És a lány eltűnt

Prológus

- i. e.-

Réges-régen mikor a világ még nem a halandóság birodalma volt, örökéletű volt minden. Minden, amit csak el lehet képzelni. A virágok nem hervadtak el, nem volt változás, mindig minden gyönyörű volt, ragyogó és szép. Émelyítően tökéletes volt, de ott volt a tudat, hogy a világ mégis csak örökké való. Elég unalmas lehet. Nem?
Ugyanis Isten nem halandóra tervezte a világot. A halált, mint mulandóságot, jelképező jelenséget egy szelencébe zárta, hogy ott szenvedjen, amíg világ a világ. Ezt a szelencét a Varangyra bízta. Lelkiismeretes volt a mi Varangyunk. Ám egy nap – amit akár ironizálva az apokalipszis napjának is nevezhetünk – meglátogatta komoly Varangyunkat a Béka. Hányingerkeltően kedves hangon szólt a rangidős társához:
- Engedd, hogy pár percig hadd vigyázhassak én a „halálra” – közben jelentőségteljesen ránézett. Mintha megbízható lenne.
A Varangy megfontolta válaszát:
- Nem – mondta röviden és tömören. A Varangy bölcsen döntött.
- Nem fogom elszúrni! Nem vagyok béna! Ha te tudsz vigyázni rá én is! – erősködött oktondi módon a Béka.
Szánakozva meredt rá a csúf fajtájabeli lényre. Az égre emelte a tekintetét és nagy levegőt vett. Csak úgy szabadulhat meg tőle, ha enged a csökönyösség megtestesítőjének. Habár maga is tudta, hogy nem lesz jó vége így felelt:
- De csak egy perc!
- Tudtam, tudtam, hogy megbízható vagyok – kezdett ugrálni örömében. Olyannyira dinkán viselkedett. Sosem tudta hol a határ. Valljuk be: a Béka egy seggfej volt.
Hatalmas öröme nem maradt következmény nélkül.
A szelence lezuhant a tartóról. Ekkor olyasmi történt, amit még nem tapasztalt a világ. Sötétség lepte el a Földet kiszorítva a legkisebb fénysugarat is. Mindent elnyelő sötétségről, dermesztő hidegről beszélünk. Maga a Halál.
Amilyen hirtelen jött olyan gyorsan tűnt el. De nem nyomtalanul. A táj Nyári képe úgy-ahogy megmaradt, bár a fák levelei sárgulni kezdtek. A Nap sugarai alig észrevehetően gyengébbek lettek. Megjelent az Ősz, és vele együtt az idő múlása. Még valami változás történt. A hajdan oly eleven Béka most élettelenül hevert az emelvény előtt. A Varangy értetlenül szemlélte az új világot.
Tehát a Halál jelen lett, a mulandóság kezdetét vette. Nem jobb lett volna egy undorítóan hibátlan világban élni? Ahol eljön majd a pillanat, mikor az örökkévalóság gondolata elviselhetetlenné válik?! Hát nem! Hálásak lehetünk a szánalmasan béna, ügyefogyott Békának. Hisz változás nélkül az egész élet hiábavaló lenne. Nem igaz?



