4. fejezet

4. Fejezet

- De javu –

Kinyitottam a szemem, de sok időbe telt mire kezdett kicsit tisztulni előttem a kép. Húsz méterre volt egy autó, velem szemben. A szélvédője be volt törve. Sok ember figyelmét felkeltette ez a jelenség. Én csak álltam ott, és semmit nem értettem. Lépteket hallottam a hátam mögül. Megfordultam. Egy kislány szaladt nekem. Pontosabban nem ütközött nekem. Összerezzentem mikor a lány átszaladt rajtam. Éreztem egy másodpercre köddé, válok aztán újra „testet” öltöttem.  Remegett minden porcikám és nem akartam elhinni ezt. Mi történt?
- Hé halott lány! – földbe gyökerezett a lábam. Ezt a hangot nem lehetett összetéveszteni. Értetlenül néztem az előttem álldogáló szőke férfire.
- Az a helyzet, hogy meghaltál… - magyarázta. Azt mondják, úgy öt pszichológiai foka van a halálnak. Érdekes módon ez akkor is igaz, ha TE haltál meg.
Első: Tagadás.
- Nem, ez nem igaz, ez nem lehet a valóság – motyogtam fel alá járkálva.
– Bocsi cicám, de ez bizony a valóság. Amúgy Dexter vagyok - kezet nyújtott.
- Willow Mc’leod. – ráztam kezet vele.
- Tudom – válaszolt kissé szórakozott hangon.
Második: Harag.
- Te… te voltál az – néztem rá vádlón. – a lift! Mikor a vállamra tetted a kezed, tettél valamit! Miattad haltam meg! Tisztában vagy vele, hogy húsz éves vagyok? Húsz… még előttem volt minden! – mondtam fojtott hangon. Fújtattam a dühtől. Aztán egy fáradt nyögéssel elszállt az egész. Az Istenért meghaltam, és ő mégis lát. Hitetlenül néztem rá.
- Mégis, mi vagy te? Angyal, vagy mi a fene? – kérdeztem könnyes szemmel, elkeseredve.
Kezét tarkójára tette, száját félrehúzta. Azaz érzésem olyan témát feszegetek, amiről nem beszél szívesen.
- Ugyan dehogy. Cicám az angyalok nem piszkolják be a kezüket. Hivatalos megnevezésünk a lélekrabló. De csak kaszásnak nevezzük magunkat.
- Többen vagytok? – döbbentem meg.
- Persze. És igazad van. Nem csak egy szimpla érintés volt. Viszont ha nem teszem, akkor a lelked még ott lenne. – mutatott a kocsi felé. Nyilván ott van a holttestem. Harmadik fok: Alkudozás.
- Mivel bevallottad, hogy te voltál – mondtam lassan. – miért nem viszel el helyettem valaki mást? Mondjuk ott azt a hajléktalant! Ígérem, nem mondom el senkinek. – mutattam mögé. Hátranézett, és vissza. Elgondolkodott arcot vágott, majd kibökte:
- Rendben.
- Tényleg? – reménykedtem.
- NEM! Normális vagy? Ez nem így megy. – akadt ki rajtam teljesen. Leroskadtam egy padra.
Negyedik: Értetlenkedés.
- De… de hát miért? – néztem fel.
- Mert ez nem lóverseny, ahol alkudoznak… - jött a logikus válasz. – Valamiért meg kellett halnod. Sajnálom. – odajött hozzám, és leült mellém.
Ötödik: Levertség.
Csak bambán néztem magam elé. Éreztem, újra könnyek lepik el a szemem. 
- Figyelj, próbálj kicsit megnyugodni. – vigasztaló volt a hangja. Megfogta a kezem, és ettől egy kicsit tényleg jobb volt.
- Tudom, mi vidítana fel!
- Mi? – kérdeztem gyanakvóan.
- A boncolásod!

***

Először úgy gondoltam, csak viccelt. De halálosan komolyan gondolta. Egyenesen a Lenox Hill Hospital patológiájára tartottunk. Elmondhatom, hogy a patológia nem a legvidámabb hely. Idefele mesélt pár dolgot. Például, hogy van „főnökük” valami Dave, akivel nekem is beszélnem kell. Ennek a fazonnak a lakása az intézmény felső emeletén található. Hát elég morbid, de legalább is fura. Én úgy vagyok, hogy legyen egy lakás akármilyen luxus, ha az a kórházban találtó, főleg, hogy az alaksorban meg a hullaház van, inkább kihagynám. Az egészben az, volt a legmorbidabb, hogy a testem itt van valahol. Lehet máris boncolnak. Elborzadtam a gondolattól.
Hirtelen rántást éreztem, és a kezeit a derekam körül.
- Mit képzelsz? – dühös voltam, szemem meg villámokat szórt.
Dexter csak feltette mind két kezét „meg adom magam” pózba majd így szólt:
- Nyugi, nyugi, nyugi… csak gondoltam nem akartál volna átmenni a falakon, hogy majd esetleg valami hullába mássz bele.
- Bocsánat csak…
- Tudom. Semmi baj.

