Gal’RasaN (1. rész)

Gal’RasaN vagyok. Fajomat tekintve gassgorr, de ezt a faj képviselőim kívül nem nagyon tudják kiejteni. Az emberek egy másik szót alkalmaznak ránk, amit szintén a mi nyelvünkből vettek. Ők orknak hívnak minket, ami a mi nyelvünkön otrombát jelent. Pár száz évvel ezelőtt vándoroltunk be, de a hosszú csatározások során elfogytak harcosaink, és az emberek legyőztek minket. Kiváló harcosok lévén nem rabszolgának használtak minket, hanem hűbér seregnek. A gazdánknak akart hinni magát, de ezt a tisztséget soha nem kapta meg az őseimtől. Büszke és független nép az enyém. Bár vereséget szenvedtek, nem hódoltak be. Elfogadták és szolgálatnak tekintették a főurak felügyeletét. Nem értettünk a földhöz akkor sem, és azóta is csak nagyon kevesen tanulták meg.

Nálunk megvetéssel jár a nem harccal szerzett javak birtoklása. Sokan haltak meg, mert nem akartak megtanulni az elnyomás jármát. Őket örök tisztelet illeti meg. Sokat ettünk és béke idején nem sok hasznunkat látták. Vadásztunk, fosztogattunk, olykor öltünk olyat is, akik szerintük nem kellett volna. Elfogadtatták velünk a saját nyelvüket, kultúrájukat, társadalmi és politikai rendszerüket, de mivel mi ezekben nem voltunk járatosak, így kizártak olyan döntésekből, amit ránk vonatkoztak. A saját kultúránknak nem engedtek teret és a maguk mértékével mértek és ezért kaptuk az ork nevet. A századok során voltak kötöttünk is, akik többet tettek az emberekért, mint a gassgorrokért, de ez sem változtatta meg a véleményüket. Mindenkire használták a gyalázatos nevet. Az én sorsom is a katonaság és a csatamezőn utolért dicső halál lett volna, ha nem történt volna szentségtörés a nemzőapámmal. Nem volt hajlandó beszélni nemzőanyámról, sötét folt volt, de mégis a múltam egy része. Népünk nem beszél nyelveket, csak a sajátunkat és darabosan az emberekét, nem írunk és nem olvasunk. Nem tudjuk értelmezni a különféle felületre vésett jeleket. Minket csak vas és az acél érdekel. A régi módszerhez kellett folyamodnom, az igazság nevében. Gassgorr soha nem emelhet fegyvert gassgorr ellen, mert az azonnali halállal jár. Az embereknek volt valami bódító itala. Azt adtam be neki, amitől megeredt a nyelve.

- RasaN - szólítottam nevén - mindig rejtegetted előttem a múltat, de eljött az idő, hogy tudomást szerezzek róla. Beszélj hát!
- Sötét téma ez Gal’, nagyon sötét. Vannak titkok, amiknek örökre feledésbe kellene merülniük. Ha mégis kitudódnának, akkor a megtudónak meg kellene halnia.
- Vállalom. Tudni karom, ki vagyok valójában.
- Azt már régóta sejtheted, hogy nem vagy tiszta vérű gassgorr. Nemzőanyád egy emberi boszorkány volt, ki egy alkalommal bűbájt bocsátott rám. Miután megtudtam, azonnal meg akartam ölni, de azt is megtudtam, hogy megfogantál te. Miután megszülettél, azonnal megöltem ezért a gyalázatért. Téged is meg kellett volna, de erősebb volt benned a gassgorr vér, mint az emberi. Számomra furcsa dolgokat tettél, melyet én a boszorkánynemzésnek tudtam be. A tanács halált mondott rád, mert nem vagy közülünk való. Én minden tekintélyemet latba vetve megmentettelek. Úgy neveltelek, mint egy igazi gassgorrt, de testi felépítésed nem tett lehetővé a katonaságra. Sokat szenvedtél, tudom, de még az is jobb volt, mint a szégyen, ami engem és ezáltal téged ért. Tudtam, eljön az idő, mikor eléd kell állnom, és el kell mondanom és azt is tudom, hogy eljön a nap, amikor ezzel mindenki elé kell állnom.

