Guren no mamori

1.

Egy ifjú határozott léptekkel haladt a palota folyosóján. A szolgálók rosszallóan néztek utána, hisz majd’ felborította őket a szemtelen suhanc. Őt azonban ez nem érdekelte. Mikor megérkezett a cél elé, mindenféle kopogtatás nélkül benyitott az ajtón.
- Ryou?! Mégis… - akart volna rápirítani a szobában álldogáló leány az ifjúra.
- Gyere! –Ryou hangja szinte parancsoló volt, s közben kezét a lány felé nyújtotta.
- Apa azt mondta, nem mehetek el innen… veszélyes. –ellenkezett Hime és leült az ablak előtti székre. Tekintete megakadt a nagy, öreg fán, amely hatalmas termete miatt kitűnt a többi közül. Nem akármilyen fa, hisz amióta a királyság létezik, ő áll őrt a palota előtt. A ragyogó nap fényében a friss zöld levelek szinte csillogtak. Egy kis kövérkés bárányfelhő úszott el mellette az égen. De amíg a táj idilli képet mutatott, a palotában vihar készült...
- De nem maradhatsz itt örökké! –kérlelte Ryou. Odalépett a székhez és féltérdre ereszkedett a lány mellett.
- Igen… tudom. De hogyan? Hogyan győzzem meg? –s a fáról újra Ryou- ra függesztette tekintetét a leány.
- Sehogy… - a fiú a szék karfájának erezetét kezdte erősen tanulmányozni.
- Akkor mégis mit tegyek?

- Gyere velem! –kapta fel a fejét Ryou. Tekintetével akár tüzet is lehetett volna gyújtani.
- El akarsz menni? –kérdezte Hime megdöbbenve, mert nem akart hinni a fülének.
- Nem maradhatok tovább. Azt mondták, vissza kell térnem. –felelt Ryou és felkelt a lány széke mellől.
- Miért?
- Mert… - de nem nagyon akaródzott neki felelni.
- El akarsz menni, ugye... ? –kérdezte Hime csalódottan. –Biztosan, hisz minek is maradnál…?
- NEM!… Nem… dehogy… ne mondj ilyet! –vágott közbe Ryou. Fel- alájárkált, végül a szoba másik végében megállapodott.
- Akkor maradj!
- Nem lehet.
- Értem.
- Látod?! Ez a baj! –csattant fel Ryou.
- Hogyan?
- Mindenben olyan könnyen beletörődsz! Éld végre a saját életed! Mindig azt teszed, amit mások mondanak! Amit az APÁD mond…
- Mégis mit tehetnék?! Nekem kötelességem van!
- Mint mindenkinek! De örök életedben itt akarsz maradni? Bezárva, akár egy kismadár a kalitkában. Borzalmas sors, különösen neked…
- Különösen nekem?
- Igen. Kérlek, tarts velem. Várni foglak ma este az öreg fánál, a patak partján, amikor az Oukan virág kinyit.

