Kárhozat

KÀRHOZAT
irta: Vékony Dávid Gedeon
Szeretném megköszönni azoknak akik nélkűl ez a novella nem jöhetett volna létre. Rácz Kingának aki ártatlanságával, és lelkesítő személyével inspirált. Kecskés Katinak aki áttsegített az alkotói válságokon. Kovács Barbinak hogy a vázlatos történet után rávett a tényleges kidolgozásra. Az Arany Goól teamnek (Andor, Ninyó, Áki), hogy segítettek a karaktereket megformázni, és számtalan zseniális ötletet adtak a sztorihoz.
Előszó helyet:
Ez a világ minden szempontbol olyan mint egy túléret gyümölcs, melynek egy új mag fejlődött ki a belsejében. Már csak egy erős  fuvallat kell hogy leszakítsa. Hogy mi lessz ez a fuvallat azt csak a jóisten tudja. Sokan fantáziálnak világégésről. Zombiapokalipszis, világvége elméletek tömege, vagy egy újjabb világháború. Ezt nem tudom és nem is akarom tudni előre. Bár hogy a világ miként fog megváltásra lelni arra van egy érdekes teoriám nekem is...
Minden emberben ott lakozik a fény és a sötétség is. Arrol hogy melyik utat követi ő dönt. Az hogy valaki angyal vagy épp démonbörbe bujva él mind-mind a saját döntése. Bár a körűlmények és történések befolyásolhatják a döntését de nem hozhatják meg helyete...
1 .Fejezet
Az Őrület Oltárán.
Az eső már második napja esik. Kitartóan ásztatja a földeket és próbál minden szenyet kimosni a világbol. Pont olyan mintha az égiek sejtenék mi lessz a dolog vèg és már most megsiratják azt.
Soha nem voltam jó ember. Mióta az eszemet tudom mindig vonzott a rossz, a gonosz, a sötét. Fura ember voltam. Mindig kerestem azt amivel kitünhetek az arctalan tömegekböl. Lehet ez az oka annak hogy most itt űlök megtört emberként ennél a kopott kis asztalnál, bent az ágyon pedig egy lány fekszik holtan. Kiömlő vörös vére áttáztatta a matracot, és lassan tócsába gyűlik a parkettán. Én voltam. Meg kellett tennem. Az álmaim miatt. Ezek olyan álmok melyek után sebzetten ébredek, könyektől áztatott arcal, saját üvöltésemre. Mindennek Sleenath az oka. Nem tudom hogy valós vagy képzelt dolog. Ezt mindenki maga döntse el miután elolvasta káváriámat. Lehet szimplán megőrűltem a világ dolgaitol és elmém hibás része felel ezért? Vagy talán mégis léteznek felsőbb hatalmak? Ha igen miért engem szemelt ki az egyik? Nem lényeg. Ahogy itt űlök apám apró  lakásában egy doboz nyugtatóval szemezve már nem is fontos anyira. De még mielőtt megtenném azt aminek soha nem voltam híve. Remegő kézzel papirra vetem álmaimat. Felállok és lelkemben keserűséggel és rettegéssel elindulok a szobám felé. Ahogy az előszobán haladok keresztűl belenézek a tükörbe.
Mivé lettem? Lefogytam. A szemeim beestek és táskásak. Lóg rajtam a ruha. Soha nem tartoztam a jóképű emberek közé de most egyenesen hátborzongató vagyok. Sötétbarna hajam zsíros tincsekben lóg, elfedve az arcomon burjánzó több napos borostát. Betegesen sápadt bőrömön itt-ott kék hajszálerek bukkanak elő csak hogy még rosszabb legyen az összhatás.Akár egy kihantolt hulla, és pont úgy is érzem magam. Hátat fordítok torz tükörképemnek és belépek a szobába.
Ahogy a nyitott ajtón átt megpillantom a tetemet az ágyon könyek szöknek a szemembe. Ő volt az egyetlen akit szerettem, aki fontos volt. Én pedig megöltem. Most ott fekszik mozdulatlan az ágyon. Az én Sötét Angyalom, csinos, huszon-három éves lány, ébenfekete haja elfedi bájos arcát. Ruhái szétdobálva a földön az enyémekkel együtt.
Biztos nem érzett semmit. Próbálom magam megnyugtatni. Gyors voltam, csupán egyetlen vágás a torkon mely átmetszette a légcsövet és a nagyobb ereket.
Ahogy belépek a szobába a parketta panaszosan reccsen egyet. Össze rezzenek. Mintha csak azt mondta volna hogy Vér. A fejemben egy gonosz hang szólal meg.
"Milyen volt megölni azt akit mindennél jobban szerettél?"
Térdre rogyok. A fejemet fogom. Sírok. A szívemböl kivesztek az érzések, mintha soha nem is lettek volna. Csupán egyetlen dolog maradt meg bennem. A halál utáni vágy. Sóvárogtam érte, mint drogos az adagja után. Talán egy percet ha térdelhettem de ezalatt újra áttéltem az elmult napok eseményeit. Felkelek a földröl. A könnyeim még mindig patakokban folynak. Soha nem voltam még ilyen magányos. A TV álvány alol előveszek néhány üres lapot. Odalépek szerelmem holtestéhez. Megfogom a kezét. A bőre bársonyosan puha. Megcsókolom a halott kezet és kisétálok a szobábol.
A konyhában leűlök és elkezdem leírni az álmokat...
"Soha nem hittem az álmokban. Pedig nagyanyám megmondta hogy halgatni kell rájuk. Soha nem hittem a jóslásban, a felsőbb hatalmakban, a végzetben. Soha nem hittem semiben. Bárcsak tettem volna."
Ez a nap is pont olyan volt mint a legtöbb nyári napom. A gondtalanság maszkja mögött vívódtam gondjaimmal egy korsó hideg sör mellet, a törzshelyünk kerthelységében. A nap forrósága ellen egy régi féltető nyújt némi fedezéket. A frissen lakkozott sörpadok érintése, és a pazarlóan sok idő alatt elkészített díszes üveg korsó jóleső érzéssel tölt el. Mosolyogtam pedig nem voltam sem boldog sem elégedett. Ezernyi gond mardosott de mind közűl a leggyilkosabb ott űlt velem szembe. Rácz Kingának hívták és az igazat megvalva nála tündéribb csajt életemben nem láttam. A hatalmas kék szemei, az ébenfekete haja, a hófehér bőre, és az a földöntúli báj ami áradt belőle, mind-mind hozzá járult ahoz hogy mindenki meg akarta kaparintani. Most is négyen próbálták felszedni. Kedveskednek neki, bókolnak, mosojognak rà. Épp az volt a baj hogy én is a nègy közt voltam. Utoljára ilyet négy éve éreztem. S akkor ott megesküdtem egy lánynak hogy soha senkit nem fogok szeretni csak őt. Akkor láttam utoljára és azóta is csak őérte élek. Megmérgezi mindennapjaimat az emléke, s mint egy szünni nem akaró betegség legyengít lelkileg. Mostpedig itt van ez az angyal akibe beleszerettem, és egyre gyakrabban gondolok az eskü megszegésére. Pedig egy ilyen eskü sírigtart és a megszegése nem biztos hogy előnyös. Mi a rosszabb? Egy megszegett eskü vagy a vesznihagyott boldogság? Mindkét oldahoz számtalan érvet álítottam. Nem tudtam dűlőre jutni a dolog felett. Ugy döntöttem kivárok, hátha a régi érzelmeim csitulnak valamelyest vagy az újakrol derűl ki hogy hamis. Majd akkor talán eltudom dönteni hogy mit is tegyek. S addig marad gyötrelem, a vívódás a fél közt. A nap csodás volt. Hajnalig maradtunk a kocsmában. Beszélgettünk ökörködtünk. Gazdagabbak lettünk felejthetetlen emlékekkel mint mikor Ákos a kukával rohangálva kiabál hogy "R2 jól vagy" és aranyköpésekkel "Keménykedtek vagytok?".Olyan hajnali három körűl elindultam haza. Az alkoholtol kissé kótyagos fejjel baktakok hazafele a szűk régi bérházba amit ohonomnak vagyok kénytelen mondani. Az utcákon senki nem járt. Ebben semmmi furcsát nemtaláltam elvégre kedd hajnal három van. Ahogy a régi lámpaoszlopok árnyékàban megyek - melyek halvány sárga fénye próbál harcra kelni a holdtalan éj sötétjével. Szerelmük pedig jótékony félhomàlyba vonta a tàjat. Èpp egy pláza mellet sétálok el melynek alsó kirakatát valami "erős" ember betörte, s a szűrkületben vak szemként sötétlik a csupa beton koponya szemüregében. A repedezett olajfoltos betonon egy fekete macska rohan átt és mikor meglát hangosan rámfuj. Mint mindig most is eljátszottam a gondolattal hogy ilyen lehet az apokalipszis. Hogy így ér véget az a korszak amit emberi civilizációnak neveznek? Minden a helyén de sehol egy ember. Csupán a hatalmas városaik melyeket majd lassan visszahódít a természet. Szerettem az ilyen estéket. Csend, béke pont jó az elmélkedésre. Pedig az emberek akik nem ismertek kisem nézték volna belőlem hogy olyat is szoktam. Gyakran azonosítottak a társadalom mocskával, a legaljával. Hosszú kopott bőrkabátom az igénytelenség álcálját keltő sokadik napos borostám és a szakadt régi katonai málhám mind mind azt a célt szolgálta hogy kitünjek a milliók arctalan tömegéből.
Mint minden szabad percem most is a két lányon elmélkedek. A Sötét és a Fény Angyalán. A multon és a jelenen. Ha a sötétet választom akkor talán soha nem leszek boldog de mindig lessz cél amiért küzdhetek, ami miatt változhatok. Ha a fényt választanám boldog lennék egy darabig de utánna semmi, elszálnának a gondok és unalmasan cèlnélkűl tengetném a mindennapjaimat. Sokszáz méteren átt csak pörgettem az agyam, azon hogy mit is tettem eddig, mit is kaptam cserébe, és rádöbbentem hogy eleget szenvedtem. Inkább leszek egy percig boldog mint boldogtaln örökké. Kinga lessz az én angyalom. Az optimizmus melytől az esetek többsègében hànynom kell, most elemi erővel tört rám. Megédesìtve a lelkemet. Még talán húsz percet ha sétáltam kényelmes tempóban mire haza értem, és ezidő alatt végig Kinga járt az eszemben.
Othon az apró, sötét, harmadik emeleti panel lakásban próbálok minél kissebb zajt csapni. Apámék had aludjanak nyugodtan. Hát igen az öregnek nincs szünet. Egész évben hajt, ami miatt kicsit sajnálom is. Ahogy lehajtom a fejemet szinte egyből elnyom az álom...
