Harry Potter és a Varázslók Háborúja 3.

3. fejezet
Búcsú és ajándék

Az órája csipogása keltette fel másnap, és egy darabig eltartott, mire rájött, miért is hajnali ötre állította be az ébresztőt. Előző nap megírta Ronnak, hogy kora reggel fog érkezni, hogy elkerülje a feltűnést mind a Dursley-házban, mind a Weasley-ház környékén. Már rég eldöntötte, hogy hoppanálni fog az Odúba, annak ellenére, hogy a vizsgáját még csak ezután kell majd letennie – de Harryt már nem érdekelte ilyesmi. Végül is mit tehet a Minisztérium? Kicsapják a Roxfortból? Oda már nem fog visszatérni utolsó évére, ezt tudta nagyon jól. Már azon az estén megfogalmazódott benne a gondolat, hogy Dumbledore meghalt. „Nem, nem egyszerűen meghalt… megölték! Megölte az a…”

A temetés után Ronnak és Hermionénak is elmondta a tervét, hogy követni fogja Dumbledore parancsát, és immár a saját lábára állva indul megkeresni az összes horcruxot. Persze azt egy pillanatig sem gondolhatta volna Harry, hogy két legjobb barátja hagyná, hogy egyedül vágjon neki az útnak – nem, ezt még Dumbledore sem akarta…
Ebben az egyben nem követheti Dumbledore utasításait. Nem keresheti fel azt az embert, hogy segítséget kérjen tőle. Az meglehetősen lehetetlen helyzet lenne: „Jó napot Piton professzor! Láttam, hogy megölte Dumbledore-t, de az igazgató utolsó levelében arra kért engem, hogy magával együtt szálljak harcba Voldemort ellen, szóval most hagyja ott a halálfalókat és kérem, kövessen…”

Harry ebben az egyben a saját feje után fog menni, és csak azt a két embert viszi magával, akikben maximálisan, feltétel nélkül megbízik.
Nagyokat ásítva, szemeit álmosan dörzsölgetve öltözött át egy kevésbé szakadt farmerbe és egy fekete pólóba. Csendben, hogy fel ne ébressze az örökké zsörtölődő Vernon bácsit, megmosakodott, majd felvette cipőjét, és lábujjhegyen levitte a földszintre a már előző este összepakolt bőröndjét.

Mindenképp így akart távozni a Dursley-házból, elkerülve a kötelező búcsúzkodást, amihez sem neki, sem rokonainak nem volt semmi kedve, ami nem is volt meglepő, figyelembe véve a köztük lévő nem épp idilli viszonyt. Ennek ellenére Harry úgy érezte, hogy nagynénjétől nem mehet el egyetlen szó nélkül, így miután felvette kopott melegítő-fölsőjét, a konyhába ment, hogy egy pár soros üzenetet kanyarítson Petunia néninek.
- Számítottam rá, hogy így akarsz elmenni.

Harry úgy megijedt, hogy eldobta a ceruzát és majdnem hasra esett a konyha hideg padlózatán. Petunia néni állt a nappaliban hálóingében, köntösében, kezében egy pohár kávéval. Ezek szerint ő sem akarta elengedni nevelt fiát egyetlen szó nélkül.
- Honnan tudtad, hogy most akarok elmenni? – kérdezte Harry, miután felocsúdott a meglepetésből és az ijedtségből. Vernon bácsi álmosan mordult egyet az emeleten.
- Tudtam, hogy csak a születésnapodig maradsz nálunk, és azt is tudtam, hogy feltűnés nélkül akarsz elmenni… Azt nem tudtam, hogy melyik napon hagysz itt minket, ezért aztán már tegnap és tegnap előtt is vártalak.

Petunia néni csendes hangjába minden igyekezete ellenére némi szemrehányás és – ha Harry füle nem csalt – szomorúság vegyült. Harry egy kicsit kínosan érezte magát, nem tudta, mit is mondjon, és szégyellte is magát, hogy míg nagynénje minden hajnalban korán felkelt, hogy találkozzon vele, mielőtt elutazik, addig ő ezt egy árva levéllel akarta elintézni.
- Sajnálom… - szabadkozott Harry - …azt hittem, így jobb lesz nektek.
Petunia néni elmosolyodott és leült az egyik fotelbe.
- Vernonnak és Dudley-nak talán, de nem nekem – suttogta a néni olyan halkan, mintha templomban lennének. – A látszat ellenére én sosem gyűlöltelek. Sok minden, amit mondtam és tettem csak egy színjáték volt. Egy hazugság része, amivel magamat akartam becsapni.
- Te… te is… olyan vagy, mint anya? – kérdezte óvatosan Harry. Nem akarta kimondani, hogy boszorkány, mert félt tőle, hogy ez felzaklatná nagynénjét.
- Nem. Az Evans-ok közt egyedül Lily volt ilyen… - válaszolta a néni, és szürcsölt egyet a kávéból. – Tudod, részben miatta vagyok most itt. Szeretnék bepótolni valamit, amit elmulasztottam… Gondolom, szeretnéd megtudni, milyen volt a kapcsolatom édesanyáddal és mi lett velünk…
Harrynek a szája is tátva maradt egy pillanatra, de aztán gyorsan válaszolt.
- I-igen… nagyon szeretném.
Petunia néni sóhajtott egyet, minden bátorságát összeszedte, hogy megtegye azt, amit már korábban elhatározott. Kortyolt egyet a kávéból, és belefogott:
- A szüleink már tudtak a másik világról, tudtak róluk… Igazából anyánk tudott róla, és elmesélte apánknak, aki kezdetben nem akart hinni neki. Anya kiskorunkban mindig a csodatévő emberekről beszélt, apánk, pedig arról, hogy micsoda sületlenség ez. Ő a realitásokra próbált nevelni minket és sokat veszekedett anyával a „mániájáról”, ahogy ő nevezte.

