Élettánc – a tér. 01

Fiamnak.
Köszönettel Pál Andreának és Schlosser Juditnak,
akik vállalták a lektorálás nehéz és hálátlan feladatát
és észrevételeikkel segítették az írást.
És végül köszönöm mindenkinek,
aki megosztotta velem sorsát és történeteiket,
amikből ez a regény végül összeállt.

A temetés

A két férfi szó nélkül lépett be a lakásba. Még ott lebegett köztük az asszony jelenléte, az asszonyé, akinek temetéséről jöttek. Mintha ott lett volna közöttük, soha vissza nem térően, ahogy a kedves illatát is órákig érezni, bár az ölelés véget ért. Örökre. Mindkettőjüket fojtogatta a csend, de egyiknek sem volt ereje ahhoz, hogy megtörje.
A temetés vigasztalan volt, mert nincs feketébb, mint a viszontlátás reménye nélküli búcsúzás.
Nem siettették az időt: ott álltak a koporsó mellett, hallgatták, ahogy a göröngyök léleksiketítő robajjal koppantak a fadobozon, amelyik örök börtöne lesz immár a tegnap még élő, még lángoló, még csacsogó nő testének.
A férfi, aki pár napja még a férje volt, az elföldelés után fogadta a rokonok és ismerősök, valójában mindannyian idegenek, kondoleálását. Szabvány részvétnyilvánításokra szabványosított válaszokat adott. Az első néhány rokonnál és ismerősnél még legszívesebben ordított volna, hogy elég, mindegy, hogy mit mondotok, csak legyen őszinte, ne sablonos. Mit nem adott volna azért, hogy valaki csak úgy egyszerűen bevallja: ilyenkor nem lehet semmi értelmeset sem mondani. Nem volt senki sem, mindenki csak az unt szavakat tudta előhozni. Aztán már nem dühöngött még magában sem, csak bólintott, csak igent és nemet mondott, fásultan várta a ceremónia végét, rázta a kezeket, tartotta a vállát az öleléseknek, tartotta arcát, amik rég nem látott nők félig a levegőbe puszit dobtak felé. Szerencsére gyorsan lezajlott: a rokonok és ismerősök is alig várták, hogy elszabaduljanak erről a nyomasztó helyről, amit temetőnek hívnak. Hogy zavartalanul folytathassák életüket, anélkül, hogy bárki is szembesítené őket azzal a ténnyel, hogy egyszer nem lesz tovább.


A férfi, most már özvegy, Damnát hálás volt barátjának, hogy nem hagyta egyedül és hazakísérte. Minden olyan váratlanul jött. Vera egyik nap még élt és tele volt tervekkel, vidáman búcsúzott tőle, amikor Damnát vidékre indult, - s mire hazaért már vége volt mindennek. A rászakadó tompa ürességben a magány elviselhetetlen lett volna, mintha kivágták volna az életből.
A másik férfi, a barát, Péter, szerette volna megvigasztalni, de ő sem találta a megfelelő szavakat, pedig kamaszkoruktól kezdve ismerték a másik legrejtettebb gondolatát, titkait, vágyait. Ebben a pillanatban úgy tűnt, hogy a halál az egyetlen valóság az életben, az egyetlen kegyetlen őszinte szó. Eddig szavak nélkül is megértették egymást – s most a szótlanságban és az elharapott szavakban egyszerre ott volt a fal. Az élő asszony összekötötte őket, a halott elválasztotta. Eddig, ha néha-néha Péter vacsoravendégségbe érkezett, együtt hallgatták az asszony nevetését, dicsérték főztjét és ruháját – de azzal, hogy eltűnt, elszállt a közös élmény is. A fájdalom megoszthatatlan volt, csak Damnát egyedüli birtoka, ahova barátja, még ha a legbelsőbb is volt, nem léphetett már be.
