Elfeledett emlékek

Sötétség. Mindent átható s terhes, súlyos komorságot sugárzó gondolatok szülőatyja. Érezte a szalmával kitömött ágyhuzat nyomását a háta alatt, a végtagjait marcangoló sajgó érzést, a szoba hűvös levegőjét és dohos, porral átitatott kellemetlen szagát. A napcserzette homlokról már a sokadik verejtékcsepp csorgott alá a verítékben úszó, férfi teste alá csavarodott paplanra. Üres, kiégett szemgödreit kísérteties szürke derengésbe vonta a kis asztalkán világoló mécses sárga glóriája. A szikár, karcsú, harc edzette test seblázban úszva, kötésekkel borítva, szeme világát vesztve hánykolódott emberi roncsként.
Ajtóvas zörgése hallatszott, s az ócska deszkából tákolt bejáró kitárult. Szalmaszőke bozontos hajú kisgyermek jelent meg, foltos hálóinge bokájáig lógott, kezében egy mécsest tartott. Belépett a szobába, kitárta az ablak reteszeit, beengedve a reggeli nap első sugarait, melyek narancssárgára mázolták a szegényesen berendezett szoba belsejét. Elfújta az éjjeli gyertyát, mely csak azért volt használva, hogy a vak férfihez bejáró háziasszony megtalálhassa az asztalon az ápoláshoz szükséges holmikat.
- Reggel van uram. Mit hozott az este?

A gyermek hátrapillantott, miközben kis kezével a friss kenyér szeleteit rakosgatta tálcára egy fából faragott pohár mellé, melyben víz cseppjein tükröződött a kora reggeli fény. Az ágyon fekvő férfi magas volt, napbarnított bőrrel, karcsú alkattal, szikár izomzattal. Mellkasán, s karjain egészen a kézfejekig indaszerűen végigfutó tetoválásokon tört meg a világosság. Hosszú fekete hajtincsei verejtéktől csapzottak voltak, arcát borosták szőtte szakáll nőtte be, elfedve markáns, hosszúkás arcéleit. Először nyögdécselés hallatszott, majd a matrac ropogása, ahogy a vak test ülő helyzetbe küszködte magát az ágyon. A bal oldali mellkasát, s vállát átvérzett, fehér kötéscsíkok díszítették. A gyermek a férfihoz lépett, finoman megpróbálta visszanyomni az ágyba, de nem engedett. Zihálva ugyan, de ajkai halk szavakat formáltak.
- Peite… a nevem Peite… - zihálta, miközben a gyerek apró kenyérfalatot emelt a cserepes ajkakhoz-
- Kenyér, egyen kell az energia.
- Az illata… utoljára… nem emlékszem a kenyér ízére… nem EMLÉKSZEM SEMMIRE!!!
Hirtelen tört ki Peiteből, s a fiút megdermesztette a sérültből előtörő bődülés, mely az egész házat betöltötte. Felnőtt kéz lendült, s ütötte ki egy szemhunyás alatt a fiú kezéből a kenyér szeleteket rejtő tálcát. A kis kék szemecskék döbbenten meredtek. Nem egy kapálózó mozdulat volt ez. Még a gyermeki szem sem ítélhette annak. Mintha a férfi illat, s a kenyér ropogása alapján szemei nélkül is be tudta volna tájolni annak pontos helyét, s reflexeinek engedelmeskedve lesújtani a védtelen kenyerekre, melyek elszenvedhetik tehetetlen dühét. A gyermek bizonyos volt benne, azok a kezek ismerik a halál fortélyait, nem véletlenül találtak rá az emlékeit vesztett zsoldosra egy csata volt színhelyén. Jól emlékszik még, mikor néhány napja apjával a szomszédos város melletti városban segédkezni voltak a holtak eltakarításában, éhbérért s rátaláltak erre a szerencsétlenre.
- Azért ide teszem, az asztalra, ahol megtalálja.
- MENJ KI! EREDJ MÁÁR!!!

Újabb dühkitörés, mely talán órákra elüldözi a gyermeket a sebesült közeléből. A szobaajtó becsukódott, s most már nemcsak a világtalan szemek által rá kényszerített homály, hanem a csend is reá borult. Peite arca tenyereibe bicsaklott, szemgödreit lefedő szemhéjai alól apró könnycseppek hada kezdett alá zuhogni. Az emberek, akik befogadták, s ápolták kedvesek voltak vele, de a lelkét belülről emésztő kételyek, kérdések, s a tudat, hogy soha többé nem láthat maró savként viselkedtek, s akarva akaratlanul a kusza gondolatok eleresztették a keserűség szülte könnyek gyeplőjét. Gyengesége azonban nem rá vallott, a neveltetés által bevésődött ösztönök, a jellem, mely emlékek nélkül is szilárdan állt nem hagyta elveszni a lelket. Meghazudtolta keserűségét, jobbja ökölbe szorul, s kíméletlen markolta meg a lepedő csücskét. Mondják, a célok éltetik az embert. Neki egy célja volt, hogy meg tudja ki is volt ő a szerencsétlenül járt csata előtt. Első dolga pedig az volt, hogy egyedül, visszahúzódva háborgó tengerként zúgó gondolatai közé elfogyassza a szegényes reggelit, s felkészítse szervezetét, hogy néhány héten belül elhagyhassa e helyet.