Eleinte engem is lenyűgöztek azok a mesék, amiket elmondott nekünk – úgy mondta őket, mintha igaziból megtörténtek volna. Sokszor elbüszkélkedtünk Lilyvel az óvodában és az iskolában, hogy a mi anyukánk tudja a legizgalmasabb meséket. Tőle hallottam a trollokról, koboldokról, vélákról és a dementorokról is – azok a mesék voltak a kedvenceim, amikben a szörnyű lelketlen dementorok ellen harcoltak hatalmas hősök. Félelmetesek voltak, de izgalmasak. Lassan apa is belenyugodott, amikor látta, hogy a mesemondás nem megy a tanulás rovására.

Aztán, mikor tízéves lettem, Lily pedig kilenc, történt valami, ami megváltoztatta a köztünk lévő viszonyt. Egy alkalommal, mikor jöttünk haza az iskolából, megtámadtak minket a szomszéd Dursley néni kutyái, buldogok, amiket a lánya, Marge, meg a fia, Vernon kedvéért tartott. Majdnem megharapott az egyik buldog, de Lily valamit csinált velük, rájuk ordított és a kutyák mind elaludtak… Fel nem tudtam fogni, hogy lehet ez… Ilyen számtalanszor előfordult anya meséiben, de az életben soha!

Rájöttünk, hogy minden igaz abból, amit anya mesélt, aki odáig volt a boldogságtól, hogy Lily képes ilyesmire – apa természetesen nem hitt nekünk. Emiatt aztán újra egyre többet veszekedtek és a házasságuk megromlott. Apa még el is költözött otthonról és… - Petunia néni hangja elcsuklott – és én… vele mentem. Elhagytam Lilyt, aki a legjobb barátom volt és még az életemet is megmentette… elhagytam, mert irigy voltam. Irigyeltem, hogy ő képes valóra váltani anyánk csodás meséit, én pedig csak hallgathatom őket… Így aztán apát és a realitást választottam anya, Lily és a mesék helyett. Egyetlen pillanat alatt kiszakadtam a kisgyerek-korból és ez fájdalmas volt… Nagyon fájdalmas…

Másfél évig éltünk külön, mikor ismét közbeszólt a másik világ… Lily megkapta a levelét abból az iskolából. És mikor visszajött a karácsonyi szünetre és a családunk együtt volt, apának is meg lett a bizonyíték, hogy a mesék mégis igazak, a csodatévő emberek léteznek, és az ő pici leánya egy közülük. Odáig volt a boldogságtól… - Petunia néni szipogott egyet és kifújta az orrát rózsamintás zsebkendőjébe. Vernon bácsi megint mordult egyet az emeleten.
Harry némán hallgatta Petunia nénit, sejtette, hogy a történet hová fog vezetni – és sajnálta nagynénjét. Életében először teljesen együtt érzett vele.
- Apa és anya kibékültek, a családunk újra teljes lett… De már korántsem volt ugyanaz. Apa szemében Lily lett a kis csoda-kedvenc, én pedig csak egy közönséges lány. Az elsőszülött lánya… már nem volt elég jó neki. Apa sosem utált engem, nem, dehogy! Szeretett, törődött velem, egyengette az utam, ahogy egy apához illik. Csak épp Lilyt jobban szerette… És anya is, akinek Lily valóra válthatta az álmait. Egyedül maradtam… Lily új barátokra lelt az iskolában, és én is… Marge, majd Vernon…

Mikor tizennyolc lettem, elköltöztem otthonról, egyetemre mentem, aztán összeházasodtunk Vernonnal. Sem Lilyvel, sem anyáékkal nem találkoztam utána sokáig. Lily hozzáment az apádhoz és csatlakoztak abba a háborúba… de ezt már biztosan mondták neked. Apám sokat betegeskedett, rákos volt, nem sokkal azután halt meg, hogy elköltöztem. Szörnyen éreztem magam, annyira eltávolodtam tőle, hogy el sem mondta nekem a betegségét. Ahogy anya se. Mintha nem is léteztem volna a számukra. Sosem mutatták ki, hogy utálnának, vagy haragudnának rám, mert én nem vagyok olyan tehetséges, mint Lily… Úgy érzem, szerettek, csak nem voltam elég érdekes nekik… és nem vették észre, hogy a mellőzéssel mennyire megbántanak… És én gyűlöltem őket… Megutáltam anyámat, apámat, a húgomat és a meséket is, amiket kiskoromban úgy szerettem. Én voltam az, aki ilyenné alakította az életünket, itt, a Privet Drive-on. Én száműztem minden különcséget, minden meséset, minden furcsát az életből. Nem éreztem, hogy ezzel mekkora kárt teszek… Főleg neked…

