Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Nooa Järvinen nem őrült meg. Erre akár mérget is venne, még ha a bátyja, a pszichiáter és...
Áldozat vagy hős?
Miután lecsillapodott a légzésem felkeltem az ágyról és körbenéztem a szobában. Lauren már...
Hazatérés
Sárkányharag
Friss hozzászólások
MelegPista: Igen, az elvárások már ismerős...
2021-10-20 04:05
blackforrest: A nagy többség:Adonisz és olya...
2021-10-19 13:20
MelegPista: Kár, mert egyrészt úgy nem len...
2021-10-18 16:24
blackforrest: Mert manapság nincs idő semmir...
2021-10-18 13:01
blackforrest: Összekötő kapocs lehet pld a f...
2021-10-18 12:59
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Mélységes depresszió 1. rész

A férfi komótos léptekkel sétált a művelődési ház széles folyosóján. Ahogy távolodott a színházteremtől, úgy halkult a munka ünnepére szervezett koncert fülsértő üvöltése a háta mögött. A hangos zenéért sosem rajongott, sokkal jobban kedvelte a szolidabb, ritmusosabb melódiákat, esetleg a bolondos punkrockot, de a komolyzenében is hamarabb találta otthon magát, mint a rap modern, kicsit jellegtelen világában. Nem mondhatta magáról, hogy nagy zenerajongó.  Az egyetlen ok, amiért ott lábatlankodott, nézte a tömegben feltűnő alakokat és az álmatlan pillanataiban elképzelt romantikus reményeit kereste a szembe jövő nők arcában. Magában persze azt is jól tudta, hogy amint találkozik egy ismerőssel, azonnal menekülni szeretne. Ez az antiszociális viselkedés pedig csak még rondábbá tette a magányát. Pedig mennyire szeretett volna egy társat, lehetőleg egy magányos nőt, akivel elbeszélgethet. Az sem lett volna baj, ha semmi más nem történik. Mérhetetlenül hiányzott számára az a társaság, ami izgalmat hoz, ami felpörget, és nem csak felidézi a régi emlékeket, de ad valami újat is, kiszabadítja végre tiszta lelkét az egyedüllét börtönéből. 
Szólította a szükség. Ismerte a helyet, gyakori vendégként ezerszer is megtette már ezt az utat az illemhely irányába.  Oda nem illőnek és öregnek érezte magát a fiatalok között, ezért kimondottan megnyugtatónak hatott, ha szembe jött vele a saját korosztályából néhány látogató. A lezser, pimaszul hangoskodó, sokszor részegeskedő tiniket kerülte. Tulajdonképpen irigykedett a lelke mélyén, hogy annyi minden vár még rájuk, amiből ő sajnos valamiért kimaradt annak idején. Ez az érzés csak a szomorúságát mélyítette, és a régen rátelepedett elkeseredését. Azért sem adta fel a reményt, hogy sikerül még találkoznia valakivel, akinek ő is fontos lehet. Csak az volt a baj, nem akadt senki, akihez ismerkedés céljából odacsapódhatott volna. Ő maga sem hitte el, hogy bárkit is érdekelhet a személye, ezért még akkor sem lépett, ha esetleg rámosolygott egy nő a tömegből. 
 
Bicegő léptei lassan elérték az illemhely bejáratát. Már majdnem benyitott, amikor a szomszédos, női mosdó ajtaja kivágódott, majd hangos csattanással koppant a kilincs a folyosó falán. Két lány irtózatos haraggal kapaszkodva rángatta ki egymást, szemmel láthatóan komoly verekedés vette kezdetét. A szőke megpróbálta földre dönteni a barna hajút. Könnyű volt a hosszú, szabadon lengedező hajszálakba kapaszkodni, de a másik nőt sem kellett félteni, jól irányzott rúgásokkal vette elejét a megsemmisítő padlóra kerülésnek, a kezei pedig félelmetes határozottsággal szorultak a szőke, ijedt szemű tinédzser nyaka köré. A férfi meglepődött. Látott már nem egy verekedést, de itt igen komoly indulatok munkálkodtak, és nem volt kétséges, hogy ez még csak a kezdet. A dühtől eltorzult arcú lányok visítva tépték, ütötték egymást, de földre vinni az ellenfelet egyiküknek sem sikerült. 
 
A férfi megtorpant. Minden olyan hirtelen történt. Abban a pillanatban fel sem fogta, amit lát, csak állt bambán, és pár másodpercig földbe gyökeredzett lábakkal bámulta a borzasztó hajtépést. Látta, hogy másik két lány is kijön a mosdóból, de csak tisztes távolságban megállnak, hangos szólongatásokkal akarják megállítani a verekedést, a folyosón tartózkodó három fiú meg közömbösen szemléli a csetepatét. Egyikük egyébként is annyira részeg volt, hogy eldőlés ellen meg kellett támasztani. Mit sem foglalkoztak ők a vérre menő cicaharccal, a legjózanabbtól is csak annyira tellett, elkezdett hangosan nevetni. 
A szőke lánynak néhány rántástól kibomlott a feje tetején összefogott csurija. A nyakát szorongató kezeket jól irányzott pofonokkal honorálta, de valahogy nem látszott, hogy bármelyikük is feladná a harcot, küzdöttek derekasan. A férfiban megfogalmazódott a kényszer, amit oly sokan félelemből megpróbálnak elkerülni. A józanész szavára fájós lábán oda bicegett a lányok mellé, és előbb türelmesen, szép szóval, aztán egyre határozottabban furakodott közéjük. Megtapasztalta a féktelen düh erejét, de tennie kellett valamit. Határozottabban, már- már túlontúl erőszakosan választotta szét őket olyannyira, hogy a barna hajú, torz pofát vágó, alaposan megtépett lány a földre is esett. Ha ez kell, akkor legyen, tartotta őket távol egymástól a férfi, de még igen sok ütést és rúgást kapott, mire egy rendező odaért, hogy segítsen a verekedő lányokat megfékezni. 