1. álom
A Kezdet
Lebegek. Súlytalanúl lebegek. Egyedűl. Magányosan a végtelenben. A sötét takaróként ölel körbe. Tudom hogy álmodom de anyira jó hogy nem akarok felkelni. Mintha a világ és az élet minden gondja fényévekre volna töllem. Megpillantok valamit a távolban. Aprócska fényfolt nem lehet nagyobb egy gombostű fejénél. Ráadásul halovány is. Ahogy próbálok ráfókuszálni egyre többet látok. Mint a csillagok az éjszakai ègen. Mindenféle árnyalatúak. A hófehértöl a mélybíborig. Gyönyörködöm a dologban. Anyira lenyűgöz hogy észre sem veszem hogy valaki mellém áll. Megfogja a vállamat. Az újjai akár a jég, érzem ahogy a körmeivel megcirógatja a bőröm. Oldarra foldulok. Egy bájos arcal nézek farkasszemet. Bájos de fura. A szemei aránytalanúl nagyok és lilák, a bőre kék, a haja pedig mintha fekete lángbol lenne. Elmosolyodik rámvillantva hegyes metszőfogát. Megrettenek. Vajon mi lehet ez? Hátralépek párat. Akkor látom hogy nem a börszine az egyetlen furcsaság rajta. Magas és karcsú, négy karja van melyek közűl az egyikben aranykejhet tart. Rengeteg pircing van a bőrébe fűzve melyek csakmint a kehely arany szinben csillognak mindkét combján sávot alkotva. Az orrát és a fülét apró finomszemű láncok kötik össze. A karpántjait melyeket valami fura hidraszimbólummal díszítettek leszámítva meztelen. Formás melleit körbetetoválták. Mintha egy-egy tépőfogas száj próbálná összeharapni őket. Elámulok. Hogy lehet valami enyire groteszk és gyönyörű egyszerre. Nem érzek félelmet pedig soha mégcsak hasonló lényröl sem hallotam.
- Szia Dávid! - szólít meg. A hangja nagyon fura. Lágy de parancsoló és mintha lenne neki egy hörgö viszhangja. - Szép hely nem?
- Ki? Vagy mi vagy te? És honnan tudod a nevem? És hol vagyunk? - darálom neki a kérdéseket.
- Nyugodj meg. Azért vagyok itt hogy elmondjak néhány dolgot.
Az hogy minek nevezel te döntöd el. A rossz nyelvek általában Démonnak vagy Sucubusnak neveznek. A név amit a teremtésemkor kaptam Sysil. - kis szünetet hagy és közelebb lép. - a neved tudom mert tudnom kell. Ez a hely az Opurtem. - felhúzom a szemöldököm és a nevet próbálgatom. Miután látja hogy fogalmam sincs arrol hogy mi az az Opurtem folytatja. - egy köztes szoba két világ közt.
- A tied és az enyém közt?
- Pontosan. Csak unatkoztam és beszélgetni akartam egy emberrel. Mert olyan viccesek vagytok. - mosolyodik rám megint. Semmi lekezelő nincs a hangjában. Inkább barátságos.
- De miért pont én?
- Csupán véletlen. Na beszélgetünk? -majd belekortyol a kehelybe. majd kissé zavartan folytatja - Jaj de bunkó vagyok kérsz? - nyújtja felém a kelyhet. Isten a tanum nem tudom miért fogadom el de rábólintok. Ideadja. A folyadék vörös és sűrű. Meghúzom. Nagy kortyokban nyelem a lötyöt. Már vagy a negyedik kortyot nyelem mikor megérzem az ízét. Vér! Tömèny vér íze van. Elkapom a számtol a grált és térdrerogyva hányni kezdek. Minden kiürűl a gyomrombol. Az epétől keserű szájízzel kérdezem
- Mi a franc volt ez?
- Alvadt vér! Miért milyen íze volt? - kérdi naivan.
- Pocsék! Ti ilyet isztok? - kontrázok rá miközben még mindig a rosszúllét kerűlget.
- Igen! Hisz tudod mi "Démonok" vagyunk. Nem ihatunk narancslevet.
- Na jó inkább hadjuk. - húzom el a számat. - Miröl akarsz beszélgetni?
Letelepedik a lábamhoz. Keresztbe rakja a lábát majd csillogó szemmel kezdi.
- Tudod nagyon régen nem beszéltem senkivel. Ugyhogy sok kérdésem van. Ki nyerte a Második Vilàgháborút? Tényleg igazak Nostredamus jóslatai? Jártatok már a holdon? - elmélyűl a hangja - Tényleg megszegnéd a Katának tett esküdet?!
Elhátrálok. Ezt honnan tudja? Ki ez? Mit akar mert nem beszélgetni! A gondolataim mint veszett kutyák kergetik egymást. Ez nem lessz jó!
- Kérdeztelek! Válaszolj! - parancsol rám. Majd ugyan azzal a hang mint az elejèn folytatja. - Bár mind egy mostmár a miénk vagy. Csak vigyázz Kingucira nehogy baja essék.
Felnevet. A hangjában azzal a vegytiszta gyűlölettel amit ezer közül is felismernék.
- Kata? - hasít belém a felismerés.
- Majdnem! - kacsint rám. Majd egyetlen intésére iszonytató kín járja átt a testem. Térdre roskadok, üvöltök, talán egy pillanatra az eszméletem is elvesztem. Mikor magamhoz térek a földön fekszem és Sysil arcát látom ahogy fölém hajol.
- Te vagy a kiválasztott. Sleenath kiválasztotja. Hagyd el neved és eddigi életed és megmenekűlnek a szereteid. Vagy tagadd meg sorsod és elpusztulnak.... Nemeroth! Valami megfog.
Mintha láthatatlan kezek rántanának fel....
Kinyitom a szemem. Látom apám széles arcát. Idegesnek látszik. Csak most jövök rá hogy ő rángatott. A valóság elemi erővel tör rám. Mindenem fáj, a vér fémes ízét érzem a számban.
- Jol vagy fiam? - kérdi az öreg agodalommal telt hangon. - vagy tíz perce próbállak felkelteni hogy ne üvölts. Hugi már a mentőket akarta rádhívni.
Hugi apám folyton agódó élettársa volt. Aki most az ajtóban állt és mutatta hogy "minden oké"!
- Persze jol vagyok. Csak rosszat álmodtam. Enyi az egész. - persze nem voltam jol. Féltem. Magamtol, Sysiltől már ha létezik. Rettegtem a jövőtöl...
Reggelig nem mertem vissza aludni. Mi van ha most nem sikerűl felkeltenie az öregnek? Ha az a szadista ribanc megöl álmomban? Az istenit! Olyan ez mint egy elcseszett horror film. Kissé fàradtan és az álom hatása miatt félve indultam a szokásos napi sörözés helyszinére. A város a fülledt hőség igájában raboskodva éppen csak ébredezett. Az utcákon még csak néhányan lézengtek, de az évek tapasztalata nyomán tudom hogy jobb most indulni. Persze csak ha nem akarok napszúrást, vagy idegbajt kapni. Merthogy utáltam a tömeget, undorodtam a nyári melegben egymásnak nyomódó testek gondolatátol is. Ezért inkább éjszaka és korareggel mászkáltam. Néhány percnyi séta és várakozás után, buszra szállok ami szerencsére majd hogy nem üres, rajtam és a sofőrön kívűl csak két öreg nénike zötykölődött rajta. A hatalmas fémből készűlt földi rovar, egy éhezőhöz méltó sebességgel falta a mocskos aszfalt minden méterét, s közben a motorja olyan hangokat adott hogy komoly kétségeim támadtak afelől hogy eljutok vele célomig. A reggeli gyér forgalom miatt rekord idő alatt oda értem a belváros szélén álló kocsmához. Ahogy beléptek a légkondicionált hűvös levegő lágy bársonyként ölel körűl. Az öreg pultos integetve üdvözöl majd tovàbb törölgeti a poharakat. Az első lépés megtételekor a fa padló panaszosan nyikordul eggyet a súlyom alatt de ez is csak jobban megnyugtat. Ez a hely volt a második othonunk, ismertük minden zugát, minden repedését, minden az asztalra firkált dolognak története volt.
Már mindenki itt van. Korsók csilingelnek ahogy kocintanak velük, nevetés és vidám beszélgetés hallatszik a belső terem irányábol. Letelepedek a barátaim körébe de szigorúan csak azután hogy megvettem a korsó sörömet ami egyfajta kávépótlóként üzemelt. Mindenki jókedvű, poénkodnak egymás kontójára. Ákos a mi házi énekesünk egy különösen perverz dalocska refrénjét dudolászta miközben egy kupac dohánybol és néhány hüvelyből cigit próbált eszkábálni. Andor fenhangon mesélt valami szerepjátékrol, hogy összezárták valami démonnal. A démon szó hallatán végigfut a hideg a hátamon de a jó hangulat hamar elsöpri a rossz érzéseket. Már majdnem elfelejtette az álmot, és kezdett bennem oldódni a feszűltség. De egy fura hangocska ott viszhangzott a fejemben. "Ma eljövök hozzád!"
Akkor pillantottam meg Őt! Olyan volt mint négy éve. Magas, karcsú, ébenfekete haja dúsan omlott a vállára és keretezte gyönyörű arcát. Furcsa személyiség volt. Nem volt gonosz, egyszerűen csak utálta a világot, és az ő jóvoltábol volt egy bő két éves hasonló korszakom nekem is. Minden szavábol sütött a gyűlölet. Amihez teljesen ártatlan arckifelyezés párosult.
Megrettentem, ez nem lehet véletlen. Miért most tér vissza. Miért akkor mikor már az eskü sem jelent semmit nekem. Mikor új életet akarok kezdeni. Miután ez a Sysil nevű valami meggyötört.
- Sziasztok! - Kati hangja szokatlanul boldog volt. - Rég láttalak titeket!
Minden régi tag aki ismerte rohant oda hogy köszönjön. Mind az álom mind a tumultus miatt úgy döntöttem hogy inkább ülve maradok és tovább iszogattam. Eltelik néhány perc. Valaki megfogja a vállam. Hideg a keze. A körmeit a bőrömbe mélyeszti. Ahogy oldarra kapom a fejem farkas szemet nézek vele. Feketével kihúzott szem, orkarika, lila ajkak. Kati az én lelkem úrnője. Aki miatt hajlandó voltam minden nap meghalni egy kicsit, akire a lelkemet bíztam, akinek az esküt tettem.
Elmosolyodik. Istenem csak ne legyen tépőfoga! Jó nincs. Gyöngyfehér fogait kivillantva néz rám. Amolyan "angyal vagyok napközben" arckifejezéssel.
- Szia Nemeroth! - sugja a fülembe.
Na most vagyok teljesen szétesve. Semmi nem stimmel. Ő csak ember, nem lehet más. De akkor ki Sysil? És honnan tudja ezt a nevet. Minden bátorságomat összeszedem. - Mizujs Sysil? Tegnap óta nem láttalak. Remélem ma nem jössz este mert a tegnapi elég volt. - felelem ügyelve arra hogy a rettegés legkissebb jelét se vegyék észre rajtam.
Merthogy retegtem. Ugy érzem a világom kezd kifordulni magábol. Mintha a valóság valami kígyó lenne aki most leveti bőrét hogy megmutassa új valóját. Olyan mintha a világ két hatalmas pofont adott volna aztán az arcomba üvölti "TE BAROM! DÈMONOK LÉTEZNEK!"
