Élettánc – a tér. 05 - vége

A templomba menet

Lassan poroszkáltak az úton, időnként meg-meg állva.
- Tudja, régen jó másfél órába is beletelt, amíg eljutottam a templomba. Minden tanyán megálltunk egy kicsit beszélgetni, vagy együtt folytattuk az utunkat a templomba. Ma ezt már nem lehet. A tanyák kihaltak. Illetve, furcsa népségek költöznek be. Vannak, akik családostul megszállnak egy-egy tanyát, de nem törődnek se a pereputtyukkal, se a házzal. Azt esznek, amit a szomszédoktól elcsórnak, a házzal meg vagy semmit se csinálnak, vagy lassanként eltüzelik.
Aztán vannak a remeték. Akik egyedül élnek és egyedül a munkáért. Éjjel-nappal dolgoznak, már mindenkit elmartak maguk mellől, egyedüli szerelmük a föld és a ház. Az idegenre, mert mindenki idegen nekik, ráeresztik a kutyákat. Persze, ki akarna ellátogatni hozzájuk?
Végül vannak németek. Senki nem tudja, honnan jöttek, egyszer csak megjelentek. Megveszik az elhagyott tanyákat, átépítik csodapalotává, kerítéseket emelnek, riasztókat szerelnek be. Néha megjelennek vadonatúj meseautóikon, elsuhannak mellettünk, csak úgy porzik, itt vannak néhány napot, majd ahogy jöttek, el is mennek. Lehet, hogy nem is németek, vannak, akik azt mondják, hogy a városból jöttek, senki sem tudja. Nem szólnak senkihez sem, csak száguldoznak. Hetekre itt hagyják a házukat magára. Persze a pereputtyosok csak erre várnak és betörnek. Persze a riasztó megszólal, néha napokig ordít, higgye el, rosszabb, mint a háborúban a lövedékek sivítása. Aztán kijönnek a dzsipes, feketeruhás alakok és megint csönd lesz.
No látja, ezért van, hogy most hamarább beérek a templomba, mint fiatalkoromba. Maga nem is tudom mióta az első ember, akivel beszélni tudok templomba menet.
Mondja, maga vallásos?
- Meg vagyok keresztelve.
- De miben hisz?
- Nem tudom. Gyerekkoromban hittem Istenben, jártam templomba. Vigyázba álltam minden zászló előtt, amit az úttörőgyűlésre behoztak. Piros-fehér-zöld, szovjet katonai, csapatzászló, mindegy volt. Aztán nem tudom. Kényelmes megoldás lenne, ha azt mondhatnám, hogy rájöttem, hogy nincs Isten, de én még az isten-tagadásig sem jutottam el. Csak egyszerűen nem törődtem vele. Az én nemzedékem az elszürkült nemzedék. Gyerekkoromban még úgy tűnt, van valami értelme a hitnek. Az egész rendszer hazug volt, s ha valaki nem is osztotta a vallásosok hitét, mégis valami kis elismeréssel nézte azokat, akik valami igazságot tudtak felmutatni a többieknek – mindegy, hogy igaz vagy hamis volt az az igazság. Középiskolás koromban még hellyel-közzel jártam templomba, néha még gyóntam is. Aztán továbbtanultam. Ott jöttem rá, hogy a vallás valami ósdi és elavult filozófiai rendszer. Nem azért, mert a kommunisták mondták, hanem azért, mert annyira nem illett ahhoz a világhoz, amelyben éltünk, illetve amiben szerettünk volna élni. A zsebszámológépek, a logisztika, az operáció-kutatás, az elektromos pingpong, az SDI és az űrállomások, a csodálkozva nézett amerikai szuperfilmek világától idegen volt bármi, ami több mint ami látható, élvezhető és kifizethető.
