Mélységes depresszió 5. rész

- Hogy maga mibe nem keveredik. Várjon, cserélek kazettát, és folytathatjuk, vannak még itt érdekes dolgok, úgy érzem!
Gusztáv megvárta, hogy a nő kazettát cseréljen, addig volt mivel lefoglalni magát, ugyanis a keresztbe tett lábak helyet cseréltek, és a rövid ruha meglebbent. Elképzelte, hogy a kivillan a jól rejtegetett bugyi, aminek csak a körvonala látszott, de nem adódott ekkora szerencséje, és talán nem is lett volna jó, ha megtörténik. Aztán nagy levegővel, mély sóhajjal belekezdett az általa legfontosabbnak ítélt részbe.
- Már csak egy dolgot szeretnék elmondani. Az Ildikónak a hatására elkezdtem másként látni a dolgokat. Nagy elszántsággal tervezgettem, és ha valahol legbelül tudtam is, hogy nem sok az esélyem, azért 3 évvel azok után, hogy a nejem kinevette a közeledésem, egyik este megfogtam a vállát, és magam felé próbáltam fordítani. Nem is annyira a szex motivált, sokkal jobban szerettem volna lelkileg közelebb kerülni. Kérdeztem is tőle elég érthetően, akarja-e, hogy jobb legyen a kapcsolatunk, és készítettem neki a helyet a takaróm alatt, hogy hátha odabújik. És akkor megint történt valami. Esküszöm, nem tudnám visszamondani, mi hagyta el a száját, de azonnal visszakoztam, és eltoltam magamtól. És ő megint elkezdett nevetni. Én majd fel robbantam, végképp kezdett kicsúszni a lábaim alól a talaj, ő pedig a hosszú hallgatásomra válaszul csak beszélt, de egyetlen szó sem hagyta el a száját abból, ami nekem egy parányit is kedvező lett volna. És megelégeltem, elvesztettem az eszem, a kontrollt, ami addig olyan jól működött. Felöltöztem, kimentem a garázsba. Beültem az autóba, bezártam magamra az ajtaját. De ahelyett, hogy elmentem volna valahová, csak elkezdtem zokogni úgy, ahogy korábban el sem tudtam képzelni. Óriási volt a fájdalmam, hiszen végérvényesen ki lett mondva, hogy nem kellek, a testiségből nem kér.
Utánam jött, de nem mert nagyon közel jönni, csak távolról mondta a magáét. Részéről ez le volt rendezve, nem is tudta, mekkora fájdalmat okozott. Vagyis én okoztam saját magamnak, nem kellett volna kezdeményezni.
- Nem volt hová mennem. Ahová csak néztem a házban, mindenütt ott volt a kezem munkája, az egzisztenciám, a verejtékcseppjeim. És két hét pokol következett, rettentő zaklatott lelkiállapotban és mérhetetlen idegességgel. Nem szóltam hozzá, próbáltam levegőnek nézni. Pillanatnyilag gyűlöltem, ő meg úgy tett, mint ha nem történt volna semmi. Nem akartam semmit elfogadni attól a nőtől, aki mérhetetlenül bántott, és ezt érzékelte, meg is kérdezte, hogy meddig akarom azt a duzzogást csinálni. Itt értettem meg, hogy ez neki egy apróság, egy semmiség, amit könnyedén át tud lépni. Elmondtam neki, hogy mi bánt, hogy ez nekem nem jó, de ő csak zúdította rám a saját kifogásait, hogy azért alakult így, mert én mindig mást akartam. Ezen azt kell érteni, hogy orálisan szerettem volna örömet okozni neki, még csak nem is a saját élvezetemet hajszoltam. Aztán ezt úgy adta elő, hogy én gyakorlatilag minden egyes alkalommal megerőszakoltam. Nevetséges volt, de ugyanakkor rettenetesen fájdalmas is. Megrengette a hitemet, elvette az utolsó morzsáját az önbizalmamnak és mélységes depresszióba taszított ismét. Sosem erőszakoskodtam vele, csak próbálkoztam szelíden. Soha egyetlen újjal nem bántottam, sőt, még szavakkal sem, mert nem vagyok olyan természetű. Egy évig vergődtem segítség nélkül, mire sikerült valamennyire kimásznom a mélyből, de már soha, de soha nem tudom ezt a megaláztatást elfelejteni. Másnak miért megy minden olyan könnyen? Nekem miért nem? És többet már nem mondok. - fulladt el a férfi hangja. Elöntötték a régi emlékek, és már nem tudott tovább védekezni, a szemében megjelentek a könnycseppek. Megint összetört kis időre, mint már annyiszor, ha rátörtek a keserű emlékek.
