Élettánc – a tér. 04

Az öregember
Először csak a kutya ugatott. Az öregember már csak homályos foltokat érzékelt a világból, de a kutya, a vén társ, mindig pontosan jelzett, ha valaki a közelbe érkezett. Inkább csak sejtette, mintsem pontosan látta, hogy az idegen merrefelé tart: megpróbált átvágni a város felé.
Az öregember kiment a konyhába és tüzet gyújtott a kávéhoz. Tudta, az idegen néhány percen belül vissza fog fordulni, hiszen a föld végén ott a patak, és az nem engedi tovább. Nemrég megáradt, mocsaras lett a partja, nincs az a vándor, aki át merne kelni rajta. Nem tudja, ki lehet az az ember, de akárki is, biztos fáradt, hiszen távol van minden út és lakott hely, s ha betér megkérdezni a helyes utat, örülni fog a kávénak.
Nem telt bele negyedóra, s az idegen valóban a ház felé tartott.
- Jó napot kívánok! Elnézést, hogy zavarom, de…
- Isten hozta. Üljön le egy kávéra, ha él vele. Ha kipihente magát, majd megmutatom az utat.
- Nagyon köszönöm, de igazán nem…
Az öregember, mintha meg sem hallotta volna, elindult a konyha felé. Damnát kicsit zavarban volt, de végtére is nem kergette a tatár. Leült az árnyékba és körbenézett. Szép föld volt, s a ház, bár látszott rajta, hogy kiszolgált pár generációt, s az utolsó nemzedék már nem képes gondját viselni, mégis olyannak tűnt, mint amit szeret a gazdája.
Mert a házon mindig lehet érezni, hogy akik benne laknak, laktak, vagy építették, arra szánták-e, hogy ott boldogok legyenek, vagy csak önző módon maguk és saját boldogtalanságuk emlékművének állították-e. Hogy lakás, szállás vagy otthon-e. S ez otthon volt, még Damnát is megérezte száraz racionális agyával.
Elmosolyodott magában: egyszer Glinda, nem tudni, viccből, vagy komolyan, de azt mesélte, hogy a házakra is lehet horoszkópot, vagy kabbalát írni: össze kell adni a házszámot, az irányítószámot, s már nem is tudja miket, nem figyelt, s az így kapott számból messzemenő következtetések vonhatók le… Körbenézett a pusztán, sehol semmi: vajon itt milyen számokat tudna Glinda előhalászni? De a csillagoktól és a számoktól függetlenül: ez a ház élő volt egyszer, s még pislákolt benne régi lakóinak boldogsága, vagy talán inkább az a harmónia, amiben éltek. Talán ők is főztek reggelenként kávét, s most, hogy az öregember ki tudja, talán évtizedek óta először nem magának főz kávét, újjáéleszti ezt a hagyományt… A szertartást, a rendet, ami az ő életében pár napja megszakadt. Lehet, hogy egyszer még ő is fog kávét főzni? Lehet, hogy még egyszer megteszi ugyanazokat a szokásos reggeli mozdulatokat? De mindegy, mert az, aki forrása volt a rendnek, Vera, már nem térhet soha többet vissza. Túl keményen dörömböltek a rögök a koporsóján, hogy visszatérhessen...
Az öregember kizökkentette a gondolataiból:
- Sajnos nincs tejem, de ha szereti, tejport adhatok.
Damnát elhatározta, hogy bármilyen rossz is lesz a kávé, dicsérni fogja, de az első korty után meglepődött. Kicsit zaccos volt (finoman szólva bosnyákos), de az ízén érződött, hogy az a típus, amit még ő sem engedhet meg magának mindennapos használatra.
- Köszönöm, ilyen finomat már évek óta nem ittam.
- Örülök, ha ízlik. Bevallom, én már régen leszoktam róla, már csak az illatát élvezem. Tudja, a szívem.
Ez megint egy olyan válasz volt, amire nem tudott mit felelni. Mindenesetre furcsa volt a szegényes ház és a finom kávé ellentéte, de nem akart udvariatlannak tűnni, azzal, hogy rákérdez. Eszébe jutott a régi legenda Parsifalról: betért egy vénemberhez, s udvariasságból nem merte megkérdezni, hol szerezte a sebet, ami kínozza, ezért évekig kellett még vándorolnia. Persze a valóságban nincsenek varázslók, sem zarándoklat, ami megtisztítana. És már megváltás sincs, vagy ha van, hát nem neki. Ő már végleg halott, csak a lába viszi, nem is tudja hová.