- Hmm! - húzza el a száját - Beszélnünk kéne. Most! - olyan parancsó hangon mondta hogy a testem önként szinze reflexből cselekedet.
Elindulunk a kerthelyiségbe. Én megyek elől. Fogalmam sincs miért hagytam hogy a hátam mögött jöjön. Féltem tőle. Egy hatvan kilós nő volt a legfélelmetesebb amit valaha làttam. Némán sétálok nyomomban ezzel a Démon Szukával.
Mikor kiérünk szembefordulok vele. A gyűlölet a félelem és a kíváncsiság meghatározhatatlan összetételű koktélja önti el az elmém.
- Mi vagy te? - kérdezem a szemöldökömet ráncolva. - Mert nem ember az biztos!
Nevet! Kinevet, hangjában ugyan az a gyűlölet amit már megszoktam. Hirtelen abba hadja mint aki most jött rá hogy nem vicc amit hall!
- Gazdatest. Kis korom óta egy "Démon" használja a testem albérletnek. - a hangja megkeményedik - Ő Sleenath követe. Én és Sysil jelentéktelenek vagyunk. Feláldozhatók. De te! Te vagy a Próféta. Aki Sleenath jegye alatt született. Fogadd magadba a hitet ami éltet és végezd be sorsod. Váltsd meg ezt a mocskos világot. - fröcsögi miközben olyan arcokat vág amitől feláll a hátamon a ször.
- Ez valami vicc?! Soha nem voltam vallásos. Ezt te tudod a legjobban! Miért én? - nem fecsérlem a szót a hogyanok kiderítésére.
- Ez véresen komoly! Te fogod kiemelni a mocsokbol az arra érdemeseket és elpusztítani az érdemteleneket. Az hogy miért te? Miért ne!
- Ne bújj szavak mőgé! - ha nem lennék enyire összeomolva talán megérteném de most hogy elmém egy darabokra hasad világnézet racionalitás nevű apró darabjának a szélén egyensújozik, nem megy.
Egyetlan újját sem mozdítja semmit nem tesz csupán a szemembe néz. A retináján lilás árnyalat fut végig. Fáradnak érzem magam. Mintha napok óta nem aludtam volna. Hirtelen súlytalannak érzem magam. Lebegek az örvénylő semmi felett...
2. Àlom
Nappali sötét.
Már jártam itt! Ez megint az-az Opurtizé. Ismét a távoli halvány csillagok fényében gyönyörködöm. Nem tudok ellene tenni semmit. Olyan mint egy sziréndal, csodálatos, olyanyira hogy minden más dolog csupán jelentéktelen porszemnek tűnik mellete. Szerelem, barátok, család itt ezek a szavak is értelmüket vesztik. Egy dolog létezik csak a csillagok betegesen halvàny de csodás fénye.
- Nemeroth! Nemeroth! - egy lágy női hangot hallok ez nem Sysilé. - Nem akarod elfogadni a sorsod próféta? Megkaptad a világ megváltoztatásának jogát és te nem élsz vele?
Letérdelek, nem érzem magam jól. Olyan minta ezer meg ezer izzó tű szúródna a koponyámba minden másodpercben. A fájdalom ködén átt is érzem hogy valaki hozzám ér. Odafordulnék de félek ki is az. Inkább csak bámulok magamelé miközben könyeim a semmi örvényébe zuhannak. Nem pörög az agyam. A fájdalom elmém minden zugát kitölti. Megint hozzám érnek. Az érintés nyomán enyhűl a fájdalom. Hátranézek. Egy bájosan mosolygó arcot látok. Hosszan leomló göndör szőke tincsek közé szorított csodaszép arcot. Hófehér bórét apró szeplők tarkítják. Első ránézésre nem lehet több tizenhatnál. A hajzuhatagbol apró szarvak bukkantak elő.
Kihúzza magát. Kábé a vállamig érhet. Sötétlila és fekete szinekben játszó egyrészes ruhát visel. Bájos teremtés. Sugárzik belőle valami földöntúli nyugalom. A fájdalom teljesen elmúlik. Felállok és kiropogtatom a nyakam.
- Ki vagy? -kérdezem csodálkozva.
- Hát nem tudod? Biztos kitalálod! - válaszolja játékosan.
- Te vagy Sleenath? - nem válaszol csak bólogat. - Kicsit másnak képzeltelek! - húzom el a számat.
- Nos mivel olyan alakban jelenek meg amilyenben akarok - mondja lágyan és közben felveszi Kinga arcát és hangját - ez nem melepő. Bár az igazi alakom kicsit más. Megnézed?
- Hát csak ha nagyon muszáj. - mondom kicsit meszeppenve.
Rámkacsint. Fura gesztus pláne egy istentől. Megrázza magát. Mintha csak porbol lenne a külseje leomlik róla betekintést engedve az alatta rejlő borzalomnak. Megnőtt, karjai abnormálisan hosszúak lettek, az újja kihegyesedtek. A haja sötétkéké változott, de az arca még mindig bájos maradt, szemeiből bíbor fény sugárzott, a homlokábol két hatalmas előre meredő szarv nőtt ki. Rám villantja tépőfogas mosolyát. A nyugalom ami eddig sugárzott belőle tovatünt helyet adva a reménytelenségnek és kétségbe esésnek.
- Nos?! Így jobb? - a hangja is megváltozott. Mélyebb lett és szenvedéj költözött minddn szavába.
Hátra lépek. Olyan minta soha nem is létezett volna olyan hogy félelem. Mert itt állt előttem a testett öltött rémálom. Szédűlni kezdtem. Forog minden. Olyan érzés mintha berugtam volna. Elvesztem az egyensúlyom és elvágódok. Behunyom a szemem. Felgyorsúl a légzésem és a pulzusom. Zihálok, fórróságot érzek a melkasomban. Ahoz tudnám hasonlítani mintha leforráznám magam csak most a szivemre kerűlt a forró víz. Rettegek. Úgy érzem ez a valami egyetlen gondolatával el tudna törölni a létezés szinpadárol. Már csak hab a tortára hogy a remény mint olyan megszünt létezni. A remény hogy kijutok innen, hogy újra látom a családomat, barátaimat.
Mintha csak elvágták volna a rossz dolgokat olyan hirtelen szüntek meg. A reménytelenség helyet nyugalmat érzek. Újra hallom a lágy édes hangot.
- Na mi a véleményed?
Kinyitom a szemem és feltápászkodom. Megint a szőke lánykát látom. Már nem tudok rá úgy tekinteni mint egy kis szöszire. A Pokolba már a világra sem tudok úgy tekinteni mint ezelőtt. Démonok. A mesék fenevadjai, a gonosz eleven szülöttei, akik az emberek felett álnak. Most pedig itt állok szemben az istenükkel és beszélgetek vele! Kitüntető de mégis félelmetes! Mint aki beletörődött a sorsába úgy nyugszok meg.
- Gondolom a világ elpusztításában kéne segítenem. - nem is kérdésnek, inkább kijelentésnek szántam. A lény mosolyog és bólogat. Nem lepődöm meg a dolgon.
- Illetve... - kuncog egy kicsit - Egy olyan világot kell létre hoznod ahol az én kultuszom az uralkodó. Tudod hogy mennek a dolgok. Ne keljen részleteznem. Nem mondhatsz nemet. A szerződés megkötetett. - tágra nyilt szemekkel bámulok rá. Milyen szerződés? Nem írtam alá semmit!  - Az alvadt vér. Megittad nem?
- Igen de ki is hánytam. - próbálok védekezni. - Soha nem voltam az a kultusz alapító tipus. És amúgy is szeretem ezt a világot. Úgy ahogy, egy kicsit változtatnék rajta. Na jó nem is kicsit. Sokat. Nagyon sokat. A világot egyesíteni kell. A rossz embereknek pusztulni a jóknak felemelkedni.
- Ugye? Pont ehez lessz hatalmad. A követeim már gyűjtik neked a híveket! Hamarosan meg lessz a hatalmad ahoz hogy olyan világot alkoss amilyet akarsz. Egy kritérium van. A kultuszom. Ezt kivéve szabad kezet kapsz. Nesze! - dob elém egy apró rézveretes könyvet. - Olvads el. Mindent megtudsz belőle.
Lehajolok érte. Ahogy hozzáérnek az újjaim olyan érzésem támad hogy ez csakis nállam lehet. Senki màs nem èrhet hozzá. Mintha a részem lenne. Felveszem és olvasni kezdem. Trah fuzak niom Magir Sleenath. Nem ismerem ezt a nyelvet de èrtelmes szavakká álnak össze a fejemben a betük tömkelege.
- Sleenath úrnő békéje? Mi ez? -kérdezem zavarodottan. - És miért értem a nyelvet?
- A nyelvet mindig is ismerted. A véredben van a tudás, a sejtjeidben, a zsigereidben. - válaszolja egyszerűen. - Hogy mi is ez? Ha elolvasod megtudod! Most pedig menned kell a többiek biztosan aggódnak már èrted! - majd mintha csak egy parancsnok lenne egy igen szemre való parancsnok hozzá teszi. - Sysil további parancsig veled marad!...
A súlytalanság mintha fokozatosan megszünne, egyre súlyosabbnak érzem magam. Olyan mintha vízalól jönnék fel. Elejinte csak a fényeket látom de lassan mintha vér csöppene a vízbe hogy ott felhiguljon. Vissza tér a valóság.
Fekszem. A földön fekszem. Két mentös térdel melletem és vigyorognak rám mikor kinyitom a szemem. Beszélgetést hallok.
- A barátja jol van. Csupán kimerűlt. Nem visszük be de jobb lenne ha haza mennének.
A két orvos támogat hogy felülhessek. A barátaim aggódó arcal néznek. Ákos megtörli gyöngyödző homlokát majd kissé talán tuljátszott ijjedséggel a hangjában meszólal.
- Te szemét az infartust hoztad rám!
- Akkor 1-1! - nevetek fel szárazon utalva arra az autobalesetre ami vagy két éve történt.
Ahogy szétnézek megpillantom hogy kivel is beszélt a harmadik mentős. Kata vagy Sysil vagy tudom is én már ki az egyik széken űlt és engem nézett. Arcán az félelem nyomait láttam, fekete szemfestéke megfolyt. Lehet sírt? Ahogy meglátja hogy magamnál vagyok felpattan és odafut. Áttölel, olyan erővel és hevességgel mintha soha nem akarna elereszten. Mintha nem csak a lelkem hanem a teste is az övé lenne. Mindenki megdöbben mikor megcsókolt.
- Ti jártok?! - furakodik átt a tömegen Andor. Barna szemeiben öszinte megdöbbenés tükröződik. - Mióta?
- Kb. tíz perce. - válaszolja Sysil félválrol.
