Gimnáziumi gyilkosságok - Hatodik fejezet

Az ősz hűvösen hömpölygött a kisváros utcáin. A falevelek belepték az utcákat, délutánonként mindenki a kertjében gereblyézett, az égő levelek illata pedig befedte a környéket. A kisváros teljesen kiürült. A kollégistákat pánikszerűen elvitték a szülők. Az öt lány kórházba, elvonóra került. Az ott lakó tanulók, pedig csak lézengtek az utcákon. Senki sem örült a gyors iskola végnek.



Farkas tanárurat letartóztatták. Mindent bevallott, csak a gyilkosságokat nem. A nyomozók, pedig csalódottan vették tudomásul, hogy tényleg nem tudják a férfire bizonyítani a haláleseteket. Mocskos egy ügy, csak ennyit tudtak.



A Lukács család csendesen ette a vasárnapi ebédet. Úszott a levegőben a feszültség, mindenki tudta, hogy eljött az ideje annak, hogy megbeszéljék, mi is legyen. Viki, bár ilyen még nem fordult elő, félt, hogy a feje fölött fognak dönteni. Végül Péter törte meg a csendet:

- El kellene mennünk egy nagyobb városba.

Megint csend támadt. Csörögtek a kanalak, ahogy a leves maradékát ették.

- Én nem szeretném – mondta halkan Viki.

- Ha itt maradunk, megint kiesik egy éved. Nem szeretném, ha emiatt lemaradnál.

- Igen, de itt szeretek. Szerintem pát hét múlva úgy is újra indul a tanítás. Farkas tanárurat lesittelték. Nincs már akadálya a dolognak.

- A rendőrök szerint nem ő volt a gyilkos.

Az asszony kezében megállt a villa, amivel a húst osztotta:

- Akkor még fent áll a veszély?

- Senki sem tudja – mondta a férfi, és elgondolkodott.

- Pedig én is szívesebben maradnék. Szeretem a munkámat, és nem kell órákat utaznom, mint Pesten. Az viszont igaz, hogyha felköltöznénk ismét a fővárosba az orvosok, közelebb kerülnének – mondta Csilla.

- Itt vannak a barátaim is – pityeredett el Viki.

- Viszont, én, egyelőre, nem dolgozhatok – morgott az orra alatt Péter.

- Ó, szegénykém, kibírod – simogatta meg a férfi arcát Csilla.

- Eszerint a családi tanács úgy döntött, hogy maradunk – szögezte le a családfő, majd most már felszabadultan esett neki a rántott csirkének.



- Sokat fejlődtél – dicsérte meg a doktornő Vikit. A lány már el tudott menni a kocsijától az ajtóig, és vissza, aztán beleült, és beemelte a műlábakat a lábtartóra.

- Ha jól tudom, most ráérsz, így tudod ezeket a gyakorlatokat csinálni – vett elő a doktornő egy dossziét, és átnyújtotta a lánynak, aki belelapozott egyből.

- Csinálni fogom, de apu nem hagy békén a tanulással – panaszkodott Viki.

- Jól teszi – nevetett a doktornő – jövő héten ismét megnézzük, hogy mit fejlődtél.

Viki kigurult a kocsival, mögötte, pedig az orvos. Péter várakozott oda kint. Időegyeztetés után a lifthez mentek. Péter megnyomta a hívó gombot, de a lift félúton elakadt.

- Most, mi lesz? A lépcsőn nem tudunk lemenni – bosszankodott Viki, mert apja megígérte neki, ha nem végeznek túl soká, elmennek valahová ebédelni.

- Lemegyünk a személyzeti liften. Tíz emeletet nem tudlak lecipelni.

A személyzeti lift meg is érkezett, benne a liftes nénivel. Péter fogta a kocsit, és be akarta tolni a liftbe.

- Ez személyzeti lift, nem szállít betegeket – közölte akkurátusan a néni.

- De rossz a másik lift, és nem bírunk lemenni ezzel a kocsival a tizedikről.

- Az engem nem érdekel, szigorú szabályzat van arra, hogy nem szállíthatok betegeket.

- Akkor vigye le csak a lányomat, én legyalogolok.

- Azt hiszem, nem értett meg, nem vihetem le egyiküket sem.

Már kisebb csődület támadt körülöttük. Péter látta Viki arcán a szokásos riadtságot, amit már hetek óta nem kellett megtapasztalnia.

- Nem értem, hogy miért nem vihetem le a lányomat ezen a liften. Üljünk itt órákig, amíg meg nem javítják a másik liftet?

- Az egem nem zavar – közölte a paszuly karó vénkisasszony a lift belsejéből. Vikinél eltört a mécses.

- Rángassa ki onnan az a vén banyát – bíztatta egy beteg, akinek fel volt kötve a karja.

- Ne sírj Viki – mondta Péter – megoldjuk.

- Nem látja, hogy mi a helyzet? – szolt most bele agy másik férfi, akinek a fél szemén kötés volt.

Végül elő került a doktornő, biztosan a nővér szólt neki.

- Mi a baj Vince néni?

- Le akarnak menni a személyzeti liften.

- Akkor meg miért nem viszi le őket?

- Ezután majd minden beteg ott akar menni, nem viszem le őket – kötötte ki a liftes néni, ellentmondást nem tűrve. A doktornő erre megfogta a tolókocsit, és el kezdte betolni a kabinba.

- Jöjjön maga is Lukács úr! – szólt a hálás Péternek. Vince nénit a sarokba tolta, és megindította lefelé a liftet. – Maga meg, hogy lehet ilyen szívtelen? Jelenteni fogom az igazgató úrnak!

- De, Évike, ez utasítás…

A doktornő már nem törődött a riadt asszonnyal, akinek a határozottság láttán inába szállt a bátorsága. Kellemetlen csendben értek le a fölszintre.

