Kalózvér 1. rész

1721, Brighton, Anglia.



Elizabeth, minden ízében remegve hagyta, hogy a férfi leguruljon róla, és a hátára forduljon. Szaggatott levegővételekkel próbálta visszatartani könnyeit. Kezeit összeszorította, ujjai pedig szinte teljesen elfehéredtek a görcsös szorításban. Körmei belevájtak a bőrébe, de szinte ezt a fájdalmat, már nem is érezte.
Végül győzött felette a kétségbeesés. A szégyen, és megalázottság könnyei hullottak le arcán, amikor összeszorította a szemeit. Alsó ajkát, fogai, közé harapta, és próbálta visszafogni magát. Nem szeretett volna a férfi jelenlétében zokogni. Főleg előtte nem.
- Már megint bőgsz? - förmedt rá mellette egy mély hang. Érezte, hogy a kötél, amely idáig a két csuklóját szorította, és az ágy támlájához volt kötve, meglazult. Maga elé húzta remegő kezeit, és felült. A haja, a hátára omlott, és gyorsan letörölte a könnyeit.
- Nem… - nyögte ki halkan, és felállt volna, de a férfi megragadta a karját, és visszarántotta az ágyra. Elkapta a nyakát, majd annál fogva, az ágyhoz szegezte. Elizabeth rémülten nézett fel, a férfi arcára, amit megvilágított az ablakon át beszűrődő hold fénye. Nem az arckifejezése volt ijesztő… illetve az is, de a legjobban a szeme volt az, ami megrémítette a lányt.
- Ne hazudj többet, értetted? - kérdezte suttogva, és ujjait belenyomta a nő bőrébe.
Elizabeth levegő után kapkodott, és nem tudta, hogyan válaszoljon, hiszen egy hang sem jött ki a torkán. Kétségbeesetten bólogatni kezdett, és nagy levegőt vett, amikor enyhített a szorításon, a kezét viszont még mindig a nyakán tartotta. Lassan, lentebb csúsztatta a kezét, és megállt a lány melle alatt.
- Már megint híztál! - morogta, és szemeivel méregetni kezdte a nő kiálló bordáit.
- Sajnálom… - suttogta.
- Ne sajnáld, hanem tegyél ellene! Most menj! Már unlak!
Elizabeth felült, majd magára kanyarítva a köpenyét, amit szorosan összekötött, felállt. Mezítláb az ajtóhoz sétált, de a férfi hangja megállásra késztette.
- Ne feledd, Elizabeth, hogy az enyém vagy! Csak az enyém, és így is fogsz meghalni!


Elizabeth, amint beért a szobájába, felzokogott. Lecsúszott a földre, és átkarolta térdeit.
Már két éve ez megy, minden héten. Biztonságban volt addig, amíg az anyja élt. De mikor meghalt tüdővészben, a férfi az ágyába rángatta, és megfenyegette, ha nem engedelmeskedik, teherbe ejti, és kirakja az utcára. Hogy mondhatott volna ellent, egy ilyen alaknak? Hogy kockáztathatta volna meg, hogy megtegye, amit mondott?
Nem akart az anyja sorsára jutni. Ő maga, nem ismerte az apját, az anyja viszont igen, de soha nem mesélt róla, egy árva szót se.
Azon az estén történt az első, amikor eltemette az anyját. John Harper, kihasználta az alkalmat, hogy lelkileg összetörve, nem tud ellenkezni teljes erejéből, és mindenre rászedhető. Az elején reménykedett abban, hogy a férfi, nem akarja többször, néhány alkalom után. De tévedett.
A férfi udvarol egy nőnek, miközben a szadista vágyait, rajta tölti ki. Már többször meg is kötözte, mint most is, és nem érdekli, hogy mennyire fáj, vagy mennyire szenved. Csak a saját érdekeit látja, és azt, hogy van valaki, akin mindent kipróbálhat, hiszen meg van hozzá a hatalma. Ő pedig nem tudott ellene, semmit sem tenni! Semmit!