Tíz perc? Abban az Opurtizében sokkal töbnek tünt. Mi történhetett? Elájultam voltam? Pusztán egy pillantástol? Kezdek rádöbbeni hogy itt már olyan erők munkálódnak melyekkel nem veheti fel a versenyt egy átlag ember. Bár az sem biztos hogy átlagosnak lehet mondani valakit aki Démonokkal beszélget. A mentősök pakolnak és mennek. Én és Sysil leűlünk beszélgetni az egyik asztalhoz. A lágyszél cirógatja az arcom. Régen imádtam ezt az érzést de most olyan mintha semmit nem jelentett volna soha. Mintha a tegnapi napon újra megszülettem volna. Mindent újra kell tanulnom a világrol. "Pff! Démonok" csak ez zakatolt a fejemben. Hirtelen beugrik hogy hogyan fogom a könyvet elolvasni mikor nincs is nálam. Mert mostmár érdekel a dolog. Szekta alapítás? Nem hiszem hogy menni fog.
- Nemeroth! Az úrnő ezt küldi! - szólal meg hírtelen Sysil majd a zsebéből egy apró rézveretes könyvet húz elő és nyújtja felém. Hezitálok. Ha elveszem a könyvet akkor mi lessz? Ha vissza utasítom mi lessz? Végülis bármelyiket választom valószinűleg meghalok. Akkor viszont vesszek úgy hogy hangos legyen. Elveszem a könyvecskét és lapozni kezdem. Újra az-az érzés járja átt a testem mintha a könyv is a részem lenne. Az egyik oldalnál megállok.
"Kharn rotza fuzton gapk, vurtki nomert Magir Sleenath!"
Kharn szolgáit pusztítsd teljes erőddel, Sleenath nevében.
- Ki vagy mi az a Kharn? - kérdezem minden bevezetés nélkűl.
- Kharn? Sleenath egyik testvére. Ő a pusztító isten. Miért?
- Semmi. Csak érdekelt. Akkor gondolom nem épp rózsás a hangulat a családban. És nem csak Sleenath úrnő az egyetlen "DémonIsten". - erre felnevet és közben a fejét rázza.
- Soha nem is volt. Nos a helyzet az hogy négyen vannak kik a hatalomért küzdenek. Ti is négyen lesztek. - kacag tovább.
- Kik lesznek azok? Pusztulniuk kell!
- Nem tudjuk! Dolgozunk az ügyön.
Nem igazán kavar fel a dolog.
Már nem is figyelek rájuk. Tovább bogaràszom a könyvet. Egy újjabb oldalhoz lapozok.
"Thark guz'c poerz nabro hark, gurt ferzium Magir Sleenath!"
A météktelenség az egyetlen út Sleenath kegyeihez.
Tetszik. Soha nem voltam az a visszafogott ember. Mértéktelenség. - Hé Sysil! Akkor az "imák" Sleenathhoz orgiákon fognak történni? - csak bólint. Majd nagyot kortyol a sörömből. - Mondta az úrnő hogy velem maradsz. Ez mit jelent? Gondolom nem azt hogy beköltözöl az életembe.
- De pontosan azt jelenti. Az volt a parancs hogy maradjak melleted és teljesítsem minden kívánságodat. - vigyorodik rám kéjesen - Mindent!
Az agyan pörög akár egy búgócsiga.
- Akkor viszont este imádkozunk! - nézek rá csúfondárosan.
- Rendben. - Nagyon meglepődöm. Négy éve próbálom lefekteteni ezt a lányt, minden tervem kudarcot vallot eddig most meg csak úgy rábólint? - De minek várni estig?
Vegyes érzelmek törnek elő belőlem. Boldog vagyok mert még soha nem voltam ilyen közel ahoz hogy "leénekeljem róla a bugyit" de félek attol hogy a dolgok kicsúsznak az irányításom alol. Hogy olyan dolgot teremtek ami erősebb mint hogy kordában lehessen tartani. Hogy a kultusz elszabadul és elősször a világgal majd önmagával végez. A pokolba ha már egyszer megkaptam a világ megváltoztatásának jogát úgy fogom csinálni hogy jó legyen.
Hirtelen bevillant a szemem előtt hogy a hívők egy emelvény előtt térdelnek, egy hatalmas gótikus teremben. A plafont Sleenathot dicsőitő freskók díszítik. A magas díszes oszlolpok közt zászlók hulnak alá a magasból, mindegyiken a nyolc fejű kígyó szimbóluma. A pódium előtt lila csuhàs feketehajú nők álnak szembe a hívőkkel, a pazarul díszített kapu kitárul és Sysil meg én sétálunk be rajta. Sysilen lila és fekete szinekben játszó egyrészes ruha van mely csodálatos módon ráfeszűl kívánatos testére. Rajtam fekete bőrcsuha, amit rézláncokkal, ikonokkal és díszes alkarvédőkkel egészítettek ki. A bal válamon kígyószinbólumos válvért csillog a lámpák betegesen sàpatag fényében. Lassan diadalmasan odasétálunk a szinpadhoz. Beállok a pódium mögé és akár egy filmbeli pap széttárt karokkal, fenhangon kezdek beszélni:
- Void skart! Maguh hirtkv fartum agfer, sertua Demortz, vorks'tu kuzti, vorks'tu lopa, vorks'tu fekhi, vorks'tu syklo Magir Sleenath! Huztar dekarta forz wopir bukuzt! Grug! Syk! SKERANT! Woqtr. PARZUH VEGLART KUZRA MAGIR SLEENATH!
"Drága Híveim! Adjunk hálát a Démonoknak mert ők a sötét, mert ők a remény, mert ők a sors, mert ők Sleenath Úrnő gyermekei! Fogadjátok magatokba az Ő erejét! Érintsétek! Kóstoljatok bele! SZOLGÀLJÀTOK! És most. FOHÀSZKODJUNK MIND EGYÜTT SLEENATH ÚRNŐHÖZ!
A tömeg szinte egyszerre harsogja a vàlaszt.
- SIUM KARH NOERATH! "A FÀJDALOM KÉJ!" - több száz torokbol szakad ki a válasz. Olyan erővel hogy majd szétveti a termet. A hívők tömege hullámozni kezd. Ruhák röppenek a magasba, nyögések hallatszanak, és sikolyok. A nők akik a pódium előtt várakoztak most meztelenre vetkőzve vetik magukat a tömegbe hogy fájdalmat és kéjt osszanak a szerencséseknek. Néhány pillanat mulva már a bestiális szeretkezés masszája vonaglik csupán a teremben. Melyet a rejtett fúvókákbol előömlő bódítóan édes illatú lila füst tesz még csodásabbá.
Hirtelen Sysil odalép az álom másam mellé és gyengéden áttkarolja.
- Mehetünk Nemeroth? Már ránk is ránkférne az ima! - súgja nekem.
- Mehetünk Sysil! - bólintok rá majd a tömeget megkerűlve kisétálnak az "imateremből".
Àmulok. Hisz ez csodálatos. Mindenki élvezi a világ örömeit. A világ sokkal szebb hely lessz így! Nem lessz nyomor, nem lessz háború, nem lessz éhinség! Egységes lessz a világ! Sleenath Úrnő világa! Mosolygok. Az hogy megválthatom a világot boldoggá tesz. Az sem tudja beárnyèkolni az örömöm hogy ezért a lelkemet kellett eladnom. A gondolataimba merülök. Hogyan is fogjunk hozzá a dolognak. Mert hogy az előző látomás rádöbbentett arra hogy Sysilel közös jövőnk van.
Merengésemböl egy sürgető mondat ránt ki.
- Akkor mehetünk? - kérdezi a lány és választ nem is várva elindul.
Zsebrevágom a bibloszt majd lehúzom a maradék sörömet és gyorsan követem. Bent még elköszönök a társaságtol majd kisétálunk a kocsmából.
A kinti fülledt meleg pörölyként csap le rám. A levegő kipufogó gázoktol terhes és csak hab a tortán az emberek tömege. Lassan vámszorognak a melegben. Egy-kettejük úgy bűzlik mint a hetes dög. Fura ez a dolog még fel sem tünt eddig. A hangzavar, a szagok, a meleg, mind-mind egy apró csepp a gyűlölet keserű nektárjának gráljában.
Kézenfogva haladunk az utszán. Az emberek bámulnak minket. Mintha soha nem láttak volna embert. Legtöbben undorral fordulnak el van aki csak egy kényszerű mosolyt ereszt meg. De vannak néhànyan akik bólintanak mintha ismernének minket. Nem lehet őket besorolni tipikusen egy tipusú embereknek. Van köztük öltönyös nagymenő, zselézett hajú partyhuligán, komaszra borotvált fejű rasszista, vagy éppen vöröshajú kislány. Olyan emberek akikkel soha nem találkoztam most mégis minta csak egy ismerőst üdvözölnének. Nem értem a dolgot. Mi a fene folyik itt. Sysil mintha csak érezné zavarodotságomat hirtelen megszólal.
- Ők a híveid. Ők elfogadták az új hitet. - néz rám bàjosan. Hangjában most is ott bújkál a gyűlölet de sokkal kissebb mértékben mint eddig. Megállok egy kapualjban azzal a szándékkal hogy elszívjak egy cigit. Közelebb húzódik miközben a zsebemben matatok. Egyik kezével a nyakamat simogatja míg a másikkal próbál a nadrágomba nyúlni. Elkapom a kezét. A járókelők megütközve néznek ránk mit is csinálunk, fényes nappal egy kapualjban.
- Ne itt! - sziszegek rá. Az új világban majd ott szeretkeznek az emberek ahol rájuk jön de ez a régi világ és itt ezt nem igazán értékelik.
- De itt akarom. Éhes vagyok! Meg akarom ízlelni a életerődet! - sugja kéjesen.
Nem értem elejinte de aztán beugrik. Ő egy Succubus aki az áldozatainak életerejét a gyönyörök perceiben fogyasztja el. Vagy valami ilyesmit hallotam. Végre megtalálom a cigit és rá is gyújtok. Nagyot szívok belőle. A keserű füst kicsit kaparja a torkom de jól esik. Lassan kifújom.
- De ha megeszel nem tudom Sleenathot szolgálni. - nézek rá majd újjabb slukkot szívok.
- Csak keveset fogyasztok el. Az nem veszélyes. Csak fáradt leszel pár óráig. - mosolyog rám.
Anyira elbűvölő a mosolya. Nem tudok magamon uralkodni. Odahúzom magamhoz és megcsókolom. Hosszasan csókolózunk. A világ megszünik létezni körülöttem. Csak ő létezik. A nyelve, a szája, a fogai, és az a fura érzés a szivemben. Nem a szerelem vagy a vágy, olyan mintha egyre lassabban verne. Éppen táplálkozik. Velem táplálkozik. Azt hittem rossz lessz. Fáj de élvezem a fájdalmat. Talán egy percig ha csókolóztunk. De enyi idő is elég volt ahoz hogy sok évnyi felhalmozódott érzelem távozzon belőlem. Ilyen gondtalan talán csak születésem percében voltam csak.
- Na elèg volt? - sandítok rá kérdőn
- Finom - mosolyodik rám újra. - Ez csak felkeltette az étvágyam. Ha haza értünk újra lekmározni fogok. - nevet fel.
- És az ima? Vagy kellemest a hasznossal?
- Úgy valahogy! - nevet még mindig.
A kezét a vállamrol a tenyerembe csúsztatja. Majd tovább sétálunk.