Jött a rendszerváltás. Akkor valahogy minden megrendült. Megszűnt a rendszer, amiben éltünk, de nem igazán értettük, hogy mi az a szabadság, ami eljött. Először élveztük, hogy az újság azt írja, amit szeretnénk olvasni, hogy korlátlanul nézhetünk amerikai akciófilmeket, hogy az üzletekben minden kapható. De aztán rá kellett jönnünk, hogy a régi rendszerrel az is elmúlt, ami tetszett az előző, levetett életünkben. Amit nem tudott elpusztítani a kommunizmus, azt egyszerűen ráfizetésessé vált a szabad piac körülményei között. Úgy gondoltuk, végre eljött a mi időnk, amikor a tudás és a munka elnyeri méltó jutalmát.
Nem voltunk annyira naivak, hogy a becsületesség idejében is higgyünk.
Dolgoztunk, állást változtattunk, közben a barátságok szétmentek, a házasságok kihűltek. És a pénzünk soha nem volt elég mindarra, amit meg szerettünk volna venni. Ha meg nem volt pénzünk, akkor jött a hitel korszak. Mindent kölcsönből vettünk: lakást, autót, olyannyira fontosnak tűnő napi luxuscikkeket. Én szerencsés voltam, soha nem nyújtózkodtam tovább, mint ameddig a takaróm ért, de a barátainkon láttam, ahogy ülnek az adósságok árán vásárolt mindenféle javakban, mégis nem volt semmi örömük benne, mert éjjel nappal dolgozniuk kellett, hogy fizetni tudják a részleteket. Mivel azonban nem állt másból az életük, mint a munka, nem volt semmi örömük sem benne, így újabb és újabb dolgokkal akartak boldogságot szerezni, ami persze nem boldogította őket, csak az adósságuk nőtt. Majd amikor már mindent meg tudtunk vásárolni, vagy hitelből, vagy keresetből, akkor meg rájöttünk, legalábbis a nemzedékünk jó része rájött, hogy mindez nem ér semmit sem, s csak magáért a munkáért dolgoztunk. Ez lett a szenvedélyünk és az éltetőnk. Minden nap bennmaradtunk még 2-3 órát, hétvégén, ha a családdal is voltunk, már nagyon vártuk a hétfőt, hogy újra tudjuk kezdeni.
Aztán megismertem Verát, a feleségemet. Ő még annyira sem volt vallásos, mint én, de akkor az egész már nem ért annyit, hogy akárcsak egyszer is összevesszünk egymással emiatt. De legalább volt valaki, aki értelmet adott az életemnek.
Azt kérdezte, miben hiszek? Arra talán még tudok válaszolni, hogy múlt hétig miben hittem. Hittem magamban, hogy sikeresnek kell lennem; hittem a munkámban, mert tudtam, hogy én vagyok benne a legjobb. És hittem a feleségemben. És a feleségem meghalt, rájöttem, hogy a munkám értelmetlen mókuskerék, és arra is rájöttem, hogy én sem vagyok más, mint bárki más. Mindenki legalább annyira fontos, mint én vagyok, mindenkinek megvan a maga fájdalma és története, amit senkinek sem tud elmesélni. Illetve ezek a szerencsésebbek. Amiben én éltem az még ennél is rosszabb volt: volt pénzünk, de nem volt fájdalmunk, mert igazából nem is éltünk. Szóval ennyi.
- Szerette a feleségét?
Damnátnak el kellett gondolkoznia a válaszon.
- Két hete… két héttel ezelőtt még gondolkozás nélkül rá tudtam volna vágni, hogy igen, s csodálkozva néztem volna arra, aki ilyen magától értetődő dolgot kérdez. De most minden bizonytalan. Fáradtnak érzem magamat ahhoz, hogy kimondjak bármit is. Legszívesebben lefeküdnék, és többé nem kelnék fel.
Tudja, mi a legszörnyűbb? Hogy semmit se éreztem, amikor megtudtam, hogy meghalt. Az első pillanatban csak arra gondoltam, hogy még üresebb lesz a lakásunk és még többet tudok dolgozni, de fájdalmat, amiről tudtam, hogy éreznem kellene, nem éreztem. Csak a rámszakadó ürességet. Tudom, nincs értelme annak, amit mondok, de higgye el, hogy én se látok semmi értelmeset a világban.
- Kérdezhetek még valamit?
- Persze.
- Mi az a lógisztika?