A férfi nem akar egy törvénytelen gyereket, így mindig visszafogja magát, de ez sem vigasztalja.
Ha ez így megy tovább, nem valami betegségben, vagy megöregedve fog meghalni, hanem az őrületben. Kétségtelen, hogy a férfinak az a célja, hogy tönkre tegye, miközben kiélvezi a lehetőségeket. Csupán azt nem értette, hogy mit tett, amiért ezt érdemli. Soha nem ártott senkinek, mindig mindent megtett, amit mondtak neki, akkor miért kell ennyire szenvednie?
Megszorította a nyakában függő keresztet, és szorosan behunyta a szemét, légzését próbálta egyenletessé tenni, és megnyugtatni vadul dobogó szívét.
Felállt, és remegő térdekkel elindult az ágy felé. Alig ült le rá, amikor kopogtak.
Ki lehet az, ilyenkor? Könyörgött magában, hogy ne John legyen az, és megszólalt.
- Igen? - kérdezte alig hallható hangon.
Fanny, John húga lépett be az ajtón. Fekete haja, be volt fonva, ami a vállán nyugodott. Magas, csinos lány volt. Csupán egy szőrmés köntöst viselt a csipkés hálóing felett. Fennhéjázó magatartása, a késői órában is megmaradt. Jéghideg tekintetét, a lányéba fúrta, és becsukta maga mögött az ajtót.
- Meg kell tenned valamit! - szólalt meg parancsoló hangnemben, és összefonta karjait maga előtt.
- Mit? - kérdezte Beth meglepődve. Mit akarhat tőle, az éjszaka kellős közepén? Csak remélni merte, hogy nem valami elvetemült dologgal állít elő.
- El kell menned, egy találkozóra, és meg kell mondanod Georgenak, hogy nem szökhetek meg vele! - jelentette ki.
- Tessék? - kérdezett vissza Elizabeth megrökönyödve. Ez már minden képzeletét felülmúlja. Azt akarja, hogy menjen ki egy vadidegen férfihoz, az éjszaka kellős közepén. Teljesen megőrült?
- Sajnálom, Fanny, de nem tehetem meg! - mondta Elizabeth.
A lány gúnyosan elmosolyodott. Ilyenkor teljesen olyan volt, mint a bátyja. Kegyetlen, szívtelen, és önző!
- Csak nem a szüzességedet félted, ami már két éve nincs meg? - tette fel a kérdést, és keserűen felnevetett, amikor meglátta Elizabeth hamuszürkére vált arcát.
- Azt hiszed, nem tudom, hogy mi folyik közted, és a bátyám között? Hogy te mennyire naív vagy!
Elizabeth úgy érezte, mintha megforgattak volna egy tőrt a szívében, ami amúgy is benne volt, több éve. Miért veri a sors? Talán előző életében, hatalmas, megbocsáthatatlan bűnöket követett el, amiért most bűnhődik?
- Ne csináld ezt, kérlek, Fanny! - kérte Elizabeth, és remegve felsóhajtott.
- De csinálom! - vágta rá kemény hangon. - Ha nem teszed meg, amit mondok, egész Brighton tudni fogja, hogy mekkora egy ringyó vagy!
- Nem önakaratomból lettem a bátyád szeretője! - emelte meg a hangját Elizabeth, és felállt.
- Megemeled velem szemben a hangod, cseléd? - kérdezte rosszindulatú mosollyal, és megemelte az egyik szemöldökét. A lány hátrált egy lépést, majd fázósan átölelte saját magát.
- Elnézést… - suttogta.
- Így mindjárt jobb… gyere fel a szobámba, el kell készülnöd fél kettőre.
Elizabeth nyelt egyet, és bólintott, majd követte a lányt.


Fanny szobája, elég tágas volt. Az ajtóval szemben, egy hatalmas üvegajtó vezetett ki az erkélye. A baldachinos ágy foglalta el a legnagyobb helyet. A kandallóban csendesen ropogott a tűz.