1. Fejezet

- Kezdet –

Azt hiszem, innen kezdődhet az én történetem. A nevem Willow Mc’leod.  1986. november 1.-én születtem éjfélkor. Húsz éves vagyok. Két éve érettségiztem. Érettségi után felvettek az egyetemre, de kicsapattam magam. Nem láttam értelmét. Ugyan miért járjak végig egy marketinges sulit, ha nem foglalkoztat? Utálom a marketinget, mint a leprát. Annál veszedelmesebb nincs is. Még csak az hiányozna nekem, hogy én is eme szörnyeteg alázatos szolgája legyek. Bőven elég a fogyasztói társadalomban élni. Nemhogy, még belefolyni a kereskedői ágba.
Persze drága jó szülőanyám ezt nem érette meg. A sulit már csak az ellene való tiltakozásból is hagytam a fenébe. Ezzel bosszanthattam fel a legjobban.
Hatalmas sóhajjal fordultam másik oldalamra. Vállig érő fekete hajam arcomba hullott. Kihalásztam kósza tincseimet borostyán szememből. No igen elég érdekes párosítás. Nem hiába nevez anyám démonnak. Mindig ezt mondja:
„- Egy normális egészséges embernek nem sárga a szeme…”
Hát, felőlem. Érdekel is engem. Nem mintha olyan sokat beszélgetnénk, hogy érdekeljen a véleménye. Ahogy más sem érdekelt soha. Ijesztő mennyire hidegen hagy az élet. Sok ideig vitáztam vele. A beszélgetéseink gyakran ordítozássá fajulnak, és ha már kifogyok az ötletekből annyit, mondok „NEDVES”. Erre mindig elhallgat, elmenekül a közelemből és enyém az utolsó szó. Biztos érdekelhet, miért teszi ezt. Még lesz rá alkalmam elmagyarázni. Viszont az a nagy helyzet, hogy meg kéne mozdulnom, de valahogy nem akaródzik a dolog. Pedig már hallom anyám lépteit. Elárulja a nyikorgó parketta. Három… kettő… egy…
- WILLOW! Azonnal vonszold ki a valagad az ágyból. Ha nem sietsz, el fogsz késni az állásinterjúdról! – ahogy berobbant a szobába azzal párhuzamosan a szája is kinyílt. A fordított arányosság nekem mindig jobban tetszett.
- Miféle állásinterjúról…? – néztem rá bambán.
- A New Yorker-be találtam neked munkát. Eladót keresnek, és mivel úgyse csinálsz semmit gondoltam, ezt elintézem neked. – mondta egykedvűen.
- MI? ELADÓNAK? Hát ez nagyszerű. Mintha nem tudnád mennyire, gyűlölöm a kereskedelmet úgy, ahogy van. Direkt kerítetted ezt mi?  Meg különben is ki kért rá, hogy itt magán akciózgass? Én biztos nem.
- Na idefigyelj kisasszony ideje felnőtt módjára viselkedned. És mi, az hogy „ki kért rá” ahelyett, hogy örülnél még neked áll feljebb?
- Igen, mert ha nem tudnád húsz éves, vagyok egyedül is képes, vagyok munkát találni.
- Ó! Hát persze látom eddig is milyen, jól intézkedtél az elmúlt egy évben.
- Ma akartam feladni az önéletrajzom egy irodaházba képzeld - az asztalomhoz sétáltam és leemeltem egy lezárt borítékot. – Nézd már levél a Genius Office vállalatnak címezve.
- Gondolod, hogy alkalmaznának? – hitetlen képet vágott.
- Köszönöm a bizalmat! Ez aztán jól esett! Képzeld jártam annyit az egyetemre, hogy kezeljek egy rühes programot, amit mellesleg középiskolás korom óta tanulok, és használok.
- Jó. Remek. Dobd csak félre, amit az anyád eléd, rak.
Szabályszerűen úgy nézett ki, mint aki itt helyben robban fel.
- Csak add fel a levelet, úgy van… de ha már méltóztattam keríteni, valamit légy oly szíves elmenni.
- Ha ebben leled örömödet – vontam meg a vállam. – Így is, úgy is kihúzom ott a gyufát… Nem fogok eladóként dolgozni – hangom egyenesen fenyegető lett.
- Tégy, amit akarsz de, vedd tudomásul a tényt. Dolgozni fogsz és pénzt keresni, mint a bátyáid. Lakásod lesz és a saját lábadra, állsz! Nem fogsz a nyakamon lógni negyven éves korodig, mint valami ingyenélő. – villogott élesen zöld szeme.
- Jaj ne már megint kezdi. – fakadtam ki. Csak az után vettem észre, hogy hangosan mondtam, ki mikor láttam anya fejét lilulni.
- Mit kezdek megint? – kérdezte dühösen.
- Hát az „állj a saját lábadra szöveget” – szóltam flegmán.
- Kezd nagyon elegem lenni, hogy lassan két éve csak itthon lopod a napot, és a barátaiddal bandázol.
- Nekem legalább van életem és nem csak egy robot, vagyok! De látom újfent csak félig informált vagy! A „nagy bandázások” Rikkyvel a kolesz elintézéséről, és a munkahelykeresésről szóltak.
- Na jó ebbe most nem megyek bele…
- Persze, hogy nem akarsz a mélyére menni. Az igazság fájdalmas dolog.
- Mire akarsz kilyukadni? – tekintetével meg tudott volna ölni.
- Én? Ugyan csak arra, hogy nekem se öröm VELED élni. Azt hiszed jó úgy élni, hogy az anyám, halkan jegyzem meg ez te lennél nem, hogy támogatna, épphogy hátráltat. Csak egy cél lebeg előtte!
- NE MERÉSZELD FOLYTATNI!
- LÁSD MÁR BE VÉGRE, HOGY…
- AZT MONDTAM, ELHALLGASS! – visított éles hangján.
- NEDVES!!! – ordítottam megint. Ez volt az egyetlen módja, hogy magamra maradjak. Nem voltam képes kimondani neki, hogy utál engem. Tudom, hogy szeret. Ott hibázik a dolog, hogy elbeszélünk egymás feje mellett. Egészen tizenkét éves koromig normális viszony volt köztünk. Aztán apai nagymamám meghalt. Anyámat okoltam… sose szerette. Sőt szerintem egyenesen gyűlölte őt. Egyre többet kezdtünk veszekedni. Rájöttem, hogy egy szóval sakkban tudom tartani a dolgokat. Nedves. Úgy véli pornográf. Meg, hogy erotikus töltése van. Szabályszerűen viszolyog a szótól. Mit mondjak erre? Prűd az a helyzet. Kérdés, hogy tudott összehozni minket. Négyen vagyunk testvérek. Két bátyám Carl meg Chris, jómagam, és a hugink: Lillian.
A széken rábukkantam egy borzalmas kosztümre, és alatta meg egy tíz centis „gyilkos szandálra”. Még a látványtól is megfájdult a lábam. Biztos, hogy nem ezeket veszem fel. Az a cipő kétszer volt rajtam. Mind kétszer majd’ bele haltam a fájdalomba. Nem arról van szó, hogy nem szeretem a magas sarkú cipőt. Én AZT a cipőmet nem szeretem. Egy utolsó lesújtó pillantással lezártam a kosztüm vs Én meccset.
Máris fél kilenc? Ideje volna valóban készülődnöm.