 
A farmeres szőke a csíkos pulóverjében a testes biztonsági őr által falhoz szorítva elkezdett sírni, míg a barna lány, akinek a miniszoknyája oldalt felszakadt a csípőcsontjáig, és a fekete harisnyája szabadon kivillant, harciasan pattant fel, folytatta volna még a verekedést. A férfi útját állta, ezért a hegyes orrú lakkcipő az ő lábszárán landolt nem kis fájdalmat okozva az amúgy is örökké fájó lábának. A rúgásokat pedig követték a kezek és a heves lökdösés, a lány egyszerűen nem tudott lecsillapodni. A férfi derekasan állta a sarat, de egyre nehezebben viselte a megpróbáltatásokat. Talán egy pofon megoldotta volna a dolgot, de ez a lány már nem volt gyerek, és egyébként sem illik megütni egy nőt, semmilyen oka nem lehet, akár felnőtt, akár nem. Gyerek esetében meg főleg nem, és ez a kis szeleburdi valahol pont a felnőttség határán lehetett. Tűrte hát a hadonászó kezek ütlegeit, és ha a lábába nyilallt is a fájdalom, eltorzult arccal, összeszorított fogakkal ellenállt, amíg oda nem ért egy másik biztosági őr is, aki hátulról átfogta a harcias lány karjait és végre arrébb cipelte. 
 
Egy rakás negatív érzelem hullámzott végig a férfin. Eloldalgott volna, de a biztonsági őrök kérték, maradjon, amíg megérkeznek a rendőrök. Mit tehetett, arrébb bicegett és a hátát a falnak vetve figyelte az eseményeket. A barna, kimondottan szép arcú lány már nem is a szőkét szapulta, hanem őt vette a szájára. Válogatott sértéseket ömlesztett rá a biztonsági őr válla fölött. A legtöbb lepergett róla, de amikor nyomorék senkinek lett titulálva, bizony jócskán utolérte a szomorúsága. Ez a kis csitri milyen hamar kiszúrta, hogy fáj a lába! A vén fasz kifejezést nem tudta mivel érdemelte ki, de ahogy záporoztak a mocskos jelzők, ő annál nagyobb önsajnálatba süllyedt. És pont egy nagyon fiatal nőtől kapta a sértéseket, ez még rosszabbul esett. Máskor is előfordult, hogy mélypontra került. Nagyon nehezen tette túl magát mindenen, de ez a sok, megalázó szöveg most még mélyebbre taszította. Úgy érezte, nem ér többet, mint a lány szavaiból áradó mocsok.
 
A lány, aki nagy nehezen abbahagyta az ócsárolást és a válogatott sértésekkel való dobálózást, lassan mintha kezdett volna lecsillapodni.  A biztonsági őr óvatlan volt, el is engedte a kezeit, amit kihasznált a kis amazon. Egy pillanat alatt megkerülte az őrt, és a fájós lábú férfi előtt termett. Egy darabig csak állt egészen közel, mint egy kis kakas, aki készül a verekedésre, de addig nem mozdult, amíg a férfi rá nem emelte a szomorú tekintetét. A nő szeméből sütött a gyűlölet, és egy másodperc múlva már hosszú műkörmök húztak mély barázdákat a férfi arcán, aki a meglepetéstől védekezni is elfelejtett. A biztonsági őr vonszolta el ismét az őrjöngő kislányt, aki még torka szakadtából kiabált vissza.
- Dögölj meg, te nyomorék! Mi az anyádat képzelsz? Ki vagy te, senkiházi? Mocskos geci, hogy mersz te elém állni? 
A megalázó jelzők sehogyan sem akartak véget érni. A férfi megtapogatta a sebes arcát, aztán szemlesütve bámulta a padló csempéit. Legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében az időközben megálló bámészkodók előtt.
Minek avatkoztam bele? Megkérdőjelezte magában a tetteit, de a szőke lány sírását hallva úgy értékelte, jól cselekedett.
 
Pár perc múlva megérkeztek a rendőrök, majd a szőke lány hőzöngő apja. Akkor kezdett rendeződni kicsit a helyzet, amikor a harcias, barna amazon igénytelen öltözetű anyukája is megjelent, és határozott nyugalommal terelt mindenkit egy zárható helységbe a gyülekező bámészkodók kárörvendő tekintete elől. Az ajtó bezáródott, mindenki tisztes távolságban foglalt helyet a többiektől, mint ha attól kellett volna tartani, hogy a civakodás kiújul. A harciasabb lány duzzogva válaszolgatott a rendőrök kérdéseire, az anyja közben türelmes halkszavúsággal helyre tette a méltatlankodó apukát. 
A férfi végre leülhetett egy székre megpihentetni a fájó lábát. Nem nagyon érdekelte már semmi, csak szeretett volna végre hazamenni. Valahogy nem is volt már kíváncsi, mitől kerekedett a nagy verekedés. Az ő problémáin az nem segített semmit. Csak ült, és várta, hogy őt is kikérdezzék a rend őrei. 
Egy alkalmazott elsősegélydobozt hozott, amit az anyuka céltudatosan megkaparintott. Nagyon határozottnak tűnt, ahogy oda lépett vele a férfi elé, és a szenvedő ember fejében megfogalmazódott, hogy biztosan a lánya érdekében cselekedve megpróbálja majd a nő csillapítani az indulatait.  
- Meg kell tisztítani a sebeit! - bontotta a nő sebesen a dobozt, közben meg áthatóan tanulmányozta a férfi arcát. 
 
A kezébe fogott valami kötszer félét, hideg fertőtlenítővel átitatva állt az összekarmolt arc elé. A férfi sóhajtva emelte fel a fejét, nem volt értelme ellenkezni. Tényleg szükség volt egy kis tisztogatásara. Bár a sebek nem voltak mélyek, mégis érezte, hogy enyhén fáj és ég az arcbőre. A hideg kéz érintése után iszonyatosan csípő fájdalom kísérte a kegyesen óvatos fertőtlenítést. 