Damnát bármennyire is belelovalta magát az előbb a világvége, de „legalábbis nekem végem van” borús hangulatába, önkéntelenül is elmosolyodott, legszívesebben fel is nevetett volna. A poros országúton lépegetve elkezdte magyarázni a logisztika fontosságát, amiben már ő maga se nagyon hitt. Legalább egy pár percig nem a saját elrontott életén kesergett.

A faluban

- Itt vagyunk. A busz, azt hiszem, egy jó óra múlva indul. Addig, ha akar, körbenézhet a faluban, nekem nagyon tetszik, de őszintén szólva, nem tudom, hogy egy magafajta világlátott ember talál-e benne bármi érdekeset. Esetleg ott van az eszpresszó, az is inkább kocsma. Néha-néha este betérek, elbeszélgetünk a világ folyásáról, de vasárnap délelőtt az is kong az ürességtől. Illetve nem az ürességtől, hanem attól a játék automatától, amit a tulajdonos berakatott. Ha éppen nem a felnőttek isznak, akkor a gyerekek nyüstölik a gépet. Egyébként vigyázzon, mert a gyerekek mindenkit letámadnak, aki a közelbe merészkedik, hogy adjon nekik pénzt. Szóval, ha rám hallgat, akkor leül a padra és élvezi a napfényt.
Persze be is jöhet a templomba, de tudom, nem templomba járó ember.
Régen még ez is más volt. Tudom, unja már, hogy mindig csak a régi időket dicsérem, de az öregembereknek már csak ez a szokásuk. Amikor gyerek voltam, vasárnaponként még teli volt a templom, tucatnyi ministráns szolgált az oltár körül. Szégyen volt, ha egy gyereknek nem engedték meg, hogy ministráljon. Ma már… Kong az ürességtől a templom is, nem csak a kocsma, alig vagyunk benne néhányan, azok is már hetven fölött jóval. De az atya eljön minden vasárnap és bemutatja a Szentmisét, sőt néha, ha éppen nem kell rohannia a másik faluba, egy-két szót is tudunk váltani.
- Megéri ezért minden vasárnap eljönni ide?
- Ne nevessen ki; gyerekkoromban a Főtisztelendő úr azt mondta, addig marad meg a hazánk, és addig van remény arra, hogy egyszer újra szabadok leszünk, amíg lesznek vasárnap a templomban. Édesanyám meg azt mondta, hogy úgy érezte, ha csak egyszer is kihagyta volna a Szentmisét, akkor nem tért volna haza édesapám a háborúból, még az előzőből. Szóval, ha más örökséget nem is kaptam, de ezt is megtartom. Nos, hazánk megszabadult, legalábbis félig, és egyszer talán még a gyerekek is visszatérnek.
De mennem kell, mindjárt csöngetnek. Isten áldja – s ha egyszer errefelé jár, tiszteljen meg azzal, hogy benéz hozzám.
A falu valóban nem tartogatott sok érdekességet Damnátnak, elég volt öt perc, hogy az összes nevezetességet bejárja. Aztán leült, hogy az öregember tanácsa szerint élvezze a napfényt, de pár percnél tovább ezt sem bírta. A nap egyre magasabban járt, s kétségbeejtően hosszú idő volt hátra a busz érkezéséig, s nem akart magában maradni a gondolataival. Érezte és tudta, hogy úgysem fog senkit sem találni Érsekin, mégis mennie kellett, de nem akart arra gondolni, mi lesz azután.
Belépett a templomba. Kellemes hűvös és félhomály fogadta. Nem akarta a szertartást zavarni, ezért a kapuban maradt, s önkéntelenül is, a gyermekkorában megtanult mozdulattal a szenteltvízbe mártotta az ujját és keresztet vetett és letérdelt. Jó érzés volt. Nem tudta volna megmondani, hogy a pap éppen miről beszél, vagy mit énekelnek, de izmai elernyedtek s a simára koptatott kövek kellemesen hűtötték a térdeit. Olyan érzés volt, mintha éppen csak álmodna, de tudta, hogy ébren van.