Harry a konyhapultnak támaszkodva hallgatta végig nagynénjét, s fejében kavarogtak a gondolatok, szívében pedig az érzelmek. Most semmi haragot nem érzett Petunia iránt, semmi megvetést, csak sajnálatot, együttérzést és egy kis szánalmat.
Petunia néni szemei fátyolosak voltak a könnycseppektől, némán meredt maga elé, kezében az üres kávéscsészét szorongatva.
Harry ellökte magát a pulttól és a fotelhez ment, ahol nagynénje gubbasztott, mint valami szárnyaszegett galamb. Leguggolt a néni előtt, majd megfogta a kezét, és bátorítóan megszorította.
- Köszönöm, hogy elmondtad… - ennyit bírt kinyögni, majd felegyenesedett és egy puszit adott Petunia néni arcára. – Mennem kell. Vigyázz magadra.
- Te is, Harry… - suttogta a néni.
Harry összeszedte magát, és bőröndjét maga után húzva kilépett a reggeli hidegbe. Mielőtt becsukta volna az ajtót, egy intéssel örökre búcsút vett nagynénjétől, és a háztól, ahol gyerekkorát töltötte.

*

Csípte az arcát a hideg levegő és alig látott a hajnali ködtől. Maga mögött hagyta a Privet Drive-ot, majd a Magnólia közt, és még néhány utcát. Kukák és autók alól apró szemek figyelték útját, az öreg Mrs Figg macskái, akik éberen őrködtek Harry fölött már attól a perctől fogva, hogy letették a Dursley-ház küszöbére. Nem mozdult semmi, nem hallatszott egy árva hang, mintha az idő is megállt volna Harry körül, ahogy megtette első lépéseit az úton, amit a jóslat és Albus Dumbledore jelöltek ki neki. Ebben a pillanatban nagyon hálás volt barátainak, amiért mellette álltak az elmúlt hat év során – hála nekik, most van úti célja, tudja, mi utazása első állomása: az Odú, ahol élete legboldogabb perceit töltötte, ahol Mrs Weasley-nek hála a legfinomabb reggeliket, ebédeket és vacsorákat ehette, és ahol Ginny is vár rá, talán ugyanolyan izgalommal, mint ő.

Weasley-ék és Hermione nélkül most igen tanácstalan lenne, hosszú órákat, talán napokat kellene töprengéssel töltenie, hol is kezdje el a keresést, merre vegye az útját.
Hedvig magasan fölötte szárnyalt, a tejfehér ködben Harry nem láthatta, de a madár követte. Még indulás előtt, előző éjszaka eresztette útnak, kalitkáját, pedig egy kicsinyítő bűbájjal sikerült ládájába gyömöszölnie. Ugyanezzel a módszerrel kicsinyítette le hűséges Tűzvillámát, mely még mindig, megjelenése után három évvel is első kategóriás seprűnek számított, bár már jelentek meg nála még gyorsabb, még megbízhatóbb modellek – Harrynek esze ágában sem volt lecserélnie szeretett, néhai keresztapja első ajándékát.

Már két kilométerre is eltávolodott a Privet Drive 4-től, mikor megtalálta a megfelelő helyet a hoppanálásra egy néptelen sikátorban. Magához szorította bőröndjét, majd füttyentett baglyának, aki nyomban leereszkedett a magasból és elhelyezkedett a fiú vállán. Harry ekkor erősen koncentrált úti céljára, és képzelete elrugaszkodott. Máris érezte az ismerős összepréselődést, mikor egy szűk csövön húzzák át az embert… és egy pillanattal később már sűrű bokrok közt találta magát.
Széthajtotta az ágakat, és azon nyomban megpillantotta az Odú girbegurba tornyát, melyet talán csak a varázslat tartott össze. Harry szívét melegség járta át, ahogy lassan közeledett a Weasley család otthona felé. Itt van végre!
Az ajtóhoz érve bekopogott, majd észbe kapott és ellenőrizte az óráját: háromnegyed hét… Jól van, Weasley-ék már biztos várják.

- Ki az? – hallatszott Mr Weasley ideges hangja odabentről.
- Én vagyok, Harry. Jó reggelt Mr Weasley!
- Lassan a testtel! Előbb… előbb mondd meg, hogy… mondjuk, hogy hívták Hagrid sárkányát!
Harry sóhajtott egyet és önkéntelenül is elnevette magát. Mr Weasley és az ő biztonsági szabályai…
- Norbertnek hívták.
- Helyes! – rikkantotta a hang.
- Beenged végre Mr Weasley? – kérdezte Harry kissé türelmetlenül, ugyanis már átütött a hideg bezipzárazott melegítő-felsőjén.
- Nem-nem! Előbb meg kell kérdezned, hogy mi az én…
- Jaj, apa hagyd már ezt a hülyeséget! – csattant bentről egy lány türelmetlen hangja, s Harry rögtön elfelejtett fázni.