Nem tudott hová nézni, csak hajtogatta a fejét, ahogy az asszony akarta. Arra volt jó a fejmozdulat, megnézhetett mindent a nőn, de nem értette annak igénytelenségét. Eleve a férfias cipő mellőzött minden nőiességet. A kosztüm, amiben az asszony kézzelfogható távolságban dolgozott rajta, annyira idejétmúlt és konzervatív maradiságról árulkodott, hogy inkább taszító volt, mint sem normálisnak nevezhető. És elég zárt, mint ha rejtegetni kellene a testét. Pedig nem lehetett rossz teste. Kicsi súlyfelesleg, de tényleg csak egy kicsi a has környékén, másba nem lehetett volna belekötni. Különben is, ki ő, hogy egy másik embert ilyen szempontból kritizáljon? Csak tükörbe kell néznie, és láthatja, hogy ez a nő még így is szebb tőle, és legalább nem sántít.  
 
Az asszonynak nagyon szép volt a keze. Festetlen, de ápolt körmei lazán, ügyesen huzigálták a kis pamacsot, amivel újabb égéssel felérő fájdalmat okozott. A morcos arca nem volt barátságtalan, de sokáig meg sem szólalt, csak tette a dolgát és feszülten figyelte a rendőrök és lánya közötti kommunikációt. Szokatlanul nagyok voltak a vékony arcból megcsillanó, szomorúsággal telt, hatalmas, világosszürke szemei. A haja pedig arról árulkodott, hogy nem volt ideje normálisan összefogni. Természetes barna, itt- ott egy- egy őszülő szállal, pedig olyan ötven közeli kora ellenére lehetett volna nagyon vagány is, csak valahogy az érdektelenség nem hagyta ezt a nőben érvényesülni. 
- Szeretném megköszönni a segítségét, magának köszönhető, hogy nem történt nagyobb baj egy pár szál haj elvesztésénél. Itt maga sérült meg a legjobban - közölte a kezelés végén az alapos munkát végző anya. Kissé idegesen hátra simította a bozontos, vállig érő haját, ami a csuriból szanaszét állt mindenfelé.
- Semmiség, más is megtette volna. - vont vállat a férfi.
- És szeretném a bocsánatát kérni a lányom helyett. Akármennyire részeg, nem lett volna szabad így viselkednie. Szégyellem magam helyette is. - mondta a nő és közben fürkészte a férfi reakcióit.
- Nem számít, mindenki volt fiatal.  - akart a férfi rövid úton szabadulni.
- Természetesen nem fogok haragudni, ha feljelenti. Ideje lenne már észhez térnie, mert ez a lázadó korszak sehogyan sem akar véget érni nála. Úgy látom, a karmolások nem okoznak maradandó sérülést, de egy ideig elég furcsán fog kinézni. - érintette meg a puha kéz az arcát, hogy maga felé fordítsa kicsit. 
- Ez legyen a legnagyobb gondom. A lánya miatt pedig nem kell aggódnia, én nem akarom büntetni, van elég baja nélkülem is.
 
- Ennyire fáj a lába, hogy ilyen keserves arcot vág? - kérdezett tovább a nő, mint ha a lánya dolga nem is érdekelné. 
- Nem, az elviselhető. - vágott fintort a férfi és megrázta a fejét.
- Hívjak orvost, vagy hozzak valamit? - érdeklődött tovább az asszony. Amennyire nem törődött saját magával, annál jobban próbálta a férfi problémáit elemezni.
- Nem, az nem segít. Csak foglalkozzon nyugodtan a lányával, neki van szüksége segítségre. Én megleszek.
- Jóember, maga nagyon beteg! - hallatszott a nő lágy hangja. A megállapítást pedig egy aggódó grimasz követte.
- Nem fáj a lábam annyira. - válaszolt a meggyötört ember lehajtott fejjel, nézte a lábait, hátha azok segíthetnek lerázni a szörnyülködő asszonyt és a kellemetlen kérdéseit.
- Nem is a lába beteg, hanem a lelke, amin segíteni kell. Járt már orvosnál? - kérdő tekintete elől nem lehetett kitérni. 
- Nem, még nem. Nincs értelme. - bagatellizálta el a férfi a helyzetét, de érezte, hogy ilyen könnyen nem fog szabadulni, mert a nő különös érdeklődéssel kereste a tekintetét.
- Tudja mit! Maga segített nekünk, én szívesen segítek magának. Jöjjön el hozzám csütörtökön délután beszélgetni. Pszichológus vagyok, biztosan tudnék változtatni ezen a rettenetes hangulaton.  
Hogy nyomatékosítsa a szavait, leguggolt a férfi lábai elé, és igyekezett a szomorú szemekbe nézni. Még egy mosolyt is erőltetett, ami mellett elhalványodott az igénytelenség. Ha lehetett valamiben életet látni, akkor azt a szürke, de csillogó szemek jelentették. A férfi viszont iszonyú makacs volt, és nem válaszolt. Nem akart ő kezelésre járni, teljesen tisztában volt a problémáival, csak nem látta be, hogy azon bárki is egy beszélgetéssel tudna segíteni.
A nő azonban nem tágított. A szakmája megtanította arra, hogy a kétkedőket meg kell győzni, és ehhez megvoltak a maga eszközei. Jelen esetben pedig nem csak a kihívást látta a beteg emberben, hanem úgy érezte, tartozik neki.
- Nézze, nincs semmi kötelezettség. Ha eljön, beszélgetünk egy kicsit, de semmit nem akarok magára erőszakolni. Magának kell eldönteni, mennyit óhajt tenni a gyógyulásáért, maga szabhatja meg, mit árul el, vagy mennyire osztja meg a problémáit. Akármi bántja, csak úgy tudok segíteni, ha megnyílik előttem. Nincs az a probléma, amit ne lehetne nekem elmondani. Egy normális, baráti beszélgetésre kérem. - hízelgett az asszony, a kezeit rátette a férfi térdeire, azzal is kifejezve a közvetlenségét.