- Mi célod volt velem? Felnevelsz az ősistenek szellemében, amikor tudod, hogy alkalmatlan vagyok arra, hogy méltóan szolgáljam őket. Miért nem hagytál elpusztulni? Miért?
- A fiam vagy. Az egyetlen. Benned olyan erő lakik, ami egyikünkben sem. Éveket töltöttem azzal, hogy kiűzzem belőled a másik éned, de minden hiábavaló volt. Nagyon rég, már magam sem nagyon emlékszem mikor, elvittelek egy boszorkányhoz. Kértem fosszon meg a képességedtől, tegyen olyanná, mint amilyennek lenned kell. De azt válaszolta, az őserőt nem lehet se elnyomni, se kiirtani az emberből. Előbb vagy utóbb felszínre tör és ha nem tanulod meg kordában tartani, akkor elhatalmasodik rajtad és az őrületbe kerget. Elvettem az élted, amikor nem vettem el, ezért végig mellett a helyen, történjen bármi.
- Mi ez az erő, ami bennem van?
- Én ezt megfogalmazni se tudom. Az az ember hosszan magyarázta, de még úgy se értettem meg.
- Akkor vigyél hozzá!
- Nem tudom él e még.
- Akkor valaki olyanhoz, aki tudja mi ez bennem. A szavadat adtad, hát álljad is!
Többet nem mondtam apámnak. Ahogy teltek a napok és mind jobban nem akartunk elindulni ismét elé kellett állnom.
- Szavad adtad!
- Ne hidd, hogy nem tudom mi a kötelességem. Pár nap múlva beviszlek a városba és talán választ kapsz a kérdésekre.

Felhagytam minden gassgorr tevékenységemmel. Nem forgattam fegyvert, nem vettem részt hadgyakorlaton,. Nem okítottam ifjakat. Reggelente még a kardomat se csatoltam fel. Mióta megtudtam, hogy nem vagyok teljesen közülük való, azóta már nem találtam a helyem se. Bár barátaim semmit se vettek észre. Kissé elvonultam és kerestem a múltamban olyan dolgokat, amit egy gassgorr sosem tett volna. Bárhogy is erőltettem a visszaemlékezést egyetlen példát sem tudtam felhozni. Végül eljött a nap. Csendesen ballagtunk egymás mellett. Volt mondanivalónk, de azt a másikat nem biztos, hogy érdekelte volna. Az emberek mindenhol megbámultak minket. Volt olyan, aki az ablakit is bezárta.
- Emberek - horkant fel apám. Tehetetlen csőcselék. Ha mi nem lennénk, akkor az összes háborújukat elvesztették volna. Mi adjuk a csapattestjeik gerincét.
- Látom büszke vagy a hadászati tudásodra.
- Fiam! Tudom, hogy Te is méltón fogod szolgálni az ősistenek akaratát. Lehet nem katona leszel, de még így el tudod foglalni a méltó helyed a hadászati gépezetben.
Naivan azt hittem az ivóba visz és ott. Egy egyszerű házhoz vezetett. Kopogás után belépett. Egyszerű szobába léptünk. A sarokban egy rongyokba öltözött embert térdelt és mormolt valamit.
Vagy nem vett minket észre, vagy nem akart. Mindig mikor eluntam a várakozást és közelebb akartam lépni, apám megfogta a karom és fejével intett, hogy várjak tovább. Esteledett mikor felállt és szembefordult velünk.
- A fiú nagyon türelmetlen. Biztos vagy benne?
- Igen, mester. Eljött az idő.
- Mit mondtál RasaN? Te egy embert szólítottál mesternek? Egy embert?

