Élettánc – a tér. 03

Egy másik barát
Glinda semmit sem változott. Ugyanúgy mosolygott, ugyanúgy mozgott, mint amikor utoljára találkoztak.
- Szia, Damnát. Örülök, hogy látlak
Nem kérdezett egy szót sem arról, hogy érzi magát, nem tett még egy halvány utalást sem arra, hogy milyen szörnyű a halál. Damnát hálás volt ezért.
Az egész este olyan volt, mint egy nagyon lassú és méltóságteljes tánc: mindketten vigyáztak minden egyes szavukra, minden egyes gesztusukra, tudták törékeny a mai alkalom, mégis a szokásos szavak ellenére nem volt üres a társalgás, mert a lényegtelen témák nem tudták elfedni, hogy mennyire fontosak egymásnak.
Sétáltak egy kicsit a belvárosban, lépésnyi távolságra a másiktól, vigyázva arra, hogy ne érintsék meg a másikat (ahogyan szokták), s végül leültek egy kis kávézóban. Kopott kis terem volt, a kávé híg, a helység sötét, a kiszolgálás lassú, de legalább nyugodtan tudtak beszélgetni. Önmagában véve a szabad kereskedelem és gazdasági liberalizmus elvének eleven cáfolata volt, hogy még nem zárták be.
A pincér egyetlen jó tulajdonságaként csak azt lehetett volna megemlíteni, hogy a sarokban megbújva focimeccset nézett, s nem kíváncsiskodott, ki lehet az a párocska, aki kissé megkésve adja fejét a házasságtörésre. Mert abban biztos volt, hogy épeszű ember más célból nem teszi be a lábát ebbe az elegánsnak éppen nem nevezhető „Café Nobilité”-ba.
- Glinda, emlékszel még arra, hogy ismerkedtünk össze?
- Fiatalok voltunk, régen volt. Ki tudja már?
- Glinda, szerinted, mi köt össze minket?
- Talán az, hogy semmi közünk sincs egymáshoz, így nyugodtan beszélgethetünk. Ha mondtunk egymásnak valamit, nem kellett attól félnünk, hogy a másik megsértődik miatta, megutálkozik és elhagy. A század nagy találmánya, a felxibilitás. Rugalmas moralitás, rugalmas kapcsolatok minden mennyiségben, semmi komoly elkötelezettség, semmi dráma.
- Glinda, lehet, hogy neked nem jelentettem olyan sokat, mint fordítva, de mégis, te voltál az, akivel szinte minden alkalommal megbeszélhettem a gondjaimat. Te voltál az, akit magam elé képzeltem, s úgy tudtam a problémáimat feltárni előtted. Talán az egyetlen, akiben igazán meg tudtam bízni életemben. Akinek adtam a szavára, akár tényleg mondtál valamit, akár csak fantáziámban jelentél meg… Megpróbáltam kitalálni mit mondanál, milyen tanácsot adnál.
- S milyen tanácsot adtam?
-  Néha semmilyet. Csak hallgattál, és ez éppen elég volt.
- Furcsán viselkedsz ma. Még soha nem beszéltél ezekről. Nagyon megváltoztál.
- Ha nem beszélsz róla, akkor is meghalt a feleségem. Csodálod, ha furcsán viselkedem?
- Nem. Csak azt szeretném, ha nem adnál fel mindent. Élned kell, túl kell élned. Ez a legfontosabb törvény. Az élet él és élni akar. Talán a kis buta szertartásaink, hogy leülünk beszélgetni semleges semmiségekről, megmutatja neked, hogy bármilyen tragikus is, de az élet folytatódik.
- Glinda, sokszor hittem azt, hogy te megértesz engem…
- Damnát, a lelked mélyén te is tudod, hogy ez hazugság. Én sem értelek meg. Csak nagyon magányosnak érezted magadat egész életedben, ezért szükséged volt valakire, akiről el tudtad hinni, hogy megérti minden gondodat. Olyan típusú ember vagy, ne is haragudj, akinek mindig szüksége van arra, hogy valakiben megbízzon, hogy valakiért rajongjon. Ez voltam én, no, jó, nem a rajongás részére gondolok, azt szemmel láthatólag másvalakinek tartogattad. Ezért szerettél; nem azért, ami vagy aki vagyok, hanem amiatt, amit hittél rólam. Tiszta lélektan. Ennyi és nem több.