Hallgattak. Damnát csak ült a kávéscsészével a kezében, s élvezte a napfényt, az árnyék hűsét, a forró levegőt, amit az időnként feltámadó szellő az arcába fújt. Élvezte, hogy nem kell beszélnie vagy gondolkoznia, s ha volt is gondolat az agyában, csak az, hogy jó lenne minél tovább itt maradni, akár örökre, hiszen a helyből áradt a békesség, aminek híjával volt. Nem tudta, mennyi idő telt el, mikor az öregember megszólalt.
- Látja ott az utat? Ott a jegenyénél. Addig vissza kell mennie. Ott forduljon jobbra és akkor egy kis hídhoz ér. Ott át tud menni a patakon. Másfele ne menjen. Kicsi patak, de ilyenkor nagy a partja. Azt beszélik, egyszer egy ember eliddogált a kocsmában, s hazafelé menet kocsistul elsüllyedt a mocsárban. Mindez azért, mert a várandós felesége megátkozta. De ez persze csak efféle vénasszonyos fecsegés, mint ahogy az is, hogy aki éjjel meghallja a szekér nyikorgását, hamarosan meghal, vagy valaki, akit nagyon szeret és a halála jobban fáj neki, mint a sajátja. Minden helynek megvannak a maga babonái. Aztán amikor az utolsó helyi is meghal, a mesék is elszunnyadnak. Aztán jönnek új lakosok, akik más formával újra hasonló babonákat találnak ki. Mert nem az emberek találják ki a legendákat, hanem mindig a táj. A tájban vannak elrejtve a mesék. Ha valaki sokáig itt él és tud hallgatni, meghallja. Bocsásson meg, fecsegek össze vissza, de ritka madár errefele az idegen vendég, aki nem siet.
- A helyiek? Mármint úgy értem, hogy a szomszédok?
- Egyre kevesebben. Meghalnak, elköltöznek, akik a meg jönnek helyettük, mármint ha jönnek, azok meg sem hallgatni, sem meghallgatni nem tudnak. Néhányan meg megmaradtak a régiek közül, de azok vagy ugyanazt gondolják, mint én, akkor meg minek beszéljek, vagy mást, akkor meg nem találjuk a közös nyelvet. – Furcsa volt ez a filozófia, talán máskor érdekesnek is találta volna, de, most csak arra tudott gondolni, hogy mégiscsak nagyon elvétette azt a rohadt utat és hogy rohadtul fáradt és nincs ereje a mélyebb gondolatokra.
- Nagyon köszönöm, jól esett a kávé és az útbaigazítás. Nem tudom, meg tudnám hálálni valahogy…
- Ha egy pillanatra ráérne. Tudja már a szemem sem a régi, és lenne egy levél, amit el kellene olvasni. Ha megtenné…
- Természetesen.
A vendéglátója bement a szobába. Eltelt egy-két perc, de mivel nem tért vissza, Damnát kínosan érezte magát: nem tudta, hogy most nem azt várja-e, hogy utána menjen. Talán most kellene eltűnnie, mégis egy mély lélegzetet vett és ő is belépett. Pár másodperc kellett, hogy a szeme megszokja a félhomályt. Az ablakon belülről egy ócska takaró volt, az ágyon egy másik, félig egy kicsit gyűrt pokróc, az asztal szinte üres. A sarokban egy feszület, mellette egyszerű keretekben fotók: egy öregasszony, egy tizenéves fiú öltönyben (látszott rajta, hogy talán életében először volt rajta). Végül egy családi kép: egy asszony valami zöld ruhában, előtte, félig takarva őt, mintha óvni akarná őket, vagy büszkélkedni velük egy kisfiú és egy kislány, mellette, de már nem olyan szorosan egy kerekfejű férfi (másfele nézett, mintha csak véletlenül kerülne oda). Az asszonyon látszott, hogy élete büszkeségének tartja a férfit és a gyerekeket, megpróbál nagyon boldognak, vidámnak és felszabadultnak látszani, de ha lefoszlik róla ez az álságos mez, végtelenül magányos és sebzett. Olyan, akire még egyszer sem nézett a férje szerelemmel, csak úgy, mint egy megszerzett jószágra. Legfeljebb, mint az üzlettársára – clara pacta, boni amici. A gyerekek? Mintha teher lenne nekik az anyjuk, másfele néznek, kifele a karolásból, sejtődött, hogy amint lehet, kirepülnek a szülői házból, inkább egy kollégiumi szobát választva az otthoni fészek melege helyett. Szinte fizikai fájdalmat okozott a kép, talán nem is a benne elrejtett tragédia miatt, sokkal inkább, mert arra kellett gondolnia, ugyan róluk, róla és Veráról milyen kép készülhetett volna?