Tehetetlen dühömben kirántottam a kardomat és a torkának szegeztem. Erre a mozdulatra minden élni akaró ember rohanni kezdene. De Ő nem. Jobb keze két ujjával megfogta a kardom hegyét.
- Én nem vagyok ember.
A szoba teljesen lehűlt, viszont a kardom teljesen felizzott. Vörösen fénylett az egész. Égette a kezemet, de nem engedtem. Pár pillanatig farkasszemet néztünk, végül annyira forró lett, hogy el kellett engednem. Mire a földre esett már ismét régi színében ragyogott és a szobának is normalizálódott a hőmérséklet.
- És nem árthatsz nekem acéllal.
Egy tört rántott elő. Olyan gyorsan, hogy gyakorlott szemem se tudta követni. Kirántani és a saját hasába döfni egy pillanat műve volt. Ömleni kezdett a vére. Tett egy lépést felém és bal kezével megfogta a karom. Az érintés pillanatában fájdalom hasított a testemben. Nem nagyobb, mint egy kés szúrás. Egy percig álltunk ott néma csendben. Az arca vonaglott a fájdalomtól, de az enyém se volt különb. Miután elengedte a karom, felhúzta rongyokból szőtt ruháját és megmutatta sértetlen hasát.
- Nos, miután ezt tisztáztuk, azt hiszem, mehetünk is tovább. Távozhatsz, de három nap múlva gyere vissza a válaszért.
- Igen, mester.
Szavában alázat volt. Ismét kardom után nyúltam, de az még mindig a földön hevert. Ketten maradtunk. Egyikünk se szólt. Csak néztük egymást. Végül Ő törte meg a csendet.
- Sétáljunk egyet és válaszolok a kérdéseidre.
Lehajolt és felvette a kardomat és átadta.
- Ha most megtámadnának, nem tudnál védekezni.
- Nem tudsz nekem ártani... még. De sétáljunk. Ilyenkor kora este nagyon szép az erdő.
Az utcán ismét megbámultak minket, de nem én voltam a tekintetek középpontja. Mindenhol azonnal átengedtek.
- Tudom mi vagy.
- Gassgorr vagyok.
- Félig. Érzem a véred illatát. Nagyon híg, de tisztán érződik a mágia.
- Az meg mi?
- Amiért itt vagy és még életben is azok után, hogy a házamban rám támadtál. Ez a hely nem megfelelő, miután kiértünk a városból bővebben elmondok mindent, amit most tudnod kell.

- Ki vagy Te?
- Ki legyek? A császár?
Eltűnt a rongyos ember alakja és a a császár tűnt a szemem elé. Bár szemtől, szemben soha nem láttam, biztosan tudtam, hogy Ő az.
- Vagy legyek a nemzőapád?
Eltűnt a császár és a RasaN-t láttam magam előtt.
- De ez nem lehet, hisz Te elmentél...
- De lehetek Te is.
Magamat láttam magammal szemben. Még a késszúrás nyoma is ott volt a ruháján.
- Ez, hogy lehet.
- Ez a mágiának egy olyan szegmense, amit kevesen értenek csak. Mennyire beszéled az emberi nyelvet?
Addig minden a gassgorrok nyelvén mondott, ami számomra nagyon meglepő volt, mert szinte senki nem beszélte nyelvünket.
- Nem nagyon.
- Akkor annak a megtanulásával fogod kezdeni. A kifejezések amiket használni fogunk, nem tehetők át a Te nyelvedre. Átültethetném a tudást a fejedbe, de sokkal célszerűbb ha magadtól tanulod meg. A tapasztalatot semmi sem tudja felülmúlni.
Időközben beértünk az erdőbe. Csend volt, talán túl nagy csend.
- Fázol, éhes vagy? Egyéb testi-lelki szükséglet?
- Nekem ne tegyen ember szívességet.
- Mint mondottan volt, én nem vagyok ember. Titkok tudója vagyok, a természet ismerője vagyok, az ősi képességek űzője vagyok és nem, ismétlem, nem vagyok ember. Igen, annak születtem valamikor a múltban,de a tudás elsajátításával magam mögött tudtam hagyni, azt az alantas létformát. Idővel, amikor a napi szükségletek értelmüket vesztik, mikor csettintésre válnak valóra azok az álmaid, melyeket csak nagyon távolinak hittél, már Te sem fogod magad gassgorrnak hinni.
Látva felháborodott arckifejezésem, így folytatta:- Nem, nem megtagadni kell fajodat, hanem egyszerűen felülemelkedsz rajta.
Felvett a földről egy gallyat és odamutatta nekem.
- Te mit tudnál ezzel kezdeni?
- Tüzet tudnék rakni belőle, nyílvesszőt faragni, kést faragni.
- Az nem sok.
- Minden, ami a túléléshez, vagy a győzelemhez kell. A többi felesleges.
- Igazi gassgorr vagy. Én bármire képes vagyok ezzel a gallyal. Azon felül, amit Te mondtál, képes vagyok megnöveszteni, sokszorosítani, elemeire bontani és az elemeket tetszés szerint felhasználni. De még erre is képes vagyok.