- De igen. Több. Te ismersz engem. Mindent, vagy legalábbis majdnem mindent tudsz rólam. Ha veled beszélek, olyan, mintha saját magammal, saját magamban tisztáznám a dolgokat. Annyit mindent átéltünk együtt… Emlékszel arra, amikor néhány éve a kollegáimmal együtt abban a kerti vendéglőben vacsoráztunk? Bocsánat, butaság volt megkérdeznem, hiszen…
- Arra az estére gondolsz, amikor szeretkeztél, bár legszívesebben más szót használnék, de tudod, végtére is úrinő vagyok, azzal a kislánnyal a fűben?
Az egész olyan volt, mint egy elkoptatott irodalmi fordulat. Damnát előtt elsötétedett a világ, s a földre zuhant. Amikor újra kinyitotta a szemét, Glinda hajolt fölé.
- Jól vagy?
- Ha még ruhában vagy, akkor nem. – Megpróbálta egy viccel elütni a dolog élét, de érezte, hogy nem igazán sikerült.
- Damnát, mikor ettél utoljára?
- Nem tudom… Talán akkor, amikor még Vera…
- Napok óta nem ettél semmit sem? Idefigyelj, ha meg akarsz halni, akkor válassz valami egyszerűbb és gyorsabb módot, s főleg ne akard azt, hogy én asszisztáljak hozzá? Rendben? Lehet, hogy a szemedben egy vén csotrogány vagyok, de azért még fiatalnak érzem magam ahhoz, hogy siratóasszony legyek. Most meg leülsz és eszel és iszol velem valamit.
A férfi érezte, hogy nem tud ellenállni a másik akaratának, túl üres ahhoz. A nő gyorsan hozatott egy üveg ásványvizet és egy tábla csokoládét, ezek voltak az egyedüli táplálékféleségek, melyekről feltételezni lehetett, hogy a szavatossági idő lejártának még ezen az oldalán vannak. Damnátba lassan visszatért az élet.
- Mit tudsz arról az estéről?
- Szinte semmit. Én is nagyon untam magamat, megpróbáltam utánad menni, de láttam, hogy nagyon jól szórakozol azzal a lánnyal. Gondoltam, megvárom, amíg befejezitek a táncot és visszajössz, de akkor elmentél vele. Khm. Unatkoztam, aznap éjjel a csevegéshez nekem sem volt kedvem. Damnát, én is csak egy kíváncsi nő vagyok, nem tudtam ellenállni a kísértésnek és utánatok mentem. Jó ne ijedj meg, nem néztem végig, hogy mit csináltok, amikor láttam, hogy ledobjátok magatokról a ruhát, elmentem, bár nehéz volt legyűrnöm az említett női kíváncsiságomat. A peepshow nem a kedvenc műfajom.
- És éveken keresztül nem szóltál egy szót sem? Pedig nem egyszer beszéltél Verával is, mégis soha egyetlen utalást sem tettél neki arról, hogy mit láttál azon az éjszakán?
- Mi lett volna attól jobb? – Glinda váratlanul dúdolni kezdett: - Van úgy, hogy kell egy féktelen éj, egy megfelelő idegennel… Elkövettél valami őrültséget egyszer az életedben, de szerencsére nem hagytad, hogy eluralkodjon rajtad. Hagyjuk a holt emlékeket. Inkább beszélj arról, hogy mit akarsz most tenni?
- Inkább hadd kérdezzek, még valamit. Nem tudsz valamit arról a lányról?
- Ne nevess ki, de én is kíváncsi voltam arra a lányra, aki így meg tudott szédíteni téged. Nem néztem volna ki belőled semmi romantikus érzelmet, semmi lángolást, hogy ne akartam volna tudni, hogy ki volt képes kizökkenteni a középszerből? Soha nem tudtam volna elképzelni rólad semmilyen őrültséget. Nevezd féltékenységnek, vagy aminek akarod…
- Nem nevezem annak. Mi már messze túl vagyunk a szerelem és a féltékenység minden lehetőségén.
