az eszem, és tök normális amit mondok. És... és tudunk utána küldetésekre járni! Közben pedig lemehetünk anyámékhoz, sőt! Édesanyádhoz is! Már nagyon szeretnék vele találkozni, meg hát a szüleim is eléggé hiányoznak...
Dia a fejét csóválta.
- És utána – tette hozzá Sanyi -, összeházasodunk!
Diának ez már sok volt.

- Hagyd már abba! – fakadt ki. – Mi a biztosíték arra, hogy mondjuk egy év múlva te vagy én nem mással leszünk?! Erre nem gondoltál?! Ne igyál már előre a medve bőrére folyton!
Sanyi leugrott a padról, komoran Dia szemébe nézett, és megfogta a lány kezét.
- Te meg ne légy ennyire borúlátó, mert árt a szépségednek.
- Tessék? – nyögött föl Dia.
- Mondtam már, hogy te vagy a legszebb lány, akit ismerek? – Sanyi nem vette le róla a szemét.
- Te megőrültél – suttogta Dia.
- Azt csak hiszed. Tudom, hogy szerény vagy. Látod, tele vagy jó tulajdonságokkal! Szép vagy, mester vagy, szerény vagy, bátor vagy...
- Jaj, Sanyi, már te is kezded? – sóhajtott föl Dia.
- Én is? Miért, ki más?
- Nikiék – volt a válasz.
Sanyi elvigyorodott.
- Igazuk is van.

Dia az égnek emelte a tekintetét, mintha attól várna megnyugtatást.
- Ezentúl beszéljünk meg mindent, rendben? – motyogta Sanyi, Dia füléhez hajolva. – Beszélgessünk sokat, időnk, mint a tenger! Bízzunk benne, hogy így sikerül jól kijönnünk.
Dia elgondolkodott.
- Nem is tudom...
- De én igen! És ígérem, hogy a közelébe se megyek többé annak, aki azt állítja, le akarsz koptatni.
A lány akaratlanul is elmosolyodott.
- Szörnyű vagy.
- Á, igen – vigyorgott a fiú. – Én meg a szőrnyűség haverok vagyunk. – átkarolta Dia vállát, és megcsókolta az arcát. – Most pedig gyerünk, tartsuk az eredeti tervhez magunkat!
- Miszerint? – pillantott föl Dia.
Sanyi lemosolygott rá.
- Beszélgessünk!
Dia elnevette magát.
- Rendben van – mondta, és egyszeriben elszégyellte magát. – Bocsáss meg, Sanyi – suttogta, Sanyi pedig mosolyogva kivezette a teremből.


Folyt. köv.