Tett egy lépést hátra és két ujja között egy pillanat alatt elégette. Majd lehajolt a földre és a hamuból kivette ugyan azt az ágat. Azt hiszem, az volt az a pillanat, amikor kételkedtem a erejében.
- Ez lehetetlen.
- Lehetetlen? Három módot is tudok, hogy ezt végrehajtsam. Igaz abból kettő nem valós. Az első az illúzió. Amikor elhitetek valamit a szemeddel. A második, amikor megváltoztatom a tudatodban a képeket, ezt gondolatátvitelnek hívják. A harmadik egy kicsit bonyolultabb. Az égés során nem történik semmi más, mint a fa alkotóelemei hő hatására reakcióba lépnek a közvetlen közelükben lévő anyaggal. Ez jelen esetben levegő volt. A hamu a végeredmény, de minden alkotóelem továbbra is jelen volt. Nem kellett mást tennem, mint kivonni a hőt és újra összeállítani a már meglévő elemekből az egészet.
- Ilyenre én is képes leszek?
- Leszek? Ezek szerint érdekel a mágia?
- Úgy érzem, az fog engem elvezetni engem saját magamhoz. Egy rész belőlem, amit nem értek. Ahhoz, hogy megkapjam a válasz, arra, hogy ki is vagyok valójában, meg kell ismernem mindent, ami bennem van.
- Egy fontos lépést tettél meg. Az út hosszú lesz és egyáltalán nem biztos, hogy megtalálod a választ. Biztosan kész vagy rá. Amennyiben tanulni akarsz, ott kell hagynod mindent, mi eddig kedves volt számodra. Nem vehetsz addig kardot a kezedbe, amíg az én házamban laksz. A Te döntésed. Csak Te hozhatod meg. Három napod van. Utána vagy visszatérsz apáddal a faluba, vagy itt maradsz, de akkor mindenki halottnak fog hinni. Egyszerűbb neki ezt tenni, mint elfogadni, hogy benned több van, mint bennük. Indulj el és ne nézz vissza.

Amikor már tudod a választ én megtalállak.
Hangtalanul lépkedett, így hamar elnyelte a sötétség. Mikor rám szakadt a magány, csak akkor vettem észre az erdő mozgását. Lépteket halottam, társalgásokat önnön nyelvükön. Megszokásból a kardom után nyúltam, de nem hoztam magammal a házból. Élelem után kellett néznem. Az erdő ismeretlen volt és fegyvertelen voltam. Kardom nélkül meztelennek éreztem magam. Tudtam, aznap éjszaka nem jutnék semmire. Felidéztem magam előtt az idejövetelünket és a megjegyzett utakat. Nem sokra jutottam. A sötétben botorkálva kitapogattam egy nagyobb fatörzset, és annak dőlve engedtem az álom csábító hívásának. Az első sugarakkal keltem. Madárfészkeket fosztottam ki, azzal csillapítottam az éhségem. Megtalálhattam volna a visszautat, de nem akartam. Valahol mélyen sértett a múltam és akartam megtudni az igazságot.

De gassgorr voltam, annak születtem és akként is kellene meghalnom. Ha igaz, amit az ember állít, akkor hamarosan már nem, fogok gassgorr lenni. Megszűnik a többiek támogatása és teljesen hontalan leszek. Ha belebuknék a szégyen megölne. Nem csak magamnak tartozok elszámolni valóval, hanem felelős vagyok tetteimmel az egész nemzetségre, de legfőképp RasaNra. Harcos vagyok. Annak születtem és annak is neveltek. Nem értettem a praktikákhoz. Karom, arcom sebes, de a hátamon még pír sincsen. Lehet ezzel az új hadászati tudással vívhatnám ki népem megbecsülését. Vagy új szabadságát. De miért tanítana engem ember, olyan harcmodorra, amit ellene tudnék fordítani? Mi van akkor, ha csak bomlasztani akarják a kollektívát, mert túl erős. De nem apán sose venne részt ilyenben. Teljes bizalmam élvezi. Meghalnék érte, ahogy Ő is értem. Ezt mennyi bajtársamról mondhatom el? Tudom, hisz láttam a megvetésüket. Sosem fogadtak el. Így most jött el az idő. Döntöttem. Felülemelkedem a gőgjükön és megmutatom mindenkinek- magamnak, nemzőapámnak és az egész emberi fajnak-, hogy él valaki, akiben megvan az erő, hogy legyőzze a kiközösítést, és azzá legyen, minek nem született. Ezt így most leírni egyszerű, de akkor meghozni a döntést már nem volt az. Lecsatoltam a kardövemet és a fa tövébe tettem.
- Gla udam, mi kolter lkiebsa. Itt nyugszik, ki örökké él. A szertartásos gassgorr köszöntés a legvitézebb hősöknek. A város felé vettem az irányt.