- Ne törődjenek a vény szipirtyóval, folyton ilyen dolgai vannak. Két hónap múlva nyugdíjazzák.

- Semmi baj – mondta Péter, és már szinte sajnálta a liftes nénit. El tudta képzelni, hogy mit fog kapni fölfelé a doktor nőtől.

- Akkor várom önöket egy hét múlva – nyújtott kezet a doktornő, majd megfordult, hogy visszamenjen a lifthez, ám az otthagyta őt.



Panni a tenyerébe csapott az öklével.

- Borzalmas milyen emberek vannak – dohogott, amikor Viki elmesélte neki a kórházban történteket. Ildinél voltak, aki most agyonkényeztetette magát a szüleivel.

- Annál csak a felháborítóbb, hogy állítólag elsején újra indul a suli – dohogott Ildi.

- Igen, kár, hogy ilyen hamar abbahagyták a nyomozást. Egyébként honnan hallottad?

- Anyu találkozott a dirivel. Felvettek Farkas tanár úr helyett egy új tanerőt is. Állítólag nagyon jól néz ki.

- Igen, én már láttam – dicsekedett Panni.

- Na mesélj! – mondta a két lány egyszerre.

- Magas, kék szem, fekete haj, és olyan kétajtós szekrény vállú.

- Most tesi tanár lesz, vagy mi? – mondta Viki.

- Vagy mi – nevetett Panni.



Szállingóztak a tantermekbe a gyerekek. Sokan nem jöttek újra. A kollégiumban alig lézengtek. Viki szokatlanul csendes volt az nap. Panni egyfolytában csacsogott hozzá, de az ő gondolatai valahol máshol jártak.

- Figyelsz? – bökte meg végül a barátnője.

- Bocsáss meg, de eszembe jutott valami.

- Azt látom – mondta sértődötten Panni.

- Ezen a napon volt a balesetem.

Panni arca először megenyhült, aztán kiült rá a részvét.

- Tanítás után elmegyünk fagyizni? Van kedved?

- Ahhoz mindig – rázta le magáról a problémát Viki.

- De, először végig csináljuk az edzést.

Minden délután együtt edzették Vikit. A lány már otthon elboldogult a lakásban egyedül is. Az anyja gondos gyógytornája is sokat erősített rajta, de Viki akarat ereje bámulatos volt.



Becsöngettek, és mindenki izgatottan várta az új földrajz tanárt. Hamarosan be is lépett az igazgató társaságában. Tényleg olyan volt, amilyennek Panni leírta.

- Sziasztok nebulók – köszönt Pásztor az osztálynak – bemutatom nektek az új földrajz tanárotokat Ivancsics Gábort. Azonkívül, szeretném bejelenteni, hogy ezentúl mindenki csak párban járhat. Nincs lógás a suli után a gimnázium területén, és mindenkinek megtiltom, hogy az épületben, vagy a parkban meghaljon.

Halk derültség futott végig az osztályon.

- Jó tanulást! – mondta még az igazgató, és rohant tovább, a többi osztályban is elmondani az intelmeit.

- Tehát, a nevem Ivancsics Gábor. Kérnék mindenkit, hogy a következő pár órán, hogy megtanuljam a neveket, ha kérdezek valamit valakitől, először a nevét mondja meg. Nos ki mondja meg nekem, hogy a Föld mely pontján hagyta önöket kedves kollegám, mielőtt áldásos tevékenységét felfedvén, sittre nem vágták?

Az osztály most már felszabadultan nevetett, majd Kiss Laci megszólalt.

- Kérem szépen, az iraki háborúban ültünk, nyakig. Ja, Kiss Laci.

- Nos akkor, végezzünk vele gyorsan, nehogy baj legyen, és az igazgató úr leszedje a fejemet. Kérek három önként jelentkezőt, aki behozza nekünk az Arab-félsziget térképét.

Panni és Ildi jelentkezett a legvehemensebben. A tanár ki is választotta őket. A lányok felálltak, és megmondták a nevüket, majd a katedrához mentek a kulcsért. A tanár látta, hogy a tolókocsis lány nem mer jelentkezni.

- Maga nem akar segíteni? – szólt kedvesen Vikihez.

- Lukács Viktória. Köszönöm, szívesen – mondta boldogan Viki, és elmúlt minden ellenérzése a földrajz iránt. Meglódította a kocsit, és a három lány kiment a szertárba.



Végig mentek a folyosón, majd balra fordultak a tanári felé. A szertár az igazgatói iroda mellett volt. Panni kinyitotta az ajtaját, majd bement a parányi, zsúfolt kamrába.

- Nem találom azt a fránya térképet – dohogott. Vagy tíz térkép volt egymás mellé hajigálva, Farkas tanár úr már nem igen törődött a renddel.

- Várj, segítek rendet rakni – mondta Ildi, és kipakolták a tekercseket a folyosóra. Ahogy ott matattak, két dosszié esett le a földre. Panni döbbenten vette fel.

- Mi az? – kérdezte izgatottan Viki.

- Emlékszel, amikor mi válogattuk szét az összekeveredett dossziékat?

- Hát persze – mondta Viki.

- Itt a két eltűnt dosszié.

- Jo bácsié, meg Tóth tanár úré?

- Igen.

- Át kéne néznünk.

- De ha rájön a gyilkos, hogy elvittük, veszélybe kerülünk.

Viki gyorsan megnézte az új tanár kulcsait, jól sejtette, hogy rajta van a fénymásoló kulcsa is.

- Ti, pakoljatok vissza, én meg elgurulok fénymásolni.

- Nem mehetsz egyedül – méltatlankodott Ildi.

- Jaj, buta vagy, hisz láttok innen – mondta, és elgurult a folyosó végére.