- Talán. - nyögte a férfi. Kellemetlenül érintette a nő közeledése. Mire jó az, ha felfedi a gyengeségét? Talán korábban még lett volna értelme, de azok az idők lassan, de sok- sok keserűséggel már elmúltak réges rég.
- Ez a beszéd! - húzódott széles mosolyra a keskeny arc. Megcsillantak a hófehér fogak és elnéző pillantással jutalmazták a meggyőzés sikerességét.
- Zsuzsa. - nyújtotta a pszichológusnő kézfogásra a hófehér ujjait.  Még csak nem is orvosként mutatkozott be.
- Gusztáv. - reagált a férfi csodálkozva, meglepődve azon, a doktornő mennyire képes az ő csóró és szerencsétlen figurájával parolázni.
- Örülök, és várom csütörtökön 5 órára. Nem illik elmaradni! 
Zsuzsanna sietősen felállt, a művelődési ház alkalmazottjától kért papírt, a rendőröktől tollat, és a férfi kezébe nyomta a gyorsan összehozott névjegykártyát. Feltűnő és kicsit túlzóan barátságos volt a kedvessége.
A férfi csak ült, még a fájdalmairól is megfeledkezett, annyira meglepődött. Nem volt hozzászokva, hogy valaki ennyire önzetlen legyen. Ő maga szinte soha nem kért segítséget. Mindent saját erőből akart megoldani, mert ezzel bizonyította saját magának, hogy ér annyit, mint bárki más. Magában már az első pillanatban eldöntötte, hogy nem kér a pszichológiából, mert bár szerette a lélek rejtelmeit, az ő lelke mástól volt beteg, azon pedig nem egy doktornő fog beszélgetéssel változtatni.
Gusztáv akármennyire igyekezett, nem tudta kiverni a fejéből a történteket. Voltak pillanatok, amikor hajlott rá, mégis el kellene mennie a doktornőhöz. Mi történhet? Azt mondják, jobb a dolgokat kibeszélni, és ha már itt a lehetőség, csak egy kicsi fáradtságába kerülne. Jobban félt a mondandójától. Világ életében gondot okozott a szégyenlőssége, ezért nem is tudta, miként mondhatná el úgy a problémáit, a nő ne érezze, mennyire gyerekesen szerencsétlen. Mert annak tartotta magát, egy álmodozó lúzernek.
A tükre sem hagyta, hogy egyetlen percre is feledje a ki nem mondott ígéretét. Az arcán sötétlő vékony hegek kegyetlenül eszébe juttatták azt a bizonyos estét, mégis, volt valami, ami kedves emléket jelentett. A nő, aki távozáskor még külön felszólította a csütörtöki beszélgetésre. Volt abban valami báj, féltés és megmagyarázhatatlan közvetlenség.
Úgy döntött, nem megy el a doktornőhöz, mégis valami arra késztette, hogy megborotválkozzon, tiszta inget vegyen. Aztán csak nézte az órát, és hol indulni készült, hol azt számolta, már úgy is elkésett. A másodpercmutatók az őrületbe kergették, aztán megkönnyebbülve visszahuppant a kedvenc forgószékébe. Megmenekült egy kellemetlen beszélgetéstől.  Jobb ez így, gondolta, de nem tudta saját megát meggyőzni. Évekig vágyott segítségre, és most, amikor itt a lehetőség, ő megfutamodik. Mindig ez a menekülés, a bezárkózás, a félelem. Bekapcsolta a tv-t, hogy társa is legyen, mert a csend kezdte megőrjíteni. 
 
Csengettek. A panelház kicsi garzonjában vérfagyasztóan hatott a régimódi, de garantáltan halottat is felélesztő muzeális csengő szűnni nem akaró hangja. A férfi összerezzent. Nem várt senkit, remélte hát, hogy most is csak a szomszéd csenget be valamilyen szokásos kéréssel, az ajtóban azonban Zsuzsanna mosolygó képével kellett szembesülnie.
Egy pillanat alatt ismerte fel, mekkora szégyent hozott saját magára, és ezen még az is nehezen tudott enyhíteni, hogy a nő szeméből bíztató megbocsátás áradt. Tudta már, mi tetszett neki az igénytelenül öltözött nőben azon a nevezetes napon. A szemei, és azok a pajkos kis szarkalábak, amelyek olyan szelíddé varázsolták az egyébként szigorú női arcot. És volt még valami. Amikor mosolygott, nagyon édes gödröcskék jelentek meg az arcán.
- Jó napot! Bejöhetek? - lóbálta meg a kis, fekete táskáját maga előtt Zsuzsanna. Gusztáv kényszerűen visszaköszönt és félre állt a pár centivel magasabb nő elől. Iszonyúan szégyellte magát, kereste a kifogásokat, hogyan mászhatna ki a számonkérés elől. Aztán azt gondolta, jobb, ha egyenes lesz, és az igazat mondja. Bevezette a nőt az egyetlen, kicsiny szobába, és jobb híján leültette a saját ágyára. Restellte, hogy ilyen kicsi és puritán az otthona, azt gondolta, a nő nem fogja valami nagyra értékelni, hogy ennyire vitte az évek hosszú sora alatt. Zsuzsannát ez a kicsi dobozba zárt, de rendezett világ nem tudta eltántorítani. Gusztáv kikapcsolta a televíziót, leült a számítógép asztal melletti forgószékbe, átfordította magát a nő felé, úgy illett, hogy lássák egymás szemeit beszélgetés közben. 
- Sajnálom, hogy nem tartottam be az ígéretem. Nem akartam kitenni magam ennek a beszélgetésnek - vágott Gusztáv fancsali képet. 
- Tudtam, hogy nem jön el, egyértelmű volt, hogy nekem kell az első lépést megtennem. Maga nagyon zárkózott, és mint olyan, a segítséget is csak nehezen fogadja el. Azért is jöttem. Majd, ha meglátja, hogy a beszéd mennyit segít, maga is másképpen fog hozzám viszonyulni, és nekem most az a dolgom, hogy a szorongását feloldjam. Mert hogy szorong állandóan. Igaz? 