Damnát csak Vera eltűnése óta érezte meg, hogy mit jelent az a magány, amiben Péternek élnie kell. „Halál” – „nincs többet” – „üres”, ízlelgette magában a szavakat. Péter vallásos volt, olyan mély hittel, amit Damnát természetellenesnek tartott. Képtelen volt megérteni, hogyan vállalhat magára valaki teljesen értelmetlen szabályokat és kötelességeket. Péter életének igazi tragédiája az volt, hogy más sem értette ezt meg. Felesége néhány évnyi küszködés után elhagyta, valaki mással keresve a boldogságot. Pétert hite megakadályozta abban, hogy újra családot alapítson. Évekig várta, hogy felesége visszatérjen hozzá, de hiába. Az asszony újra megházasodott, gyerekei születtek, s Damnát tudta, hogy ezzel végérvényesen reménytelenné vált Péter várakozása. Mégis: Péter csak várt valamire, amiről ő maga is tudta, hogy soha nem fog bekövetkezni, mint valami groteszk, élő és rendíthetetlen ólomkatona. Soha nem panaszkodott, ha beszélt vele, mindig csak mosolygott, s ha homloka nem lett volna évről évre egyre magasabb, semmi sem mutatott volna arra, hogy valami nagyon bánthatja ott belül.
Damnát sokszor próbálta rábeszélni, hogy kicsit kezelje nagyvonalúbban az előírásokat, s nősüljön meg újra, de Péter csak udvariasan meghallgatta, s őrizte magányát. Damnát gyűlölte Péter hitét; nem volt képes megérteni, hogy egy csak elméletben létező dologért hogyan hagyhatja veszni az élet összes boldogságát és örömét. Most mégis kénytelen volt feltenni magának a kérdést, hogy Péter hite, minden értelmetlenségével együtt is nem bölcsebb-e, mint az ő ésszerű és korrekt magatartása.
Péter megtagadta az életet, Damnát élte – most mégis mind a ketten egyedül maradtak, egy-egy asszony emlékével, de amíg Péternek meg lehetett a tudata, hogy elrontott élete valami magasabb rendűről, valami szakrálisról tanúskodik, addig Damnátnak csak az üresen kongó, mindent átható „miért” visszhangzott a tudatában.
Péter egyedül volt, de nem volt magányos, míg Damnát tudta, örökké egyedül marad. Nem, a halál tudata és ténye valahol elviselhető volt: volt, nincs. De az élet, a Vera nélküli élet elviselhetetlen volt. Az apróságok hiányoztak a legjobban – és tudta, hogy ezek hiánya fogja őrületbe kergetni. A nevetése. A járása. Parfümjének illata. A testének a melege, ahogy éjszaka összebújtak álmukban. A zsörtölődése, a veszekedései. Azok az apró kis rezdülések, amik legjobban meghatároznak valakit.
Vajon ezek is eltűnnek, ha valaki meghal? A világ ugyanaz lehet ezek nélkül? Elpusztulhatnak egyáltalán, vagy valahol ott kell lebegniük, talán nem is ebben a világban, talán valahol máshol…
- Mondd, szerinted tényleg van ott valaki? – Pétert váratlanul érte a kérdés, de ismerte annyira barátját, a végigbeszélgetett kamaszkori éjszakák emléke még kísértett, így azonnal felfogta a kérdés lényegét. Sokat imádkozott azért, hogy egyszer barátja is felismerje Istent, vagy legalább feltegye a kérdést.
- Igen.
- Szerinted, ez a valaki, ez az Isten igazságos?
- Néha úgy tűnik, hogy ő a legigazságtalanabb a világon, de a hit lényege az, hogy elfogadjuk, hogy a mi életünkben látott igazságtalanságok mögött ott van az ő igazsága. – Péter haragudott magára, mert tudta, hogy tankönyvszerűnek és betanultnak tűnt a válasza, de nem tehetett róla: ő így élte meg. Neki ezek a tankönyvszerű, skolasztikus igazságok jelentették az életet, vagy legalábbis annak értelmét és végső célját.