Tíz perce csak bolyongtam az épületben. Sikerült egy helyen a másik irányba fordulnom. Fenébe is, hogy lehet ilyen nagy az alaksor. Azóta próbálom, megtalálni Dextert kevés sikerrel. Mellette még csak-csak elvoltam, de kezdtem pánikba esni. Kétségek között lépkedtem előre. Bizarrnak találtam a folyosót. Igazából az egész helyet.
A padlón olyan színű volt, amit nem lehetett meghatározni… biztos sokat takarították….. Plafonon meg régi elég koszos lámpák voltak felszerelve. Ezek közül is csak minden ötödik világított vagy épp csak pislákolt.
Megtorpantam egy öreg ajtó mellet, amiről a sok év alatt elkezdett kopni a festék.
- Esküszöm, hogy hallottam valamit. – suttogtam magamban.
Az jutott az eszembe mi van, ha Dexter csak meg akart ijeszteni és elbújt az ajtó mögött. Mondjuk, miért tenne ilyet? Jó kinézem belőle, de ez hülyeség. Én kanyarodtam másfelé, valószínűleg, ő is engem keres. Meg alapból logikátlan vagyok. Ha kinyílik, vagy becsukódik egy ajtó azt ilyen csendben csak hallani vagy nem? De. Csak itt az a bibi, hogy a hang nem ajtócsukódás volt. Remegő kezem a kilincsre helyeztem volna, ha nem megy át rajta. Ehhez még nem szoktam hozzá. Csukott szemmel léptem át az ajtón és… sehol senki. Egy kis előtérbe léptem be. Beljebb mentem, de ekkor hangfoszlányokat hallottam. Végig mentem egy rövidke folyosón és az ajtóra tettem a fülem ahonnan a hangokat hallottam:
- Na most akkor fogjuk a beleket és… - ijedten ugrottam el az ajtó elől. Kezdtem sejteni, mi folyik odabent. Tudtam, hogy a keresett személy nem lesz bent. A kíváncsiságom egyszer tuti a vesztemet fogja okozni. Áthajoltam az ajtón. Elborzadtam attól a látványtól, ahogy a halottnak fel van vágva a hasa és éppen a beleit, szedik ki belőle. Úgy éreztem a gyomrom folyamatosan, bukfencezik. Sarkon fordultam és rohanni kezdtem. Ész nélkül futottam át mindenen. Falak, ajtók, boncasztalok. Egy folyosóra kiérve egyenesen Dexternek ütköztem. Na jó nem értem. Hogy-hogy őt meg tudom érinteni?
- Will mi baj? Elég zaklatottnak tűnsz. Merre kószáltál el? – mind két kezével vállamnál fogva tartott. Zöld szeme aggódva csillogott.
- Rosszul vagyok – nyögtem magam elé – hányingerem van.
- Biztosítani tudom, hogy nem fogsz hányni.
- Én erre nem vennék mérget.
- Hát nem tudom én személy szerint, még nem láttam lelket hányni.
- Ne legyél olyan okos jó?! – mondtam, majd lenéztem a földre. Aztán döbbenten néztem vissza Dexterre.
- Hol a búbánatba van a cipőd?
- Ez egy érdekes kis történet – elengedett. Kínos vigyor ült ki a fejére, majd mesélni kezdett. – Szóval mikor eltűntél mellőlem, én elindultam, hogy megkeresselek. Összeütköztem egy boncnokkal, aki üvegeket vitt. Az üveg fedetlen volt a szmötyi meg egyenesen a cipőmre ömlött.
- Mi volt az a „szmötyi” ahogy nevezted? – teljesen lesápadtam.
- Ne akard tudni!
Pár személyzeti szobát jártunk végig valami papucs után. Nekem viszont mind végig csak egy dolog járt a fejemben. Ki akartam jutni erről a helyről…