- Megvan, már. – Egyszerre három-négy levelet is odanyújtott: - Sajnos már nem tudom, hogy melyik az utolsó. – Kérem, nézze meg, elég, ha a legutolsót olvassa el.
A napon tanulmányozni kezdte a borítékokat. Az első már fél éves is megvolt, valami kft. céges borítékjában érkezett, de kézírással. A második egy reklámlevél volt. A harmadikat színes papírra nyomták, a bélyegző elázott, nem lehetett elolvasni, hogy honnan érkezett, benne egy fotó. Háttérben a tenger, s talán ugyanaz a család, akinek a képe a falon lógott, de lehetett néhány év a két kép között, s a férfi hiányzott, talán ő készítette a képet. A kézírás az elején még míves volt, de a vége felé már egyre inkább elcsúszott: mintha a levél írója elfáradt volna a sok írásba, vagy mintha valaki siettette volna, hogy fejezze már be.
Drága Papa!
Nagyon köszönjük a levelét, megkaptuk a húsvéti képeslapot. Örülök, hogy jól tetszik lenni, vigyázzon nagyon is magára. Mi köszönjük, jól vagyunk, a Vivien most fejezi be az óvodát, a Robert pedig mindenből javított egy kicsit a félévhez képest. Pista nagyon sokat dolgozik, éjjel nappal.
A Papának küldök egy fényképet, a tavaszi szünetben leugrottunk a Rivérára, ott készült. Úgy nőnek a gyerekek, mintha húznánk őket.
Drága Papa! Sajnos idén nyáron nem tudunk lemenni a Papához, mert a Pista nagyon elfoglalt, a gyerekek pedig egész nyáron táborban lesznek. Én meg nem hagyhatom itt őket. De ha minden jól megy, majd az őszi szünetben már végre lejutunk. Én igazán szeretném, meg persze a gyerekek is, meg a Pista is gyakran emlegeti a Papát, meg a gyerekek is nagyon szeretnék már megismerni, de higgye el, igazán nem jön össze.
Csókolom, szeretettel:
Éva
Felnézett, de az öregember félre fordította a fejét, mintha nem akarná, hogy bárki is lássa az arcát.
- Éhes? Mindig tartok itthon egy kis friss kenyeret, ha éppen most jönnének. De most nem jönnek. Ne vigye el az álmomat, tiszteljen meg azzal, hogy velem eszik.
Az asztalra vágódeszkát, kést, pár napos kenyeret (milyen lehet számára az öreg kenyér, ha ez a friss?), valami angol feliratú húskonzervet, zöldséget és egy fémdobozos német bonbont rakott. Meg egy kancsó vizet.
- Sajnos borom már nincsen, de a lányom néha küldd egy-egy csomagot és abban van valami ilyen vitamintabletta, amit állítólag csak vízbe kell dobni és már kész is. A konzervet csak bontsa ki, de van másik, ha nem ízlik.
Az öregember meséje
Damnát udvariasságból mindenbe belekóstolt, de furcsa volt a kissé szivacsos kenyeret görög pástétomkonzervvel keverni, mindehhez német vitamintablettát inni, végül marcipános csokoládéval fejezni be a lakomát. A másikon látszódott, hogy csak a vendég kedvéért vesz magához egy-egy falatot. „No, kóstoljuk meg ezt is!” – mondta, hogy ki kelljen nyitni a dobozokat. De legalább házigazdaként neki is meg kellett kóstolnia. Lehet, hogy eddig mindig csak az alkalmat várta, hogy kibonthassa ezeket a jóléti csomagokat.
- Van valami zacskós kávém is, a lányom azt írta, hogy olyan, mint a neszkávé, csak krémesebb. Már régóta tartogattam, hogy ha egyszer vendég jön, majd kibontom, de a madár se jár erre, még a postás is csak azokba a piros dobozokba dobja be a leveleket, kilométerekre innen. Régen legalább ő köszönt rám időnként, de ma már csak végigszáguld a dzsipjével a földúton és kész. Ha a porfelhő egy pillanatra megáll, tudom, hogy leveleket dobott be és elbandukolok a postaládáig. Persze akkor már régen nincs ott, mármint a postás.
Olvassa el, hogy kell elkészíteni. Sajnos az én szemeim már nem a régiek. – A zacskóban valami olasz krémkávépor volt. Szerencsére nem kellett hozzá más csak forró víz.
Csendben ízlelgették az italt. Damnátnak egy pillanatra eszébe jutottak azok a kávézós reggelek Verával. Minden más volt: egy idegen, sötét és magányos férfiasan piszkos konyhában ült, más volt a kávé, csak por volt a tej helyett, s legfőképpen Vera hiányzott – de furcsamód, mintha ugyanaz a békesség, harmónia lebegett volna körülöttük.