Az ágy melletti asztalnál ült, a lány, talán legelőkelőbb ruhájában, és hagyta, hogy Fanny azt tegyen a hajával, amit csak akar. Befonta, majd egyszerű kontyba rendezte a tarkójánál, amin átfűzött egy gyöngysort.
Mikor végzett, hátrébb lépett a széktől, és a tükörben, Elizabeth szemeibe nézett.
- Majd ne felejtsd el a csuklyát. Mert attól, hogy nekem is fekete a hajam, és egy kicsit hasonlítasz rám, még nem jelenti azt, hogy át is verheted teljesen, ha felfeded az arcod - mondta, majd elővett a szekrényből, egy éjfekete, bársony utazóköpenyt, és a lány felé nyújtotta.
Elizabeth felállt, majd a válla fölött a tükörbe pillantott. Szinte alig ismert magára.
Egy mélybordó ruha volt rajta, fekete kövekkel, és szegélyekkel. A ruha ujja, az akkori divat szerint, a vállán le volt csúsztatva, ahonnan hirtelen bővült, majd a könyökénél, egy szalaggal ismét összefogták, onnan pedig fekete csipke hullámzott lefelé. Elől, bonyolult, egyben gyönyörű, fűzőminta volt. A felső rész, ami alatt szoros fűzőt hordott, teljesen a felsőtestéhez simult, alig kapott benne levegőt. A szoknya pedig, hatalmas anyagtengerként hullott alá.
A szemét, kihúzta feketével, arcára pirosítót tett, ajkait pedig vörösre rúzsozta, ahogy Fanny szokta, még a hétköznapokban is.
Elvette Fannytól a köpenyt.
- És jó lenne, ha a ruhám ugyanilyen állapotban térne vissza… nem tudom, hogyan magyaráznám ki magamat, ha baja esne, amikor még csak nem is volt rajtam!
Elizabeth nem szólt semmit. Hisz, minek? Neki, amúgy sem lenne, soha igaza.
- Hajnal négyre, mindenféleképpen érj vissza! - mondta Fanny, és kinyitotta az ajtót, majd megállt. Elizabeth, még egy utolsó pillantást vetett rá, majd kilépett a szobából.


Az éjszaka levegője, csípős, és hideg volt. Látta a saját lélegzetének páráját, ahogy felszáll, végül eltűnik a sötétségben.
Hallotta a tenger morajlását, mely most, nem hatott rá nyugtatóan. Amikor a tengerre pillantott, csak egy hatalmas, feketeséget látott. Félelmetes volt, főleg, hogy egyedül állt itt.
A Hold, teljes egészében világított, és fényét, néha eltakarták a széllel suhanó felhők.
Nem volt messze a Harper kúria innen, mégis minden egyes lépésnél, amikor erre haladt, érezte, hogy a vesztébe rohan. És ez az érzés, egyre erősebb lett, minél közelebb ért, a megbeszélt helyre.
Szíve a torkában dobogott, akárhányszor meghallott valami hangot a háta mögött. Összeszorította a szemét, és beleharapott alsóajkába. „Otthon” kellett volna maradnia. Ennél, még az is jobb, ha szájára veszi Brighton. Az élete így is kész katasztrófa. A pletykák már nem rontottak volna sokat a helyzeten.
Majdnem felsikoltott, amikor megragadták a könyökét.
- Nyugodj meg, kedvesem, én vagyok az! - szólalt meg egy férfihang. Elizabeth felismerte, hiszen amikor George látogatóba jött, mindig jelen volt.
- M-már azt hittem, nem jössz el! - válaszolt remegő hangon. Megmerevedett, amikor a férfi megcsókolta, és átölelte a derekát. Legszívesebben rögtön eltaszította volna magától, de nem tehette. Nem ez volt a feladata.
George elhúzódott tőle, Elizabeth pedig érezte, hogy az arcát próbálja kivenni a sötétből.
- Valahogy ma furcsának tűnsz…
- Csak… csak ideges vagyok!
- Semmi baj nem lesz… menjünk! - mondta, majd megfogta a kezét, és húzni kezdte maga után, de Elizabeth ellenállt.
- George, valamit el kell mondanom!