- De… mi lesz utána… ha én…? –felkelt székéből Hime és arra fordult, ahol Ryou állt, de hűlt helyét találta már csak.
- Nem szeretem, amikor ezt csinálja. –visszaült székébe, s közben nagyot sóhajtott.
Hime egész délután csak nyugtalanul járkált szobájában. Érthető, hisz nehéz döntést kell meghoznia. Egyfelől ott van az egész családja, akiket szeret, és azok számítanak rá, mert ő az egyetlen örököse a királyságnak. Másfelől ott a szerelme, aki vár rá.
- Mit tegyek? Nekem kötelességem van… nem mehetek el. –újra a székébe roskadt és keservesen sírt. –Ryou… - suttogta, de senki sem felelt.
Lassan vörösleni kezdett az ég alja. A tűzszínű Oukan virág szirmot bontott és az illata elárasztotta a palota minden zegét- zugát. Hime a székében ült és az öreg fát bámulta. Szívében világfájdalom, de a kötelesség az első. Nem is ez fájt neki, hanem az, hogy szerelme gyengeségnek tartja döntését, ez egészen bizonyos. Elmosolyodott kínjában, amikor erre gondolt.
- Most biztos azt gondolja, gyenge vagyok és semmire sem jó. Nincs elég bátorságom. –és ismét hatalmasat sóhajtott. Ha az ember a bánatát a lélegzetével együtt ki tudná sóhajtani, mennyi- mennyi bánat szálldosna a széllel. Eltakarná az eget. Micsoda szerencse, hogy nem tud az ember ilyet. Persze, magyarázd ezt meg annak, aki így szeretne megszabadulni fájdalmától.
Miközben gondolatai cikáztak, feljött a Hold. Megmutatta kecses sarló alakját, melyet sejtelmesen el- eltakart egy- egy kósza felhő. Lágy langy szellő lengedezett, simogatta Hime bánatos arcát. A Nap már teljesen eltűnt a látóhatárról és vöröse is feloszlott. Az Oukan virágok újra összezárták szirmaikat. A szél is hűvösebb lett. Hime becsukta ablakát és lefekvéshez készült. Ezüst haját fésülte, s közben le- legörgült liliomarcán egy- egy kristály könnycsepp. Végül mégis alvásra szánta magát, és lassan álomba szenderült.


2.

Másnap, mikor kinyitotta szemét, azzal a kellemetlen, rossz érzéssel ébredt, mint mikor rosszat álmodik az ember. A legborzasztóbb dolgok egyike, amikor a valóság rosszabb, mint egy rémálom. Amikor inkább az álmodban maradnál, minthogy felkelj, és tedd a dolgod, éld az életed. De ő még csak nem is álmodott, ha álmodott is, már nem emlékezett rá. Felkelt és kitárta ablakát. A szél még mindig hűvös volt, pedig a Nap kerek korongja egészen látszott már. Halkan dúdolni kezdett. Felöltözött és elindult a palota hosszú, gazdagon díszített folyosóján. Azon a falon, ahová a nap minden szakában esik egy kis napfény, egy csodaszép freskó volt a hatalmas öreg fáról. Nagyon régi alkotás. Azt mondják, ez akkor készült, amikor a palota, de a művész, aki készítette, az akkori király életére tört, s ezért megölték. Arra viszont, hogy hová temették, senki sem emlékszik, ahogy arra sem, mi lett a fiával, mert volt neki egy fia. Dehát ki is emlékezne erre, hisz több mint 500 éve ennek.
- Ryou milyen sokat nézegette. –Hime belefeledkezett a képbe. - Valóban nagyon szép. Kíváncsi lennék, miért akarta megölni az az ember az uralkodót, aki ilyen gyönyörűt tudott alkotni… - töprengett, és tovább ment az udvar felé. Épp csak kitette a lábát a puha zöld fűre már rohant is elé a testőrparancsnok.
- Hercegnő! Azonnal térjen vissza a szobájába! Veszélyes idekinn!
- De Oyaji…
- Hercegnő, kérem! –azzal visszataszította a palotába és rázárta az ajtót.
- Nem értem, mi folyik itt… OYAJI! NYISSA KI!!! AZONNAL NYISSA KI AZ AJTÓT! –üvöltötte kétségbeesve Hime. De senki sem felelt, csak a tompa, távolodó lépteket hallotta.
- Most mi lesz? Miért történik mindez? Ryou ezért akart elvinni? Miért is nem tartottam vele… - Hime sarkon fordult és rohanni kezdett a szobája felé. Amikor a régi freskó mellett haladt el, mintha a nevét hallotta volna.
- Hiiiimeeee…