- Nem kell többet mondania, mindent értek.  És ma már nem fogunk erről beszélni, mert látom, hogy elfogy tőle az ereje. - Zsuzsanna szótlanul megvárta, amíg a férfi összeszedi magát.
- Bocsánat, nem tudom kezelni az érzelmeimet, még mindig nem tanultam meg, pedig volt rá rengeteg időm.
- Ne butáskodjon. Én nem ítélem el, ez nem a gyengeség jele.  A szavai nyomán sokkal jobban tudom értékelni, hogy ilyen őszinte volt, és azt a kitartást, amit annyi éven át mutatott.
- Nem nagy érdem évtizedeken át irigykedni másokra. - szusszant végül a férfi és megpróbált mosolyogni.
- Rosszul gondolkodik. És én még kérni is szeretnék valamit. Elmondja nekem, mi történt maga és a lányom között? Látom, hogy valami nincs rendben. 
- Semmi sem történt. Kicsit elengedtem magam, amiből a lánya azt a következtetést vonta le, hogy közeledni szeretnék. Ez vezetett félreértéshez, de az égvilágon semmi nem történt. - mondta a férfi. 
- Köszönöm, ez nekem elég! Most úgy érzem, hagynom kell, hogy megnyugodjon, túlságosan felzaklattam az emlékezéssel. Elfelejtett mosolyogni és főleg elfelejtett megnevettetni engem, pedig a múlt héten már olyan jól ment. De jövő héten nem bújhat ki a felelősség alól! - integetett a nő a mutatóujjával játékosan.
A nő közvetlensége megérintette a férfit. Ha nem is tudott nevetni, azért jó érzések bizsergették a lelkét. Távozás előtt még tollat kért Zsuzsannától, és felvésett valamit a jegyzetfüzet egyik üres oldalára, amire a nő boldog mosollyal reagált. Megkapta a férfi írásainak elérhetőségét, és az azt jelentette, hogy a bizalom közöttük szépen erősödik.
 
És megint jött az az egy- két óra, amikor Gusztáv jól érezte magát, de mire ágyba került, ismét kezdett rajta elhatalmasodni az önsajnálat. Mit képzel ő, hogy Zsuzsanna barátságát többre értékeli, mint ami valójában van közöttük? Mindig ez történt, amikor valakihez egy hajszálnyival is közelebb került, megijedt a lehetőségtől, és előbújtak az addig elnyomott, lappangó félelmei. Álmatlanul forgolódott egész éjszaka, túlságosan felzaklatta az emlékezés, és a jövőnek nem látta már az értelmét. Mindig erre a nyomorúságra gondolt, hiába próbált szabadulni az átkozott lelki godjaitól.
Kora hajnalban az ajtócsengő hangos üvöltése rettentette meg a férfit. Ki lehet az? Hiába a nyár közeledte és a hajnali napfelkelte, még korai volt mindenféle vendégséghez. Valami baj van, ha ilyen sürgős valakinek! Épp csak nadrágot húzott, úgy botorkált ki kábultan, kialvatlanul. Nem törődve semmilyen veszéllyel egyszerűen kitárta az ajtót.
Egy szomorú szemű, ráncolt homlokú gimnazista lány lépett be abban a pillanatban, és még mielőtt tiltakozhatott volna, átölelte a meztelen felsőtestét.
- Ne haragudj!  Annyiszor beléd rúgtam, pedig nem tettél ellenem semmi rosszat! - szipogta a lány, és úgy karolta a Gusztávot, mint ha azzal jóvá tehetne bármit is.