Arra gondolt, hogy imádkoznia kellene, kérnie valamit Istentől, de nem tudott. Vera halála óta egyszerűen értelmetlennek tűnt bármiféle kérés. Nevetséges lett volna, hogy azért imádkozzon, hogy Érsekin megtalálja azt a lányt, hiszen úgysem fog sikerülni. Ha meg sikerülne, az úgysem lenne a vallásos erkölcs szerint való, s furcsa lenne, ha azt kérné a templomban, ami ellen prédikálnak ott. Akkor meg miért? Ha meg megtalálná, az sem változtatna semmin se.
- Uram, ha mégis vagy… Tedd boldoggá azt az öregembert meg azt a tegnapi lányt folyónál. Nem hiszem, hogy meg tudod tenni, de ha mégis, kérlek, tedd meg. Megérdemlik. 
A pap csöngetett, s a hívek előrementek áldozni. Damnát gyorsan kisietett a templomból: nem akarta, hogy az öregember meglássa, hogy itt volt.
Néhány percen belül meg kellett érkeznie a busznak is.

Kis Kató

Damnát ült a padon és nem gondolt semmire, csak nézett. Ha nem az ő sorsáról lett volna szó, talán még nevetni is tudott volna. Visszatekintve az elmúlt napokra, egyszerűen nem értette, hogy ő, aki mindig megfontolt és óvatos volt, hogy kezdhetett bele egy ilyen őrültségbe. Nekivágott, az országon keresztül, hogy felkutasson egy évekkel azelőtti egyéjszakás kalandot, kutatott, kérdezett, hogy végül ma délben eljusson egy bedeszkázott irodáig. Pedig, a cím, amit Glinda adott, jó volt: látszódott a megkopott cégjelzésen. Csak éppen a céget számolták fel már évekkel ezelőtt.
Egyszer már átélt hasonlót: amikor meglátta, hogy bezárták a kertvendéglőt. De akkor ott volt Glinda, hogy mellé álljon, de most már nincs senki. Emlékezett arra, hogy mennyit beszéltek neki a pozitív életszemléletről a különböző tréningeken. Hogy csak akkor sikerül bármi is, ha komolyan hisszük, hogy sikerülni fog. Ez az út fényesen igazolta ezt a teóriát: Damnát nem hitt benne igazán, s nem is sikerült.
A parkban, ameddig elvonszolta magát, gyerekek játszottak. Tipikus szocreál játszótér volt: egy hinta, egy mászóka, egy homokozó. Poros, divatjamúlt, ha idetévedne valamilyen ellenőr, biztos, hogy azonnal bezáratná a balesetveszélyessége miatt. Valamikor pirosban és kékben pompázhatott. Felnőtt szemmel nézve siralmas látvány, de a gyerekek ugyanolyan örömmel játszottak, mintha a legfejlettebb EU szabványok szerint készült volna.
Már túl volt azon, hogy a gyerekek vidámsága őt is felvidítsa, vagy akár bosszantsa. Az elmúlt órában már milliószor végiggondolta a mozdulatot, amivel kiveszi a zsebéből a bicskát, kipattantja a pengét és tiszta erővel belevágja a csuklójába, majd egy határozott mozdulattal a könyöke felé felhasítja a húst, ameddig csak viszi a lendület. Gyorsnak kell lenni, nem belegondolni abba, hogy mit tesz, s akkor sikerül, s utána már nem tud mit tenni. Persze, nem itt, hanem kell keresnie valami elhagyatott helyet. Nem akart a gyerekeknek egy életre szóló traumát okozni.
Csak még egy kicsit pihen, csak még egy kicsit élvezi a napfényt. Az igazi az lenne, ha a naplementét választaná. Mindig szerette a nyári naplementéket, kiskorában azt mesélte neki az édesanyja, hogy olyankor az angyalok széthúzzák a felhőket, s kicsit kiszűrődik a mennyország fénye.
Persze ez csak mese. De szép mese.