- Péter valamit szeretnék elmondani neked. Évekkel ezelőtt megcsaltam Verát. Nem volt semmi különös, csak lefeküdtem egy nővel. Utána meg megállapodtam azzal a lánnyal, hogy nem történt semmi. Nem bántott a lelkiismeret, hisz mindenkivel előfordul az ilyen. De a múlt hét óta csak azon gondolkodom: ha valóban van Isten, érted, ha valóban igaz, és ez az Isten igazságos, akkor nem ő büntetett-e engem ezért az évekkel ezelőtti botlásomért azzal, hogy Vera meghalt?
Szerinted lehetséges ez?
- Nem tudom. De ha igaz lenne, hogy Isten ártatlanokat büntet meg férjük vagy apjuk bűnéért, akkor nem hiszem, hogy hinni tudnék benne.
- Biztos?
- Igen.
- Köszönöm. De akkor sem tudom, hogy hogyan tovább.
- Ezt hogy érted?
- Nincs miért élnem. Tudod, amikor hazajöttem és szembesülnöm kellett azzal, hogy Vera nincs többé, kényszeredetten folytattam az életemet. Mintha csak egy egyszerűen letudható kötelességről lett volna szó, intéztem a kórházat, a temetést, s közben bejártam dolgozni a cégemhez. Hétfőn elküldtek minket egy tréningre. Elmagyarázták, hogy az életben mindig a pozitívumokat kell keresnünk, mosolyognunk kell, vidám színekkel vegyük körül magunkat és én rosszul voltam egész egyszerűen az egésztől. Rájöttem arra, hogy az egész életem olyan volt, mint ez a tréning: egy üres mosoly, csupa szerep, amit eljátszottam és valami végtelen üresség. Mondd, szerinted, tényleg van értelme mindennek?
- Elhiszed, ha azt mondom, igen?
- Nem. Őszintén szólva, az egészet feleslegesnek érzem. A legjobb lenne meghalni.
- Öngyilkosságra gondolsz?
- Igen. Ha már semmi értelme sincs az egésznek legalább ez megmaradt nekem. Csak azt kellene eldöntenem, hogy hogyan csináljam.
- Ez őrültség. Nem dobhatja el senki sem magától az életet. Tudom, neked semmit sem mond, hogy ez Isten ellen való vétek, de mégiscsak az. Ha Istenért nem is, de csak van valami, amiért érdemes élned.
- Mi lenne? Verával nem akartunk gyereket, amíg kicsit össze nem szedjük magunkat anyagilag. A munkám… Most már látom, hogy semmi értelme sem volt. A temetésen, pedig rájöttem, hogy igazából egyetlen barátunk vagy ismerősünk sincsen, akinek számítana, hogy mi van velem. Legszívesebben ordítottam volna, amikor már tucatszor mondták, hogy „veled vagyunk” meg hogy „az élet megy tovább”. Ha ez az élet, akkor köszönöm, nem kérek belőle!
- Hidd el, az élet több ennél.
- Mi?
- Isten.
- Neked lehet, hogy igen, de én nem találtam. Talán gyerekkoromban még azt hittem, hogy van ott valaki, de most már tudom, hogy nincs.
- Tudod? Kerested egyáltalán? Tettél valamit érte, hogy megtaláld? Legalább egyszer próbáld meg. Ha jól tudom, katolikus vagy. Menj el egyszer misét hallgatni. Lehet, hogy megtalálod azt a valamit, amit régen éreztél.
- És aztán, azt tehetek magammal, amit akarok?
- Nem kényszeríthetlek semmire, sem most, sem akkor. Csak a barátodként mondom, hogy érdemes megpróbálni. Mit veszíthetsz vele? A halál megvár.
- Nem. A halál nem vár meg. Ma este még képesnek érzem magamat arra, hogy megtegyem, de félek. Tudod mitől: hogy holnapra már beleszokom, hogy akkor már nem lesz erőm megtenni és életem hátralevő részét zombiként, értelem és érzelem nélkül fogom leélni. Érts meg, ettől félek, az üres létezéstől. Ehhez képest a halál maga a megváltás, persze tudom, te mást értesz ezen a szón.