Megtorpant és hátra nézett, de semmit sem látott, így tovább sietett. Amikor megérkezett, szinte feltépte szobája ajtaját. Az ablakhoz rohant, s kinézett.
A Nap fényesen ragyogott, a bárányfelhők most is békésen kószáltak az égen, csak úgy, mint máskor. Nem is az ég felől érkezik a veszély, sokkal inkább a földön. Messze a látóhatár teljes széltében valami feketeség közelített lassan, de határozottan.
- Mi lehet ez? –tűnődött Hime. Megpillantotta az egyik befelé igyekvő szolgálót. –Mondd, mi történik itt? –kiáltott az ablakból.
- Jaj, kisasszony! Ryou úrfi vonul az ország ellen a seregeivel! –hadarta a rémült lány, s már rohant is a palotába.
Hime nem akart hinni a fülének. Éppen Ryou vonulna az ország ellen? De hát miért, mégis mi oka lenne rá?
- Ezért akart magával vinni? De… - töprengett. Majd kirohant szobájából egyenesen az apja szobájához, de őt nem találta, így az édesanyját kereste meg.
- Anya! Mi folyik itt? –faggatta lihegve. Az édesanyja épp aggódva figyelte a közeledő sereget, amely már egészen kibontakozott, s amíg a szem ellátott, tartott. Lánya váratlan betoppanására, zaklatott hangjára kicsit megrezzent. Megfordult, majd intett Himének, hogy jöjjön beljebb. Aggódó arckifejezése nem enyhült. Visszament az ablakhoz, és tovább kémlelte a sereget ragyogó kék szemeivel.

- Anya… Kérlek, mondd el, mi folyik itt? Ryou… - de anyja közbevágott.
- Ne ejtsd ki többé a nevét ebben a házban!
- De hát... Miért? Mondd el, kérlek, mi történt? –kérlelte tovább.
- Gyermek vagy még, nem kell tudnod. –felelte a királyné hidegen.
- Hogy lennék gyermek? –erősködött Hime. –Hiszen tizen… - de nem fejezhette be, mert az egyik katonatiszt kopogtatott az ajtón, s Kisaki királyné engedélyével belépett.
- Királyné! –azzal meghajolt. Mikor újból felegyenesedett, s Kisaki látta milyen baljós a tekintete, rákérdezett:
- Csak nem?!
- De igen, attól tartok… - de a tiszt nem folytatta tovább. Engedélyt kapott a távozásra, meghajolt, majd távozott.
- Anya…? –Himének fogalma sem volt mi zajlik körülötte. –Kérlek, magyarázd el végre, mi folyik itt!
- Valóban tudni akarod? –s olyan szúrósan nézett lányára, hogy az valósággal megrémült anyjától.
- Igen… - hebegte.
- Akkor tudd meg, Ryou megölte apádat! –Hime nem akart hinni a fülének. A döbbenettől sem szólni, sem mozdulni nem bírt. - Most pedig hagyj magamra!
Hime lassan hátra lépett, majd sarkon fordult és elment. Fel nem foghatta, Ryou hogyan tehetett ilyet.


3.

- Nem, nem! Biztosan tévedés! Ő nem tenne ilyet, tudom. Jaj, Apám! –hajtogatta. Hime csak bolyongott, nem is figyelte, merre megy, hová tart. A hatalmas palota kész útvesztőnek tűnhet, de a hercegnő ismerte minden részét, s még gondolataiba feledkezve is félig- meddig tudta merre megy. Hosszas téblábolása az öreg fa freskójánál ért véget. Amikor megérkezett a kép elé, úgy érezte, mintha álomból ébredt volna. Arra sem emlékezett, merre járt ez idáig. Hime a képről a padlóra ejtette tekintetét, s a földre rogyott. Arcát két tenyerébe temette és zokogni kezdett.
- Apa! Mi történt? Nem értem. Hogyan? Hogyan? Ryou…
- Hiiiimeeee… - szólt az a furcsa hang újra, amit reggel is hallott. –Hiiiimeeee… - most már egyre erősebben. Szegény lány, azt hitte, megtébolyult, hisz nem volt senki sem a közelben, azaz csupán nem látott senkit sem.
- Ki szól? –kérdezte tétován. Szétnézett, de ahogy eddig, most sem látott senkit.
- Hime… itt. –felelt a hang.
- Hogy? –a hercegnő a képre nézett, de a meglepetéstől szinte hátraesett. –Ki vagy te? Mit akarsz tőlem? –kérdezte rémülten. A fa freskójából egy alak lépett elő lassan. Halvány, áttetsző szellem állt előtte, de nem akármilyen. A kezét nyújtotta Himének, azonban ő vonakodott elfogadni.

