Ezer könny és ezer ima (3.fejezet.) Részlet

Apu aktuális barátnőjének sokan voltunk.
(Nevezzük őt Catynak.)
Neki is volt egy kislánya, egy nagyon gonosz kislánya. Bár nem akarok felette pálcát törni. A mi ismeretségünk rövid életű volt. Rövid de tartalmas.(Például egyszer beleszórta a saját szemébe a homokot, apunak azt hazudta én tettem.. megfizettem az árát..)
Emlékszem Hanaval, hogy vártuk az új "mama" érkezését. Mindegyiket vártuk eleinte...
Caty hideg volt és számító. A szívét jégből faragták. Ha fogadnom kéne- minden pénzem rátenném, hogy még egy lávafolyam sem tudta volna felolvasztani.
Azt is el kell ismernem - nem tudtam róla semmit. Lehet, sőt biztos, hogy az ő életében is keletkezett törés. Ez megöli az illúziókat, a hitet.
Apu szerint túl naiv vagyok, de mindenkit megillet az ártatlanság vélelme. Azóta persze nem találkoztunk, hogy, hogy megkérdezzem miért mondta apunak - adjon intézetbe.
Ő megkönyörült rajtam és inkább anyuhoz küldött.

Öt éves lehettem ekkor. Ez biztos, mert az óvodában már "középsős" voltam.
Furcsa érzés kerít hatalmamba.
Te már nem érezted úgy, ha teljesült valamilyen régóta dédelgetett álmod,hogy szebb volt amit elképzeltél?
Hogy csalódtál?
Én arról álmodoztam, ha anyu értem jön kitárja felém a karját, én pedig repülök hozzá.
Na, hát ez biztosan nem történt.
Valahol belül féltem.
Az elején nem is értettem mit keres nálunk.
Ott ült az előszobában a kisszéken, vele szemben apu.
Beszélgettek.
Pár nap múlva visszajött, hogy magával vigyen. Már minden össze volt készítve. Amim csak volt belefért egy sporttáskába.
A táska a lábam mellett állt az ajtó előtt.
Hallottam anyu hangját.
Végül belépett.
- Szia Susanna!
- Szia anyu! - suttogtam bizonytalanul.
Még ott élt bennem a kint töltött éjszaka a hidegben.
- Gyere, mennyünk!- mondta.
Apura néztem, hátha mond valamit búcsúzóul, de ő csak nézett.
Most úgy képzelem az elválásunk okozta fájdalomtól nem jött ki hang a torkán. Az a fantáziám, hogy a szeme elfelhősödött a bánattól.
Mert ezt akarom hinni.
Hanara nem emlékszem, talán óvodában volt. Nem rémlik, hogy el tudtam volna búcsúzni tőle.
Amíg távol voltam, minden egyes percben éreztem a hiányát. Ahogy most is minden pillanatban, ha nincs velem.
Szeretem.
Amikor kislány voltam úgy szerettem, ahogy csak magányos, meggyötört szív képes szeretni. Az a szív, aki mást nem mer befogadni.
Kétségbeesett és fájó szeretettel.

Távolodtunk a háztól.
Visszanéztem- apu nem állt már a kapuban.
Sóhajtottam. Nem így akartam.
Anyu erősen fogta a kezemet. Nem bántam.
Kellett, hogy én is erőt meríthessek belőle.
- Hová megyünk?- kérdeztem.
Elmagyarázta.
Úgy emlékszem két busszal is mentünk, és egy hídnál szálltunk le - valami átjáró lehetett. A korlát fehérre vagy kékre volt festve. Gyalog mentünk tovább.
Merre?
Ne kérdezd..
Odaértünk. A kapu nem volt kulcsra zárva.
Mikor anyu kinyitotta, hogy bemehessek megnyikordult.
Óvatosan visszacsukta.
- Anyu, miért ilyen vigyázva zártad be a kaput?- suttogtam.
- Azért Susanna, mert a szomszéd néni ránk fog szólni, hogy hangos és megzavarjuk a délutáni szunyókálásban.
És tényleg így történt. Ahányszor becsuktam ottlétem alatt a kaput, mindig kijött és rákezdett magányos monológjára:
- Hogy te milyen szemtelen, szeleburdi kisgyerek vagy! Megmondalak a mamádnak! Hát ez mégiscsak felháborító, hogy egy kislány így viselkedjen!..
És csak mondta és mondta. Anyu nem haragudott.
- Már öreg Susanna!- legyintett.