- De azzal, ha most egy hirtelen felindulásból megölöd magadat, már minden esélyt megtagadsz magadtól, azt, hogy akár évek, akár évtizedek múlva megtalálod a boldogságot. Nem kérek tőled sokat, nem akarlak rá vagy lebeszélni semmiről sem, csak arra kérlek, mint a barátod, hogy legalább egy fél napot várjál.
Damnát legszívesebben letorkolta volna, hogy ugyan mi köze hozzá, ez az ő ügye, az ő élete és halála, de amikor ránézett, rájött, hogy ez nem igaz: Péter a barátja, s ha bármit is tenne magával, azzal az ő fájdalmát növelné.
- Rendben van. Egy fél nap, egy mise, de semmi több.

A templom

Tavaszvégi este volt, az éppen véget ért eső fülledt párát hagyott maga után, amikor betért az egyik közeli templomba.
Az épület üres volt, csak néhány öregasszony imádkozott a padokban elszórtan. Damnát szórakozottan a festményeket nézegette, s megállapította, hogy giccsesek, s ezen sem a dús aranyozás, sem az alakok primitíven széles gesztusai sem segítettek (mintha egy latin-amerikai szappanopera képeit látta volna). Arra gondolt, talán csak a kisgyerekek, számára tudja megjeleníteni azt a hirdetett csodálatos világot, amiről a papok beszélnek. Persze, néhány év múlva nekik ugyanúgy karikatúrának fog is tűnni ez a mázolmány, mint ahogy most neki is.
Amikor a templom falán elhelyezett keresztutat nézte, eszébe jutott, hogy most neki át kellene élnie Krisztus szenvedését, valahogy úgy, ahogy tanították neki, de erre is képtelen volt. Csak az az emlék ugrott be neki, hogy kisfiúként az öreg plébánosnak ő vitte a nagyböjti péntekeken a térdeplőt. Vajon, mi lehet vele? Valami halvány emlék derengett, hogy már akkor is beteg volt, de nem ment kórházba, inkább a híveivel maradt. Ostobaság. Minden valószínűség szerint már régen meghalt az óta. Mire volt jó, hogy kitartott – viszont mit veszített vele? Talán pár évet, de legalább nyugodtan élte le a maradék éveit a kötelességteljesítésben. Ezen túl mi más öröme lehetett az életben? Semmi. Mégis, gyerekként úgy érezte, hogy valami teljesség, valami elégedett békesség árad belőle. Persze lehet, hogy akkor még ezek a képek is tetszettek volna neki… Lehet, hogy annak az öreg plébánosnak,  - mi is lehetett a neve? -, az élete ugyanolyan hamis volt, mint ezek a dúsan aranyozott képet a templom falán?
Nézelődés közben megpróbált minél kevésbé feltűnően viselkedni, de érezte a hátában a rosszalló pillantásokat.
Mindez abban az időben történt, amikor felröppent a hír, hogy megfigyelés alatt tartják a templomokat, hogy az ott elhangzó szövegek megfelelnek-e a politikai korrektség követelményeinek. A templomban imádkozó asszonyok Damnátról, akit először láttak, azt feltételezték, hogy ő is egyike a spionoknak, s ez magyarázta az őt körülvevő gyanakvást. Damnát mindennek ellenére meg akarta várni a papot, hogy eleget téve ígéretének végighallgasson egy misét, de a pap késett. A hívek már hozzászoktak ehhez, de Damnát pár perc várakozás után úgy érezte, hirtelen elfogy körülötte a levegő, s olthatatlanul vágyott arra, hogy kimenjen a nem is friss, de mindenképpen frissebb szabad levegőre. A templomban rekedt tömjénillat, ami eddig legfeljebb csak valami egzotikus emlékképet idézett fel benne, most hirtelen, keveredve a magas páratartalommal, fojtogatóvá vált. Kifele menet egy pillantást sem vetett az előtérben elhelyezett, megtérésre buzdító plakátokra, s majdnem fellökött egy befele igyekvő nénit.