- Szellem vagy, ugye? Akkor úgy sem tudsz… - mondta suttogva, elbicsakló hangon.
- Próbáld csak meg! –erősködött a kedves kísértet. Hime lassan kicsi, törékeny kezét a szellem tenyerébe engedte. Mikor hozzá ért, váratlanul összezárta markát és egy mozdulattal felemelte Himét a földről. A leány rettenetesen megrémült, de nem sokára tudatosult benne, hogy semmi rossz nem történt. A szellem rámosolyodott, karon fogta, és elindult vele. Lassanként egyre láthatóbbá vált alakja. Teljesen úgy nézett ki, mintha Ryou lenne csak tíz- húsz évvel idősebb. Hime teljesen megfeledkezett magáról, és szinte bámulta a kedves férfit. Az kicsit zavarba is jött tőle, és így szólt:
- Hime kisasszony, kérem, ne bámuljon így… zavarba hoz! –és nevetett, így palástolva, hogy valójában mennyire ideges, hogy ha csak a Ryouhoz való hasonlósága miatt is, de felkeltette a hercegnő érdeklődését. Hime pedig azért lett ideges, mert ennyire elfeledkezett magáról, és ilyen illetlenül viselkedett. „Ráadásul vagy húsz évvel idősebb… hogyan lehettem ilyen ostoba…” –gondolta magában, s lesütötte szemét.
- Ne haragudjon, kisasszony… nem akartam megbántani. –szólalt meg kis idő múlva a szellem, de Hime nem felelt, csak görcsösen nézett maga elé. A szellem csak elmosolyodott, s végre meg is érkeztek oda, ahová indultak. Hime még mindig nem mert felnézni, és az is csak pár másodperccel később tudatosult benne, hogy megálltak. Akkor reflexből felkapta fejét, de a meglepetése nagyobb volt zavaránál.

- Mi ez? –kérdezte, s a szellemre nézett, de abban a percben el is pirult. Annyira hasonlított Ryoura az idegen, hogy az hihetetlen. Végül csak kibökte, ami az egész út alatt foglalkoztatta: - Kicsoda ön, szellem?
- Ugyan, kisasszony! Ne magázzon! Én csak egy szellem vagyok. –és elmosolyodott.
- De mégis! Kicsoda…? –faggatózott volna.
- Elmondom, ne aggódjon, de fontosabb most, hogy hol is vagyunk. –Hime szétnézett, s meglepve vette észre, hogy sejtése sincs, hol vannak.
- Mi ez a hely? –kérdezte nyugtalanul.
- Ne féljen! A palotában vagyunk még mindig. Biztonságos. Jól sejtem, hogy ezt a helyet nem mutatták meg Önnek? –kérdezte a szellem.
- Igen… - suttogta Hime.
- Van sejtése, mi van itt? –faggatta az tovább.
- Nincs. –motyogta egyre halkabban a lány. A szellem újra átkarolta, de ezúttal a derekát és még mielőtt zavarba jöhetett volna, már suhantak is, ugyanis az ajtó, ami előtt álltak, váratlanul kitárult, s teljesen olyan érzése támadt Himének, mintha valami húzná befelé őket. Kétségbeesésében szeretett volna kapálózni és sikítani, de a szellem nem engedte. Erősen fogta, és magához szorította, nehogy véletlenül elszakadjanak. A szellem jól ismerte ezt a helyet. Biztonságos... Igen az, ha van, aki ismeri. Aki nem, örök életén keresztül is bolyonghat itt, sosem talál ki.