Húsz perc mulva pedig már apámék háza előtt csókolózunk. Csakúgy mint az elmult tíz alkalommal most is érzem a lassulást.
Szinte berobbanunk a szobába. Csókolózás közben vetkőztetjük egymást. A zabolázatlan vad érzelmek szinte körénk sűrűsödnek. Őt az éhség hajtja engem a hormonok és a hitbuzgóság. Simogatom a vállát a mellét a hasát majd a ketem egyre lejjebb vándorol, csak úgy mint az övé...
Másfél óra imádkozás után Sysil anyi életerőmet szívott el hogy szinte azonnal elaludtam...
3. Àlom
A vágyódás Szférái.
Ismét az Opurtem. Ugyan az a beteges fényű csillagokkal teli égbolt. Még mindig bénítóan hat rám a dolog. Szép, szívsajdítóan szép. A nyugalom tengerènek közepén érzem magam. Lassan ott tartok hogy szivesebben vagyok ebben a világban mint a valódiban. Oda már csak egy dolog köt, a szerződés. Az hogy egy új világot teremtsek. Egy békével, gyönyörrel, és kéjjel teli boldog világot. Miközben a csillagokon pihentetem a szemem eszembe jut hogy vajon Sysil mit csinál most. Talán alszik. Vagy híveket gyűjt. Az igazat megvalva nem igazán érdekel. Kicsit furán is érzem magam emiatt. Sok éve már hogy őt akarom. Most hogy megkaptam meg nem érdekel. Pedig milyen szép is lett volna.
Megpróbálom kiüríteni az elmém. Várom hogy most milyen Démon fog "meglepni". Csak bámulok magamelé a semmibe.
- Ha befejezted a bámészkodást ide figyelnél? - ismerős a hangja. Lassan megfordulok. Egy pillanatra megáll a szivem. Magammal nézek farkasszemet. Bár kicsit lefogytam de kétségsem fér hozzá hogy én vagyok. A látomásban látott csuhát viseli, egy bíbor díványon üll, kissé előre dölve a kezeit lógatva. Mellete három Succubus, simogatják, maszírozzák mind álommásam mind egymást. Össze vagyok zavarodva. Peddig már majdnem sikerűlt egy rendszerbe foglalni a világ megváltozott dolgait. Erre ez a valaki aki az arcomat hordja csúnyán rácáfolt az elméleteimre.
- Ki vagy te? - teszem fel a szokásos kérdést. Bár sejtem a választ.
- Van szemed?! Akkor láthatod hogy te vagyok. Nemeroth a próféta. Az vagyok akivé válni fogsz. A Sleenath kultusz vezetője, a béke megteremtője. - szenvedélyes a hangja. Olyanyira hogy kétségeim támadnak arrol hogy én lennék. Én soha nem tudnék ilyen hangon beszélni. Vagy mégis? - Azért vagyok itt mert Sleenath úrnő aggódik a lelkedben uralkodó kétsévgek miatt. Nem akarod bántani a barátaidat. Helyet akarsz nekik csinálni a kultuszban. Ne tedd! Ők nem a barátaid. Űlj le - csap a díványra - hosszú történet lessz.
Az egyik dèmon leány odébcsúszik helyet szorítva nekem. Letelepszem magam mellé. Az egyik Succubus azonnal maszírozni kezdi a vállamat. Olyan érzés mintha a menyekben járnék. Ezt megtudnám szokni.
- Na figyelj. A Következő napokban gyűlni fognak az ellenségeid. A "barátaid" el fognak árulni. Mind egy-egy másik isten kiválasztotja lessz. Derítsd ki hogy melyik kié. A próféta nevüket tudjuk. Kharn az Őrült. Prófétája Abadon. Kharnrol halottál már?
- Ő a pusztító ha jol tudom.
- Ő az elfolytott érzelmek és a szenvedés Fődémona, és a te legnagyobb ellensége. Negrut A Fekete Liliom prófétája Nokad. Ő az ártatlanság megrontói, a tolvajok, a gyilkolás, és a szemfényvesztés Hérosza. Trizof A Kacagó. Prófétája Sondar. Ő az önhitség és a beképzeltség Istene. Hamarosan olyan dolgok fognak történni amik felgyorsìtják az eseményeket. Csak a Démonjaidban és a híveidben bízhatsz. Pusztítsd el barátaidat mielőtt ők puszítanak el téged. Bármit mondanak ne hidd el. Bárilyen esküt is tesznek el fognak árulni. Tudom átt éltem. - A nyakánál elhúzza a csuhát és megmutat egy szörnyű tépett sebet. - Ezt az egyik hajdani barátom okozta. Hamarosan eljön a kultuszok háborúja. Ha elbuksz meghalsz.
- Miféle háborúrol beszélsz? Az olyanhoz seregek is kellenének, és eddig csupán egy maréknyi hívőröl tudok meg egy Démonszálta lányrol aki az erejéböl nemsokat mutatott meg eddig. - kételkedem a dologban. Az elmém érvek és tények egész seregét állítja a két szenbenálló oldalra. Hatalom a barátok ellen. Ha a barátaim oldalára állok akkor -ha hihetek magamnak- meghalok, és Sleenath sem tudja milyen szörnyű világot hoznak majd létre. Ha a hatalom oldalára állok harcolnom kell a barátaim ellen.
Az agyam úgy robog az elmezavar szakadéka felé mint egy megvadúlt tehervonat. Soha nem hittem volna hogy ilyen döntést kell majd egyszer meghoznom. - Mi van akkor ha meggyőzöm őket arrol hogy áljanak Sleenath szolgálatába?
- Akkor meghalnak. Őkis csak úgy mint te eladták a lelküket a hatalomért. Titeket csakis az istenek kegye tart életben. Ha elárulod azt akinek megesküdttél el fogja ragadni a lelked. Ami mondanom sem kell mit jelent. - csóválja a fejét.- Viszont ha gondolod meg tudom mutatni milyen lehet az ha mi elbukunk és valamelyik barátod jut hatalomra. Ezt mindenképpen látnod kell. Mintha csak megmarkolná a semmit fordít eggyet a világon.
Egy vöröskövű téren állunk ami hasonlít a törtélem könyvekben látott görög terekhez. Oszlopsorok, szobrok, néhàny pad, és a tér végében egy hatalmas templom. Az emberek furán viselkednek. Nem mernek vagy akarnak közelebb menni egymáshoz. Meglátok egy párt akik csókolóznak. Ők az egyetlenek akik közel vannak egymáshoz, épp ezért feltünő. Az emberek messze elkerűlik őket és ha rájuk is néznek fejcsóválva sietnek tova. A pár leűl egy padra, szorosan összebújva. Néhány perc mulva egy autó robog végig a téren egyenest a pár felé. A járókelők sikìtva rohannak félre az útjábol. A fekete kisbusz hírtelen lefékez a szerelmesek előtt, majd négy arcmaszkos bőrkabátos tag ugrik ki belőle. Messze vagyok de hallom amit mond.
- Abadon nagyúr egyértelműen parancsba adta hogy tilos az érzelmek kifelyezése mert csak az elfolytott érzelmek utján lehet elérni Kharn dicsőségét. - a hangja érzelem mentes és mély. Ahogy elhalgat az egyik társa lerángatja a fiút a földre és ütni verni kezdi. A srác üvöltve próbált segítséget hívni de hiába. Az emberek nagy ívben elkerűlik a konfliktust. - Ne üvölts fatyú! Folytsd magadba! - parancsol rá miközben bakkancsàval jókora rugásokat mér a szerencsétlenre.
-Úristen mi ez a világ!? Tilos érzelmeket nyilvánítani? - kérdezem jövőbeli énem.
- Ez Abadon világa. - húzza el a száját - Itt még a nemiélet is tilos. A gyermekek mesterségesen születnek.
Elfintorodom. Undorodom ettől a helytől. Az én Dimenziómban ez nem történhet meg. Ott a kéj és mámor lessz a domináns. Egy piszoly lövést hallok. Ahogy odakapom a fejem még látom hogy az egyik fickó éppen a tokjába csúsztatja a fegyverét. A padon a lány holtan fekszik, egy jókora füstölgő lyuk tátong a homlokán. A srác a földön fekve üvölt. Bosszút esküdik a négy alak ellen.
- Nem leszel te még csak történelem sem. Nem hogy a mi hóhérunk. - Majd az egyik lelövi a fiút is. A pár tetemét berakják az autóba és távoznak.
- Nos? Érdekel más is? - sandít rám.
- Nem! Enyi bőven elég volt. Tudom mit is kell tennem. A hitem acélos keménységűre edződött. Aki nem Sleenath szolgálja annak buknia kell. Kínok közt meghalnia és lelkének elkárhoznia. - csóválom a fejem. Kérlelhetetlen dühöt érzek. Vérszomlyat, haragot, ès gyilkos indulatot.
A jövőbeli énem csettint egyet majd a világ szertefoszlik...
A valóság iszonytató erővel és hirtelenséggel robbant a képembe. Percekig csak feküdtem nyitott szemmel az ágyon és próbáltam felfogni az életet. Néhány perc mulva mikor már elmém minden része ezen a világon volt kikeltem az ágybol. Fura mód céltudatosnak éreztem magam. Tele erővel ambícióval, és gyűlölettel. Kisétáltam a konyhába ahol Sysil épp egy bögre kávét kortyolgatott. Ahogy megpillant azonnal felcsillan a szeme.
- Nemeroth! Végre vissza tértél! Már azt hittem túl sok erődet szívtam el.
- Nem csak fura dolgokat álmodtam... - nevetni kezd. Haragosan villantom rá a szemem - Mi olyan vicces Démon? - olyan hanggon kérdezem hogy fogalmam sem volt hogy tudok ilyet. Elhalgat. Majdnem hogy elszégyeli magát. Mint egy kislány akire az apja rászolt.
- Elnézést Próféta. Csak azon nevettem hogy az Opurtembe tett kiruccanásokat még mindig álmoknak hívod. De míg aludtál kiderítettem hogy ki a három próféta. Andor, Számel, és Àki. Vagy másnéven Nokad, Abadon, és Sondar.
Ez nem lehet! A barátaim! A fogadott testvéreim. Ez hazugság! Soha nem tennének ilyet. Ès ha mégis? Meg kell ölnöm őket? Soha nem lennék képes rá. Hamarabb vágnám le a kezemet minthogy a barátaimnak ártsak.
- Ez hazugság. - üvöltöm önmagambol kikelve. - Ők soha nem bántanák egymást.
- Pedig ez az igazság Próféta. - megkeményedik a hangja. - Gyengekezű vagy? Te az vagy még akinek odattam a testem? Te vagy Sleenath úrnő kiválasztotja? Mert kételkedem benne! Zupark noklard tu'zigum wer'glum!
" Hinned kell nem élned!"
- Halgass! Az vagyok aki voltam. -
beltúrok a hajamba, majd eszelős vigyorra húzódik a szám. Megint előtört belőlem valami. Olyan erővel söpri félre az érzelmeim mint egy felbőszűlt bika. Nem vagyok önmagam. - Nizur gaterum fuzerak, gikaz'tu dervantga fogustera nium, Magir Sleenath tzugaram, sivedorf dagukaner!