Kitárult az ajtó és megjelent Ginny, mögötte Mr Weasley mosolygó arccal, és a család konyhája és ebédlője, a konyhapultnál sürgő-forgó Mrs Weasleyvel, az asztalnál egy horkoló Ronnal és egy kávét iszogató Hermionéval.
Ginny átölelte Harryt és úgy megszorította, mintha sosem akarná elengedni.
- Hiányoztál – mondta a vörös hajú lány két üdvözlő puszi után.
- Te is nekem – motyogta Harry vigyorogva és a lány után bement a konyhába, ahol kellemes meleg volt, hála a kandalló tüzének. Sorban üdvözölt mindenkit, kezet rázott Mr Weasleyvel, megölelte Mrs Weasley-t, hagyta, hogy Hermione a nyakába ugorjon, és bozontos barna haja az egész arcát beborítsa, majd hátba veregette a szunyókáló Ront, aki morogva, de jókedvűen viszonozta a baráti üdvözlést.
- Mi hír a mugli világból? – kérdezte Ron, miután ásítva majdnem lenyelte a fél szobát.
- A szokásos. Dög unalom… de a nagynéném most mondott néhány érdekes dolgot anyukámról. Majd később elmesélem. Ja és volt egy dementor támadás. Több mugli rosszul lett…
- Igen, hallottunk róla, benne volt a tegnapi Esti Prófétában – bólintott Hermione.
- A nagynéném és nagybátyám is ott voltak. Petunia néni majdnem elájult tőlük.
- Reggeli! Ron, szedd össze magad! – mondta Mrs Weasley az asztalon könyöklő fiának, és kezdte hordani a tányérokat és evőeszközöket. Hermione felpattant és segített elkészíteni a rántottát.

Harry is indult segíteni, de Mrs Weasley visszaparancsolta a helyére, mondván biztos fárasztó volt az útja. Harry hiába bizonygatta, hogy a hoppanálás nem járt semmi fáradtsággal, az asszony végül azzal ültette vissza, hogy Hermionénak épp itt az ideje, megtanulni főzni.
Ginny anyja előbbi megjegyzésén nevetgélve ült le Harry és Ron közé, majd öntött magának egy pohár pitypanglevet.
- Mikor Hermione megérkezett pár hete, mindenáron segíteni akart anyának, - magyarázta a lány – de a vége az lett, hogy majdnem felgyújtotta az egész konyhát. Azóta anya szent kötelességének érzi, megtanítsa sütni-főzni…
- Nem az én hibám, hogy felgyulladt a serpenyő! – vágott vissza dühösen Hermione. – Fred és George hülye vicceit kellett hallgatnom, azért történt az a… az a kis baleset.
- Jól van, drágám, - nyugtatgatta Mrs Weasley - már mondtam, nem a te hibád, hogy nem tanultál meg még főzni…
- De tudok főzni!

A reggeli további kellemes beszélgetéssel telt, többek közt a közelgő esküvőről, amit Mrs Weasley a tavalyi évvel ellentétben, sokkal jobban várt, és Harry azt is megtudta, hogy a Delacour család tagjai, köztük Fleur véla nagymamájával jövő héten, szombaton érkeznek majd meg.
- Hol lesz megtartva az esküvő? – kérdezte Harry, miközben javában falatozott az ízletes omlettből. Gyanította, hogy az Odú kertje nem elég nagy egy ekkora rendezvényhez, hiszen a Weasley és Prewett család önmagukban kitettek vagy harminc főt, s a Delacour-ok még ki tudja, hányan lesznek.
- Oh, azt majd a mi kedves Muriel Prewett nénikénk házában fogjuk tartani, a régi Prewett birtokon. – magyarázta jókedvűen Mrs Weasley. - Tudod, Harry, a nagynéném igen öreg már és szereti, ha zajlik körülötte az élet. Régebben sokszor meglátogattuk, miközben a gyerekek az iskolában voltak, néha több hónapot is eltöltöttünk abban a hatalmas házban… - mesélte Mrs Weasley múltba révedő tekintettel. - Gyönyörű ház, majd meglátod! Igaz-e, Arthur?
- Igen, drágám, gyönyörű ház.
- Nem rossz – vonta meg a vállát Ron.
- Béna – dünnyögte Ginny, hogy az anyja ne hallja, mit mond.

Harry visszafojtotta a nevetését, majd letette a villát és megköszönte a reggelit Mrs Weasley-nek.
- Felmennék kipakolni a bőröndömet, hogy később ne legyen rá gond.
- Jól van, kis drágám, menj csak. Ron szobájában lesz helyed…
- Köszönöm… Ron, Hermione, segítenétek kipakolni? – fordult barátaihoz Harry.
Hermione azonnal ugrott, Ron azonban elnyomott egy ásítást.
- Ismered a járást, minek kell segí…
Hermione megcsavarta Ron fülét és maga után vonszolta az emeletre.
A szobába érve Harry először azt hitte, véletlenül az ikrekhez nyitott be, mert a legkisebb Weasley fiú szobája nagyon megváltozott azóta, hogy utoljára itt járt. A falakról eltűntek a narancssárga kviddics poszterek, a Chudley Csúzlik játékosainak képei, melyek régen a szoba minden négyzetcentiméterét befedték. Fehérre meszelt falak fogadták és néhány bekeretezett fotó, melyekről közelebb érve megállapíthatta, hogy az egyik a Weasley-család tagjait, a többi Harryt, Hermionét és Ront mutatták. Régi emlékek voltak, egy-kettőn egészen kicsik voltak, ahogy Harry megállapította, talán másodévesek lehettek. Köztük volt az a fotó is, amit Colin Creevy készített Harryről és Lockhartról, meg a Reggeli Próféta fotója is a Trimágus Tusa bajnokairól.