***

- Mi tart már eddig? Rég itthon kéne lennie! – gondolta Susan idegeskedve. Ránézett az órára. Kilenc. A vasalót, még egyszer áthúzta a már összehajtott nadrágon az utolsó ráncot is eltüntetve. Újabb ruhadarabért nyúlt. Közben arra gondolt bárcsak jobb kapcsolata lenne idősebb lányával. Az egész azzal indult mikor anyósa meghalt. Gyomorrákja ellenére békésen ment el. A kórházban egyik este alvás közben érte a halál. Will nem tudta feldolgozni, hogy nincs többé. Imádta és nagyon kötődött hozzá. Csak később kezdte Susant okolni. Azt gondolta Susan kívánta Claire halálát. Egyre jobban eltávolodott tőle, és inkább többet volt a barátaival, míg ide jutottak. Ha vissza tudna menni az időben mindent, másképp csinálna. Nem engedné, hogy lánya ilyet feltételezzen. Nem engedné, hogy… gondolatát a csengő hangja szakította félbe.
- Érdekes se Carl se Chris nem mondta, hogy ide jönnének… - gondolta hangosan miközben nyitotta az ajtót. Hatalmas meglepetésére réglátott rendőr barátjuk volt Morgan Neal.
- Szia. Minek köszönhető, hogy itt vagy? – kérdezte meglepett hangon, de mosolyogva.
- Üdv Susan. Hivatalos ügyben jöttem. Először is jók azok az információk miszerint Willow ide van bejelentve, mint állandó lakhelye?
- Persze, hogy ide van bejelentve nincs is külön lakása…
- Oké most gyere velem a kocsihoz azonosítanod kéne pár személyes holmit. – azzal elindult a kocsi felé. Kicsi fáziskéséssel a nő is elindult.
Miért kérdez ilyen alapvető dolgot mikor szó sem volt róla, hogy elköltözik.
- Morgan ebből nem értek semmit. Mi értelme van ennek az egésznek? – érte utol a csomagtérnél.
- Nézd Susan csak pár dolgot, kell megnézned, hogy láttad-e már valaha vagy esetleg a lányodé lenne.
- Előbb tudni szeretném mi ez az egész.
- Jól van. A belvárosba a Royal Streeten történt egy baleset. Olyan félnyolc körül két fiatal lányt elgázoltak pedig nekik volt zöld a szemtanúk szerint. Egy szőke lányt már bevittek a kórházba ő megúszta kisebb sérülésekkel. Azonban a másik nem volt ilyen szerencsés. Ő a helyszínen szörnyet halt…
- Istenem – suttogtam maga elé – akkor azt akarod mondani, hogy azért kell a segítségem, mert…
- Mert feltételezéseink szerint a holttest közelében lévő holmik a te lányodé voltak. Szóval megtennéd, hogy megnézed ismerős-e vagy nem?
- Igen persze. – szólt rögtön csak éppen nem tudta felfogni, mi folyik körülötte. Neal először egy pénztárcát mutatott… Willow-é. Aztán egy telefont az is az övé volt. A harmadik és egyben utolsó egy táska volt. A könnyek miatt homályosan látta, de mindent felismert.
- Nos? – kérdezte aggódva, látva a hitetlen arckifejezésemet.
- I-igen… minden… az… övé – mondta, könnyeit megzabolázva. Minden egy pillanat alatt összeomlott benne. Látta Morgan valamit, magyaráz most de, még csak el se jutott vajon mit mondhat. Nem volt képes elhinni a történteket.
- Na hogy döntesz?
- Tessék?
- Hát Willow dolgai felől. Mivel kiderült, hogy az övé már nem bizonyítékok. Ha gondolod nyugodtan, beviheted.
- Ja oké az úgy jó lesz. – elvette Morgantől a három tárgyat és egy köszönés kíséretébe bement. Letett mindent a kanapéra, majd ő maga is leült. Felhúzta a térdeit és átölelte, a fejét meg a lábára hajtotta. Érezte, ahogy elöntik a szemét a forró sós cseppek. Most már nem tartotta vissza a sírást. Magát okolta lánya haláláért. Kegyetlen volt vele és szigorú. Nem mutatta ki, mennyire szereti. Arra gondolt az idő során, majd visszatér hozzá, csak azt nem gondolta, ilyen kevés ideje van.
Hallotta, valaki jön le a lépcsőn, ezért felnézett. Lillian volt az. Amint meglátta anyját rosszul léte ellenére aggódva futott oda hozzá és ült mellé.
- Anya miért sírsz? Történt valami? – kérdezte és gyengéden átölelte. – és hol van Will? Ilyenkor már itthon szokott lenni. – Istenem hogy mondja el neki, hogy többé nincs nővére? Teljesen össze fog törni. Kétségbe esetten nézett lányára, de nem tudta elmondani mi történt. Ezzel egy időben egy autó parkold be a garázs elé. Férje is hazaért. Valószínűleg már őt is értesítették, különben nem jött volna ilyen hamar.
Nyílt az ajtó. Besétált a nappaliba és leült a velük szembeni fotelba. A szeméből sugárzott a szomorúság és csillogott a könnyektől.
- Apa… mi történt. Miért nincs még itthon Will?
- Egy szót se többet Lillian. Willow már nem fog többet hazajönni. Ő elment.
- De az összes ruhája itt van…
- Nem úgy értem… kicsim ma történt a városba egy baleset és… szóval…
- Szóval már nincs többé nővérem ugye? Ezért omlott össze anya és ezért remeg neked is hangod. Ugye? – csattant fel mérgesen, de hangja arról tanúskodott, hogy tudja minden így igaz.
Erre nem tudott mit válaszolni. Néha a csend többet mond minden szónál.