- Szóval van egy ismerősöm, aki régen gyakorta járt abba a vendéglőbe. Amikor leírtam, hogy hogyan nézett ki, rögtön felismerte. Szerintem ezzel a legtöbb férfi így lehet a városban. Úgy hallotta, hogy a kft, ahol dolgozott, elköltözött Érsekire. Talán a lány is oda ment. Őt akarod megkeresni?
- Vagy meghalni. Már nincs semmi értelme az életemnek.
Nehéz súlyként ülte meg őket a csend. Mind a ketten tudták, hogy előbb utóbb meg kell szólalniuk, de egyik sem érzett elég erőt magában ahhoz, hogy megtörjék a köztük megtelepedett halott némaságot.
Szerencsére, a pincér a háttérben leejtett valamit, s így Damnát ki tudta préselni magából a szavakat.
- Glinda, köszönöm. Nem akarok tovább találkozgatni veled.
- Miért? Ha eldöntötted, rendben van, de úgy érzem, legalább annyit megérdemlek, ennyi év után, hogy adjál valami indokot is. Majdnem tíz év óta ismerjük egymást.
- Talán azért, mert többek voltunk, mint barátok, de soha nem mertünk többek lenni egymásnak. Mert még sohasem csókoltál meg.
- Ennyi?
- Nem. Te is tudod, hogy nem ezért, de mindenkinek, aki ott akarja hagyni a másikat, kell valami indokot találnia, bármilyen őrültség vagy apróság, amivel, ha más előtt nem is, de legalább maga előtt igazolni tudja, hogy helyesen cselekszik. Ez meg mellékesen igaz is, hiszen, soha nem csókoltál meg.
- Fáradt vagyok, ahhoz, hogy tiltakozzak. Ha menni akarsz, hát menj. Szabad vagy, semmi közünk egymáshoz. Nem te vagy az első férfi, aki azért hagy el, mert nem feküdtem le vele.
- Azért ugye tudod, hogy igazából nem erről van szó. Egyszerűen le akarok számolni mindennel. Néven nevezhető vagyonom, gyerekeim nincsenek, egyedül csak a kapcsolatunk maradt meg, s mielőtt elmennék, szeretném ezt a szálat is elvágni. Ne hiányozzak senkinek, ne kelljen siratóasszonnyá válnod, ahogy mondtad, fiatal vagy még hozzá. Nem furcsa, hogy tíz év után csak így abbahagyjuk?
- Furcsa az, hogy ez a valami, ez a majdnem barátság egyáltalán ennyi ideig kitartott. Remélem, boldog leszel, de azért vigyázz magadra. Tudod, hogy nem vennék gyászruhát, ha történne veled valami, de hidd, el, az egész napomat elrontanád vele. Ugye vigyázol magadra?
- Köszönöm Glinda. Tudom, hogy hálátlan vagyok, de hidd el, nagyon szeretlek. Te voltál az egyetlen, akiben sohasem kellett csalódnom. Valaki egyszer azt mondta, hogy egy jócselekedet is elég a mennyországhoz. Ha ez igaz, és van mennyország, hidd el, amiatt, amit nekem adtál, te is bejuthatsz.
Glinda nem tudott mit válaszolni, de Damnát ismeretségük hosszú évei alatt mintha másodszor látott volna valami könnyfélét az asszony szemében.
Indulás
Órákig ültek még a kávézóban, nem törődve a pincér ásításaival és óranézegetéseivel, szinte egyetlen szót sem váltva, mégis annyira együtt voltak, mint talán még sohasem.
- Indulnod kell, ha még ma Érsekire akarsz érni. Ismered az utat? A hidat most szélesítik, állandóak ott a dugók. Szerintem menj el Kompfaluig busszal, ott kelj át, és a túloldalt van egy csatlakozó busz Érsekiig. De siessél, mert azt hiszem naponta csak egy vagy két járat indul.
- Köszönöm. Igyekezni fogok.
- Elkísérlek a buszpályaudvarra, de tovább már nem. Elég lesz a családomnak megmagyarázni, hogy hol voltam egész éjjel, nem akarok még a cégemtől is elkésni. Tudod egy jó kis határidős munkám van hétfőre, úgyhogy ma is be kell mennem. Rendben?