Harry egy kicsit meghökkent, és amint barátja beljebb terelte a szobában, rá kellett, hogy döbbenjen, a régi, mókamester Ron is felnőtt immár.
Harry ledobta a bőröndöt az ágy elé, kicsatolta és előhúzta az egyik zsebbe rejtett gyűrött borítékot, Dumbledore levelét. Úgy érezte, ez most elsőbbséget élvez, a pakolás később is ráér.
- Harry, mi az? – kérdezte kíváncsian Hermione a levélre mutatva.
- Egy levél Dumbledore-tól. Egy búcsúlevél… másfél hete kaptam meg, Fawkes kézbesítette…
- A főnix? – csodálkozott Ron.
- Aha… Hermione, azt hiszem jobb lesz, ha felolvasod, ahelyett, hogy én mondanám el… Egy kicsit nehéz. Jobb, ha szó szerint halljátok.
- Rendben van… - mondta csendesen Hermione, majd átvette a levelet, leült Ron ágya szélére és olvasni kezdett.

A levél épp olyan hatással volt barátaira, amire Harry számított. A kezdeti, szomorúsággal vegyült kíváncsiság lassan könnyekbe fúlt, Hermione egyre többször akadt meg olvasás közben, hogy kifújja az orrát, Ron pedig szobája falának dőlve meredt a mennyezetre és néha megcsóválta a fejét.
A gyászos hangulatot aztán felváltotta a megrökönyödés:
- „Egyetlen ember van, aki megfelel ezeknek a követelményeknek: Perselus Piton” – jajistenem, ne… - nyögött fel Hermione.
- Ezt nem hiszem el! – bődült el Ron. - Hiszen nagyon jól tudta, hogy utáljátok egymást…
- Olvass csak tovább – vágott közbe Harry.
Hermione szipogva folytatta a felolvasást.
- „… Menj el Perselus Pitonhoz ezzel a levéllel, miután elolvastad! Őt már mindenről felvilágosítottam, tudja, amit én tudok.” – ne! Ez nem lehet igaz!
- Hogy tehette ezt!? Hogyan lehetett ennyire vak?

Barátait ugyanúgy felkavarta a levél, ahogy őt magát. Hermione csorgó könnyei közt homlokráncolva meredt a levélre, majd, miután kezdte megemészteni az olvasottakat, remegő hangon kérdezte:
- Harry, ugye tudod, hogy ez mit jelent?
- Igen… Ha Dumbledore elmondta neki, hogy tudunk a horcruxokról, akkor Voldemort már tudja, hogy tudjuk… és ezzel mindennek vége.
- Va-vagyis… - Ron hangja hitetlenkedve csengett, mint aki nem akarja elfogadni a szörnyű igazságot – ez azt jelenti, hogy… a háborút már el is vesztettük?
- Azt hiszem, igen.

Dermesztő csend telepedett a szobára, nyomasztó, szinte fojtogató tanácstalanság. Ron arcán látszott, hogy legszívesebben ordítana dühében, akárcsak Harry az álmaiban. Hermione a levelet szorongatta, újra és újra olvasta a sorokat, mintha el lenne rejtve köztük bármilyen rejtett utasítás, bármilyen segítség, egy kibúvó… de nem volt semmi ilyesmi. Az igazság ott állt feketén-fehéren. Dumbledore pont a Főnix Rend árulóját avatta be legrejtegetettebb titkaiba… Akárcsak Harry szülei és Sirius. Ők is a józanészre hallgatva döntöttek Peter Pettigrew mellett, az áruló mellett…
Csakhogy a Féregfarkként is ismert férfi és Piton árulása közt volt egy lényeges különbség, amit Harry nagyon is tisztán látott: míg Pettigrew árulása a nagyúr bukását is okozta egyszerre, addig Pitoné inkább a győzelmét segíti elő…

Hermione összegyűrte a levelet, s ez magához térítette Harryt a révületéből. Tudta, hogy ennek a titoknak csak ők hárman vannak a birtokában az egész Főnix Rendjéből, csak ők tudják, mennyire válságos a helyzetük. A többi auror mit sem sejt erről… Így nekik kell cselekedni, immár az új információk birtokában. S Harry azt is tudta, hogy barátai tőle várnak útmutatást. Ennek eleget kell tennie. Ez az ő feladata:
- Figyeljetek… tudom, ez most elég rossz hír…
- Hah, enyhén fogalmazol… - horkantott fel Ron.
- …de akkor is muszáj megtalálnunk Voldemort horcruxait, ha tudja is, hogy keressük. Ha… ha elpusztítjuk őket, esélyünk lesz szembe szállni vele…
- Harry, ez reménytelen… - szólt közbe Hermione. – Ha Voldemort tudja, hogy el akarjuk pusztítani a horcruxokat, akkor lehet, hogy máris csinált még többet és elrejtette őket máshová… vagy…
- Nem, nem! Ez egyáltalán nem biztos Hermione! – tiltakozott Harry, és vett egy mély levegőt, hogy előadja teóriáját, amin az elmúlt napokban gondolkodott: - Ha Voldemort fel is készült ellenünk, végtelen számú horcruxot nem csinálhat! Ahogy én kivettem Dumbledore szavaiból, minden egyes lélek-darabolásnál elveszít valamit… valamit a saját személyiségéből. Elsőnek a szeretet érzését áldozta fel, mert azt már korábban se tartotta fontosnak… Ezért is volt neki fájdalmas, mikor korábban hozzámért, vagy mikor megpróbált megszállni. Az elvesztett érzések, melyek nekem megvoltak, égették a testét, mintha szét akarnák feszíteni, akár egy ék…