- Mi az? - kérdezte a férfi türelmetlenül.
- Nem mehetek veled! Nem… Nem lehet!
- Hogy érted azt, hogy nem lehet? - kérdezett vissza, és Elizabeth hallotta a hangjából, hogy kezd dühös lenni.
- Én… - fogott bele, de elakadt. Ez nem volt a tervben. - Az apám rettentő dühös lenne… és már eljegyzett valakivel!
- Ezt eddig mi a fészkes fenéért nem mondtad? - kiáltott rá. Elizabeth megrémült, és elengedte a kezét, de a férfi megragadta a karját.
- Engedj el, George! – kérlelte.
- Végig csak játszadoztál velem, igaz? - kérdezte kiabálva.
- Nem! Dehogy, de… kérlek hallgass végig! - könyörgött Elizabeth, és próbálta kiszabadítani magát a fogságból, de nem nagyon tudott mit tenni a férfi ereje ellen.
- Fogd be a szád! - förmedt rá, és tovább vonszolta maga után. A lány kétségbeesetten próbált ellenállni, de nem ment.
- George! George, kérlek, állj meg! George! - emelte meg egyre jobban a hangját, ami kezdett egyre sírósabbá válni.
- Azt mondtam, fogd be!
- De nem mehetek veled! - kiáltott Beth, és teljes erejéből, megrántotta a karját. Erre már megállt a férfi is, és dühösen hátra fordult. Beth remegve vett egy nagy levegőt.
- Ha akarod, ha nem… velem jössz! - sziszegte a férfi, és újra elindult volna, de Beth, megint megrántotta a karját, ami kicsúszott a férfi ujjai közül. Rémülten fordult meg, és futni kezdett, de alig haladt pár métert, amikor megragadták hátulról. Nem volt más az eszében, csak egy ijedt hang, ami őrjöngve kiabálta, hogy meg kell szabadulnia, különben vége van! A cipő sarkát, belevágta a férfi lábába. George fájdalmasan felkiáltott, de csak egy pillanatra lazult meg a szorítás. A lányt, derekánál fogva, maga felé fordította, majd magához rántotta, és felpofozta. Beth, szeme előtt halványulni kezdett a világ, de összeszorította a szemét. Mikor újra kinyitotta, már valamennyivel tisztább volt.
- Az enyém vagy, fogd már fel! - suttogta dühösen. Beth megmerevedett, majd megrázta a fejét.
- Nem vagyok senkié sem! - sziszegte, majd felrántotta a térdét. George hangos ordítások közepette, lerogyott a földre, kezét az ágyékához szorítva. Beth egy pillanatot sem habozott, hátat fordított neki, és teljes erejéből, futni kezdett.

Cipőjének hangos kopogása, visszhangzott a sikátorok falai között. Direkt nem a Harper ház felé menekült, mert tudta, hogy a férfi, ha keresni kezdené, biztosan arra indulna. Oldalára szorított kezekkel, és levegő után kapkodva sietett, miközben ide-oda kapkodta a fejét. Szemeit elöntötték a könnyek, a kétségbeeséstől. Alig kapott levegőt, félt, ráadásul egy mindenre képes, és most már bosszúra éhes férfi van a nyomában!
Befordult egy sarkon, de megtorpant, mert léptek zaját hallotta meg. Hátát a falnak vetette, és visszatartotta könnyeit. A fal mentén, lábujjhegyen lépkedve, próbált hangtalanul eljutni egy másik sarokig.
Felsikoltott, amikor valami nekiütődött a lábának. Szájára szorította a kezeit, és halálra váltan nézett farkasszemet egy fekete macskával. Az állat szemei sárgán villogtak rá. A macska elkapta a fejét, és jobb oldalra fordította. Beth úgy vélte, ez valami figyelmeztetés. Ráadásul a helyzetét is elárulta a sikolyával. Újra nekiiramodott.
A tenger, sós illata, megcsapta az orrát. Talán ki kellene mennie a dokkokra. Ott elrejtőzhetne.
Élesen balra fordult.