- Köszönöm.
- Ne köszönd, inkább ígérd meg, ha megtalálod, amit keresel, és én még beleférek, szólsz nekem. Ha mást nem, legalább egy képeslapot, hogy kösz szépen jól vagyok… Tudni fogom.
A buszpályaudvaron már kezdték érezni a felkelő nap melegét. Mikor Damnát fel akart lépni a buszra, az asszony visszafordította a vállánál fogva, átölelte és könnyedén megcsókolta.
- Remélem, azért jól esett ez a cigi-savanyú csók, bár tudom, hogy azzal a nőcskével, majdnem csúnyábbat mondtam, úgy sem tudok versenyezni… Csak azért, hogy valami jobbat kelljen kitalálnod, ha el akarsz hagyni.
Majd megfordult és magára hagyta a férfit.
A folyó felé
A buszról vele együtt leszállt egy fiatalabb, talán középkorú nő is. Magas volt, szőke, talán még kék szemű is, szóval olyan, mint amilyenről a férfiak általában álmodozni szoktak, de valami kétségbeesés, valami feszültség áradt belőle, ami egyszerre volt vonzó és taszító.
A megállótól még jó tíz percet kellett gyalogolni a folyóig. Damnát túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy siessen, ezért önkéntelenül is a nő nyomában lépdelt, megtartva az illendő távolságot.
- Van tüzed? – Váratlanul érte a kérdés, de önkéntelenül is az öngyújtójáért nyúlt. Ahogy odatartotta a tüzet a lány arcához, és ujjaik egy pillanatra összeértek, érezte, hogy a másik remeg. A nő elérte a pillantását. Hideg nézése volt, de az a hidegség, amit védekezésként szokott viselni az ember, hogy el tudja viselni az életet, nem a gyűlöleté. Egy pillanatig néztek csak egymás szemébe, nem a szerelem első látásra esete volt, de felismerték egymásban, ha nem is a rokonlelket, de legalább a lehetőséget, hogy a végre kibeszélhetik magukat valakinek. Néha előfordul, hogy évekig tart, amíg két ember képes megnyílni egymásnak, néha elég egy pillanat is, ami után a legegyenesebb mondatok sem tűnnek durvának.
- Tudod rossz napom volt. Illetve rossz napjaim. De mondhatnám úgy is, hogy elcseszett az egész életem, mint a harmincvalahány évem. Érted? – a lány hangjában a kétségbeesettek minden mindegy hangulata érződött, olyannak tűnt, aki mindent képes kimondani, mert már nem az számít, hogy a másik megérti-e, hanem az, hogy végre egyszer kimondhatja, amit érez.
- Azt hiszem, igen.
A lány néhány szívással elszívta a cigarettát, újat vett elő, s újra Damnáthoz fordult tűzért.
- Tudod, az anyám haldoklik. Tüdőrák. Az orvosok szerint, ha szerencséje van, még megélheti a hét végét. Ott kellene lennem mellette, de nem bírom! Amióta csak az eszemet tudom, mindig együtt éltünk. Az apám elhagyta, csak én voltam neki. Mindig csak velem foglalkozott. Mindig mindenről be kellett számolnom neki. Minden fiút elmart mellőlem. Harminc elmúltam és még nem volt senkim se, leszámítva az egyéjszakás kalandokat, akiket sikerült eltitkolnom előle. Egyszer nem, és megtudta. Már jócskán felnőtt voltam, de úgy megtépte a hajamat és lekurvázott, hogy azóta elment a kedvem az egésztől. Nem éri meg nekem.
Újabb cigarettára gyújtott.
- Hogy hívnak? Bocs, még be sem mutatkoztam…
- Damnát.
- Márta. Örvendek – mondta, bár hangjában az örömnek még az árnyéka sem érződött.
- Most meg meg fog halni és félek. Tudod, mitől? Attól, hogy nem tudom sajnálni. Majd megőrülök azért, hogy egyszer az orvos azzal fogadjon, hogy sajnáljuk, de az anyja az éjjel meghalt. Egész életemben arra vártam, hogy szabad legyek. Most végre itt van, és nem tudok igazán örülni neki.