Az öregember, anélkül, hogy bármit is kérdezett volna tőle, mesélni kezdett.
- Tudja az asszonnyal építettük a házat. Titokba még a papot is elhívtuk, hogy szentelje be. Azt hittük itt boldogok leszünk.
Sok gyereket szerettünk volna. Úgy gondoltuk, bárhogy is nyomorgunk, mégis kell a gyerek, mert csak miatta éri meg küszködni. Először megszületett Péter, majd néhány évre rá Éva – tudja, akinek a levelét az előbb olvasta el.
Aztán a harmadszor is gyereket várt, de elment. Először nem ijedtünk meg, volt már ilyen, de az asszony, miután csak nem akart megfoganni a következő, elment a városba, Érsekibe. A doktor hümmögött, átvette a borítékot és közölte, hogy nem lehet több gyereke. Nem mondott semmi értelmeset, de a rokonok azt mondták, hogy biztos a traktor verte szét a méhét. A faluban meg azt mondták, hogy valami újfajta permetlét próbáltak ki, és az mérgezte meg. Mindegy. Volt két szép gyerekünk, és ez több mint ami sokaknak jut.
Amikor nőttek a gyerekek, és Péter iskolás lett, az asszony elkezdte rágni a fülemet, hogy költözzünk be a városba, egy dolgos kéz biztos kapna a gyárban munkát, vagy legalább a faluba. A gyerekeknek is jobb lenne, meg nekünk is, mert mi sem leszünk már fiatalabbak. De én nem mentem. Ez a föld az enyém. A gyerekek meg járnak iskolába, ameddig járnak, de a földjét és a házát az ember nem cserélheti fel. Az olyan, mintha a hazáját cserélné el: lehet a másik haza szabadabb és gazdagabb, de mégiscsak idegen marad örökre.
Aztán a Péter felnőtt. Nem panaszkodhattam rá. Sokat és keményen dolgozott, de eljött az idő, amikor már egyik este a barátokkal iddogált, másik este a lányoknak csapta a szelet. Nem szóltam rá: hadd tombolja ki magát a fiatal csikó. Ha későn jött is haza, másnap reggel időben felkelt, s jött velem dolgozni.
Egy éjjel hiába vártuk. Az anyja aggodalmaskodott, hogy vajon mi van vele, de én csak nevettem őt, hogy mindig rémeket lát. Még azt is mondtam neki, hogy biztos a mocsári szekér jött érte. Magamban meg azért imádkoztam, hogy ne lánynál töltse az éjszakát. Az még egyiküknek sem jó. Ha érti, mire gondolok. Még nem volt érett ahhoz.
Nem lánynál volt. Nem is egy kocsma előtt a földön, a saját vizeletében aludt. Reggel vérbe fagyva találták meg egy-két kilométerre tőlünk. Valaki elgázolta és otthagyta. Ha megáll, vagy legalább értesíti a mentőket, még ma is élne. Vagy ha legalább nekünk szól, legalább nem kellett volna egyedül meghalnia, mint egy kutyának. Tudja, már sok mindent megéltem, sok rosszban is részem volt, de tudja, megtanultam, hogy a legrosszabb nem a halál, hanem a magány. Élni is rossz egyedül, de még rosszabb lehet egyedül szembenézni a halállal. A háború is csak azért volt elviselhető, mert mindig ott voltak mellettem a bajtársak, nem kellett egyedül lennem. Hamar megvolt a temetés. Még aznap az asszony bement a rendőrőrsre, hogy feljelentést tegyen. Tudta, hogy az elnök fia éjszaka mindig felszed valami kis pipit, és addig száguldozik részegen a kocsiján, amíg teljesen el nem kábítja a lányt, aztán megállnak és… gondolom kitalálja, akkor mi következik.
- És tényleg az elnök fia volt?
- Nem derült ki. Az asszony csak azt kérte a rendőröktől, hogy vizsgálják meg a kocsit, hogy nincs-e rajta valami nyom. De a rendőrök csak nevettek rajta és elzavarták. Amikor hazaért, mintha még jobban megtört volna, mint amikor a holttestet felfedeztük. Csak annyit mondott nekem, hogy ha beköltöztünk volna a városba, Péter még most is élne. Nem vádlólag, csak úgy megtörten. Csendesen. És lefeküdt és nem kelt fel. Aznap éjjel motorosok jöttek. Durrogtatták a motorjaikat, kiabáltak mindenféle ocsmányságot, fenyegetőztek, hogy mi lesz, ha ártatlan embereket rágalmazunk meg a rendőrségen és betörték az ablakokat. Nem mertem kimenni, féltettem az asszonyt és a kislányt. A háború óta nem rettegtem ennyire. Az asszony soha többet nem kelt ki az ágyból. Azt mondta, nem érdemes élnie és nincs igazság a földön.