***

A tükör elé léptem és elmélázva néztem magam. Piros hosszított pólót viseltem, melyet különböző fekete és ezüst feliratok díszítettek. Fekete szűk farmer, és hozzá a kedvenc fekete magas sarkú papucsom.
Berohantam a farmeringemért, a táskámért, és már rohantam is le a lépcsőn egyenesen az ebédlőbe.
- Nocsak. Ki ez az ifjú hölgy, és hova vitte az én kislányomat? – kérdezte apa felnézve pillanatra reggeli lapjából. Majd újra elbújt a méretes újság mögött.
- Miért van, azaz érzésem, hogy életem végéig ezt fogod mondani? – néztem rá ferde mosollyal.
- Tévedtem. Mégse vittek el. – mondta élénk vidám hangon. Ebből gondoltam, hogy mosolyog és igazam volt, amint apa letette az újságot és hozzálátott a reggelijéhez.
- Ha-ha apa igazán vicces vagy mehetsz az stand-up comedi-be. - ironizáltam miközben én is belekezdtem a reggelibe. Meglepetten láttam, hogy anya még egy személynek elegendő áfonyaszószos palacsintát tett az asztalra. Oldalra néztem, és mikor megláttam húgomat gondoltam, csak megkérdezem.
- Lillian hogy-hogy te itthon vagy még ilyenkor?
- Úgy látszik, mint mindig most is nagyon követed az eseményeket. – válaszolt kicsit cinikusan anya ügyelve nehogy a kérdésemre adja meg a megfelelő információt.
- Lényegre térnél, ahelyett hogy szónokolsz? – forgattam meg a szemem.
- Torokgyulladása van és 39 fokos láza… már 2 napja. – mondta unottan.
- De anya végül is csak tegnap mentünk el az orvoshoz Willow nem tudhatta, hisz mostanában alig volt itthon. – szólt a védelmemben.
Kicsit váratlanul ért húgom tette, de azért nem volt meglepő. Még ha sokat gyilkoljuk egymást azért a bajban, ott vagyunk egymás mellett.
Anya erre inkább nem válaszolt csak csendesen jó étvágyat kívánt, amit mindenki viszonzott. Be kellett látnia, hogy Lilynek igaza volt. Rosszallóan nézett rám, de erre egy bocsánatkérő pillantás volt a reakcióm. Ettől ő is kicsit megenyhült. A reggeli további része csendesen telt.

Apa már a kocsiban ült és a slusszkulcsot fordította el mikor látta, hogy én intek neki, várjon egy percet. Lehúzta az ablakot és kérdőn nézett rám.
- Apa szeretsz? – pislogtam nagy szemekkel.
- Az attól függ… nincs pénzem – mosolygott kivillantva fogait.
- Jaj nem csak bevinnél a városba igaz már így is, elkéstem, mert pár perc múlva a Plázánál kéne lennem.
- Jól van, pattanj be és induljunk!