A férfi meghatódott.
- Marcella! Történt valami? Gyere be, beszéljük meg. - mondta Gusztáv, próbált az ölelésből lágyan szabadulni, és bezárni az ajtót maguk mögött. A lány azonban csak szipogott, majd kényszerűen elengedte a férfit és a törölgetni kezdte a szemét, amíg a férfi nagyot sóhajtva a lehető legkevesebb zajjal becsukta az ajtót. Nem érdekelte már, ki és mit fog pletykálni, ha elterjed a híre, hogy hajnalok hajnalán fiatal lányok járnak hozzá. Sokkal jobban érdekelte, mi borította ki a lányt.
- Megint eljátszottam a bizalmad.
- Nem árulkodtam, ha érdekel. Eleve nem volt szándékomban! - mondta halkan a férfi, és bármennyire szerette volna megölelni ismét a lányt, tartotta a távolságot. Egyszer már megégette magát Marcellával, másodszor nem eshet ugyanabba a hibába.
- Tudom, meghallgattam anyám kazettáit és rajta volt az is a legvégén.
- Mit csináltál? - élénkült meg a férfi. Egy pillanatra dühös lett, aztán elengedte a mérgét, semmi olyan nem volt a felvételeken, amit szégyellni kellett volna azon kívül, hogy mennyi kudarc érte, és mennyire mutatta az a szerencsétlenségét.
- Nem értettem, anyám miért tanulmányozza minden este akkora szorgalommal a kazettáidat, és mi az az eltökéltség, amivel szebbé és jobbá akar válni. Említette, lopva megbámulod, de azt is mondta, hogy ennek a szimpátiának valamiért nem adod egyértelmű jelét. Mindenesetre most már értem, megtetszettél neki, és azt akarja, hogy ezt észre vedd. Nem is miattam kezdett megváltozni, hanem miattad öltözködik, miattad fut és miattad bánik velem is másként. Elkövettem azt a baromságot, hogy tegnap este, amikor elaludt, és az ágyán szanaszét hagyta a jegyzeteit meg a kazettákat, én elvettem és ma  éjszaka azokat olvasgattam és hallgattam végig.
Gusztáv fülig vörösödött. Tetszett neki Zsuzsanna, de pont a szánalmas lelkiállapota miatt nem is merte remélni, hogy valaha is többet kaphatna egyszerű közvetlenségnél. És nem csak elszégyellte magát, hanem meg is ijedt a megmérettetéstől. De most, abban a pillanatban Marcella kereste a tekintetét, neki kellett a szemébe nézni.
- Valamit félreértettél! Anyád nagyon szeret téged, és azért változik. Bennem nincs semmi szerethető, csak kihívás vagyok neki szakma szinten, semmi több. Ha hallgattad a felvételeket, akkor tudod, hogy vannak gondjaim.
- Tudom, de semmi olyan probléma nincs, amin ne lehetne segíteni. Elolvastam anyám jegyzeteit, és ő ebben biztosan nem téved! De a legjobb az, hogy kezd lassan beléd szeretni, aminek én örülök.
- Nem tud, nem tudhat rólam mindent. És nagyon remélem, hogy most csak te érted félre a dolgokat, különben hogy kerülnék ismét az anyád szemei elé? - motyogta Gusztáv és az összeszűkült pupillái eltévedtek valahol a semmibe. Ismét kezdtek szerte foszlani a maradék álmai, pedig nem is az elképzeléseiben volt a hiba, hanem az azzal járó érzelmek fokozták igazi félelemmé a benne munkálkodó szorongásokat.
- Miért nem versz pofán? Vagy miért nem haragszol rám? Nem értem! Mit kell ahhoz tennem, hogy úgy bánj velem, ahogy meg is érdemlem.  - emelte fel Marcella a kezeit és megrázta a férfit. Nem akart ő semmi rosszat, csak felrázni a réveteg tekintet ráncolt homlokú gazdáját, aki hosszú másodpercekre elveszlett a saját gondolataiban.  Gusztáv azonban nem válaszolt, csak hátralépett, nekiütközött a falnak, majd összeszorítva a fogait keserves képet vágott.