De ha meghal, nem lesz senkim. Totál cél nélkül maradok. Akár meg is dögölhetek. Beveszek egy csomag altatót és kész. Szerinted milyen íze van a halálnak? Nem lehet rosszabb, mint az a keserűség, ami az életet jelenti. Legszívesebben csak okádnék, hátha az életet is ki tudom hányni.
Elhallgatott és várta, hogy a férfi mondjon valamit, de az csak hallgatott.
- Furcsa. Ha másnak mondtam ezt, lehülyézett és azt mondta, hogy ne csináljam. De senki sem tudta megmondani, miért ne. Te meg állsz és hallgatsz, mint egy kapuzáve.
Eldobta a cigarettáját és sírni kezdett. Az arca eltorzult, a könnyei az orrára, a szájába, az állára, onnan a ruhájára folytak. – Mondd, miért nem szeretett engem az anyám? Miért gyűlölt? Miért nem hagyta, hogy szeressem, miért követelte meg? Milyen szörnyeteg vagyok, hogy gyűlölöm a haldokló anyámat?
Damnát nem tudta, hogy mit tegyen, teljesen tehetetlennek és balfácánnak érezte magát, hogy nem tud segíteni a lányon. Bizonytalankodva megpróbálta megsimogatni a vállát. Az érintés pillanatában a nő átölelte, olyan erővel, amit ki se nézett volna belőle. Hozzásimult a zokogástól rázkódó test, a csontos váll, a vékony kar, a puha mell, s ahol a lány arca hozzáért, átázott az inge. Szeretett volna valami vigasztalót mondani, de érezte, hogy csak ezerszer megunt közhelyeket tudna felsorolni.
Eszébe jutott Glinda figyelmezetése, arról, hogy sietnie kell, ha el akarja érni a buszt a túloldalon, de nem tudott, vagy nem is akart elindulni. Visszaölelte a lányt, s ebben az ölelésben valahogy feloldódott az idő. Érzékelte a lány testének melegét, leheletét. Olyan volt, mintha soha meg nem született gyermeküket tartaná a karjaiban.
Idejét se tudta, mikor ölelt valaha így bárkit is. Ismeretlen, új élmény volt, olyan, amit az ember nem tud a kellemes-kellemetlen ellentétpárjában értelmezni. Olyan élmény, amit az élet egy új dimenzióját nyitotta meg.
Damnát néha szinte kívülről látta magát és nem tudta elképzelni, hogyan került ebbe a helyzetbe. Mint egy rossz film. Egyszer egy ismerőse azt mondta: „Az élet olyan, mint egy francia film. Unalmas, élvezhetetlen, s mire kezdene érdekelni, már véget is ér”. Elzsibbadt a karja, de nem mert megmozdulni, félt hogy a másik azt hinné, hogy még ő is eltaszítja magától, s végleg megtörne. Feltámadt benne a segíteni akarás, bármit megtett volna, hogy csak egyszer is elmosolyodjon. Legszívesebben megsimogatta volna az arcát, vagy a haját, vagy megcsókolta volna a homlokát, de félt, hogy a másik félreérti ezt a mozdulatot. Semmit sem tett, miközben dühös volt magára saját tehetetlenségéért.
Nem tudta volna megmondani, meddig voltak így, amikor a lány megszólalt:
- Ne haragudj… Jól összepiszkoltam az ingedet… Sietsz? Szeretnék neked megmutatni valamit. Kislánykoromban, ha el tudtam szökni otthonról, mindig kijöttem a folyóhoz. Volt egy titkos partom. Ha akarod, megmutatom.
A folyónál. Őselemek.
Az útról letérve átvágtak egy mezőn, amit csak egy vékony ártéri erdő választott el a folyótól. Bár az egész kitérő csak párszáz méter volt, mégis látszódott, hogy évek óta senki sem járt erre.