"Tudom mi a dolgom, a hitem erős, Én vagyok Sleenath Úrnő prófétája, soha nem hátrálok meg!
- Ezt örömmel hallom. De ne csak mond! Bizonyítsd!
Csak bámulok magam elé! Dühöt érzek, haragot, pusztítási vágyat.
Mintha a valóság zökkene egyet. A gomolygó sötét lepelként vesz körűl...
4. Àlom
Rosszbarátok.
Istenem már megint az opurtem? De miért még csak most jöttem vissza onnan. Most vajon ki akar látni?
Körbe fordulok. Sehol senki. Kietlen és üres a hely. A nyugalom mint víz a szikla repedéseibe úgy szivárok be az elmémbe. Néhány perc elteltével a harag tűzförgete parázzsá szelidűlt, majd teljesen megszünt. Helyet adva a nyugalom és közöny érzésének. Nem érdekelt semmi és senki. Illetve csupán egy dolog a hit. Az istenbe vetett hit. Az hogy létrehozok egy utópisztikzs világot ahol béke van. Ahol nincs szenvedés, ahol mindenki behódolt Sleenath akaratának. Aki nem tette meg ezt az halállal lakolt. Lehet hogy voltak barátaim, de a hatalom áldozatokkal jár. Néhány hitvány ember élete a világért nem nagy ár.
- Gratulálok próféta. Sikerűlt létrehoznod az első Opurtemedet. - Sysil hangját hallom. Megpördülök de sehol nem látom. - Hívnod kell hogy itt legyek. Üvöltsd a nevem. - hát jó!
- SYSIL! - a semmi hirtelen elkezd sűrűsödni majd mikor eléggé "szilárd" lett alakot ölt Sysil.
Még mindig ugyan olyan. Viszont most más érzelmeket érzek iránta. Vágyat érzek. Vágyat arra hogy megkaphassam a testét, a dús kebeit, a kívánatos fenekét. Azt akartam hogy hosszú nyelve a számban legyen. Hogy elhalmozzon azzal a kéjjel amivel csak egy démon tud. - Mit csináltam?
- Az erőd elért egy szintet. Létrehoztál egy termet két dimenzió közt. Kicsit hamarabb mint gondoltuk volna...
- Nem érdekel. Te vagy jártas ezekben vigyél el egy olyan dimenzioba ahol megölhetek egy ismerőst!
Muszáj lessz megtennem. Ezzel kiírtok minden èrzelmet magambol. Kell hogy olyanná váljak mint álmaimba. Hatalom! Édes hataom. Azt akarom hogy egyetlen gyerekes érzésem se befolyásoljon. Barátság?! Ugyan már.
- Biztos vagy benne? Nem korai még ez egy kicsit? - húzza el a szályát. Biztosan nem. Soha nem voltam még ilyen biztos semmiben.
Csak bólintok. Erőt érzek magamban. Erőt ahoz hogy eltapossak mindent és mindenkit ami nem áll az én oldalamon. Már nem érzem magam embernek, a legkissebb mértékben sem. A régi személyem fényévekre jár már, eltünt helyet adva valami fenségesnek.
Sysil kitárja négy karját majd a mellei előtt összecsapja azokat. Tenyerei közt vörös fény izzik fel, majd kezeit kinyújtja előre. A semmi örvénylésébe szinek keveredtek, láthatóan sűrűbb lett, a csillagok sápadt fénye kihunyt s helyete egy szűrke égbolt jelent meg melyen szenyes felhők úsztak. Az opurtem enyhén fémszagú hideg levegője is megváltozott. Füst, vegyszer és dögszag keveredett bele. A lábam alatt szilárd talajt érzek ismét. A súlytalanság érzése elmult. Az édes sötétség egy szemvillanás alatt változott egy világgá.
Szétnézek. Emberek tömegét látom. A kezem vértöl iszamos, előttem egy faragott kő oltár amire már vastag kéregben rászáradt a vér. Egy emelvényen állok Sysil társaságában. A hívek tömkelege térdel előttünk. Fiatalok, idősek, nők és férfiak vegyesen. Fura érzésem van. Mintha kiegészűlt volna a tudatom. Emlékszem dolgokra amiket nem éltem átt. Hallom a fegyverek ropogását, az emberek sikolyait. Látom a csatát. Ahogy a kultusztagok menetelnek. Zászlók csattognak a szélben, nyolcfejű kígyó motívumos zászlók. Az emberek zárt alakzatban rohamoznak az ellenség felé. Több ezren. Àttipornak a sebesűltek és holtak szőnyegén. Van olyan aki automata karabèlyt szorít de olyan is aki puszta kézzel indul csatába. Egy magaslaton állok néhány Hírnök társaságában. A bal kezemben fura formájú ormótlan buzogányt tartok. A fegyver fejét összefolyó sikojra nyíló arcok tömkelegének mintálya ékesíti. A távolban egy templom körvonalai rajzolódnak ki. Lángol, az ablakokon kiáramló sárga fény miatt olyan akár egy jelenés.
- Sirella! Grafudez nomenart gutzark! Lilith! Huzarked nomenart fuzturia!
Kravina! Gutraken fagrusta Demonz guztak, sarkuam trunag Magir Sleenath.
"Sirella! Irány a jobb szárny!
Lilith! Támogasd a balt!
Kravina! Hozd el nekem a hirnök Démont had áldozzan Sleenath úrnőnek!"
A három nő némán bólint és engedelmeskedve a parancsnak útjára indul. Oda fordulok Sysilhez.
- Királyném velem tart a diadalba? - némán bólint.
Űvöltve indulok a tömeg után akár egy barbár, a melkasom előtt két kézzel fogom a fegyvert. Furamód könyűnek érzem, olyan mintha ez is a testem része lenne.
Hamar utólérem a csapatokat. Néhány méterre előttem gyilkos csata dúl! Berobbanok a tömegbe. Jobra lendítem a buzogányt és a felismerhetelenségig roncsolom egy férfi arcát. Kicsit tul nagy volt a lendület ezért ahelyet hogy megálítottam volna a fegyvert hagytam hogy megpördítsen a tengelyem körül és még egy kis plussz erő bevitelével melkason vágtam a következő célpontot. Egy fiatal lány volt. A szemében olyan gyilkos düh lángolt hogy az egy démonnak is becsületére vált volna. Ahogy a fegyver megérinti a testét szinte hallom ahogy a bordái és a szegycsontja darabokra törnek. Elterűl a földön és véres masszává tapossa a tömeg.
- SIVRUGTO! VAHLO MAGIR SLEENATH KIFUDA ZURGOM! "ELŐRE! SLEENATH ÚRNŐ NEVÈBEN VÈGEZZETEK MINDDEL" - üvöltöm magambol kikelve. Az adrenalin és a harctéri düh elönti az agyam.
Magamelé kapom a buzogányt és hárítom vele egy vascsövet lóbáló kultista támadását. Sysil macskaügyességgel kígyózik átt a hónom alatt és egy díszes törrel nyakon szúrja a férfit.
- Senki nem bánthatja a Prófétát. - sziszegi.
A tömegben kiszúrom a célpontot. Csenevész fiatal fiù. Ismertem, egykoron a barátomnak mondtam. Ott állt Kharn hívei közt és éppen parancsokat osztogatott. Fekete köppenyt viselt melyen az őrűlt szimbóluma feszűlt. Kezében egy nevetségesen nagy kardot tartott. Rárontok...
Az emlékezés merengésébő egy elhaló sikoly ránt vissza. Ismét a pódiumon állok. Az oltáron már lekötözve fekszik Kharn egyik hírnöke. A csenevész fiu az emlékképből.
- Ne kérem ne! - nyögi miközben könyek gyűlnek a szemébe.
- Grazum nekar'aht depulestor zum Abadon. Kirttakum forz'ugt regham Magir Sleenath. Sulkom viumarten depulestor zum Abadon! "Abadon elbukott hírnöke most eljött a vége hazugságaidnak! Lelked hamarosan Sleenath Úrnőhöz kerűl. Az örök kárhozat vár rád Abadon bukott hírnöke!" - magasba emelem a tőrt. Egy kicsit hezitálok. Akármilyen szánalmas is mégiscsak a barátom volt.
Sleenath adj nekem akaratott hogy megtegyem azt amire sorsom kötelez. Hírtelen eltünnek belőlem a kételyek. A Démoni erő lepelként öleli körbe testem. Nincs kegyelem! Az efajta fatyaknak vesznie kell!
Lesújtok. A penge úgy szeli átt a hasfalát mint forró kés a vajt, majd miután áttvágott néhány nagyobb eret megállapodik a gerincében. A fiú űvölteni próbál de a szájábol feltörő vér miatt csak egy hörgésre futotta. Fordítok a tőrön és talpirányba végig hasítom. Apró inas teste megfeszűl majd elernyed és végleg kiszenved. Belenyúlok a sebbe és szétfeszítem. Ott vannak belsőségei, a vére ami gyomorsavval keveredve szivárog. Érzem a felnyitott gyomor bűzét. Ennek ellenére csodálatos érzés volt eltaposni valamit ami gyengébb. Megrészegít a vér illata és melegsége ahogy a kezemhez ér. Úgy érzem ennem kell a vérbő zsigereiből. Megízlelni az ember húsát.
Kimetszek egy darabot belőle és a számba veszem. Ahogy ráharapok szétárad a számban a vér enyhén fémes íze. Eleinte hányingerem van de hamar leküzdöm. Ízlik. Nagyon is ízlik. Az hogy egyszer embernek születtem olyan távoli emlék már csupán mint a gyermekkorom. Ember. Aki hitt a barátságban, a szerelemben, a boldogságban. De most megízleltem az igazi hatalmat Sleenath kegyei által. Azt hogy milyen érzés uralkodni, irányítani, eltiporni a gyengét, elvenni tőlük mindent.
Kimetszem a szívét és a hìvek közé vetem. Egy fiatal fekete hajú lány kapta el. Elmosolyodik majd mohón beleharap. A vér patakokban folyik az ajkáról. Talán Sleenath megszánya eme hívét és kűld neki is egy démont, mint már meganyi tàrsának. Igen! Érzem hogy egy hirnök ismét a valóság határán várja hogy gazdateste elfogadja az alkut. Felé nyújtom a kezem.
- Jöj ide leány! - a tömeg megnyílik előtte majd lassan kecsesenz odasétál, fel mellém a pódiumra. Bakkancsos lábai halkan koppanak a kövön. - Vedd le a ruhád! - parancsolok rá. Mire minden szégyenkezés nélkűl vetkőzni kezd. A hívek némàn figyelik eme ritka eseményt. Néhány pillanat mulva meztelenűl áll felszegett fejjel melletem. Vajon mit érezhet? Büszkeséget? Félelmet? Nem tudom.
- Mi a neved? - kérdezem tőle.
- Roxana. - feleli büszkén.