Verára fog majd gondolni. Hiszen tulajdonképpen boldogok voltak. Az összes többi csak pillanatnyi kaland, szenvedély volt hozzá képest. Persze ez nem volt az a nagy boldogság, amiről álmodoztak még régen: túl sok volt benne a megszokás, a napi rutin, a szürkeség. Mégis, részesei voltak egymás életének. Ha esténként lefeküdtek, jó volt maga mellett érezni az asszony testét és nyugodt volt az álmuk – ez talán nem boldogság? Nem ez a legtöbb, amit elérhet az ember az életében: nincs egyedül és nyugodt az álma?
Mégis, hálás volt annak az Álomlánynak is. Ha csak két órára is, de megismert egy másik életet, amit nem a hideg racionalitás, hanem a szenvedély irányít. Bárki más mondta volna, nem hitte volna el neki, de nem a lány teste, vagy szeretkezése volt a csodálatos, hanem az a lobogás, ami áradt belőle. Hálás volt a sorsnak (Istent nem mert gondolni), hogy ezt megélhette. Most legalább úgy halhat meg, hogy nincs benne semmilyen kielégítetlen vágy, s nem tehet szemrehányást: halála előtt megismerhette az igaz, a tüzes szerelmet. Vagy becsületesebb, ha a szerelem szó helyett a szenvedélyt, szexet mond? Persze, jobb lett volna kicsit alaposabban is megismerni ezt a boldogságot, de ha ennyi, hát ennyi. Két óra. A semminél mégiscsak több.
Félkor elindul, nem vár tovább.
A szemével mindent be akart fogni, azt akarta, hogy beleégjen az emlékezetébe ez a látvány. Nem írt búcsúlevelet, nem volt hozzá ereje, de bízott benne, hogy a sebből egyértelmű lesz, hogy öngyilkosságot követett el, s a rendőrség rövid úton lezárja a hivatalból elindított nyomozást.
Hányszor gondolta ezt már így végig?
Még huszonöt perc.
Már csak huszonnégy.
A gyerekek játszottak a játszótéren játszottak, az anyukák a padon beszélgettek, néha egy-egy férfi sietett át a parkon. Milyen banális, hétköznapi látvány, mégis mennyire fontos annak, aki a halálra készül.
Nincs más megoldás. Minden ajtó bezáródott.
Már csak tizenöt.
Egy kislány felnevetett, talán két-három éves lehetett, eldobta a játékait és futni kezdett.
Már csak tizennégy.
Meglepődött, mert a kislány felé futott, de aztán belé hasított a felismerés, hogy biztos az apját látta meg, valahol mögötte az úton.
Biztos így van, mert a kislány kitárta a karjait és újra nevetni kezdett. Olyan édes volt a nevetése, olyan élettel teli, hogy Damnát kínzó fájdalmat érzett. Miért nem volt ilyen nevetés az ő életében is?
Minden gyermekarc ilyen vidám és nevetős? Minden gyermekarcban azokat látjuk, akiket szerettünk? Ahogy a kislány közelített, Damnát úgy érezte, mintha már régóta ismerné.
Jól sejtette: a háta mögül egy férfi érkezett, s pont a pad mellett guggolt le, hogy karjaiba kaphassa a kislányt. A kislány belevetette magát apja karjaiba, minden erejével nyakába csimpaszkodott.
Már csak tizenhárom.
Kettejüket nézte, s nem vette észre, mikor lépett hozzájuk a kislány édesanyja, hogy ő is belefonja karjait az ölelésbe.
Damnát szeme egy pillanatra találkozott az övével.
Ő volt.
Az Álomlány.
Megváltozott, de a nézése maradt a régi, minden kétség nélkül ő volt. Csodálatos hosszú, göndör fekete haját rövidre nyírta, s barnára festette (nem illett a pillanathoz, de átvillant az agyán, hogy esetleg akkor volt festett és most az igazi – vajon melyik énje az igazi, s van-e egyáltalán?). A bőre is megöregedett, s emlékeiben magasabb is volt egy kicsit, de a szemei ugyanazok voltak. Ugyanazok a nyáréji, végtelen mély szemek.
Megértette, hogy mi hajtotta keresztül az országon, mi volt az a varázs, ami megfogta őt ebben a nőben. Mert az elmúlt évek nem látszólag múltak el rajta nyomtalanul, mégis ugyanazzal a lobogással simogatta meg a kislány fejét, mint ami őt is megperzselte azon az éjszakán. Lehetséges, hogy ugyanaz a szeretet két ennyire különböző formában jelenjen meg?