Nem akart enni, sem inni. Megpróbáltam erőszakkal etetni és itatni, de nem sikerült. Az orvos mindenféle injekciókat adott neki, de ő is megmondta, hogy minden hiába, ha ő meg akar halni, nem lehet megmenteni.
Még azon a nyáron eltemettük őt is. Éva a temetés után már nem akart hazajönni. Azt mondta, nem tud többet itt élni. Elment a városba. Időről-időre, Karácsonykor, Húsvétkor, a születés meg a névnapomon eljött hozzám. Kitakarított, főzött mosott, sőt néha még mesélt is arról, éppen mit csinál. Aztán elköltözött Érsekiről a nagyvárosba és ritkábban látogatott meg. Nem hibáztattam érte, de nagyon örültem, amikor mégis el tudott jönni.
Aztán megírta, hogy megházasodik és engem is meghívott. Bementem a városba, kicsit rendbe hoztam magamat, hogy ne annak látszódjam, aki valójában vagyok, és kivettem a bankból a pénzt, amit öreg napjainkra tettem félre. Gondoltam, mégse menjen hozzá ahhoz az emberhez egy fillér nélkül. Legyen meg a becsülete.
Furcsa esküvő volt. Nem templomban, hanem a tanácsnál tartották. Amikor vége lett, odamentem én is gratulálni, de láttam, hogy elpirultak, amikor odaléptem hozzájuk. Amikor elindultak a vendéglőbe, láttam rajtuk, hogy nagyon feszengnek. Aztán Pista, mert így hívták a férjét, odalépett hozzám, hogy ne haragudjak, de talán jobb lenne, ha nem mennék el velük a vendéglőbe, mert ott olyan társaság lesz, hogy én biztos kényelmetlenül fogom magamat érezni. Azt mondtam, azt hazudtam, hogy nem baj, én sem akartam ott maradni, mert indul vissza a vonatom, és oda akartam adni a pénzt, de nem tudtam befejezni, mert arrébbállt. Beültek a csodakocsijaikba és elhajtottak, én meg ott maradtam egyedül.
Nem tudtam, mit tegyek. Szerencsére a közelben volt egy templom. Bementem és a pénz nagy részét begyömöszöltem a perselyekbe. Aztán a vasútállomás mellett volt egy ABC. A maradék pénzemen pálinkát vettem és elkezdtem inni.
Nem tudom, hogy jutottam el hazáig, de valamikor éjszaka otthon voltam, erre emlékszem. Csak remélni tudtam, hogy előbb öl meg az alkohol, mintsem teljesen iszákos leszek.
- És mi lett aztán?
- Mi lett másnap? Reggel harangoztak a templomban. Felkeltem, megmosakodtam, rendbe szedtem az ünneplőmet és elmentem a templomba. Ha az ember egész életében ezt tette, nem tud leszokni róla. Minden héten van vasárnap.
- Ezen kívül, mit csinál még?
- Várok. Hét közben várom a vasárnapot. Hét végén, hogy hátha egyszer eljön a lányom és láthatom az unokáimat. És persze várom a halált is. Jó lesz majd megpihenni.
- Ez nem sok.
- Nem. De éppen elég.
Damnát valahol csodálta ezt a nyugalmat, de egész lénye tiltakozott ellene. Mindig valamit csinált, valamiért küzdött, de szinte soha nem élt olyan csendes várakozásban, mint az öreg. Ő nem lenne hajlandó magát élve eltemetni, akkor már inkább egy gyors mozdulattal végez magával. Mert abban van valami tragikus méltóság, győzködte magát. Ideje lenne indulni, de érezte, hogy nem bír felállni.
- Nem marad itt éjszakára? Úgy látom, megint vihar készülődik.
- Nem zavarok?
- Mit? Ritka fényűzés, ha nem vagyok egyedül.
- Nem akarok a terhére lenni…
- Ha jól esik a lelkiismeretének, akkor megnézhetné a rádiómat. A lányom küldte, valami flancos külföldi készülék, de már hónapok óta meg sem szólal. Aztán meg segíthetne vacsorát készíteni. Van valami zacskós levesporom, de azt sem tudom elolvasni, hogy kell elkészíteni. Szóval, nagy segítségemre lenne, ha itt maradna éjszakára.