- Régen, amikor még kislány voltam, ha egy ilyen nyári napon kijöttem, a parton mindig volt valaki, akivel el tudtam beszélgetni. De ez még régen volt, amikor még biciklivel jártak az emberek. A biciklinek nem számított, hogy földút, vagy aszfalt. És akkor még voltak fiatalok, akik ráértek, hogy kijöjjenek a partra. Ma már mindenki kocsival jár, nincsenek fiatalok, akik pedig vannak, azok már ki se mozdulnak otthonról, vagy nem is tudom hová mennek, ez már nem az én világom. Mindenki magányos. Mindenki siet, csak nem tudja, hova.
Tudod, hogy néha min gondolkodom el? Hogy látszólag egyre tarkább és színesebb lesz a világ körülöttünk, de valójában egyre szürkébb lesz az életünk. Huh, ez ugye nagyon bölcsen hangzott?
Olyan jó lenne mindent lemosni magunkról… Gyere! Ki ér előbb a fatörzshöz?
A lány ledobta magáról a ruháit és meztelenül belerohant a vízbe. Damnát akaratlanul is figyelte, de az egyetlen, ami nyomott hagyott benne, a lány hófehér bőre volt. Nem a „hófehér”, inkább csak sápadt-fehér. A lány bokáig érő vízben megállt, a nap felé fordulva kitárta a karjait, mintha el akarna repülni, vagy fel akarna töltődni a napfény erejével. Szép volt. Eszébe jutott az Álomlány és az ő ruhátlansága. Teljesen mások voltak: ez a lány olyan volt, mint egy márványszobor, s tökéletes teste ellenére semmi vágyat nem ébresztett benne, míg az Álomlány olyan volt, mint az emésztő tűz, aminek lehetetlen volt ellenállni. Mégis volt bennük valami közös: az életigenlés. Ez lány minden szenvedése, sorsának minden kilátástalansága, lelkének minden beteljesületlen szeretetéhsége ellenére igent mondott. Talán nem az életre, csak a napfényre, a levegőre, a folyóra. A pillanatra.
Ha nem tudta volna azt, amit a lány éppen az előbb mesélt el, azt hitte volna, ez a valaki boldog és harmóniában él az egész világgal. Nevetett és énekelni kezdett:
- Ez az enyém ez a nap, érzem, hogy a Marson süt a nap… - Majd belevetette magát a vízbe, alábukott, hogy csak öt-hat méterrel arrébb törje át a víz színét. Különös volt, csak most döbbent rá, hogy egy arc mennyire megváltozik, ha víz alól bukkan elő.  Pedig nem változik meg szinte semmi sem, csak a haj. A nők képesek hosszú időket tölteni a tükör előtt, rendezgetve fodraikat, hogy az minél jobban tükrözze egyéniségüket, vagy hogy valami attól eltérő képet sugározzon róluk. Annyira más, mikor az őselem, a víz simítja el a hajszálakat. Nincs már semmi rafináció, egyszerűen rásimul a koponyára, az arc és a fej formája leplezetlenül előtűnnek, azzá válik, aminek Isten megteremtette, és a lélek alakította. Lábával tempózott egyet-kettőt, hogy a lusta hullámok felett maradjon, közben a kezével hátra simította a haját, s csak ezután nyitotta ki a szemét, majd párat pislogott, hogy a homokszemcsés víztől megszabaduljon. Pontosan olyan volt, mint amikor egy újszülött pillantja meg először a világot. Régen úgy gondolták, hogy az embert a föld szülte, nem véletlen, hogy az ősi nyelvekben nőnemű szó a föld és anyának hívják. Azonban, ahogy elnézte a folyó színén áttetsző meztelen női testet, úgy érezte, a víz volt az az őselem, ami az embert szülte.
Erős csapásokkal úszott egy megakadt fatörzs felé. Pontosan számolta ki a víz áramlását, látszott, hogy mint a tenyerét, mint a saját testét ismeri a folyó törvényeit. A karjaival egy ágba kapaszkodva kihúzta magát a vízből, a karján egy pillanatra megfeszültek az izmok. Ilyen távolságból is látszódott, hogy meztelen bőrén játszik a napfény, de a férfi nem tudott semmi érzékit találni a látványban.