Hime az orra hegyéig sem látott a vaksötétben, viszont a szellem biztos léptekkel vezette őt. Csodálkozott, mennyire tudja a járást erre felé. Meg is akarta kérdezni, de egyelőre jobbnak látta egy szót sem szólni, nehogy valami bajt okozzon. Lassan hozzászokott a szeme a nagy sötétséghez és alakokat vélt felfedezni. Először azt gondolta, a képzelete játszadozik vele, de mégsem. Furcsábbnál furcsább kísérteties alakok suhantak el mellettük. Hime sokszor behunyta a szemét, mert azt hitte egy- egy nekimegy, de még sem.


4.

Hírtelen egy kék színű fény tűnt fel a szemük előtt. A szellem megszólalt:
- Lassan közeledünk. –azzal elengedte a hercegnő derekát, és kézen fogta. A kék fény egyre erősebb lett és nem sokára kibontakozott a semmi közepén egy hatalmas, díszes kapu. A szellem mellmagasságban kinyújtotta a kezét tenyérrel a kapu felé, mire az kitárult, lassan, recsegve, nehézkesen.
A kapun túl hatalmas zöld mező tárult eléjük, de az égen sötétszürke, fekete felhők gyülekeztek és távolról morajlott is. Távolról a palota körvonalai látszódtak, de kicsit másabb volt, mint amit Hime már jól ismert és megszokott.
- Szellem, hogy kerültünk ide…? –de mire észbekapott, kedves kísérője eltűnt. –Jaj, Istenem! Hová lett, Szellem? Kérem, jöjjön elő! –nézett jobbra, nézett balra, de a Szellemet sehol sem találta. - Jaj… most mit tegyek? –nem volt más hátra, elindult a palota felé. Meglepve vette észre, hogy a nagy, öreg fa helyén egy fiatal, szépszál, de nem túl magas fácska áll.
- Csak nem? –töprengett. –Ez a nagy öreg fa lenne? Akkor én most… a múltban vagyok?
A vihar azonban gyorsan közeledett. Villámok cikáztak az égen és hangosan dörgött. Hime futni kezdett a palota felé, közben eleredt az eső. Azt hitte, megázik, de döbbenten vette észre, hogy nem érik a cseppek a testét. Megtorpant. A tenyerét az ég felé fordította és csak bámulta. A cseppek keresztül estek rajta. De nem töprenghetett sokáig ezen, ugyanis ismerős közeledett felé.
- Szellem! Szellem, de jó hogy végre látom… - de az nem csak, hogy észre sem vette, de szó szerint keresztül ment rajta. Messziről, a háta mögül kiáltást hallott.
- Ryoku! Erre! Siess! –hangzott a sürgető szó. –Vigyázz! Lőnek! –figyelmeztetett. Hime megfordult és egy másik fiatal férfit látott, aki nagyon emlékeztette valakire, azonban hírtelen nem jutott eszébe, kire is, de érezte, hogy olyan, akit szeret. A két férfi elrohant. Hime azon töprengett, merre menjen. A Szellemet kövesse, vagy inkább a palotába menjen? Mi is lenne a legjobb? De mire észbekapott már a két alak eltűnt, így végül a palota felé vette útját.


5.