Már ismét megpillantotta a tenger fenyegető sötétjét, amikor beleszaladt valakibe. Rémülten hőkölt hátra, és próbálta kivenni a valaki arcát, amikor hangokat hallott maga mögül.
- Erre mehetett! Kapják el!
Abban a pillanatban, az idegen megragadta, és magához szorította. Már majdnem kiáltani próbált, amikor valami hideget érzett meg a torkánál. Tágra nyílt szemekkel nézte a kardon megvillanó Hold fényét. Mozdulatlanná dermedt, és hagyta, hogy a férfi magával húzza az árnyékba.
Az egyik szemben lévő sikátorból, pont akkor özönlött ki az őrség.
Szinte teljességgel megfagyott az ereiben a vér, ahogy a katonák elözönlötték a szűk utakat, de nem vették észre őket. Bár igaz, hogy fogva tartója úgy simult hozzá a falhoz, mintha eggyé akarna válni vele.
Megmoccanni sem mert, mert tudta, hogy akár az életébe is kerülhet. Az őrség, futva elindult a még sötétebb sikátorok felé. Hangjuk egyre csak halkult, végül már csak saját szuszogását, a tenger morajlását hallotta… és az idegen forró lélegzetét a nyakán.
A férfi megmoccant, és elindult a tenger felé. Elizabeth először engedelmesen követte, de mikor rájött, hogy mit is tesz, és kivel is van, megvetette a lábát, és megpróbált ellenállni.
Az idegen megállt, de mozdulataiban látni lehetett a türelmetlenséget, és nem engedte el.
- Elengedem a száját, de ha sikoltani próbál, azonnal végzek magával, megértette? – kérdezte halkan, de Beth beleborzongott a kicsit rekedtes, férfias hangba. Némán bólintott, és tényleg betartotta, amit ígért, mikor a férfi elvette a kezét a szájától, de a másik keze, még mindig a derekán nyugodott.
Nem látta az arcát, mert pont háttal állt a holdfénynek. Közel állt hozzá, mégsem érezte azt a fajta feszültséget, és vad szabadságvágyat, amit Johnnál érzett, mégha több méter is volt közöttük.
A férfinak hosszú haja volt, de azt nem látta mennyire hosszú, csupán a szalagot, ami hátul, hanyagul összefogta. Egy zakót viselt, alatta fehér vászoninget, ami szinte világított a sötétben. Lejjebb nem akart nézni, mert egyrészt illetlenség lett volna, másrészt teljesen más járt az eszében, mint hogy felmérje a ruházatát.
- Ki maga? – bukott ki belőle a kérdés.
- Addig jó, amíg nem ismer… - válaszolt halkan, és újra elindult volna.
- Várjon! Miért keresték magát?
- Túl sokat kérdez! – dünnyögte a férfi, és megragadta a könyökénél, hogy újra elindulhassanak. Elizabethnek futnia kellett ahhoz, hogy orra ne essen a férfi tempója miatt.
- H… Hova akar vinni? Én… én nem mehetek magával! – makacskodott Beth, és próbálta megállítani a férfit, de hiába.
- Azt hiszi, hogy miután látott, csak úgy el fogom engedni? Hölgyem! Ezt már sértésnek veszem!
- De… de nem vihet magával! – vékonyodott el a hangja a félelemtől. Azt se tudja, ki ez az ember!
- Azt hadd döntsem már el én!
- Várjon! Álljon meg, hallja? – emelte meg a hangját.
- Fogja be a száját, különben tényleg, muszáj lesz elvágnom a nyakát! – morogta oda a férfi, félvállról.
- De nem mehetek magával, hallja? Engedjen el! – hadarta a sírás küszöbén állva, miközben kétségbeesetten rángatta a karját.
Miért veri a sors? Alig szökött meg George elől, rögtön egy sötét alakba botlik bele, aki minden bizonnyal bűnöző, hiszen nem bujkálna az őrség elől. És hova akarja vinni? Semmi közük egymáshoz, még csak nem is ismerik egymást.