Boldog, s szinte sugárzott annak az ölelésnek a boldogságából, amivel férjét és a lánykát átkarolta, s látszott, hogy nem csak ő boldog, hanem másokat is boldoggá tesz. Hirtelen eszébe jutott a fénykép, amit az öregember házában látott: mennyire másképpen ölelte a családját ez az asszony, mint az öregember lánya. Rajtuk tényleg látszódott, hogy összetartoznak, hogy valódi szeretet köti őket össze.
Az Álomlány mellett ott volt a kislánya: az örök újrakezdés. Ott volt a férje: az, akit nem két órára, hanem egy életre választott. S látszódott, hogy jól választott. Ott állt az álomlány, nevetett, hangjából hiányzott a szenvedély tüze, de csilingelt benne a szabadság. Jó volt látni, hogy minden halál, pusztulás és elmúlás ellenére él a világban a boldogság.
Sírni szeretett volna, szinte fizikailag fájt, hogy nem lehet része ennek az ölelésnek, annyira vágyott arra, hogy valaki kimutassa, hogy szereti, de már régen kiszáradtak a könnyei.
Már nem hallotta őket, csak látta, amint az asszony összeszedi a játékokat, s férjébe karolva egyik kezével, másik kezével a kislányt vezetve eltűnnek a park bokrai között.
Damnát először suttogva, dúdolni kezdett, de hamarosan száját kinyitva énekelt. Egy régi dalt, amit talán nagyapjától, talán valaki mástól hallott. Nem volt semmi különös, csak egy kicsit édeskés, kicsit giccses dal, pont olyan, amit a világháborúban a katonák hallani akartak, amikor a frontra indultak.
Először nem is akart összeállni a dal, csak egyes sorok, de amikor másodszor, ötödször, huszadszor tért vissza ugyanarra a sorra, már majdnem megvolt az egész. A hiányzó sorokat fütyülte.
Félhangon énekelve ment az utcán, mint egy táncos bolond. Akik mellett elsétált, furcsállva néztek rá, talán zsebükben aprót kotorásztak.
Tudta, hogy a közelben kell lennie, annak, amit keres, valahol a buszpályaudvar közelében. Talán látta is, amikor megérkezett, de nem mert volna megesküdni. Vitte a lába, s a dallam, amit nem tudott, de nem is akart abbahagyni.
Úgy érezte, szinte ordítva énekel, bele a világba, a giccses, bájos dalocska igazságát az életről. Az élet legnagyobb igazságai banálisak: szeret, nem szeret, boldog, boldogtalan. De aki boldogtalan tud lenni, az legalább annak tudatában van, hogy valahol létezik a boldogság, s ez messze több mint a köznapi, szürke létezés.
Az eladó az éjjel-nappal boltban furcsállva nézte az idegent: a vasárnapi délutáni vásárlók általános szokásával szemben nem alkoholt, csokoládét vagy szikkadófélben lévő kenyeret emelt le a polcról, hanem egyenesen hozzá lépett:
- Jó napot! Tudna valamilyen jobb, tartós ceruzaelemet adni? Zsebrádióba valót, AA-st. Gyorsan kérem; mindjárt indul a buszom visszafelé… Két darabot kérek, nem, inkább négyet. Azt hiszem, sokat fogjuk még azt a rádiót hallgatni.

Ma este indulunk a frontra,
Búcsúzom tőled, kis Kató.
Ne félj, vigyázunk mi magunkra,
Velünk az Isten, kis Kató.

Elkísér csókjaid emléke,
Az élet szép, szeretni jó.
Patyolatfehér ágyikódba
Gondolj, majd néha rám, Kató.

Majd vége lesz a szörnyű télnek,
És újra elolvad a hó.
Meglátod, visszajövök hozzád,
Nagyon szeretlek, kis Kató.
…Akkor se sírj, feledj el engem,
Légy nagyon boldog, kis Kató!