Kővel kirakott út vezetett a házig. Az ajtóhoz három lépcsőfokon kellett fellépni.
Anyu élettársa és annak testvére, felesége (?), meg a gyerekek (?) laktak ott.
És most már én is.
- Szia Julie! Megjöttetek?- kérdezte a nő.
- Igen.- mosolygott anyu kicsit fáradtan.
- De aranyos kislány!- csapta össze a kezét a nő. - Mennyi idős vagy? - fordult felém.
Anyu lábát fogtam át, majd egy jól megtervezett mozdulatsor után a háta mögött kötöttem ki. Onnan kukucskáltam vallatómra.
- Elvitte a cica a nyelvedet?- kérdezte nevetve.

Még nem hallottam ezt a szójátékot , így ijedten kaptam a számhoz. Rövid vizsgálódás után megállapítottam, hogy a nyelvem a helyén.
Velem minden rendben volt, de a nőről ezt nem állapíthattam volna meg.
Összevontam a szemöldökömet. Nem voltam barátkozós típus.
Addig - addig rángattam anyu ruháját, amíg be nem tessékelt a lakrészünkbe.
Egy szoba volt az egész.
Az ajtóval szemben egy kétszemélyes franciaágy állt. Oda tette anyu a csomagomat.
Leült és magához hívott.
Odamentem.
Kitárta a karját és magához szorított, ahogy annyiszor elképzeltem már.
- Úgy hiányoztál Susanna!
Éreztem, finoman remeg az egész teste.
- Szeretlek, kicsim! Úgy szeretlek!- suttogta.
A hajamat simogatta, aztán az arcomat.
Szorosan öleltük egymást. Nem számított semmi.
Akkor nem számítottak a megszegett ígéretek, a ki nem mondott kérdések.
Csak most érzem a hiányukat.
Mos tudatosultak bennem.

Szerettem volna, ha akkor Hana is velünk van.
Bár mindketten felnőttünk, érezzük- valami más...
Ha engem valami bántott, sírtam. Az ember fel sem fogja milyen nagy ajándék, hogy képes könnyeket ejteni. Hogy tud zokogni, ha valami fáj. Mert megnyugtat.
Hana nem tudott. Mindent magába zárt. Olyan volt a pici szíve, mint egy kincsesládikó, ami nem aranyat, gyémántot rejtett, hanem gyötrő emlékeket.
Sokszor azon tűnődöm, ha bennem ilyen pusztítást végzett ez az egész.. ő min mehetett keresztül? Vérzik miatta a szívem.
Még ma sem tud a történtekről beszélni. Velem sem. Ha próbálnék azt mondja:
- A múlt elmúlt. A jövő a fontos. A jelenben élek, nem érdekel mi lesz holnap, és különben is szarok rá! Nem is értem, hogy téged ez miért foglalkoztat. Állandóan a múlton rágódsz!
Hiszem, hogy ismerem őt. A hangjában tehetetlen dühöt érzek és félelmet.
Félelmet, hogy egyszer szembe kell néznie a történtekkel és ki nem mondott fájdalmat.
Haragot.
Tehetetlenséget, mert nem tud változtatni a dolgokon.
Drága Kicsi Hercegnőm!
Mégis hosszú út áll mögöttünk.

Talán ezért szerettem volna, hogy akkor ott legyen velünk. Vagy ott legyen helyettem.
Őt ölelje anyu, és neki mondja az életmentő szavakat.
Könnyebben gyógyulnának a sebek.
A sebei.
Ha tehetném, magamra vállalnám őket.
De nincs hozzá hatalmam.
Halandónak születtem.
Anyu kibontakozott az ölelésből.
- Gyere, pakoljunk ki együtt!
Odavezetett egy kis szekrényhez, amiben két polc volt.
Elfértek a ruháim. Mára megmosolyogtat ez a kép. Az én ágyam a szekrénysor mögött húzódott, csak a vége látszódott ki.
Igazi rejtekhely volt, ahová nyugodtan elvonulhattam.
Elbújhattam.