Teljes erejéből megrántotta a kezét, ami már neki is fájt. A férfi megállt, és egy pillanatra dühösen megvillant a szeme. Beth nem tudta, hogy miért, de megdermedt. Mintha valami néma parancsot teljesített volna. Ijedve rezzent össze, ahogy a férfi elé lépett. Épp kiáltani akart, amikor meglepetésében, még a levegő is benne akadt. Az idegen, a térdénél fogva a vállára emelte, és újra elindult.
- Tegyen le! Ezt nem teheti meg! Azonnal tegyen le!
Tehetetlenül, és egyben dühösen verte a hátát, de semmit sem ért el vele, csak még nagyobb fájdalmat okozott magának, hiszen minden mozdulatánál a férfi válla, a hasába nyomódott. Könnyeivel küszködve hagyta abba, mert már alig kapott levegőt, szédülni kezdett, és még szemei előtt is fehér karikák jelentek meg az émelygéstől.

Elizabeth nem tiltakozott, mert már a levegővétel is nehezére esett, ráadásul azon igyekezett, hogy kordában tudja tartani háborgó, görcsben álló gyomrát. Iszonyatosan lüktetett a feje, és elzsibbadtak a végtagjai, az ájulás határán állt.
A férfi már a dokkoknál járt. Azóta sem szólt semmit, és ez csak még jobban felcsigázta félelmét.
Egészen közelről hallotta a tenger morajlását, és a habok, hamisíthatatlan sziszegését, ahogy kifut a partra, majd eltűnnek a homok szemcséi között. Az idegen, nehezebben lépkedett a nedves homok miatt, mégis könnyedén tartotta a nőt.
Elizabeth félig ájultan lógott a vállán, de még észrevette, ahogy megtorpan. De alig tarthatott a „tétovázás” pár másodpercig, mert utána, céltudatosan belegázolt a vízbe.
Beth nyögve megmarkolta a férfi hátán a kabátot, és kinyomta magát, különben könyékig már elázott volna.
Érezte, hogy a térdénél erősödik a szorítás, majd egy erőteljes rántás után, combközépig elmerült a vízben. Majdnem felsikoltott a jéghideg víztől, de már annyi ereje sem volt. Egy nagyobb hullám, a háta közepéig felcsapott, és már nem a hidegtől, hanem az erejétől, és a rosszulléttől sírta el magát.
- Engedjen el… - suttogta erőtlenül.

Újra meglökte egy hullám, és minden ízében remegve próbálta megtartania magát, mégsem sikerült. A férfi láthatta rajta, hogy nem sokáig bírja már, ezért megfogta a felkarjait, majd egy kicsit maga felé húzta. Elizabeth a fejét rázta, mégis öntudatlanul lépett egyet a férfi felé. Homlokát a másik mellkasára hajtotta, és nem értette, hogy miért állnak itt ketten. Ha az idegen halálra akar fagyni, nem tiltakozik… de miért rángatja bele őt is?
- Ne… Nem akarok… nem akarok magával menni… - nyögte halkan.
- Muszáj… - hallotta a kíméletlen választ, ami egy világot döntött le benne.
Nem tudja, mennyi ideig állhattak itt. Fogai összekoccantak, szájából forró pára szállt fel, akárhányszor kilélegezte a levegőt. Kezei elgémberedtek, lábait már nem is érezte. Mégis, csak a másik szívdobogására figyelt… Meg akarta ütni, rákiáltani, hogy ehhez egyáltalán nincs joga, de semmihez nem volt ereje… vagy már nem is akarta?
Mégis, mit számít, mi történik vele? Itt se jobb a helyzet… Szolga, semmibe se nézik, se anyja, se apja. Ráadásul egy gazdag, szadista arisztokrata szeretője volt… most meg egy bűnöző szeretője lesz?
- Kapitány, ki ez? – hallott meg egy harmadik hangot.

Arra eszmélt fel, hogy a férfi, aki előtte állt, megragadja a derekánál, és a térdeinél, majd egy lendülettel felemeli. Nem foglalkozott kinek adja át, csupán az volt most neki a fontos, hogy minél szárazabb helyre kerüljön.
- Az most nem lényeges… - válaszolt tömören, a kapitánynak nevezett alak.
A férfi, akinek átadta, ő is jó erőben volt, de sokkal gyengédebben ért hozzá, mint az, aki még a vízben volt. Biztosan észrevette, hogy nő, gondolta magában Elizabeth cinikusan.
A Kapitány is felhúzta magát a csónakba, majd egy mogorva pillantással a másikra nézett. A férfi, aki idáig Elizabethet próbálta valamelyest felmelegíteni, rögvest elengedte, és az evezőlapátokért nyúlt.
- Késtél! – morogta oda neki.
- A Kapitány jött túl hamar! És minek hoztad magaddal őt is? – váltott át rögtön közvetlenebb megszólításra.
- Sok közöd van hozzá?
- Nincs… - morogta oda a Beth számára, egyre szimpatikusabb férfi. – De minek rángattad magaddal? – kérdezte, és evezésbe kezdett.
- Kérem, ne vigyenek magukkal… - szólalt meg Beth alig hallhatóan.
- Maradjon csendben, ne kezdje el megint, Hercegnő! – förmedt rá, a Kapitány.
- Nem lehetnél vele egy kicsit kedvesebb? – állt ki mellette a másik férfi.
- Ne most kezd el játszani az Úriembert, kérlek!
- Veszélyes a hajó, egy nőnek! Visszaviszem, ha gondolod, de ne vigyük el magunkkal… a fiúk egy-kettőre lecsapnak rá!
- Köztük te lennél az első, nem? – válaszolt gúnyosan a férfi.
Elizabethnek csak egy szó forgott az agyában, és egyre jobban átjárta a rémület. Már hamarabb is rájöhetett volna, hogy kik ezek, de még csak most döbbent rá.
Kalózok.
Gyomra újra diónyira zsugorodott, és legszívesebben öngyilkos lett volna. Inkább, mint egy olyan sors, ami rosszabb John Harpernél.
- A szavam végleges! A nő velünk marad, mert meglátott, és tudja, hogy köröznek. És az a férfi, aki hozzá mer nyúlni, köztük Te is… a saját kezemmel tekerem ki a nyakát, feldarabolom, és a cápáknak adom vacsorára!
Elizabeth már megint a sírás határán állt, de legalább nyugtatta a tudat, hogy nem fogják rávetni magukat, amint felteszi a lábát a hajóra. Ha jól vette ki a Kalózkapitány szavaiból, akkor csak magának akarja… egyelőre. És mi lesz, ha megunja? Vagy ha nem tetszik neki a látvány? Mert még mindig megvannak a nyomok, amiket az előző „szeretője” hagyott rajta. Mi lesz, ha megundorodik tőlük, és úgy végzi, ahogy azt olyan részletesen elmesélte?
A csónak, lassan megállt, és már csak a hullámok ringatták. A mögötte ülő férfi felállt, és felsegítette őt is. Megfordult, majd belemarkolt ingjének az ujjába.
- Könyörgöm, vigyen vissza… - kérte suttogva. A Kapitány megragadta a derekánál, majd távolabb rántotta a férfitól.
- Ne próbálkozzon nála, Hercegnő, mert a végén még elgyengül, kísértésbe esik, és teljesíti a kérését. De remélem, nem akarja, hogy a leghűségesebb emberemet, maga miatt kelljen kivégeznem! – mondta, gúnytól éles hangon.
Az előtte álló férfi lassan megfordult, majd megfogta a kötelet, amit nemrég dobtak le. Elizabeth felpillantott, a hatalmas fregattra, ami tiszteletteljesen ringott a vízen.
Három árboc meredt az ég felé, melyekre hófehér vitorlát feszítettek ki. Az orrárboc alatt, egy faragott alakot látott, de a sötétből nem tudta kivenni teljesen. A korláton több férfi is kihajolt egy pillanatra, bizonyára, hogy megnézzék, visszajött-e épségben a két férfi.
A Kapitány megvárta, míg társa teljesen felér, csak utána indult el maga előtt tolva a nőt is.
- Várjon, én…
- Hallotta, amit mondtam, nem? – szakította félbe a férfi.
Elizabeth nyelt egyet, és újra felpillantott a férfiakra.
- Ne féljen… nem fogják bántani magát…
- Nem akarok menni!
- Ez most nem akarás kérdése, Hercegnő! – válaszolt gúnyosan mosolyogva.
- Nem megyek fel a hajójára! – mondta határozottan, bár tudta, hogy határozottsága, kicsit vetekszik remegő hangjával, és testével.
- Azt majd meglátjuk… - morogta a férfi, majd újra felkapta, és a vállára dobta.
Elizabethnek ismét könny szökött a szemébe a fájdalomtól. A férfi elindult felfelé, bár elég lassan haladt.
A csónak alakja, lassan eltűnt a sötétségben, és Elizabeth érezte, hogy az élete, innentől fogva, gyökeres fordulatot vesz.
A férfi ráültette őt a korlátra, és valaki megtámasztotta a hátát, nehogy hátra, vagy esetleg előre essen, de ott maradt. Biztos volt abban, hogy az a férfi, aki a csónakban evezett, és aki rá akarta beszélni a Kapitányt arra, hogy őt visszavigyék.
Rosszul volt, émelygett, ráadásul szédült is. Még csak most vette észre, hogy be lehet dagadva az arca, az ütés miatt, amit még Georgetól kapott.
A Kapitány elérte az utolsó létrafokot, és egy szintbe került a lánnyal. Elizabeth a férfira pillantott, aki szintén őt nézte. Most láthatta az arcát, mely hosszúkás volt, de nem annyira, mint Johné. Egynapos borosta sötétítette az állkapcsát, de még ez sem rontott az összképen, sőt. Határozott vonásai voltak. Nem mindennapi, ahogy azt megszokta egy ember a bűnözőktől. Ha nem ebben a helyzetben találkozott volna a férfival, biztosan nemesnek mondja. Világosbarna haját, csak lazán, egy fekete szalaggal fogta össze, melyből kiszabadult néhány makacs tincs. Jobb fülében pedig egy nagyon apró, arany karika lógott. Alig lehetett észrevenni a hajától.
De legjobban a szemei fogták meg. Mindig azt hitte az a legszebb, ha az embernek, határozott zöld, vagy kék szemei vannak. A Kapitánynak viszont füstszürke volt, amiket sötét szempillák kereteztek… a legszebb, amit valaha látott.
Arcán megjelent egy apró mosoly, amit nem tudott hova tenni. Nem volt gúnyos, de öröme rögtön elszállt, ahogy a férfi leplezetlen kíváncsisággal végigmérte, majd ismét a szemébe nézett, immár komoly arccal.
Felhúzta magát, így a lány hátrahőkölt a hirtelen támadt közelségtől, és szomorúan vette tudomásul, hogy a férfi arcán, megint ott van az a jellegzetes, gonosz mosoly.
Átlendítette az egyik lábát a korláton, majd a másikat is. Fél karral emelte át a nőt is, majd állandóan maga mellett tartva, elindult a hajó fedélzetén.
- Friss husi!
- Éljen!
Beth kétségbeesetten kapkodta a fejét a rengeteg félmeztelen férfi között. Sikítani, toporzékolni akart, hogy, hogy lehet a Kapitány ennyire érzéketlen tuskó, hogy felhozza ezek közé, a barbárok közé.
- Ugye mi is kapunk belőle, Kapitány?
- Hozzám is beugrassz, cukorfalat?
- Én leszek az első!
- Menj a francba az elsőbbségeddel!- kezdtek el hangoskodni a fedélzeten.
- Pofa be! Ő az enyém! – harsogta túl a hangzavart a fogva tartója, a hajón pedig síri csend támadt. – Csak egyszer mondom el, úgyhogy mindenki figyeljen! Ha bárki hozzá mer nyúlni, saját kezűleg fogom kinyírni, és nem leszek gyors, világos voltam?
Többen igenlően motyogtak valamit, mások bólogattak.