Csak a templom előtti kis parkban nyerte vissza az önuralmát. Hirtelen eszébe jutott, hogy már egyszer volt egy hasonló parkban. Akkor is tavasz vége volt, s ugyanilyen őrjítően fülledt meleg…

Álomlány

- Péter, emlékszel arra, hogy mit mondtam neked tegnap, hogy mit kérdeztem tőled?
- Igen. Arról a kis botlásról beszéltél, amikor…
- Arra gondolok. Azt hiszem találtam, valamit, amiért érdemes élnem. Őérte.
- Azért a valakiért, akivel megcsaltad a feleségedet? Ahogy elmondtad, azt hittem, azóta nem is láttad.
- Valóban. Azóta az éjszaka előtt, sem az óta nem láttam őt. Mégis, ő volt, az… Azt hiszem, egy kicsit bővebben el kell mondanom. Készülj fel, rá, mert hosszú történet lesz. Néhány kollegámmal el kellett mennünk Csillagvárra, hogy tárgyaljunk az egyik ügyfelünkkel. Már előző este lementünk, s mivel nagyon meleg volt, egy táncos hellyel egybeépült kertvendéglőbe mentünk vacsorázni. Nem volt semmi különösebb dolgunk, s már nagyon untam a társalgást, ezért otthagytam az asztalt, s kicsit arrébb mentem, hogy elszívjak egy cigarettát. Figyelsz?
- Szavadat sem hagynám ki. – válaszolt Péter, miközben arra gondolt, hogy mindenki, aki lelkiismerete ellen vét, nagyon szereti részletesen ismertetni a körülményeket, s magán a bűnös aktuson gyorsan átsiklani. Persze az is benne van, hogy a körülményekben próbálnak legalább a maguk számára mentséget keresni.
- Szóval, ahogy eregetem a füstöt, megláttam őt táncolni. Egyedül táncolt, hajlott, dobálta a testét, mintha… Nem, nem tudok rá jó hasonlatot, de azt hiszem érted, hogy mire gondolok. Talán a nyárba hajló éjszaka tette, de valami hihetetlenül varázslatosnak tűnt, élettel telinek. Fiatal volt, jóval fiatalabb, mint én, és volt benne valami, amit nem tudok leírni. Szóval elvarázsolt. Ahogy táncolt, egyszerre volt vad és áradt belőle a harmónia. Látszott, hogy nem akar senkit sem elcsábítani, főleg engem nem, észre sem vett, csak táncolt a maga örömére. Nem a zenére, a sajátja volt a tánc. És ettől volt hihetetlenül vonzó. Úgy éreztem, hogy szerelmes vagyok belé, hogy az életnek valami olyan oldalát mutatja meg, amit addig még nem ismertem. A karjai hullámoztak, mintha az egész világot táncra hívta volna, hátradobta a fürtjeit és… - elhallgatott.
- És?
- Nem tudom, elmondani, hogyan történt. Odamentem hozzá, el kezdtünk táncolni. Beszélgetni nem nagyon tudtunk, olyan hangos volt a zene, de minden mást igen. Tényleg nem tudom elmondani. Egyre jobban egymáshoz simultunk, a vékony nyári ruhája alatt éreztem a bőrét, egyre erősebben öleltük egymást, simogattuk… Aztán… Aztán otthagytuk a vendéglőt, elmentünk a parkba a fák közé. Ha még volt önálló akaratom vagy esélyem arra, hogy megtörjem a varázst, elvesztettem, amikor először összeértek az ajkaink. Kemény húsú, finom ajkai voltak. Először alig nyitotta ki, mintha csak kóstolgatni akart volna, aztán egybeolvadtunk. Nem tudtam hol végződök én és hol kezdődik ő. Lehet, hogy a már a kérdés is értelmetlen lett volna, mert teljesen egy voltam vele – miközben még a nevét sem tudtam. Csókolóztunk, ölelkeztünk. És megtörtént a dolog.