- Ennyire nem lehet nagy a baj! Megrémülök, ahogy látom rajtad a szenvedést. - és már nem törődött semmivel, átölelte ismét a férfit, akinek a karjai óvatosan megjelentek a vállain, és határozott mozdulattal távolságtartásra intettek.
- Menj most el, kérlek! Nincs harag bennem, de néha szót kellene fogadnod. Te sem örülnél, ha valaki bele látna az életedbe, amit senkinek sem szeretnél kiteregetni. - hallatszott Gusztáv megtört hangja.
- Nem akarsz inkább beszélgetni? - vágott savanyú képet Marcella.
- Nem, most nem szeretnék.
- Akkor valamit még kérnék. Add ide a mobilod, hogy beleírjam magam. Tudom, hogy soha nem fogsz hívni, de ha mégis... - próbálkozott a lány.
A férfi odamutatott a folyosó végi kicsi asztalra.
- Írd bele magad nyugodtan. Talán élni fogok a lehetőséggel. - motyogta Gusztáv, pedig magában nagyon jól tudta, hogy soha többé nem akar Zsuzsanna szeme elé kerülni, és ezen keresztül Marcellát is el fogja kerülni.
 
A hét iszonyú lassan telt Zsuzsanna számára. Nagyon várta már a csütörtöki időpontot, amikor Gusztáv majd megjelenik, elfoglalja a helyét a fotelban vele szemben, megízleli a direkt neki sütött süteményt, de az órán hiába mentek őrült gyorsan a mutatók, a férfi valahogy nem érkezett meg. Pedig a pszichológusnő biztos volt abban, hogy Gusztáv ok nélkül soha, sehonnan nem késik. Mi történt? Miért nem jön? A kínosan hosszú másodpercek és a falióra kattanásai még sötétebbé tették a várakozás perceit. A nő nagyon jól tudta, hogy az előző héten alaposan felzaklatta a férfit, és nem tudott a gondolattól szabadulni, hogy valami baj történt. Felelősséget érzett. Látnia kellett volna, milyen mélyen szakította fel a férfi a saját sebeit ahhoz, hogy őszintén beszéljen. Az óra azonban csak ketyegett egyre hangosabban, és Zsuzsanna hirtelen elhatározással pattant fel a fotel mélyéről. Nem, nem kell autó, csak három kilométer, az futva is csak pár perc. Ahogyan volt, rövidnadrágban, tangapapucsban és mélyen kivágott pólóban, ahogy a belé költöző bizonytalanság erősödött, úgy szaporázta egyre jobban a lépteit. A rossz érzések kezdtek rajta elhatalmasodni. Ezek után még jobban a szívébe hasított, amikor nem nyitott ajtót a férfi. Helyette a sokadik csengetésre megjelent a szomszéd bácsi rosszalló feje, és okoskodó, epés megjegyzésekkel illette, hogy miért is kell az egész házat felverni, egyetlen csengetés is elég lenne, ha Gusztáv otthon tartózkodna.
Hol lehet Gusztáv? Milyen őrültségbe kergette bele a szomorúsága? Zsuzsanna aggódva sétált haza, és már sokadszor kapta magát azon, hogy ha nem figyel jobban, visszaszokik a körömrágásra. Próbált támpontokat keresni a férfi elbeszélésében, de nem jutott vele előbbre. Azt azonban világosan tudta, hogy Gusztáv válságba került, és neki minél hamarabb elő kell kerítenie valahonnan, mert egyelőre nem segített a férfi lelkén, csak tovább rombolt a lelki sérülések felszínre hozásával. Nem volt azonban senki, akihez fordulhatott volna, és pont azon törte a fejét, hogy a férfi ugyanezt a társtalanságot, ha úgy tetszik lelki magányt érezhette hosszú éveken keresztül. Marcella hazaérkezésének örült, legalább megoszthatta vele az érzéseit. Nem csodálkozott, hogy a lányának megvan Gusztáv telefonszáma, inkább saját magát szidta, hogy neki nem jutott eszébe azt elkérni.