Mindig elveszített valamennyit, de szerintem egy idő után már nem darabolhatja tovább saját magát, mert olyasmit is elveszítene, amire szüksége van… A szeme… a szeme bevérzett és elvörösödött. Tudod, hogy tartja a mondás, a szem a lélek tükre… És a lelke sérült. Súlyosan sérült… Ha tovább darabolná, csak ártana magának. Ezért sokkal több horcruxot nem fog csinálni, maximum egy-kettőt.
Hermione és Ron elgondolkodva ráncolta a homlokát, úgy tűnt, ez meggyőzte őket.
- Igen… azt hiszem, igazad lehet… - motyogta Hermione. – De akkor nagyon óvatosnak kell lennünk, ha a horcruxokat keressük, mert Voldemort számít ránk és lehet, hogy halálfalók fognak várni minket.
- Ezek szerint, még mindig jönni akarsz? – kérdezte Harry és felvette a földről Dumbledore többszörösen összegyűrt levelét.
- Hát persze, hogy jönni akarok, már egyszer elmondtam! – fortyant fel a lány, s ezzel sikerült mosolyt csalnia mind Harry, mind Ron arcára.
- És te Ron? – tette fel Harry a fölösleges kérdést.
- Akkor se maradnék itthon, ha az Imperius-átokkal kényszerítenél! Veled megyek – szögezte le Ron.
Harry és vörös hajú barátja egymásra vigyorogtak, majd mikor kezdtek hozzálátni a pakolásnak, elismeréssel adóztak Hermione varázstudományának, aki egyetlen pálcaintéssel a helyére röptette Harry pulóvereit, talárjait és zoknijait.

*

Harry tizenhetedik születésnapja, s élete második születésnapi vacsorája igazi álom volt a fiúnak. Mrs Weasley sütött egy ínycsiklandozóan finom hátszínből és petrezselymes burgonyából álló vacsorát, amit egy nagy dobos torta koronázott meg, tizenhét égő gyertyával, melyek Fred és George varázsvicc boltjából származtak, és hangosan énekelték a születésnapi köszöntőt.
A vacsorán jelen volt a Weasley család összes tagja, Bill és Percy kivételével. Bill Franciaországban tartózkodott, ahol jövőbeli anyósával, apósával és a Delacour rokonsággal ismerkedett; valamint Percy, aki ki tudja hol volt éppen.
Ez persze nem szegte kedvét a Weasley családnak, sem a többi vendégnek, Lupinnak és Tonksnak, akik kézen fogva érkeztek meg az esti félhomályban és igencsak boldognak tűntek.
- Boldog szülinapot! – harsogta mindenki, mikor Harry elfújta a gyertyákat és felvágta a tortát.

Az ízletes vacsora elfogyasztása után Harry úgy érezte magát, mint egy jól lakott oroszlán, aki egymaga elfogyasztott egy egész antilopot. Az ajándékok sem várattak sokáig magukra, Ron rögtön a kezébe nyomott egy borzalmasan becsomagolt valamit, amiről Harry letépkedve a papírt, megállapította, hogy egy üveg tizenkét éves Ogden-féle Lángnyelv-whisky.
Ginny mosolyogva átnyújtott neki doboz Mindenízű Drazsét, de mikor Harry átvette az ajándékot, a lány észrevétlenül rákacsintott. Harrynek nem volt lehetősége elgondolkodni a gesztus jelentésén, mert a többiek rögtön elhalmozták jókívánságaikkal.
- Harry! – csapott Fred a fiú vállára. – Most már te is „nagyfiú” vagy, ahogy anya szokta mondani. Mi lenne, ha megbontanánk azt az üveg whisky-t?
- Nem fogjátok itt részegre inni magatokat, fiatalember! – figyelmeztette Mrs Weasley a fiát.
Hermione ajándéka egy pár gyönyörű, fekete varázs-csizma volt, ami elnyomta viselője lépteinek hangját – Harry ezt igen hasznosnak találta, s azon nyomban eldöntötte, hogy ha útra kel, ez lesz a lábán.

Charlie-tól, Mr és Mrs Weasley-től egy-egy nagy csomag édességet kapott, Lupintól és Tonkstól egy ezüst, mágikus iránytűt, mely mindig megmutatja bármilyen városnak a pontos irányát, Fred és George ajándéka, pedig egy Feneketlen Zsák volt, melybe bármekkora tárgyat is gyömöszöl az ember, a zsák mérete és pehelykönnyű súlya változatlan marad.
Az ajándékozás után mindenki valami kellemes elfoglaltságot keresett magának – olvasgattak, a Varázsszem Rádió adását hallgatták, vagy, mint Ron és Charlie, sakkozni készültek.
- Ginny, drága, egyszem húgom! – vigyorgott George, amint leült a lány mellé a kanapéra. – Hogy is van ez, mondd csak? Anyától hallom, hogy annak a Dean Thomas nevű fiúnak is kitetted a szűrét. Sőt, azt csiripelik a madarak, hogy utána egy hónap alatt valaki más is „áldozatul esett”…
- Ha olyan jól informált vagy, minek kérdezősködsz? – csattant fel Ginny dühösen.
- Mert jobb szeretném a te szádból hallani az igazi okát ennek a gyakori váltogatásnak, ahelyett, hogy a pletykákra hallgatnék. Így fenntartom a lehetőséget, hogy megmagyarázd…
- Mit? – Ginny már paprikavörös volt és felpattant a kanapéról. – Mit kéne neked megmagyaráznom? Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok és kivel, ezt már Ronnak is elmondtam tavaly!
- Én egy szót se szóltam most… - szólt közbe védekezően Ron, aki a sakktáblát állította fel az étkezőasztalon.
- Igazad van, semmi közöm hozzá – mondta George tőle szokatlanul komoly arccal. – Csak sajnálom azokat a szegény szerencsétlen fiúkat, akikkel…