Zsuzsanna nem sokat teketóriázott, egyszerűen belecsapott a dolgok közepébe. Érdeklődést kellett ébreszteni a paciensében. Neki a férfi egy beteg volt, akinek segíteni akart, és csak színlelte a barátságot, azzal is közvetlenebbé téve az orvos- beteg kapcsolatot. Gusztáv viszont nagyon jól ismerte ezeket a fortélyokat, nem lehetett félre vezetni, tudta, hogy ez amolyan tiszteletkör a doktornő részéről. 
- Igaz, kedvetlen vagyok, de ez nem feltétlenül szorongás. Tudom, mi a bajom, csak szaknyelven képtelen vagyok kifejezni. 
Zsuzsanna a táskájából elővett egy ósdi kazettás sétálómagnót.
- Nem zavarja, ha felveszem a beszélgetést? Többször is vissza szoktam hallgatni a felvételeket, nehogy valamire rosszul emlékezzek. Meg tud tréfálni egy félreértés. Szóval a maga érdekében... - mosolygott nyájasan.
- Nem, nem zavar! - rázta meg a fejét a férfi. Megint a nő kezét nézte. Tényleg nagyon szépnek találta. Ápolt, de festetlen körmök, az ujjak ékszerek nélkül, kis anyajegy a bal kézfejen. Az látszott, hogy nincs kemény fizikai munkához szokva. De amennyire tetszett Gusztávnak a kéz, annyira lelombozó volt a nő öltözéke. Semmit nem mutatott a nőből a hosszú, vasalt nadrág és a fiúsan egyszerű bokacsizma, a magas nyakú pulóver meg elfedte még azt a keveset is, amit a bőréből láthatott volna. A haja viszont most szépen össze volt fogva, nem meredeztek kósza tincsek szerteszét. 
A magnó kattant, majd a nő egy jegyzetfüzetet vett elő. Tökéletesen felkészülve kérdezte meg a férfit.
- Kezdhetjük? Beszélgethetünk egy kicsit?
Gusztáv, ha nem is látszott rajta, szórakoztatónak találta a szituációt. Egy pillanat alatt jutottak oda, hogy átalakult a szobája egy rendelővé. Semmi formaság, esetleg érdeklődés a másik hogyléte felől, csak mindent szigorú keretek közé szorítva megkezdeni a rendelést. Ez a nő túl komolyan vette a hivatását.
- Persze, kezdhetjük. - bólintott az ismét elmosolyodó nő felé.
- Rendben. Akkor néhány apróság a rend kedvévért. Egyedül él?
- Igen. - felelte a férfi.
- Mióta?
- Már két éve.
- Nős volt? 
- Még az vagyok, de majdnem huszonhét év után két éve külön élünk. 
- Mély csalódást érez a szakítás miatt?
- Már nem, csak régebben volt ilyen érzésem, de azt hiszem, az normális. 
- Milyen a kapcsolata az emberekkel?
- Alázatos. Többnyire szeretnek és megbecsülnek.
- A nehezen használható lába miatt vannak lelki problémái? Esetleg az örökös fájdalom őrli fel?
- Nem. A lábam csak segít elmélyíteni a gondokat, de amint látja, jól viselem.
Zsuzsanna tartott egy kis szünetet. Egy pillanatig bámulta a füzetét. Nem lehetett bele látni, mit jegyzetel, de elgondolkodott kicsit.
- Emlékszem a balesetére. Ott laktam a közelben és láttam, amikor elvitték a mentősök. Még gyerek voltam, de pont azért, mert megrendített, valahogy nagyon jól megmaradt az emlékezetemben. Sajnálom, hogy ezzel a teherrel kell élnie.
- Együtt lehet élni vele, ha nem is könnyű. Magának nem lett volna szabad akkor ott lenni, tudom, hogy az ilyen megrémít egy gyereket. Én is őrzök hasonló emléket, és annak idején én is borzadtam az afféle látványtól.  - válaszolt Gusztáv. Megérintette, hogy a doktornő milyen emberi hangon szólt hozzá.
- Talán épp ezért lettem pszichológus, hogy a sérült embereken segítsek. Közvetett módon magának is köszönhetem. - eresztett el egy kedves megjegyzést Zsuzsanna.
- Az emberi lélek érdekes. Szeretem a lélektant, de lehet, pont ezért nem hiszek nagyon a pszichológiában. - Gusztáv őszinte akart lenni.
- Azért én megpróbálom, csak engednie kell, hogy meggyőzzem! - vigyorodott el a doktornő, de a férfi szomorú arcán nem tapasztalta ugyanezt.
- Folytassuk akkor. Mióta érzi magán ezt a levertséget? 
- Már évtizedek óta. Szép lassan jutottam ide, de volt sokkal rosszabb is.
- Valami tragédia volt a kiváltó ok?
- Nem. Nem volt semmilyen tragédia.
- Saját szavaival meg tudja fogalmazni, hogy mire vezethető vissza a szomorúsága?
- Igen. Egy szexmentes kapcsolat, és az abból eredő lelki teher. - nézett le a férfi a vékony padlószőnyegre.  Azt gondolta, hogy a nő nem szívesen foglalkozna szexuálpszichológiával, talán így feladja a küzdelmet, és hagyja végre élni az életét. Milyen fura, nem akarja, hogy a nő segítsen, mégsem küldi el. Valahogy mégis jó, hogy ott ül vele szemben.
És most épp sápad, benne rekedt a szó. Nem is jegyzetel, csak gondolkodik becsukott szemmel. Kellett egy perc, mire a doktornő feléledt, addig Gusztáv a vonásait figyelte. Mint ha magában káromkodott, vagy imádkozott volna. A vékony, festetlen és bőrszínben alig elütő ajkak aprókat rezdültek. Talán a régen tanultakat eleveníti fel, amit a főiskolán bemagolt. Abban a pillanatban úgy tűnt, a nőre is ráférne egy pszichológus. A réveteg perc azonban véget ért, és Zsuzsanna irányt változtatott.