Amint elindult egy sötét alakra lett figyelmes. Fekete ruhában és maszkban volt, nem látni az arcát. A vihar eközben egyre tombolt, és akárhogy is szellem ő itt, mégis félt, s inkább bement. Ajtónyitással nem kellett fáradnia, ez a szellemtest előnye.
A palotában nagy sötétség uralkodott. Ez nagyon szokatlan volt Hime számára, de azért továbbment. Lassan egyesével szedte a lépcsőket. Félt, maga sem tudta, mitől.
- Jaj… Bárcsak a Szellemmel, azaz Ryokuval tartottam volna… - sóhajtott. Lassan felért az első szintre. Félve szétnézett. Tudta, hogy ez az ő palotájuk, azt is látta, pont olyan az elrendezése, mint az ő idejében, de annyira más volt minden, hogy teljes mértékben idegennek érezte magát. Hírtelen azonban egy ismerős alakra lett figyelmes. A folyosó legvégén az anyját pillantotta meg, amint a viharban gyönyörködik. Himének valósággal vidámság költözött a szívébe, amikor végre megpillantott egy kedves arcot. Odarohant hozzá:
- Anya! Anya! –persze az nem hallotta. –Jaj! Ez nem lehet igaz! Elfelejtettem, hogy itt szellem vagyok. –és nagyot sóhajtott. Ekkor tűnt fel neki, mit is néz az anyjához olyannyira hasonlító nő, hiszen természetesen nem ő volt, hanem valamelyik őse. –Nahát… ő is a vihart bámulja. Sosem szerettem a vihart és nem is értem, hogy lehet? –töprengett. Miközben ezen tűnődött, nesztelenül mögéjük lopózott egy számára teljesen ismeretlen férfi. Hime rettenetesen megijedt. A hercegnő az anyja mögött állt és az az ember, pedig keresztül nyúlt rajta. Érzésnek is borzasztó. Mindamellett bosszantó az a tudat, hogy őt senki nem veszi észre. Hime ettől hátratántorodott. Az viszont egyenesen vérlázító volt számára, hogy az anyjára oly nagyon hasonlító asszony ezzel az ismeretlen, és Hime számára rendkívül unszimpatikus alakkal vadul csókolózni kezdett (, mintha ott se volna)! () A férfi egy általa üresnek vélt szobába vonta a nőt.
Himét nagyon felkavarták a látottak, az egyetlen gondolata csak az volt, „el innen!”

- Mi a fene folyik itt?! –motyogta, miközben rohant le a lépcsőn. Észre sem vette, milyen hamar leért. Fékezni akart, nehogy nekimenjen az ajtónak, de nem sikerült, így a karjait az arca elé tartotta, nehogy megüsse magát, de csak arra lett figyelmes, hogy kint is van.
- Hát persze… szellem vagyok. - motyogta keservesen.
Zuhogó esőben állt a palota előtt. A vihar hamar lecsendesült, csak egy nyári zivatar, nem komoly, mégis az ember lelkében nagy károkat tud okozni.
- Most mi legyen? Meg kéne keresni a Szellemet… de hol lehet? –és elindult az erdő felé. - Ő biztos tud segíteni nekem! –már egészen az erdő mélyén járt, mikor eszébe jutott, hogy a Szellem úgysem látja őt, szóval feleslegesen keresi.
- Te jó ég! Akkor hogyan jutok ki innen? –kiáltott fel kétségbeesve Hime. És meglepve vette észre, hogy a hangja visszhangzott kicsit.
- Micsoda? Visszhang? Csak nem…? –végig nézett magán, és kétségbeesve vette tudomásul, lassan láthatóvá válik. –Jaj, ne! Segítsen valaki! Most mit tegyek? –leguggolt (?) ott, ahol állt, akár egy kisgyerek, és majdhogynem sírva fakadt. Hírtelen neszezést hallott, Hime borzasztóan megrémült, ráadásul már nem is láthatatlan, ezért aztán hamar elbújt egy fa mögé.