PAFF! Ginny pofon vágta a bátyját, majd felrohant az emeletre és becsapta maga mögött az ajtót.
Harry is egyre kínosabban érezte magát, nem tudta, a jelenlévők közül hányan tudják, ki az a harmadik fiú.
George még egy darabig meglepődve bámult maga elé, aztán legurított egy pohár sütőtök levet.
- Tényleg semmi közöd hozzá, Fred… - törte meg a csendet Ron.
- George vagyok.
- Az mindegy – torkollta le az öccse. – Tavaly én is összevesztem vele, mert én se tudtam, mi a valódi oka, hogy faképnél hagyta két barátját is…
- Hármat, egy hónap alatt…
Ron erre nem szólt semmit, csak váltott egy pillantást előbb Harryvel, aztán Hermionéval, majd halványan elmosolyodott és folytatta a sakkbábuk felállítását.
Tíz körül a társaság lassan elcsendesedett, Mr Weasley minisztériumi jelentéseket olvasgatott – ez egyre többször fordult elő a háború kitörése óta. Olyan sok munka nehezedett a minisztériumi tisztségviselők nyakára, hogy a túlóra már nem volt elég az ügyosztályok hatékony működéséhez. Mrs Weasley és Hermione mosogattak – az asszony ragaszkodott hozzá, hogy megtanítsa a lánynak a konyhai munka minden csínját-bínját, s most épp egy hatékony edénytörlő bűbájt tanított neki, amivel munkára bírhatja a törlőkendőket, zsírkaparókat és súrolókat.

Lupin és Tonks a vacsora után elbúcsúztak és távoztak, őket követte Fred és George, akiknek az üzletük fölött volt egy kis lakásuk, és ott aludtak. Ron és Charlie sakkpartit játszottak, melynek során az idősebb Weasley fiú fogcsikorgatva próbált védekezni öccse hatékony támadásai ellen – nem sok sikerrel. Harry egy darabig figyelte őket, s mikor már Ron sorban a harmadik játszmát nyerte, látványosan ásítva elbúcsúzott mindenkitől, az Esti Prófétával a kezében felmászott az emeletre és a szobába lépve kitárta az ablakot. A fogyó hold fénye halványan bevilágított, keskeny fénycsíkot vetítve a szobába, megnyújtva a bútorok árnyékait. Harry beleszimatolt a levegőbe és mélyen beszívta a csodás virágillatot, mely megtöltötte a tüdejét, szívét, lelkét. Fáradt szemmel az ablakpárkánynak támaszkodva, pálcája fényénél olvasgatni kezdte az újságot.

Szinte minden cikk a Sötét Nagyúrról, illetve a Minisztérium intézkedéseiről szólt, külön vizsgálóbizottságot alakítottak, hogy kiderítsék, ki dolgozik Voldemortnak és ki nem. Megszaporodtak a rejtélyes eltűnések, halálesetek, kviblik és mugli származású varázslók elleni merényletek, és több városban kezd eluralkodni a pánikhangulat.
Volt azonban egy cikk, ami nem a folyó háborúról szólt, hanem valami egészen másról:

Koboldzavargások

Anglia szerte egyre több furcsa jelenség borzolja a kedélyeket. Nem csak a Sötét Nagyúr visszatérése folytán szaporodó pletykák terjednek, hanem egy régi-új problémáról is hallani szóbeszédeket. Nevezetesen a koboldlázadásokról.
Mindenki hallott már a 17. századi véres Kobold háborúkról, mikor is rengeteg ártatlan varázslót küldtek a halálba a bányáikat és az aranyukat féltő kelta koboldok.
Mikor Cornelius Caramel, volt Mágiaügyi Miniszter tavaly ilyenkor törvényjavaslatot nyújtott be a Gringotts Kobold- és Varázslóbank minisztériumi ellenőrzés alá vonásáról, a kobold népesség körében erősödni kezdett a Minisztérium és varázsló ellenes érzület. Lapunk szerkesztősége megkérdezett néhány varázsló-polgárt, akik nagyobb számú kobold népesség közelében élnek, hogy tartanak-e a lázadásoktól.

„Nem hinném, hogy a Minisztérium hozzáállása helyénvaló. Most, hogy maguknak akarják a Gringotts-ot meg az Oldham-i bányákat, feléledtek a régi, radikális koboldszervezetek. Mi attól tartunk, hogy újabb lázadások fognak kitörni. A koboldok nem hagyják a bányáikat. És attól félek, hogy ha kell, akkor vért is fognak ontani.” – nyilatkozott egy Belfast külvárosában élő férfi.
Mikor meg akartuk keresni a Minisztériumban az illetékest a kobold-ügyekkel kapcsolatban, furcsa problémával kerültünk szembe. Mindenki valaki máshoz küldött minket, de senki nem akart válaszolni a kérdéseinkre. Végül a sajtóosztály vezetője irányított minket Ian Brooks-hoz, aki Varázslény Felügyeleti Bizottság főnöke. Ő elmonta nekünk, hogy tényleg voltak kisebb kihágások, tüntetések, melyeket kezelniük kell, de nem kell tartanunk újabb lázadásoktól. A lakosságot azonban ez nem nyugtatja meg, továbbra is félnek a koboldoktól és a Minisztériumtól várják a megoldást a helyzetre.