- Milyen a nemi identitása? Vonzódik a férfiakhoz?
- Istenem! Dehogy! Csak a női nem vonz! - hördült fel a férfi. Nem volt benne sértődés, csak nyomatékosítani akarta a tényt.
- Értem. Akkor azt szeretném tudni, hogy volt-e a házasságán kívül szexuális kapcsolata, vagy a házassága alakult úgy, hogy nem fért bele a szex! Huszonhét év rettentő hosszú idő! 
- Nem, nem volt szex! És nem találtam senkit. - rázta meg a fejét Gusztáv.
- Tudja, mit szeretnék? Ha mesélne nekem a gyerekkoráig visszamenően mindenről, amikor a szexualitással találkozott. Meg kell, ismerjem, hogy tudjam, hogyan jutott mélypontra, és nagyban meghatározná, hogyan tudnék segíteni. 
Még annyit kérdeznék, szed valamilyen gyógyszert? Tudnom kell, hátha az is befolyásolhatja a hangulatát!
A doktornő valahogy simulékonyabb lett, a hangja, ha lehet, még barátságosabb, és amíg beszélt, szemmel láthatóan a kicsi lakásban körülnézett. Gusztáv figyelte a szeme mozgását és fejben kommentárt fűzött a látnivalókhoz. De csak fejben, mert nem volt mit magyarázni az egyszerűségen. Egyszerű ágy, egyszerű szekrény, íróasztal, szőnyeg, számítógép. Talán a falon lévő női akt lógott ki a sorból, amit nagyon olcsón vett valahol, mert annyira megtetszett neki az erotikus festmény, ami teli volt ugyan hamis illúziókkal, de mégis csak egy gyönyörű női testet ábrázolt.
- Mesélnem kellene a gyerekkoromról? - kérdezte a doktornőt tétován. Kedve hozzá nem nagyon volt, egyébként is váratlanul érte a dolog.
- Igen, lehetőleg mindenről! Az ördög a részletekben rejlik, ahogy szokták mondani. - bólintott Zsuzsanna.
- Mármint arról, hogy milyen módon találkoztam szexuális ingerekkel? 
- Látja, nagyon jól érti, mit kérek! Szerintem pontosan tudja, mire van szükségem, és milyen részletességgel. És segítek, vagy kérdezek, ha nem értek valamit. - erősítette meg a doktornő.
- Körülbelül tudom. Mondtam, hogy a lélektan a kedvenceim közé tartozik. - helyeselt Gusztáv. 
- Annál jobb, mindketten dolgozhatunk a megoldáson, mert biztosan lenni kell valamilyen gyógymódnak. - helyezkedett várakozó álláspontra a pszichológusnő. A rövidke hallgatásából az következett, hogy a férfinak vissza kell emlékeznie a gyerekkorára.
- Hát jó, legyen. - A férfi, aki már rengetegszer végig gondolta az életét, gyorsan számot vetett, és nem is kellett kutatnia sokat, hogy mondandóra leljen. Rápillantott a sétálómagnóban lassan forgó tekercsekre, és eldöntötte, hogy igyekszik minél jobban felidézni a részleteket. Kíváncsi volt a doktornő véleményére. Tudta, hogy kérdezni fog, ha valamit nem ért meg. Márpedig nagy kérdés, milyen mértékű részletességre kíváncsi. Automatikusan mosolyodott el, mielőtt mesélni kezdett volna, hiszen a sikamlós téma egy nő előtt mindig ilyen megnyilvánulásra késztette.
- A legelső erotikusnak mondható dolog talán még egészen kicsi koromból való. Ez még nem szex, de valahogy három- négy évesen az maradt meg, hogy lányok fenekét harapdálom. Nem is történt meg, csak többször álmodtam. Utólag is csak mosolygok rajta, valahogy ez egy bárgyú és értelmetlen álom volt, de valamiért megmaradt. Csak azt ne mondja, hogy ez az erőszak jele.
- Ez nagyszerű, csak így tovább! Nem gondolnám, hogy egy ilyen álomból bármire is következtetnem kellene. Halljuk hát a többit. - Zsuzsanna mint ha oldottabban várta volna a fejleményeket, könnyed testtartást vett fel az addigi merev helyett, és a férfi esküdni mert volna, hogy a beszélgetést kezdi élvezni.
- Hogy mikor fordult elő az első merevedésem, meg nem tudnám mondani. Arra emlékszem, hogy voltak a szomszédban is gyerekek, persze idősebbek is, akik mondták egymásnak a pajzánabbnál pajzánabb vicceket, de nekem fogalmam sem volt, hogy azok miről szólnak. Nem voltam idő előtt felvilágosítva, vagyis elég lassan és későn értettem meg a lényeget. Egy Zsuzsanna nevű lány lakott két házzal mellettünk, a nővéremen kívül ő állt hozzám a legközelebb, mert osztálytársam is volt álltalánosban, meg már előtte is késő estig kinn tört a rossz minket az utcán, mivel a szüleink dolgoztak. Szerintem szép volt a gyerekkorom, ahogy így visszaemlékszem.
- Járt óvódába? - kérdezett közbe Zsuzsanna. 
- Nem, az valahogy kimaradt az életemből. Csak iskolai előkészítőbe kellett járnom.
- Jó, akkor had halljam tovább a gyerekkori emlékeket. 
- Nem is tudom. Érdekes módon a vaginával való első, tudatos találkozásnak talán azt mondanám, amikor a lányok előttem pisiltek. Kicsik voltunk, ez valahol természetesnek tűnt. Persze nekem is feltűnt, hogy különbözünk, de az érdeklődés válaszok híján ezen a szinten meg is rekedt. Láttam, érdekelt, de még nagyon kicsi voltam. - mesélte szégyenlősen, szemlesütve Gusztáv. 