Damnát egy pár perce még el sem tudta volna képzelni, hogy ez a nő valaha az életben nevetni fog, de most mégis boldog volt és nevetett. Ott ült a fatörzsön, jobb lábát belelógatva a vízbe, hagyva, hogy az ár cirógassa, mint egy sellő és a nevetése volt a legszebb zene, amit életében valaha is hallott. Hátravetette a fejét, kirázta a haját, mintha egy, madár tartaná a nap felé a szárnyait, újra behunyta a szemeit és hagyta hogy a napfény cirógassa a bőrét.
Damnát is, mintha félálomba lett volna, levetkőzött és, bár kevésbé gyorsan és lelkesen, de ő is kiúszott a lányhoz. Ő persze messze nem volt annyira ügyes, majdnem elvétette a fatörzset, s amikor megpróbált felkapaszkodni egyszer visszacsúszott a vízbe, lespriccelve a másikat. Az felkacagott és a kezét nyújtotta neki, hogy kihúzza. Egy pillanatra alkarjukon egymáshoz simult fedetlen bőrük, válla egy pillanatra a lány kemény és hideg mellbimbójához ért, s ettől olyan közel érezték magukat egymáshoz, mintha évek óta a legmélyebb barátságban, vagy szerelemben lennének. Az érintés hatalma. Egy régi dal jutott az eszébe: „Bőrömhöz simult bőröd, Kedvesem, úgy öleltelek, mint soha senkit sem…”. De hol van már az a lány, akire gondolva ezt egykor dúdolgatta? Hol van a lány, akinek a bőre égetett, mint a tűz, s lucskos volt a verejtéktől? Ha az arcára gondol, keveredik benne az emlék és a képzelet. Halott, ugyanúgy, ahogy Vera vagy ennek a lánynak az anyja. Önkéntelenül fütyülni kezdte a dallamot, de az első hangnál nem jutott tovább: ez a dal a szerelem által is a halálról szólt, míg a folyó és a napsütés a csendben is az életről. Damnát a csendet és az életet választotta.
Közben arra gondolt, ha most megölelné a lányt, az nem állna ellen, s talán pont erre vágyik. De visszataszítónak tűnt most a szeretkezés lehetősége. Minden olyan tiszta volt, vágyaktól, szenvedélyektől és szenvedésektől mentes. Olyan giccses gondolat jutott az eszébe, hogy legszívesebben a hányózacskó után nyúlt volna: mintha Ádám és Éva lennének a paradicsomban. Minden meztől, gondtól és vágytól mentesen…
Hatalmas fatörzs volt, talán egy áradás sodorta el a partról, hogy ki tudja mennyi úszás után, fennakadjon a mederben. Kifeküdtek a törzsre, derekuktól lefele félig a vízbe merülve. Élvezték a nyári szellőt, a víz simogatását, a napfény melegét és nem gondoltak semmire sem. Ha Damnát kicsit elfordította a fejét, látta a végtelenül, örökké változóan, mégis semmiben sem változó hullámokat. Mint gyerekkorában: ha sokáig nézte a vizet, nem tudta, hogy ő halad-e, vagy a folyó.
Olyan volt, mintha lebegnének a sorsukban is. Néha egy-egy hullám megbillentette a fát, s ilyenkor percekig nem tudták, igaz nem is érdekelte őket, hogy nem sodorja-e el őket az ár. Ha elindult volna kis szigetük, ha hajóvá is vált volna, ők csak feküdtek volna rajta mozdulatlanul és ruhátlanul, mindörökké élvezték volna az éppen megélt pillanatot. Behunyta a szemét, a nap felé fordult és érezte a napnak a lényegét, az éltető erőt. A nap és a víz adja az életet. A föld, hiába élnünk rajta és adja az életet, csak bepiszkít. A víz és a nap megtisztít.
Mindeközben érezte azt is, hogy csak egy araszra van tőle a másik meztelen bőre. Ha a lány néha-néha megmozdult, érezte, hogy másképpen veri vissza a napfényt. Furcsa volt: örült, hogy ott van a másik, de nem érzett semmi vágyat. Csak valami nagy-nagy békét és azt a csodálatos érzést, hogy eggyé válik a világgal: a folyóval, a fákkal, a napfénnyel, az éggel és a levegővel. Az őselemekkel.