„Remek – gondolta Harry – nem elég Voldemort, most még ezek is nekünk esnek!” Dühödten összegyűrte az újságot, megpördült és a sarokba hajította.
Habár annak idején a Mágiatörténet órákat nagyrészt átaludta, arra még emlékezett, hogy a koboldokkal nem érdemes ujjat húzni – erre még Hagrid is figyelmeztette. Igazából ez volt a legelső tanácsa Harrynek, mikor életében először lépett a varázs világba. Ha kitörne egy koboldlázadás, az nagyon súlyos következményekkel járna, a Minisztérium két tűz közé szorulna.

- Na mi van, Charlie megunta a vereség-sorozatot? – kérdezte Harry barátjától, aki ekkor lépett be a sötét szobába.
- Igen. Annyira, hogy felborította a sakktáblát, és elzavarta Ront aludni – a hang, ami válaszolt nem Roné volt, hanem egy csendes leányhang.
- Ginny! – ocsúdott fel Harry. – Azt hittem, Ron az, nem láttam az arcod…
Ginny kilépett az árnyékból és mosolyogva Harryhez ment, karjait annak nyaka köré kulcsolta és hosszan megcsókolta a fiút.
- Boldog születésnapot! – suttogta Harry fülébe, aki azt hitte, menten kiugrik a szíve, olyan hevesen vert.
- Köszönöm… - sóhajtotta boldogan a fiú. – De… azt mondtad Ron aludni ment? Akkor hol van most…?
Ginny halkan elnevette magát.
- Nos, Ron lefekvés előtt még Hermionéhoz ment esti puszit adni… - mondta kajánul Ginny. – Én meg bezártam őket…
- Tényleg? – vigyorgott Harry. – De Hermione úgyis kinyitja.
- Varázslattal zártam be. Rajtam kívül ki nem nyitja más… Úgyhogy senki nem zavar meg…
Ginny ismét megcsókolta a fiút, ujjaival beletúrt annak kócos, fekete hajába.

Harry ekkor érezte, hogy valami kemény tárgy nyomódik a nyakának – elhúzódott a lánytól és lenézett. A medál volt az, melyet előző nap küldött neki Siporral, az a pici arany ékszer, melybe Harry varázslattal az egyetlen szimbólumot véste, amiről rá lehet ismerni: a villám alakú sebhelyet. Amiről Ginnynek mindig ő juthat eszébe.
- Megkaptam az üzeneted… - mondta a lány, mikor látta, hogy Harry a medaliont nézi. – Nagyon szép, és köszönöm, hogy enyhítetted vele a magányomat… Hadd adjak most én is valamit neked! Valamit, amivel talán segíthetek… - Ginny Harry füléhez hajolva suttogta bele a szavakat, melyektől a fiúnak egyszerre a bizsergető hideg és a perzselő forróság hullámai járták át a testét.

- Az én ajándékom nem egy tárgy, nem is köszöntő, vagy bármi… mert tudom, hogy semmi ilyesmivel nem tudnám kimutatni az irántad való szeretetemet… Az ajándékom csupán egy ígéret – Ginny még szorosabbra fonta az ölelést, s most Harry és ő érezték egymás szívdobogását, minden egyes lélegzetvételt, sőt, egymás gondolatait is úgy érezték, mintha a sajátjuk lenne.
- Ígérem neked, hogy várni fogok rád. Akármeddig, bármilyen hosszú ideig… Ha harminc évig is tart legyőznöd Voldemortot, én harminc évig várok rád.

Tudom, hogy ez az, amire vágytál, Harry, ezért küldted a medált is, hogy kérjed, még várjak rád. Tudnod kell, hogy soha nem akartam mást engedni a szívembe, csak téged. Annak ellenére, hogy megegyeztünk, nem találkozunk többet, nem kell teljesen elszakadnunk egymástól… Nem szabad, mert csak magunknak ártanánk vele.
Harry egy szót sem bírt kinyögni – ennél szebb ajándékot el sem tudott képzelni. Ennek az ajándéknak az értéke felbecsülhetetlen volt, mert egy igazi, boldog jövő reményét adta neki. Egy olyan célt, amiért érdemes harcolni, olyasmit, amire várhat az után is, hogy legyőzi Voldemortot. Egy olyan ajándék, ami biztosítja, hogy a jóslat beteljesítése után is lesz értelme, célja az életének, és ez a cél Ginny lesz.

Hosszú percekig álltak így összeölelkezve, míg mindkettőjükön úrrá lett az álmosság. Harry kérdőn nézett Ginnyre, aki álmos szemekkel pislogott vissza rá, de azon nyomban elmosolyodott, mikor megértette, mire gondol a fiú. „Na igen… Ron be van zárva Hermionéhoz. A többi szoba is foglalt… kénytelen vagy itt aludni!”
Bemásztak az ágyba, a takaró alá, Harry Ginny mögé, és magához ölelte a lányt. Ez a kellemes szorítás, a puha bőr érintése, a lágy virág-illat, és a tudat, hogy itt van vele az, akire mindig számíthat, segített Harrynek ellazulni, és pár percen belül már el is aludt.