Hogy kell majd a komolyabb témákat kimondani? Kicsit elmerengett, amit a nő jó érzékkel felismert.
- Milyen szépen fejezte ki magát! Nevezheti nyugodtan puncinak, kettőnk között marad. A nyelvünk elég széles skálában megengedi becézni a nemiszerveket és nincs azzal semmi baj, ha a köznyelvből veszi a szavakat. - bátorította a pszichológusnő.
- Rendben, kicsit zavar a téma, mert világ életemben szégyenlős voltam.  Nem tudom, hogy alakult ki, talán eleve úgy voltam nevelve, nem illett nálunk ilyen szavakat használni. Édesanyám soha nem beszélt csúnyán, a szelíd természetét örököltem. 
- És a viccek? Soha nem mesélt disznó vicceket? - Zsuzsanna hatalmas, szürke szemei kikerekedtek.
- Csak hallgatóság voltam többnyire. - fintorgott egyet a férfi mosolygás helyett.
- Úgy hallottam, amíg a lányom mondta magára az ocsmány sértéseit, magának egy káromkodás, vagy zokszó sem hagyta el a száját. - Zsuzsanna választ várt a férfitól. És személyes választ, mert pontosan tudta, hogy a férfi érzelmeit mélyen érintette az akkori szituáció. 
- Nem szokásom káromkodni. Sosem volt! Igen ritka, ha olyan szavakat használok, de ahhoz már nagyon ki kell borulnom. A lánya pedig nem volt magánál, bántással nem lehetett volna megnyugtatni. Egyáltalán! Hogy van a kislánya? Még nem volt alkalmam megkérdezni! 
- Oh, mert letámadtam már ajtónyitásál, nem hagytam, hogy beszélgetéssel más irányba terelje a gondolataim. - nevetett fel a doktornő - Köszönöm, már jól van, bár azóta nem beszéltünk egymással. Ő duzzog, én meg időt hagyok neki, hogy elgondolkodjon a tettein. Már annyit jártattam a számat feleslegesen, változtatnom kell valamin. 
- Kamasz. Lehet, hogy teli van túlértékelt érzelemmel.
- Meg hülyeséggel, nem is figyel rám, mit beszélek. - csóválta meg a fejét a pszichológusnő.
- Most azért kapott egy alapos leckét!  Mi lesz a verekedés következménye? 
- Még nem tudom, próbálok a rendőrkapitánynál kieszközölni egy kis amnesztiát, a művelődési háztól meg egy kis pénzbüntetést a sérült ajtóért. Hátha nem megy tovább az ügy. 
- Nem szabad büntetni, ő még egy kislány. Mindenki követ el hibákat. Ez a csend pedig jobban fájhat neki, mint egy alapos szidás, csak ne tartson túl soká, mert azzal az ellenkezőjét érheti el. 
- Még adok neki pár napot, aztán leülök beszélgetni vele. De eltértünk a tárgytól, meséljen csak tovább! Magának is gyógyulni kell, és ez szerintem sokkal hosszabb időt vesz majd igénybe. 
Gusztáv arcán egy halovány mosoly jelent meg. 
- Nos, akkor mondom tovább. Ez a szégyenlősség valahogy máig kisért. Az első, igazi találkozásom a szexualitással valamikor nyolc, vagy kilenc éves koromban történt. Mint gyerekek, papás- mamást játszottunk. A nővérem volt a kezdeményező. Mivel egyedül tartózkodtunk a házban a szomszéd kislánnyal, akit már említettem, elég messzire is merészkedtünk. Nem tudom, a lányok honnan vették, hogy a szexhez le kell tolni a nadrágot és a bugyit, csak arra emlékszem, hogy térdig letolt alsóval az ágyon fekve imitálták a szerelmeskedést. Puszilgatták egymás száját, ölelkeztek, simogatták egymás meztelen fenekét, én meg álltam az ágy végénél és néztem őket. Nem hiszem, hogy felizgultak volna, mint ahogy a saját testem reakcióira sem emlékszem. Akkor, életemben először hagyott győzni a kíváncsiság, megérintettem a Zsuzsanna vagináját. Tényleg csak nagyon óvatosan két ujjal széjjelebb húztam a szeméremajkait és alaposan megnéztem. Fogalmam sem volt, mit látok egy kislány szeméremtestén, de utólag ez egy kellemes emlék. Érdekes módon a nővéremhez sosem tudtam volna így hozzáérni, valahol már akkor tudtam, hogy a testvér az tabunak számít.
- Ez nagyon aranyos történet. Még sosem hallottam senkitől ilyen gyerekcsínyt! - örvendezett lelkesen a pszichológusnő.
- Akkoriban szerintem nem mi voltunk az egyetlenek. Szerintem ma is előfordul, csak mások nem tulajdonítanak neki jelentőséget és nem számolnak be róla. - rántott a vállán Gusztáv.
- Tudja, nagyon örülök, hogy ilyen részletességgel képes felidézni a múltat. A legtöbb paciensemből úgy kell kihúzni minden szót, és minél hallgatagabb, annál nehezebb kitalálni a probléma okát. Meséljen még! Vannak még emlékei a gyerekkoráról?
- Nem sok! Ez a mímelt szerelmeskedés még azon az éven megismétlődött, csak a szomszéd kislány helyett az unokanővéremmel. Gyermeki volt, és ártatlan, filmekből ellesett mozdulatokkal. Soha nem is került szóba közöttünk azóta sem. Egyetlen következménye lett, nem sokkal később, amikor a Zsuzsannához átmentem valamiért. Úgy emlékszem, játszani akartam vele ugyanezt a játékot. De csak én akartam. Ő ült az ágyon, én meg elé álltam és letolva a nadrágomat az orra elé toltam a szánalmasan meredező fütykösöm. Természetesen kitért előlem, nem volt kíváncsi rám, így beteljesületlen maradt az első igazi vágy. 