Éjszaka
A rádió valóban nem működött. Ravasz módon az elemeket a hátlap rejtette el, amit csillagcsavarokkal rögzítettek. Feleslegesnek érezte megkérdezni, hogy ugyan nincs-e egy órás csillagcsavarhúzó a háztartásban, ezért inkább a táskájában kezdett keresgélni. Csavarhúzó természetesen nem volt, de a kezébe akadt a svájcibicskája (hivatalos nevén: svájci katonai zsebkés). Annak a vége elég keskeny és erős volt ahhoz, hogy csavarhúzóként használja. S ismét csak természetes volt, hogy a más célra tervezett penge pont az utolsó pillanatban szaladt bele az ujjába, olyan simán sértve fel a bőrét, mint ahogy a kés megy át a vajon. Önkéntelenül is elmosolyodott, mert arra kellett gondolnia, hogy a penge biztos ugyanilyen simán vágná fel az ereit is, de mennyivel nevetségesebb, ha az ember az ujját sérti meg.
A rádióban egyszerű, elég rossz minőségű ceruzaelemek voltak, nem csoda, hogy már kimerültek. A zsebnaptárából kivett egy gemkapcsot, széthajtotta, hogy a nyelvével érzékelni tudja az elem mindkét pólusát, de semmit sem érzett a jól ismert bizsergésből.
- Kimerült az elem. Elől hagyom, majd ilyen fajtát kellene venni. A csavarokat berakom egy kis papírba, de szerintem anélkül is ugyanolyan jól vissza lehet pattintani a hátoldalát és akkor legközelebb egyszerűbb lesz kicserélni.
Amikor vissza akarta tenni a bicskát a táskájába, a levegőben megakadt a keze; inkább a zsebébe rakta.
Este elkészítési módjuk szerint csoportosította az ételeket, bár kissé morbid volt, hogy jó részükre azt írták, hogy „csak mikrohullámú sütőben elkészíthető”.
Éjszakára megkapta az egyik szobát (ugyan ez a lányé, vagy a fiúé lehetett régen? – nem merte megkérdezni). Kicsit beszélgettek még vacsora után, de nem volt se tévé, se rádió, Internetről nem is beszélve így Damnátnak szokatlanul korán lefeküdtek.
Álmában újra a lánnyal szerelmeskedett. Újra átélte az öleléseket, a csókokat. Olyan erős volt az élmény, mintha nem is álom, hanem valóság lenne. De mikor az álom utolsó, ébredés előtti pillanatában a lány arcára nézett, de nem az ő, hanem Vera vonásait látta benne.
Felébredt. Még éjszaka volt, csend, csak a szél zúgott. Fáradt volt, mégsem tudott aludni.
Emlékezett, mert emlékeznie kellett arra az éjszakára. Nem tudta miért, de fontos volt neki annak az éjszakának minden egyes pillanata.
Nem akart hazudni. Se magának, se annak a lánynak. Az első ölelésben azt mondta neki: - Tudnod kell, hogy feleségem van és szeretem őt. Talán titokban abban reménykedett, hogy a lány ezért faképnél fogja hagyni, s nyugodtan folytathatja a maga kis szürke, középszerű, mégis biztonságos életét. De a lány talán bölcsebb, talán elszántabb volt: - Tudom. De ez más.
Minden egyes pillanat beleégett énjébe, kitörölhetetlenül. Ajkainak íze. Fogainak simasága. Combjának bársonyos bőre. Hajának illata. Ahogy a kósza fénysugarakban látszódott, hogy behunyja a szemeit és hátraveti a fejét. A lány, apró, ziháló lélegzete. Ahogy az őrült ölelés közben a lány körmei hátába karmoltak. Ahogy a fának dőltek, ahogy karjaiba kapta a lányt, az combjával átölelte és eggyé váltak. Mintha semmi súlya nem lett volna. Formás mellei, először puhák, majd a csókoktól és a cirógatásoktól egyre keményebbé váltak. Ágyékának tüze. Forróbb volt, mint bármi, amit addig érzett.
A repülés érzése.
Ahogy utána egymás mellett feküdtek. A béke, ami befedte őket. A pillanat, ami teljesen betöltötte őket. A pillanat, amiről hinni akarták, hogy örökké fog tartani, következmények nélkül.
Átölelték egymást, olyan soha-el-nem-eresztősen. Ez az ölelés, utólag visszagondolva, még jobban fájt, mint maga a szerelmeskedés. Arra még lehetett azt mondani, hogy az állati, biológiai ösztönök győzedelmeskedtek az értelem és a magas erkölcsi elvek felett, de abban az ölelésben béke és szeretet volt.
- Szeretlek.
- Ne hazudj. Ezt mondd a feleségednek, ne nekem.