A férfi első csörgésre felvette a telefont.  Marcella szerint lehangoltság érződött a hangjában, de megnyugtatta a lányt, hogy csak sétált egy nagyot. Zsuzsanna azt is megtudta, hogy Gusztáv örült a késői telefonhívásnak, a lánya hangjának, és nem utolsó sorban a figyelmességnek. Nem volt beszédes, mégis valahogy ráébresztette a nőt, hogy időt kell hagynia a férfinak, hiszen mondta is, hogy egyre nehezebben teszi magát túl az érzelmi problémáin. Pedig de szerette volna átvenni a telefont, és legalább egy baráti szóval jó éjszakát kívánni. Meg is nyugodott kissé, és eldöntötte, hogy egy darabig, amíg újra nem találkoznak, Marcellán keresztül fog tájékozódni Gusztáv lelkiállapotáról.
 
Teltek a napok, eljött a következő csütörtök, de Gusztáv ismét nem jelent meg a megbeszélt időpontban. Zsuzsanna már nem aggódott annyira, mert Marcella bármikor hívta, Gusztáv mindig felvette neki a telefont. Nem féltékenykedett akkor sem, amikor hallotta, hogy a lánya a füle hallatára beszélget mindenféle dologról a férfival. Tetszett neki az a közvetlenség, ami kialakult közöttük, beleszólni pedig nem akart. Talán majd Marcella jobb belátásra bírja Gusztávot, hogy visszajöjjön hozzá beszélgetni. Elmehetett volna a férfi lakására, azonban azt kívánta elérni, a férfi maga ébredjen rá, valami hiányzik neki. Csalódott is volt, hogy Gusztáv még csak nem is érdeklődött utána. Nem tudhatta, hogy Marcella nem csak a füle hallatára csörgeti meg a férfit, aki azért rendszeresen kérdezett utána, ha megfelelően fesztelennek érezte a beszélgetést, amit a pszichológusnő nem hallhatott.
A jég sehogyan sem akart megtörni. Zsuzsanna várt, Gusztáv tartózkodó maradt, Marcella pedig játszotta a közvetítő szerepet. A doktornőt bosszantotta ez az állapot, egy kicsit sajnálta is, hogy nem lépett korábban, de még mindig nem határozta el magát. Kezdett lemondani arról, hogy a férfi valaha is keresni fogja a társaságát, ez a kiábrándultság pedig folyamatosan nyomasztotta. Aztán egy forró, nyári reggelen, ha nem lett volna elég gondja, arra ébredt, hogy a fürdőszobáját elöntötte a víz. És mikor történne egy ilyen baleset, ha nem egy rettentően fontos konferencia közepén? Abban bízott, hogy Marcella talpraesetten a segítségére lehet. Elzárta a főcsapot, elmondta a lányának, keressen egy vízvezeték szerelőt, aztán sietve rendbe szedte magát és nehéz szívvel magára hagyta a tétovázó gyermekét az úszó fürdőszobával és a rengeteg balsejtelmével együtt.
Persze milyen egy anya? Óránként zaklatta Marcellát telefonon, tudni akarta a fejleményeket. Kimondottan örült és megnyugtatta, amikor a lány közölte vele, hogy a hiba el lett hárítva. Csak annyit tudott, egy férfit sikerült keríteni a katasztrófa elhárítására. Nem jutott sok ideje a részletek megbeszélésére, de jó érzésekkel a szívében megkönnyebbülve ülte végig a napot.  És gondolatban el tudott szakadni az elázott fürdőszobától. A jókedve az egekig emelkedett, hiszen a lánya ügyesen megoldotta helyette a balesetet. És ha már minden olyan szépen alakult, eldöntötte, hogy délután kiöltözik szépen, és meglátogatja Gusztávot. Beszélnie kell vele! Végre tennie kell azért, hogy alakítsa az életét, a várakozással sok időt elvesztegetett feleslegesen. Ez az elhatározás pedig elégedett mosolyt csalt az arcára.