- Ezek után évekig nem is történt semmi említésre méltó dolog. Mi fiúk futottunk az idézőjelbe tett kis hülyék, azaz a lányok után, de ez csak játék volt, nem érzelem, és főképpen nem szexuális vonzalom. 
- Jól van! Még van pár perc. Tudna beszélni az első orgazmusáról? 
- Persze, ha fontos! Tizenkét évesen egy nyaraláson esett meg a dolog. Ültem a nagybátyámék fürdőkádjában és az esti fürdés következett volna. Jó meleg volt a víz és teljesen tiszta. Az igazi előzményekre nem emlékszem, csak arra, hogy merevedésem támadt néhány érintéstől, és azok a kellemes érzések arra ösztökéltek, hogy megérintsem a péniszem újra és újra. Fogalmam sem volt, mi fog következni, ezért amikor utolért az ejakuláció, rendesen megijedtem, a tiszta vízbe fröccsenő spermától még jobban megrémültem. Azt hittem, valami bajom van, de a kellemes érzésen kívül nem történt semmi különös, a titkot pedig megtartottam magamnak. Csak egy jó fél évvel később jöttem rá, hogy mi volt a jelenség. Testnevelés órán ugratták egymást az idősebb fiúk, azzal dicsekedtek, hogy ők már hokiznak. Nekik természetes volt, nekem meg egy kicsit ciki, de legalább éreztem, hogy felnőttebb lettem, hiszen akkor már én is túl voltam az első magömlésen.
- Utána automatikusan jött a rendszeres maszturbálás, vagy a szelídsége és szégyenérzete nem engedte, hogy megismétlődjön? - Zsuzsanna hatalmas szeme szinte megcsillant, megnyalta a szája szélét.
- Igen. Akkor kezdtem elromlani.
- Elromlani, ezt hogy érti? - húzta fel Zsuzsanna a természetesen bozontos szemöldökét.
- Addig sem tanultam, csak figyeltem legalább az órákon. Az lett a különbség, hogy próbáltam én is a lányokhoz máshogyan közeledni, és lépést akartam tartani a nagymenőkkel, meg kellett mutatni, hogy nem vagyok az a szende kisfiú már, mint korábban. Ezért a többieket utánozva fogdostam a lányokat, már akit lehetett, mert nem mindenki hagyta magát. Egyébként is csak pár lány akadt, aki tényleg érdekelt is. A maszturbálás pedig rendszeres lett. Egyszer még majdnem le is buktam, mert félálomban kitakartam magam és már majdnem hozzákezdtem, amikor ráeszméltem, hogy ott van a szobában az édesanyám. Az egy kicsit visszahúzó erő volt, de nem tudott leszoktatni, csak jobban kellett figyelnem. 
- Volt bűntudata egy- egy ilyen aktus után? - Zsuzsanna, mint aki talál valami érdekeset, előbbre hajolt.
- Nem, az sokkal később jelent meg. Abban a korban csak szégyenérzetem volt.
- Nagyon jó! Ha lehet, innen folytatnánk a jövő héten. Ígérje meg, hogy eljön a rendelőmbe! - kapcsolta ki a magnót a pszichológusnő, firkált még valamit a jegyzetfüzetébe, de addig nem kezdett a táskájába pakolni, amíg a férfi nem bólintott a felkérésre. 
- Megígérem. Legutóbb azt mondtam, talán, de az, mint tudjuk, csak a nőknél jelent jobbára igent. 
- A talán az talán, a hangsúly határozza meg a jelentését. Azért is jöttem el magához. - nevetgélt a doktornő. A jókedve egy kicsit az arcberendezését is szimpatikussá tette. Valahogy a mosolytól megtelt élettel. Gusztáv pedig nagyon figyelte, mert a beszélgetés reményen felül könnyedebbé tette a gondolatait, és ezt a nőnek köszönhette. Egy férfinak sosem tudott volna az intim dolgairól mesélni, azonban Zsuzsanna nő volt még akkor is, ha nem tett különösebben semmit azért, hogy nőnek is nézzék.
 
A doktornő elment. Nem hagyott maga után csak millió gondolatot. A férfi újra és újra végig gondolta, miket volt képes feleleveníteni egy nő előtt, mert valahogy nem akaródzott tudomásul vennie, hogy a hölgy egy pszichológus. Segített neki a nemek közötti különbség, illetve titkon remélte, hogy nem csak a problémái miatt kereste fel a nő, és elkezdett romantikus dolgokról fantáziálni. A gesztusai, a kedvessége felvillanyozta kicsit a férfit. Lehet, hogy csak ennyi volt a cél, és ez is egyfajta út a gyógyulás felé? Mindegy, egy hét múlva el kell mennie, addig pedig végig gondolhatja, mit fog majd magáról még elmondani. Furcsának találta, hogy nem igazán érzett a nő előtt szégyenérzetet. 
 
Folytatások
461
A történet egy szexmentes házasságban összeszedett félelmekről, szorongásokról, gátlásokról próbál képet adni.
490
A történet egy szexmentes házasságban összeszedett félelmekről, szorongásokról, gátlásokról próbál képet adni.
420
A történet egy szexmentes házasságban összeszedett félelmekről, szorongásokról, gátlásokról próbál képet adni.
518
A történet egy szexmentes házasságban összeszedett félelmekről, szorongásokról, gátlásokról próbál képet adni.
Hasonló történetek
3827
Eva letette a kagylót, majd kiment a fürdőbe és megmosta az arcát. Aztán leült a hálószobába vezető lépcsőre.
- Legalább egy üveg konyakot hagyhattál volna nekem! - gondolta. Nem gyújtott villanyt, csak ült ott fáradtan, és az agya teljesen üres vol...
3600
A repülőút kellemes volt és Cooper két óra múlva már a washingtoni lakásban volt. Ez nem volt olyan előkelő, mint a New Yorki, de azért nagyon otthonosan volt berendezve. Kapus sem volt, így Cooper simán bejutott. Gyorsan felmérte a terepet.
Hozzászólások
Akai Mózes ·
Nagyon jó.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: