Helley Joyan 1. Rész

1. Fejezet



Hmmm… a gond az… hogy nem igazán tudom, hogy honnan is kezdjem. Helley Joyan vagyok, szólíts nyugodtan Hellnek… De inkább repüljünk kicsit vissza az időben…
New York rohadt egy hely. Mindig is az volt. Mindig is az lesz. Bár ki hogyan látja. Mindenkinek szíve joga úgy látni a dolgokat, ahogy szeretné, nem de? Egy átlagos ember, akinek persze tisztességes állása és családja van, sötétedés után próbál inkább otthon maradni. A meleg és legfőképp biztonságos kis házában, ahol nem érheti semmi baj. Feltehetőleg. Már ha nem rejteget semmit, és nem szúrja egyik gengszter vagy maffia szemét sem az, hogy az illető életben van. És hát megérkeztünk a lényeghez Hölgyeim és Uraim! Bűnözés, lopás, csalás, és a legizgibb: gyilkosság! Nektek bizarrnak tűnhet a dolog, de ezek mint-mind megszokott dolgok itt New Yorkban. Ha az ember sétál valahol és elzúg mellette egy szirénázó rendőrautó, már meg sem áll csodálkozni. Vagy ha a nyílt utcán lövöldözésbe kezdenek – jó persze megijednek, és próbálják elkerülni a lehető legmesszebb a környéket és a golyó útját – de nem igazán hatják meg őket egy vérbefagyott halott ember látványa. Nem az van most, kérem szépen, hogy nincsenek érzéseik, hanem… egyszerűen hozzászoktak.
Ez New York… ahol én is élek… és dolgozom.

Na persze, dolgozom… mintha a bérgyilkosi állás külön tanulható szakma lenne. Bár ebben a világban már semmi sem lehetetlen. Mocskos egy dolog, az biztos. Egyedül vagyok, senki nem vár haza, senki nem aggódik értem – a munkaadómon kívül, de persze csak, azért mert ha netalántán kinyírnának, elveszítené a legjobb emberét – szóval nem igazán fog érdekelni, ha egyszer golyót kapok a fejembe. Nekem ezt szánta a sors, ennyi. El kell fogadnom, mit tehetnék ellene? Olyan haszontalan és felesleges időpocsékolás lenne szembeszállni a sorssal, mintha megállnék egy helyben, és felfelé kezdenék köpködni. Mi értelme? Persze, hogy semmi! Csak nyálas leszek. Így hát ennyit a halálomról.
Igazából nem is nagyon szoktam gondolni rá. Csak teszem a dolgom, mint egy engedelmes kis kutya. Persze nem ingyen… Szép kis summát kapok minden ügy után, attól függ mennyit játszottam benne főszerepet.

A munkaadómhoz visszatérve. Javier S. Lewis. New York legnagyobb seggfeje! Persze csak Frederic Astier után. Ő Amerika legnagyobb seggfeje! Valójában egy szavam sem lehet Javierre. Még nem emelt rám kezet – bár nem ajánlanám neki, mert nem biztos, hogy maradna épp ujja – és nem is használt sarki cicának.
A megbízást megkapom, végrehajtom legyen szó bármiről, a pénzt átutalják és élek, mint Marci a hevesen, a következő feladatig, ami soha nem áll egy hétnél távolabb az előzőtől.
Valaha én is normális ember voltam. Vagyis olyan valaki, aki nem pénzért gyilkolt, és vitt milliókat egyik helyről a másikra. Lássuk csak… tizennyolc éves koromig. Igen. Eddig tartott a „normális” életem. Már ha lehetett annak nevezni.

Egy lepukkant középiskolába jártam, az általános után, ahova azért még fel tudtak venni. Nem az volt, hogy hülye voltam, egyszerűen nem tudtuk fizetni a puccosabbakat. Kész pokol volt az a négy év, de nem csak nekem! A suli diákjait három csoportba tudtam sorolni: Akik féltek tőlem, akik nem is foglalkoztak velem, és akik megpróbáltak keménykedni. Az utolsóval mindig meggyűlt a bajom. Nem kerestem a bajt, ők kötöttek belém. Még mindig hallom néha, ahogy az anyámat szidták… és az volt a legrosszabb, hogy igazuk volt.
Az anyám egy kurva volt. Egy Jimmy Bolcino nevű stricinek dolgozott, aki feltehetőleg az apám is egyben. Szóval… Jimmy, Astiernek dolgozik, és nem tudom mi okból, de kinyírta az anyámat. Nyílván túl sokat ihatott, vagy beszívott, nem tudom az okot. Akkor még csak tizenöt éves voltam. És röhejes, de fogalma sincs arról, hogy én, az Ő lánya vagyok. Mindenesetre belém egy cseppnyi jóindulat sem szorult Jimmy iránt. Ha alkalmam nyílik rá, kinyírom és annyi bizonyos, hogy nem lesz gyors halála. Anya soha nem mutatta ki, hogy egyáltalán kedvel-e. Lehet, hogy azért, mert Jimmyt látta bennem. Egyszer azt mondta, örököltem tőle a lélektelen, fekete szemeimet. Szeretetet nem is vártam el tőle. Nem mondom azt, hogy imádtam anyámat, mert nem, de… csak vérszerinti rokonom volt, vagy mi a fene! Az egyetlen hozzám tartozó, akihez „haza” mehettem. Szóval mondhatom, hogy a bosszú hajt. Így hát Jimmy… a fekete listámon van. És övé a megtiszteltetés, hogy elfoglalhatja nálam a második helyet! Azért most mondjátok meg: aranyos is tudok lenni, ha nagyon akarok, nem? Az első helyen… várj, azt még inkább nem árulom el! Majd később, csak türelem!

New Yorkban jelenleg két maffia van. Az egyik a főnököm, a másik pedig, a már említett Frederic Astier. Volt egy harmadik is, de ő „titokzatos körülmények között” eltávozott az élők soraiból, ahogy az emberei is. Egytől egyig, mind egy szálig! Ja és a pénzük is! Ennek már vagy’ három hónapja, de egy fitying sincs sehol. Ki érti ezt?
A megmaradt két maffiáról tudni kell, hogy nem harcolnak egymás ellen, de nem puszipajtások. Ha kell, akkor fegyvert fognak a másikra, és csak a saját érdekeiket tartják szem előtt. Ha ehhez az kell, hogy kiirtják a másikat, vagy beköpik a zsaruknak, hát megteszik! Egy percet sem tétováznak. Ami a legfontosabb: mindenhol ott vannak. A banknál, a rendőrségnél, a politikában… egyszóval, mindenhol! A beépített embereik csak úgy nyüzsögnek, csak hát… nem igazán veszik őket észre. És itt jövünk mi: a beépített emberek, és a bérgyilkosok.
Igazából nem akartam én ilyen lenni. Ilyen hidegvérű gyilkos, de ha már egyszer így hozta a sors, legyen. Mint mondtam már, felesleges minden féle ellenállás. Legalább nem mondhatom, hogy unalmas az életem.

Amikor anyám meghalt megfogadtam magamnak és egy kicsit neki is, hogy megölöm azt a rohadékot, aki ezt tette vele, és velem! Mert hát, mikor meghalt tizenöt voltam, tehát kiskorú, és ha engedelmes lettem volna, hagytam volna magam, hogy bevigyenek egy nevelőintézetbe, aztán majd odaadtak volna valami elcseszett rém-rendes családnak. És vége. De az engedelmesség nem tartozott és még most sem tartozik a pozitív tulajdonságaim közé, így hát meglógtam a gyámügyiektől.

Az első bosszú-próbálkozásom a szánalmasabbnál is szánalmasabb volt. Akkor töltöttem be a tizenhetet. Igaz, hogy eljutottam Jimmy színe elé, csak nem úgy, ahogy én azt elképzeltem. Törött karral, orral, és már nem szűzen jöttem ki az akcióból. Javier szerint csoda, hogy túléltem. Ja igen, Szent Javier apostol, utána talált rám az utcán. „Felkarolt” ha lehet így mondani. Igazság szerint megvárta, amíg felépülök, aztán újult erővel szétveretett. Akkor még nem tudtam, hogy ez a „hatan-mennek-egyszerre-rád-és-rúgják-szét-a-segged” című fejezet a kiképzésem volt. Nem volt kellemes. Attól sem rettentek vissza, ha el kellett törniük valamimet. Hogy őszinte legyek, úgy éreztem magam, mint egy zombi. Minden áldott percben fájt valamim. Vagy a térdem recsegett, vagy nem bírtam behajlítani a karom, és egyéb finomságok.

Ezt a „kiképzést” addig folytatták, amíg meg nem tanultam védekezni. Persze a védekezés megtanulása sokkal több idő volt, mint felépülni egy jó nagy adag verésből. De hát túléltem. És ez a lényeg. Most pedig túlzások nélkül mondhatom el magamról, hogy én vagyok Javier legjobb „harcosa”.
Eltelt néhány év, de az óta soha nem futottam össze Jimmyvel. Csak messziről láttam néha, de akkor is nagy tömegben volt, a legnagyobb szerencséjére. Ha ő is meglátott, küldött felém egy ocsmány, mindentudó, gúnyos mosolyt, és elhúzott a helyszínről. De tudom, hogy egyszer elkapom! Tudom! És nem fogok kegyelmezni neki… Nem fog érdekelni mit mond, vagy mit tesz! Kinyírom, magam és az anyám miatt is! Nem fog megmenekülni előlem!
Aztán ha ezzel végeztem, és még mindig élek… ha eljön az idő, lelépek! Mert hát… ha a konkurencia emberét legyilkolod… biztos lehetsz benne, hogy nem hagyja szó nélkül a dolgot. Előbb-utóbb visszaüt. És az fájdalmas lesz! Nos én… kaptam már elég pofont ok nélkül… minden vállaljak be többet?

Ráadásul senkinek nem fog feltűnni, ha elhúzom innen a csíkot – Javieren kívül -. A világ szemében nem is létezem. Nincs állandó lakhelyem, jogsim, vagy munkahelyem, ahol számon tarthatnak. Ha nevet változtatok, és azt mondom, elhagytam minden iratom, könnyű szerrel válhatok valaki mássá. Olyanná, aki a nyugodt, harmonikus, de szürke hétköznapokat kedveli. Ki tudja? Lehetséges, hogy egyszer talán a törvény oldalán fogok „harcolni”. Zsaru leszek, és elkapom az olyanokat, mint ami én is vagyok jelenleg. Lehet, hogy ez lesz a jövőm… vagy egy golyó.
Talán…


- Lezavarunk egy menetet? – lihegte egy erős Versace Pour Homme parfüm illatot árasztó alak a nyakamba. Szerettem az illatot, kifejezetten imádtam, csak az illetőnek keveredett az izzadságával, és az illat, ami állandóan egy szenvedélyeket ígérő, sármos lepedőakrobatát idézett fel bennem, átváltott gyomorforgatóvá. Egy ilyen mondatra általában vagy megrúgom az illetőt a legszentebb helyén, vagy elküldöm melegebb éghajlatra, főleg, hogy magára locsolta a kedvenc parfümöt, amit egy férfin szeretek érezni, de hát a sors ismét jól kiszúrt velem. Ugyanis ez a majom volt a célpontom!

A zene fülsértően dübörgött a zsúfolt teremben, ahol neonlámpák adtak egy kis fényt. Az, az idegesítő villódzás, ami a pult mögül jött, már egy órája zavarja a szememet, pedig még kontaklencse is volt rajta. A tömeg hatalmas volt, kívülállóként úgy láttam őket, mint a szardíniákat, amiket egy konzervdobozba préseltek. Izzadt testek préselődtek össze, vonaglottak a zenének nevezett valami ütemére. A falnál jó néhány pár állt, összetapadva, egymásba gabalyodva. Egy bőrkabátos pasi például teljesen eltakarta a nőt, akinek csak a kezeit láttam, ahogy a kabát alatt mozognak fel-le. Ki tudja meddig jutottak már…
Hátradobtam szőke tincseimet – nyugalom, csak paróka – a vállam mögé, és a férfi felé fordultam. Egy combközépig érő, fekete bőrszoknya volt rajtam, ami fentebb csúszott jó’ tíz centivel, mikor keresztberaktam a lábaimat. Láttam, hogy a férfi pillantását mágnesként vonzza a szoknya széle, és el tudtam képzelni, hogy mi játszódhat le a fejében.
Tissot, arany karórás mancsát az egyik combomra simította, és megpróbált úgy állni, hogy a lehető legközelebb kerüljön hozzám.
Megnyaltam a szám szélét.
- Hol szeretnéd?
- Tehát pénzért csinálod? – nyögte, és nem kerülte el a figyelmemet a nadrágjának az eleje, ami a térdemnek nyomódott… jócskán be volt indulva.
- Mondhatni. – válaszoltam halkan, de csak annyira hogy ő is hallja.
- Mennyit kérsz? – lihegte, és fentebb csúsztatta a kezét. Utáltam… nagyon utáltam, legszívesebben eltörtem volna a csuklóját, de nem tehettem… még.
- Százhúsz…
Idegesen tapogatózva kivette zsebéből a pénztárcáját, és leszámolt annyit. Felém nyújtotta, én pedig elvettem.
- Mehetünk – motyogtam. Leszálltam a székről, és a mosdó felé vettem az irányt. A pasi, mint valami engedelmes, kis dög követett. Előre engedtem, és alig csuktam be magam mögött az ajtót, már nekem is esett. A hirtelen támadt fény bántotta a szememet. A mosdó elég koszos hely volt… egyik oldalon fülkés vécék voltak, a másikon pedig mosdók, felettük tükörrel, ami végig ért az egész falon.
A férfi megragadta a hátsóm, és felültetett az egyik mosdó szélére, mire a táskám leesett a földre. A pokolba!

A pasi már a blúzom alatt matatott, egyik keze félrehúzta a melltartómat és megmarkolta az egyik mellem. Némán elkáromkodtam magam.
- Várj! – toltam el magamtól. Zihált, és már alig bírt magával. – Gumi nélkül nem csinálom!
Láttam rajta, hogy felidegesítettem ezzel, de hátrébb lépett.
- Addig könnyítek magamon, de siess!
Ezzel elfordult, és bement az egyik fülkébe. Gyorsan négykézlábra ereszkedtem, és benéztem az összes fülkébe, nincs-e más is rajtunk kívül. Szerencsére csak ez az idióta volt itt. Ráérősen felvettem a táskám a földről, és egy kis kotorászás után meg is találtam, ami kellett. A 9mm-es hangtompított fegyver, ismerősen simult a tenyerembe. A kijárathoz sétáltam, és elfordítottam a kulcsot. Pont abban a pillanatban húzta fel a férfi a sliccét. Szembefordultam a vécékkel, lazán nekivetettem csípőm az egyik mosdókagylónak, a fegyvert pedig kiélesítettem.
- Megvan már? – kérdezte türelmetlenül, és kijött a fülkéből. Amikor rám pillantott, megdermedt. A fegyvert megemeltem.
- Bocsi… de elfogyott!
Meghúztam a ravaszt.