- Szeretlek. Tudnod kell, hogy amióta megismertem a feleségemet, soha egyetlen nőnek sem mondtam.
- Akkor inkább hazudj. Nem akarom, hogy szeress. Nem akarlak szeretni. Az csak felesleges problémákat okoz. Maradjunk abban, hogy egy jót szerelmeskedtünk és kész. Semmi érzelem. No love, no problem, tudod, ez az elvem. Megkaptam, amit akartam és kész. És neked sem volt rossz, ha jól érzem.
- A legcsodálatosabb két óra volt az életemben, amit eddig átéltem.
- Nem baj, majd megbánod, megutálsz és éled tovább a szokásos polgári életedet. Aztán eldicsekszel a haverjaidnak, hogy milyen jót szórakoztál egy kis vidéki kurvával.
- Soha. Szeretlek, soha nem tudnék rólad ilyet mondani.
- Szeretsz? Maradjunk inkább az én változatomnál. Egyszerűbb.
- Az előbb azt mondtad, hogy megkaptad, amit akartál. Ezt akartad?
- Igen. Én mindig megkapom, amit akarok és megadom, amit a másik akar. Remélem, nem panaszkodsz? Vagy akarsz még valamit?
- Akarok. Hogy szeressél. Azt, hogy velem maradj.
- Tudod jól, hogy azt nem lehet. Egy éjszaka, egy alkalom és kész. Nem kell a romantika. Te is tudod jól, hogy nem olyan nő vagyok, akinek rózsát szoktak venni. Menj már! Miért nem vagy olyan, mint a többi férfi. Gyújts rá egy cigire, ígérd meg, hogy majd felhívsz, miközben a számomat se kéred el… Rúgjál belém, csak egyet ne tegyél meg: ne szeress és ne emlékezz rám. Felejts el.
- Nem tudlak. Még soha sem ölelt és csókolt senki sem úgy, mint te.
- Hát, drágám, elég szegényes lehetett akkor az életed. De… Te is jó voltál. Tudtad, hogy egész jól csókolsz? – fordult a férfi felé.
- Mindenkinek ezt mondod utána?
- Igen. Minek hazudjak? De most komolyan is gondolom. Tudod, a legtöbben öt perc alatt elintézik a dolgot, aztán kidőlnek. Te meg úgy viselkedtél, mintha tényleg érdekelne, hogy nekem is jó legyen. Uramisten, szerintem több órán keresztül együtt voltunk, már lassan világos van!
No, most menj a fenébe, mert a végén még én is megkedvellek. – Eddig minden szégyenérzet nélkül tárulkozott ki, most azonban hirtelen felült, összehúzta maga előtt lábait, mintha hirtelen szégyellné meztelenségét.
- És az baj lenne?
- Igen. Ha bárkit is megszeretnék azok közül, akikkel lefekszem, nem lennék szabad. Akkor függnék tőle. Nekem ne parancsoljon, se szülő, se isten, se férfi, senki se. Jó volt, a fene essen bele, téged nehezebb lesz elfelejteni, mint a többit.
Ne nézz, ahogy öltözöm. Fordulj el, vagy én fordulok el. Nincs több menet, vagy búcsúcsók, kész.
A férfi tehetetlenül nézte a gyepet és a lányt, ahogy lassan belebújt könnyű, gyűrött és immár koszos nyári ruhájába. Még egyszer rápillanthatott melleire. Nem bírt megszólalni, csak némán nézett a lány után, ahogy könnyű, ruganyos, táncos lépteivel, az átélt szenvedély kábulatával ellibbent az ismeretlenbe. Nem néztek egymásra, némán lesütötték szemüket, a szennyes, gyűlöletes, szégyellnivaló mégis vadítóan boldog bűn súlya alatt. Nem néztek egymásra, nem szóltak többet egymáshoz. Tényleg nem volt búcsúcsók, se Istenhozzád. És remény se, hogy még egyszer látják egymást.
Így visszagondolva, még furcsább volt az az éjszaka. Őrjítőek a csókok emléke, mégsem tudta megmagyarázni magának, miért fontos, hogy újra lássa és érezze azt a lányt. Hiszen józanésszel tudja, hogy a lány megváltozott az óta, meg sem fogja ismerni. Ha mégis, mind a ketten zavarban lesznek, s talán csak néhány udvarias szót préselnek ki magukból egy pohár kávé mellett. Akkor miért?
Talán azért, mert egy szerelmes pillanatban azt mondta neki: - Gyönyörű vagy és szeretlek. A lány arca elkomolyodott: - Ne hazudj. Holnap reggel már bánni fogod az egészet, és haragudni fogsz rám és magadra. Remélem, csak rám, és magadnak megbocsátasz.