- Van ott valaki? –szólt az ismeretlen. Hime félelmében majdnem elájult, de nem jött elő, hisz mozdulni sem bírt, csak reszketett. - Hahó! –szólt újra az idegen. Közelebb jött, egészen a lány rejtekfájáig, de végül visszafordult, s elment. Ő viszont csak percekkel később mert megmozdulni. Végül előmerészkedett. Először abba az irányba nézett, amerről az ismeretlen ember jött, majd ismét a háta mögé. Úgy látta, biztonságos, és ismét útnak indult az erdőben. Azonban csak néhány lépést tehetett meg. Észre sem vette, hogy amíg bujdokolt sem tévesztette őt valaki szem elől, mert volt, aki már szellemként is látta, s követte őt. A sötét alak hangtalanul közelített felé, a háta mögül, hogy a lehető legváratlanabbul csaphasson le rá. Sötét szándék vezérelte. Karjait lassan, óvatosan a lány felé nyújtotta. Már majdnem elérte, amikor hírtelen lövés dördült. Hime szíve megállt, de csak egy másodpercre. A fekete ruhás volt mögötte, akit a palotába menet látott, s az most holtan esett össze. A lány megmenekült, de még mindig nem mert megfordulni. Abban reménykedett, mégsem látják őt, de már egészen körvonalazódott kecses alakja.
- Kicsoda Ön? És mit csinál idekint ilyenkor? –a hercegnő megismerte ezt a hangot.
- APA! –sarkon fordult, és zokogva rohant hozzá, a nyakába ugrott. Erre persze nem számított az ismeretlen alak. Ő ugyanaz a férfi volt, aki elől nemrég Hime elrejtőzött. Akkor viszont a hatalmas félelmétől nem figyelt fel az apja és ennek a férfinek a hangja közötti elképesztő hasonlóságra. De nem csak a hangjuk hasonlított. Az ismeretlen kedves tekintete megszólalásig olyan volt, mint az apjáé.
- Kisasszony! Ön összetéveszt engem valakivel. –mondta mosolyogva. Hime eleresztette a férfi nyakát, s lesütötte szemét. Meghátrált kicsit, kezét maga előtt összekulcsolta, s a fejét ráhajtotta, így teljesen úgy tűnt, mintha össze akarna esni.
- Bocsánat… én csak, szóval… - s egészen elsápadt.
- Kisasszony! Jól érzi magát? –szerencsére időben mozdult, s elkapta a fáradtságtól és a történtek nem éppen idegzetkímélő hatásaitól elájuló lányt.


6.

- Szegényke… vajon mi történhetett vele? –tűnődött, amint ölbe vette, s a rejteke felé vitte, ahol Ryoku már türelmetlenül várta.
- Te cimbora! Ilyet még egyszer ne csinálj! Ki ez a lány? Már azt hittem téged puffantottak le! Most biztos kiküldik az őröket. Ezt a lövést még a palotából is hallhatták… - mérgelődött az.
- Nem fogják kiküldeni őket. –mondta Kenryoku.
- Miért vagy ebben olyan biztos? –kérdezte szemrehányóan Ryoku.
- Mert még nem tudják, mi történt. És mire a nejem rendet tesz, addigra már reggel lesz. Mellesleg, most is biztos azzal az utolsó, mocskos alakkal hentereg. Ha rágondolok, hányingerem lesz. –mondta mérhetetlen undorral.
- És kit utálsz ennyire? A feleséged, vagy a szeretőjét? –kérdezte Ryoku.
- Ne szellemeskedj, öcsém! Ez nem vicc! Mindkettőt gyűlölöm, teljes szívemből a halálukat kívánom! –mondta, de elhallgatott, mert Hime lassan kezdett magához térni:
- Szellem…? –mondta, mert megismerte a hangját. Azok viszont azt hitték, hogy a beszélgetésükből csípett el egy szót, és nem törődtek vele.
- Jól van, kisasszony? –kérdezte, s a karjából letette a lányt a maga vackába. Eddig mindvégig a karjában volt, mert olyannyira könnyű, hogy fel sem tűnt neki. Érzelmei heve amúgy is magával ragadta.

- Tényleg… kicsoda ez a lány? –kérdezte Ryoku. –Egészen hasonlít rád. –állapította meg. –Mi az? Te is csaltad az asszonyt, bátyám? –és nagyot nevetett. Az sem zavarta, hogy testvére nem nevetett vele. Kenryoku viszont aggódva tekintett a Himére, aki lassan kezdte kinyitni szemeit, s ahogy telt az idő egyre inkább vesztett áttetszőségéből.
- Ébredjen! Hall engem? Mi a neve? –próbálta faggatni. A hercegnő azonban még nem tért egészen magához.
- Kenryoku… - szólalt meg újra Ryoku, de hangjában most semmi tréfás szólam nem volt. –Ez a lány tényleg hasonlít rád! Mintha a lányod lenne, csak vagy 10 évvel idősebb…
- Hm… lehet… Apának szólított. –motyogta.
- Hogyan? –döbbent meg Ryoku.