- Tetted nem marad észrevétlen istenünk előtt. Jutalmat foksz kapni. Olyat amely örökre megváltoztatja életed. Az ellenség szívének elfogyasztása a legvégső diadal! - Sysil odalép a lány mellé és egy kelyhet kínál neki. Egy aranyszin kelyhet melyben alvadvér lötyög. Roxi hálásan elfogadja és egy kortyra felhajtja mindet. Mikor a grált elveszi ajkaitol, letérdel és hányni kezd. Letérdelek mellé és a fejét simogatom.
- Sleenath hozott. Adriel! - üdvözlöm a hit legújjabb hirnökét. A tizediket.
- Nemeroth Próféta! Kitüntet hogy ilyen kegyben részesít. - húzódik vigyorra a szája miközben kiegyenesedik.
A tömeg felüvölt, mindenki újjong és tapsol. A felekezet egy emberként örűl az újjabb hirnök érkezésének. Felemelem a kezem mire a hìvek elhalkulnak.
- Dràga Hívek. Hamarosan eljő a végső diadal...
A látomás szertefoszlik helyet adva a jelen nyomorának. A konyha semit sem változott pedig úgy érzem vagy hat évig voltam odátt. Sysil velem szemben fekszik arcal az asztalra borulva. Alszik, már ha a hírnökök szoktak olyat. A bögrében a kávé már régen elhűlt. Felállok és megpróbálom a lányt felkelteni.
- Sysil ébresztő! - rázom meg a vállát. Semmi reakció.
Hagyom had pihenjen, vagy beszéljen valamelyik felettesével, vagy Sleenath tudja kivel.
Eszembe jut a biblosz, akár egy megszállott sietek be a szobába és kezdek kutatni a holmiaim közt. Néhány percnyi keresés után megtalálom és letelepedve az ágyra olvasni kezdem. A dicső szavakkal teli oldalakat úgy falom akár éhező a sűlthúst. Kezd összeálni a kép. Eddig csupán egy váz volt a hitem melyre most falakat, tetőt és berendezést épített a biblia tartalma, mígnem egy masszív erődöt hozva létre ezzel. Bár az hogy milyen masszív majd a harcban dől el.
Közel négy órán átt olvasom a könyvet, mihez az utolsó órában társam is akad. Sysil mögém telepedett és csendben maszírozza a vállam. Mikor kissé elcsigázottan leteszem a könyvet azonnal odabújik és lágyan a fülembe súgja.
- Éhes vagyok. - majd gyengéden puszilgatni kezdi a nyakam. Jóleső érzés. Odafordulok és megcsókolom. Érzem hogy lassúl a szivem. Elkezdem kicsatolni a melltartóját hogy hozzáférhessek feszes kebléhez. Igen! Ismét áldozunk a földi örömök oltárán...
Délután kettő lehet, fél órát imádkoztunk mikor megszólal a telefonom. "Gyerünk adj még többet! Szerintem még bírom! Tovább tart ez majd az égbe a síron túl!..." Csak most értem meg hogy ez a zene Sleenath kultuszának alapjairól szól. Gyorsan felveszem a telefont.
- Igen? - kérdezem az érdeklődés legcsekélyebb jele nélkűl.
-Pufi? Atilla vagyok Számel! Kurvanagy baj van! Ákos ámokfutásba kezdett. Nem nézted a híreket? - darálja miközben a hangjábol szinte süt az indulat.
- Nem nézek híreket... De mi van Ákossal?! Mit csinált?! - próbálok aggodalmat szinlelni. Mintha még mindig érdekelne a sorsuk. Az hogy Ákos akinek mindig is labilis volt az elmélye ámokfutásba kezdett, még örömmel is tölt el. Ha van egy kis szerencsém meghal és egyel kevesebb lessz az ellenségeim száma.
- Reggel megölte a nagyszüleit, majd elindult a városba! Most jár nyolc áldozatnál. Élőben közvetíti a TV! - gyorsan a távirányítóért nyúlok és bekapcsolom a régi tévét. Valóban! A csinos bemondó nő akin látszik sebtében hívták be szönyülködve beszél a dologrol.
- Baszus! Ez kemény! Tudod mi volt az oka? Mondot valamit mostanában? - darálom neki a kérdéseket miközben Sysil mosolyogva nézi a tévét melletem hasonfekve. Az egyik kezét a feje alá rakja a màsikkal pedig a combomat cirógatja.
- Csak anyit mondott hogy hülyeségeket álmodik. Valami Kacagórol beszélt tegnap este...
- Nyugodj meg! Rajta nem tudunk segíteni már! Este áttmegyünk és megbeszéljük! Vigyàzz magadra!
- Jó rendben... - azzal lerakja a telefont.
Nevetve dobom a földre a mobilt, a puha szőnyeg miatt nem esik darabokra. Elkapom Sysil kezét és puszilgatni meg gyengéden harpdálni kezdem. Kéjes mosolyal az arcán néz rám. Nem akarok semmit most csak egyszerűen jól esik. A bőre akár a bársony....
- Most kaptuk a hírt hogy a keresett személyt megtalálták. - jelenti be a nő a tévében. - Kapcsoljuk kolegánkat a helyszinröl. - a kép vált egyet és egy kopasz férfi int vissza a képernyőröl. A háttérben egy régi ház omladozó falai előtt két alak áll. Az egyik Àkos a másik egy fiatal lány akit pajzsként tart maga előtt, ès egy pisztolyt szórít a halántékának.
- Bolondok! Nem ölhettek meg egy istent! - üvölti hajdan volt cimborám eszelősen. - De én megölhetlek titeket! Az életetek semmit nem ér, idióta véglények vagytok csupán. - felnevet majd kilocsantja az agyát a lánynak. Majd széttárja karjait. A rendőrök azonnal tüzet nyitnak rá. A testét tucatnyi helyen járják átt a lövedékek, térdre roskad majd szinte már komikus lassúsággal előre borul. A kommandósok lassan a fegyverüket folyamatosan rászegezve közelítik meg...
- Idióta barom! - nevetek fel. - Legalább egyel kevesebben vannak. - Sysil csak bólogat majd hanyat fekszik az ölemben. Gyönyörű arcán őszinte öröm ül.
- Van egy ötletem! - kezdi játékosan - Mi lenne ha szerveznénk egy kis bulit ennek a Kinga lánynak? - ez mégis hogy jön ide? Kinga úgyis engem fog választani. Muszály lessz! - Édes hármas?
- Sysil te beteg vagy! Kinga nem olyan aki csak úgy belemenne az ilyenekbe. - keményedik meg a hangom.
- Megoldom! Csak álj készen. - azzal kimászik az ölemből és elkezd felöltözni. Némán űlök a gondolataimba merűlve. Mikor hallom a fejemben a gonosz kis hangocskát. "Meg kell ölnöd! Nem maradhat életben. Rá nem tudunk hatni. Ő más mint az emberek vagy a démonok. Kingának pusztulnia kell! Muszály vagy elveszünk!"
Mi a fene volt ez? Kezdek megőrűlni. Hangokat hallok. Ez nagyon rossz jel! Bár egy olyan világban amiért hamarosan négy... illetve már csak három démonisten fog háborúzni, ez legyen a legkissebb bajom. Ha ezrek halála kell ahoz hogy megfizessem hatalmam vérváltságát, boldogan vetek bárkit az őrület oltárára...
"Gyerünk adj még többet!..." már megint az a rohadt telefon. Értenyúlok megnézem a kijelzőt melyen zöld derengéssel az "Andor" felirat tündököl. Felveszem.
- Egen? - az érdeklődés legkissebb jelét sem mutatom aziránt hogy most halt meg egy barátom.
- Pufi! Àkos meghalt! - sírástol elcsukló hangon beszél. Na igen a jó öreg Andor meg az idióta barátságra alapuló világa. Most biztos nagyon ki lehet akadva. Mintha a testvére halt volna meg. - Nem tudom mit tegyek! Lehívtam a bandát a kocsmába. Te is jössz ugye?
- Nem bocs! Ezt most kihagyom. - válaszolom érzelem mentesen. A vonal másik végéről nevetés hallatszik, lenéző nevetés.
- A kis szánalmas kultuszodat építgeted? Bolond! - olyan mérvű gyűlölet van a hangjában hogy az Sysilnek is becsületére válna. Kicsit megzavarodom de hamar összeszedem a gondolataimat.
- Nokad te patkány! Hát végre felfeded magad? Nem fecsérlem a szót hozzád hasonló alsóbrendű fatyakra... - majd lerakom a telefont. Hanyat fekszem az àgyon és gondolataimba merűlve várom a percet hogy Sysil visszatérjen a zsákmánnyal. Eljátszom a gondolattal hogy miként fogok végezni a lányal. A kinti sötét fellegek megnyilnak és a világra szorják könyeiket. Mintha az ég is gyászolna. Vissza tekintve az elmult nap eseményeire van is mit gyászolni. Èleteket, lelkeket, ártatlannak mondott embereket. Pedig ebben a vilàgban nincs olyan hogy ártatlan.
Vajon mi lenne ha apámék akkor nyitnak be mikor épp meghal Kinga? Nem is tudom honnan támadt a gondolat. De biztos aggódnék miatta ha nem tudnám hogy most vidéken nyaralnak és egy hétig biztosan nem jönnek vissza ebbe a fertőbe.
Telnek az órák. Lassan besötétedik és Sysilnek még mindig semmi híre. Elgondolkodom azon hogy megígértem Abadonnak hogy áttmegyek délután. Vajon mi lett volna ha megyek? Lehet már nem élnék. Fura hogy is változnak az emberek. A barátok egymás ellen fordulnak, és megölik egymást.
Két talán három óra telhet el azzal hogy csak fekszem az ágyon és a plafont bámulom miközben gondolataim fényévekre járnak. Olyan dolgokon pörgetem az agyam mint egyébként soha.
Mikor változott meg anyira a világ hogy felkeltse a démonok figyelmét? Ès ha vannak démonok akkor létezik isten, vagy valami amit az emberek istennek neveznek? És mi van a kereszténységgel, hogy jöhetett létre ha csak démonok léteznek, vagy lehet hogy ez is csak egy démonimádó kultusz?
Megfájdúl a fejem. Anyi dolog van amit nem értek vagy nem tudok. Olyan ez az egész mintha Sleenath kultuszának erődjét egy kavargó bűzös mocsárra kellene megépítenem. A felszin szilárnak látszik de ki tudja mi van a mélyben. Hogy milyen erők és dolgok munkálódnak lent. Pazar. Eddig könyűnek tünt. Gyűjtök pár fanatikus szektát magam mellé akiket egyesítek és alapítok egy egyházat. Támadásokat intézünk a többi a vallás ellen és néhány éven belűl uralkodó kultusszá teszem a Sleenathizmust. De most ez a terv gyerekesen naivnak tűnik.
Az gondolataim pördűlnek eggyet és egy teljesen másik dologrol kezdek agyagyalni. Kinga. Neki mi a szerepe? Miért kell meghalnia? Hogy értette a hang a fejemben hogy ő más? Miben más?...