Lehet, hogy az egész vándorlás, az egész kutatás csak azért kell, hogy meg tudja mondani neki, hogy most és mindörökké gyönyörű és szeretni fogja? Tartozik neki legalább ennyivel.
Nem tudott visszaaludni, kínzóan és őrjítően szembe kellett néznie a gondolataival.
Jó az öregnek. Nem kérdez, nem lázadozik, nyugodtan alszik. Lehet, hogy értelmetlen az egész hite, de mégis… Talán megtalálta a megváltást, amire én képtelen vagyok. Ő miért tudja megbocsátani Istennek, hogy az egész élete értelmetlen és mindent elveszített? Én meg nem tudom, miért kellett Verának meghalnia egyik napról a másikra. Miért nem tudtam sohase elmondani neki, hogy szeretem? Miért nem tudtam sohase bevallani neki, hogy megcsaltam? Mi értelme volt az egésznek? Ki adhat feloldozást? Miért tartom azt életem legboldogabb és egyben legbűnösebb éjszakájának, egyszerre mély és csúcspontnak?
Miért nem hitte el nekem, hogy szeretem, senki sem?

Reggel
Már jócskán fenn járt a nap, amikor az öreg benyitott hozzá: - Nincs kedve velem jönni a buszig? Úgyis bemegyek a templomba. Egy fél óra múlva indulhatunk, addig én is kicsípem magamat.
Hetek óta nem érezte magát ilyen kipihentnek, de örült a fél óra haladéknak. Tudta, ha valamikor, akkor ma kell megtörténnie a találkozásnak. Egyszer régen, látott egy filmet arról, hogy a szamurájok milyen szertartásosan készülnek fel a harakirire. Ennek a filmnek a kockái peregtek az emlékezetében, amíg készülődött. Szokatlan volt hideg vízben borotválkoznia, de ezen a reggelen minden, még ez is szakrálisnak tűnt. Mintha egy ősi szertartás lenne, amivel a halálra készülődők búcsúznak a világtól.
Nem tudta, hogy írjon-e búcsúlevelet. Szokás. Elhatározta, hogy valamilyen félreeső helyen végez magával, ahol nem zavar másokat, s ahol nem áll fenyeget az a veszély, hogy a gyors orvosi beavatkozás megmentené az életét. Ahol a hulláját hajléktalanok fedezik fel és nem kiránduló gyerekek. Tulajdonképpen nincs értelme búcsúlevelet írni, hiszen az csak azoknak a szokása, akik nem meghalni akarnak az öngyilkosságban, hanem csak egy hatalmas és elnémíthatatlan segítségkérést ordítani a világba. Benne már nem volt vád, bosszú vagy harag: egyszerűen csak nem látta az értelmét a dolgoknak. Az ütőerek felvágása tulajdonképpen semmiben sem különbözik, attól, hogy az ember altatót vesz be, amikor nagyon fáradt.
Talán mégiscsak jobb búcsúlevelet írni. Azzal talán lerövidíthetné az ilyenkor kötelező rendőrségi vizsgálatot. Listát készíthetne arról, hogy kiket kell értesíteni, e-mail cím, telefonszám. Rövid lista lenne. Előkészített egy papírt és tollat, de üresen hagyta. Nem mintha abban bízott volna, hogy megtalálja a lányt és a boldogságot, ezzel a lehetőséggel már régen leszámolt. Ez csak egy utolsó feladat volt, amit logikusan végig kell vinnie. Az elmúlt napokban látnia kellett, hogy a világ természetes állapota, hogy minden a boldogtalanság és a pusztulás felé halad. Elpusztult ifjúsága városa is, idegenként bolyongott benne, a lány a folyónál szintén csak elvesző életéről beszélt, az öregembernek sincs már semmi reménye. A világ, amit ismert és amiben élt, a végpusztulás felé halad. Miért pont az ő személyes sorsa lenne kivétel? Nem, tudta, hogy még ma végeznie kell magával, csak egyszerűen a halálra való készülés szertartásrendjében még nem érkezett el az ideje a búcsúlevélírásnak.
Az öregember kávéval várta. – Nem tudom, hogy szeret-e üres gyomorra kávét inni, de gondoltam, jól esik az út előtt. Tudja, ez az út az egyetlen, ami azt mutatja, hogy mégiscsak fiatalodom.
Damnát nem értette az utolsó mondatot, de inkább nem kérdezett vissza, nehogy tapasztalatot kelljen gyűjtenie az öregkori szellemi leépülésről. Nem akart úgy emlékezni a másikra, mint aki már kissé zavarodott elméjű lett volna.