Szeretkeztünk.
Nem tudom, mennyi ideig tartott a dolog. Talán pár óra. Megszűnt az idő. Ugye ez nagyon sablonos? Pedig így volt. Amikor feleszméltem, csak annyit láttam, hogy már hajnalodik és senki sincs a közelben. Aztán felöltöztünk, rendbe szedtük a ruhánkat, egyikünk sem próbálta meg tartóztatni a másikat, egy utolsó szenvedélyes búcsúcsók és vége. Még a nevére sem emlékszem. Talán nappal meg sem ismerném. Pláne most, annyi év után.
- Akkor miért?
- Mert boldog voltam vele. Vannak dolgok, amiket soha nem tudunk megmagyarázni, csak emlékezni rájuk. Ez az éjszaka is olyan volt.  Meg kell találnom.
- Egy pár perces, na, jó, órás szexuális együttlét miatt akarsz megtalálni valakit?
- Nevetséges? Lehet. De nekem csak ennyi maradt az életből. Nem érted? Nekem eddig csak Vera volt és a munkám, más semmi. Vera meghalt és rájöttem, hogy a munkám marhaság. Tudom, hogy nevetséges, de nekem csak ez a névnélküli lány maradt. Kell valami cél.
Egyszer egy barátom azt mondta, hogy adjam fel a büszkeségemet és az elveimet és próbáljak meg boldog lenni. Most megpróbálom. Megkeresem a lányt.
- Akkor semmit sem tudsz róla, és így akarod megtalálni?
- Igen.
- Sok szerencsét kívánok hozzá. – igyekezett, nehogy gúnyosnak tűnjön a hangja - És ha nem sikerül?
- Akkor végzek magammal, valami nem túl szadista módon.
- Hány éve volt mindez?
- Talán 5-6 éve. Nem számoltam, igyekeztem elfeledni. Tudom reménytelen, hiszen teljesen megváltozott ennyi év alatt. Az emlékeinkben élő személyek soha nem változnak, nem öregszenek, csak, ha szerettük őket, rossz tulajdonságaik kopnak le róluk. Tudom, hogy nem fogom megtalálni, vagy ha meg is találom, nem ismerem fel, megöregedett, meghízott, több gyerekes családanya, vagy ami a legrosszabb, kiderül, hogy egy teljesen átlagos, középkorú nő, de tényleg nem tudok mást kitalálni. Kell valami cél – ismételte önmagát.
Még ma éjszaka elindulok.

Buszpályaudvaron

Damnát hazament. Mintegy félálomban összecsomagolt magának az útra, majd elindult a buszpályaudvarra. Nem tudta, mivel érdemes mennie, nem tudta mikor kell elindulnia, de különös fáradtság vett rajta erőt: képes volt inkább a bizonytalanba elindulni, mint megereszteni egy telefont vagy megnézni az interneten a menetrendet.
A pénztáros kedvetlenül nézett rá: - Hova?
- Csillagvárra kérek egy teljes árút, a legközelebbi járatra.
- Csak holnap reggel 6.45-kor megy. Kérem a következőt!
Damnát nem akart még egy éjszakát a városban tölteni, emlékképek cikáztak a fejében. – Tovább! Még mások is várnak a sorukra! – A sürgetésre válaszul kimondta az első városnevet, ami eszébe jutott: - Folyóvárra.
A busz már tele volt, s a majd kétórás utat Damnátnak a lépcsőn egyensúlyozva kellett megtenne, beszorítva két másik utas közé. Máskor biztos rengeteget morgolódott volna, de most egyszerűen nem törődött vele, csak állt és élvezte a busz ringását és azt, hogy még gondolkoznia sem kell. Élvezte a busz rázkódását, a zombi-lét nemtörődöm örömét.