Elmélkedésemből az ajtó csapódása tèpett ki. Lábak dobogását hallom. Megjöttek. Ideges vagyok, ez a lány ártatlan. Ő egy angyal. Egy kinzó hisztérikus hang hasít a tudatomba. "Igen egy angyal! Egy angyal aki életben maradt! Öldmeg az angyalt! Öld meg Kingát! Öld meg Kingát!" Öld meg Kingát. Csak ez viszhangzik a fejemben. Ismét eltölt az az érzés mint álmomban mikor megöltem a hírnököt. Az erő és az elszántság keveréke tölt most el. Igen! Megteszem.
Nyílik az ajtó panaszosan nyikorogva és a két lány lép be rajta. Az angyal jön elől. Mint mindig most is csodálatos volt, ahogy belépett pont olyan érzés fogott el mint amikor elsőnek találkoztam Sleenathal. Nyugalom, földöntúli nyugalom. Rámemeli gyönyörű szemét.
- Szia Nemeroth! - a hangja akár az angyalok kórusa.
Mi van? Honnan tudja ezt a nevet? Olyan érzésem van mintha mindenki többet tudna rólam mint én magam. Letelepszik mellém az ágyra. Sysil az ajtókeretnek támaszkodva figyelt.
- Tudom hogy meg akarsz ölni! - kezdi minden féle félelem nélkűl. - Sőt meg fogsz ölni. Megölsz mert megkérlek rá. - össze zavarodom. Miért kérne ilyenre. - Az utolsó vagyok a fajtámbol. A magány lett a társam az örökké valóságban. Nem lehet párom, gyermekem, tagadnom kell az érzéseim. - könyek gyűlnek a szemébe - Ha beleszeretek valakibe az meghal. Én vagyok az utolsó Angyal ahogy az emberek neveztek minket. Hasonlóak vagyunk a Démonokhoz viszont mi nem lopunk testet hogy ebbe a világba létezzünk. Igaz Sysil! - vigyorodik a démonra aki csak dacosan elfordul - Minket erre a világra teremtettek. Az volt a feladatunk hogy keressük az igazakat, a jó embereket. Sajnos a feladatom már értelmetlen. Az emberi faj bűzlik a démonok szentségtelen eszenciájátol. Háborúk, népirtás, mértéktelenség, erőszak, az emberiség letèrt a fény útjárol és elindult a pusztulás ösvényén. Egyedűl nincs erőm ezt megálítani, de talán ha egy DémonIsten kezére játszom a világotokat, a végitélet óráját el lehet odázni. És ha már így döntöttem szertném a viszonylag legemberbarátabb héroszra bízni a világ további sorsát...
- Ez lenne Sleenath úrnő? - vágok a szavába. Némàn bólint. - De valamit nem értek. Miért lógtál velünk?
Elmosolyodik. Br ebben a mosolyban semmi öröm nem létezik.
- Egyszerű! Ti voltatok a kiválasztoottak. A démonok kiválasztotjai. Nekem pedig szemmel kellet tartanom a fenyegetést. - fura nem úgy beszél mint eddig. Sokkal bölcsebb és öregbb lett a hangja. - Érted? Tudom hogy mind belém vagytok zúgva, de ennek is csak a hatalom az oka. Ha valamelyik démonisten megszerez a hatalma kiterjed erre a világra is! Persze manifesztálódni nem tud de befolyásolhatja dolgok menetét. Nem tudom érted-e, nem is érdekel. Essünk végre tul a dolgon. - Azzal lehajtja a fejét és csak bámul a koszos szőnyegre.
Isteni áldozat? Mit is olvastam erről a bibloszban? Jah igen. "A test megrontásával annak szentsége elveszik és halála után a lèlek Sleenath úrnőt erejét gyarapìtja." A végső beteljesedés. Ez a lény az enyém lessz ma. Ez a -mostmár nevezhető annak- Sötét Angyal. Meg kell tennem. Talán ha nem szeretném anyira könyebb lenne.
Feláll melőlem és némán elkezdi levetni a ruháit. Sysil az ajtóbol figyeli a dolgot és làtszik az öröm a szemében. Egy angyal meggyalázásához valò aszisztálása nyilván feljebb nyomja a démonok hierarhiájában. Már ha van nekik olyanjuk. Èn csak némàn bámulom a lányt. Mindig erre a percre vártam, de nem így! Azt akartam hogy szereleből adja nekem a testét ne kötelességből.
Lefekszik mellém az ágyba. Széttárja kecses lábait majd szomorúan anyit mond.
- Gyorsan kérlek.
Meg teszem. A hit nevében. Még ha ezzel önnön lelkem megmaradt részét tiprom porrá. A succubus az ajtóban áll. Nem zavartatja magát hisz neki ez az élete...
Nem élveztem. Sőtt még rosszúl esett. Olyan volt mintha szívem apró darabokra tört volna de csak azért hogy utánna elporladjon. Kinga ott fekszik. Meztelen testét vörösre festette az elmetszett nyakábol kiáramló vér. Mostmár biztan kijelenthetem hogy minden érzés kiveszett belőlem. Sysil elment néhány hirnökért hogy valami szertartást végezzenek a holttesten.
Dühöt érzek, haragot, gyűlölöm magam amiért ilyet tettem.
Az éjszakai sötét bekúszik a szobába mintha csak egy gonosz óriás kígyó lennne. Körém gyülemlik, sűrűsödik míg végül teljesen elfed...
5. Àlom.
Lélek Fény
Üvöltök. Miközben a végtelen semmiben lebegek. Most még az Opurtem csillagai sem tudnak megnyugtatni. Miféle beteges világban élünk? Az ember anyira elkorcsosult hogy egy angyal, az utolsó angyal önként megy a halálba? Azt eddig is tudtam hogy a világ lassan olyan mint a pokol de soha nem gondoltam volna hogy ilyen mértékben meg van rohadva. Ide mostmár egyesítés kell! A rothadt részt kivágni és hagyni hogy friss szövet sarjadjon a helyére...
- Üdv Próféta. - hallom a szöszi hangját melőlem. Odakapom a fejem és megpillantom Sleenath szalonképesebb verzióját. - Ne legyél elkeseredve. Kinga jó helyen van...
- Hol a gyomrodban? - csóválom a fejem.
- Nem. Ha elszívnám a lelkét abba elpusztulnánk mindketten. Hisz az ellentétek kioltják egymást. - válaszolja egyszerűen. Mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga hogy tudom mi lessz ha egy démon megeszi egy angyal lelkét. - Csatlakozott hozzánk. A gyönyörök kohójában égett le lelkéről a salak hogy velem egyesűljön a végtelen sötétség mélyén az idők végezetéig. - vigyorodik rám majd szinpadiasan magamellé int.
A semmi hírtelen meghasad és egy lány lép àtt a valóság szövetének tépetszélű sebén. Alacsony fiatal démon aki kinga arcát hordja. Sőtt a halott angyal kiköpött mása. Csinos testén fekete egyrészes ruha libben melynek hasitékai alól kilátszik hófehér bőre. Az újjai karmokban véződnek melyeket lilára festettek. A hátábol egypár denevérszány sarjad, a homlokábol két apró szarv mered erőle. Lila ajkai mosolyra húzódnak.
Csodálatos most is. Sőtt meg merem kockáztatni hogy jobban is tetszik mint emberi alakban.
Lassan kecsesen sétál felém miközben megszólít.
- Üdv Nemeroth. Na mit szolsz? - kérdezi angyali hangon.
Most erre mit mondhatnék. Soha nem akartam hogy ő is ilyenlegyen de sajnos így alakult. Bárcsak tehettem volna ellene de a világ, az új vilàg sorsa múlt rajta.
- Hát mit mondjak? Csodásan nézel ki. - jelentem ki megszeppenve. - Sajnálom. Neked mindig is helyet akartam a világban...
- Tudom! Sőtt azt is tudom hogy az életed adtad volna értem. De a te életed most a legfontosabb és ha Sleenath úrnő vilgát, - sandít a démonistenre aki most némán figyel minket a háttérből - sikerűl lértehoznod akkor veled is maradok.
A fracba pont olyan ez mint egy nyálas romantikus film. A harcos aki szerelme lelkéért harcol és hoz létre egy világot. És itt most én vagyok a főhős.
- Nade ha befejeztétek az érzelgést kezdhetjük a munkát? - szolal meg hirtelen a háttérből Sleenath. Miféle munkát? Fut átt az agyamon. - Ne értsd félre Próféta de a Kultuszom nem építi fel magát. És bármenyire is szeretem a romantikát ideje lenne menned és készűlnöd a harcra. Csupán azért hoztalak ide hogy megnyugtassam háborgó lelked. - majd szinte csak mint egy elfeledet gondolatot hozzáteszi. - Ja! Sysil délben tér vissza a fegyvereddel és Kinga holttestéért.
Majd hátatfordít és felszívódik a semmiben. A sötèt angyal még bíztatón rámmosojodik majd ő is követi mesterét.
Érzem hogy közeleg a visszatérés perce. Okulva az előzőekből lehunyom a szemem és összeszorìtom a fogam. Csupán zökkem eggyet a valóság akàr az autó mikor kátyúba hajt és már a sajàt dimenzióman is vagyok...
A lelkem olyan akár a háborgó tenger. A harag amit Kinga halála felett érzek elmossa elmém józan ész nevezetű szirtjét. Csak őt látom magam előtt. Azt ahogy nevet, hallom a hangját ahogy beszél. Az örömöt az arcán, azt mikor szomorú volt, mikor próbált flegmán viselkedni. Istenem olyan aranyos volt olyankor. És én megőltem. Nem. Megrontottam a lelkét és a démoni síkba taszítottam, ami rosszabb a halálnál. Szörnyű dolgot tettem egy olyan hit nevében amiben még abban sem vagyok biztos hogy létezik. Felkelek a padlórol ahol eddig feküdtem. Könnyes szemmekel megyek ki a konyhába majd miután lenyeltem egy pár szem nyugtatót leűlök a székre és csak sírok. Hosszú percekig csak bőgök az asztalra borulva. Végűl úgy döntök hogy papirra vetem a kezdetek történetét...
Leteszem a tollat. A fejem valamenyire tisztult. Bàr ezeket a dolgokat leírni még szörnyűbb volt mint azt elsőre gondoltam. Összegezve: Az egyik legjobb barátom halott. A szerelmem lelke a kárhozatba taszítva. Egy démon prostival vagyok laza kapcsolatban. Egy alvilági isten tett a prófétájává. Végül pedig arra kényszrítenek hogy ezt a világot az Őrület olrárára vessem.
Elgondolkodom vajon milyen lenne kioltani az életem. Eljátszom a gondolattal hogy beveszem ezt a doboz nyugtatót és szépen elalszom itt édesapám konyhájában. Vajon fájna? És mi várna odátt, vagy kik? Sleenath vajon lakmározna a lelkemből?
Csesződjek meg ha kiderítem. Ha egyszer hatalmat kaptam a vilàg formálásához akkor nem fogom elmondani róla.
Merengésemből egy brutális erejű égzengés szakított ki. Elgyötörten bámulok ki az ablakon.
- Hmm - húzom el a számat - még az ég is megsirat minket.
Az eső már második napja esik. Kitartóan ásztatja a földeket és próbál minden szenyet kimosni a világból....