Mint egy mondóka szavai, úgy ismétlődtek benne a gondolatok, valami furcsa, éber-álom szerű lebegésben.
Nem szóltak egy szót sem, mégis ebben a hallgatásban jobban megértette a másikat, mintha órákon keresztül beszélgettek volna. A lélegzetének monoton dallama többet mondott el, mint egy szabvány curriculum.
A furcsa időtlenséget a lány törte meg, amikor felült, térdeit felhúzta és felé fordult.
- Mondj te is valamit magadról. Eddig csak én beszéltem.
A férfi most érezte magát először meztelennek és védtelennek. Nehezen, rekedtesen tudott csak megszólalni.
- Semmi különös. A héten temettem el a feleségemet és rájöttem, hogy semmi értelme sincs az életemnek. Nem bírtam ki otthon, elindultam, de nem tudom hová megyek. Azt hiszem, néhány napon belül megfogom a magasfeszültséget. Csak azt tudom, hogy most boldog vagyok.
A nőbe egy pillanatra beléfagyott a lélegzet, majd újra felnevetett, de ez a nevetés már nem volt az a felszabadult kacagás, mint amikor a férfi megpróbált felkapaszkodni a fatörzsre.
- Olyan komolyan mondtad, hogy egy pillanatra még el is hittem! Kicsit hülye a humorod, de megértem. Kár volt megkérdeznem. Akkor vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit se.
Nem érdekel, hogy honnan jöttél, vagy hová mész. Nem érdekel az sem, hogy magányos vagy-e vagy házas.
- Most mit fogsz csinálni?
- Kiúszom, megszárítkozom, felöltözöm… és visszamegyek a kórházba. Azt hiszem, most mindent meg tudok bocsátani neki. Te azt mondtad, hogy boldog vagy, el is hiszem neked. De ahogyan te boldog vagy én is, és ugyanúgy békés. El tudom fogadni az életet és az anyámat is, azt is elhiszem, hogy szeretett. Szüksége van rám. Nem akarom, hogy egyedül legyen. Se most, se az utolsó pillanatban.
Ez van ma. A többi pedig nem érdekes.
Köszönöm.
- De hát én semmit…
- Itt voltál. Nem tudom, ki vagy, de köszönöm. Remélem egyszer te is megtalálod a helyedet a világban. Legalább egy napra. – Felmászott a fa magasabbik végéhez és nagy csobbanással beleugrott a vízbe. A férfinak örökkévalóságnak tűnt az a néhány másodperc, amíg újra felbukott a víz színére. Vagy ötven-hatvan méterrel lejjebb ért ki a partra. A vízben vízszintesen lebegve kúszott ki a fövenyig, ott hirtelen felállt, a buja növényzet előtt még jobban kiugrott pőresége, a megpirosodott bőre, s bokáig a vízben gázolva elindult felfelé. Néha kikerült egy-egy behajló ágat, néha elhajolt előlük, néha karjával belé kapaszkodva átlendült alattuk. Mikor elért a kiinduló ponthoz, belebújt szétdobált ruháiba. Nem fordult hátra, nem integetett, de ahogy távolodott, amíg el nem tűnt az ártéri bokrok között, járásban volt valami felszabadultság. Olyanok voltak a léptei, mint egy boldog dal dallama. Damnátot megkísértette a gondolat, hogy egy olyan nőbe, aki így tud járni, talán még ő is bele tudna szeretni, de rögtön el is szégyellte magát. Nincs még egy hete, hogy Vera élt, házasok és boldogok voltak. Boldogok? Nem úgy, mint Álomlánnyal, nem úgy mint most ezzel a lánnyal, hogy is hívják, Márta? Nem, nem ezzel a harmonikus boldogsággal és nem is a szenvedélyessel, de azért valahogy boldogok voltak, különben miért is maradtak volna együtt?
Meg kellett kapaszkodnia a fa ágába, amikor megkísértette az eretnek gondolat: mi van, ha csak megszokásból?
Megszokás…

Az első napokban nem volt képes felfogni, hogy Vera elment. Talán a temetés reggelén jutott el a tudatáig. Olyan reggel volt, mint a többi. Reggel felébredt, egyedül volt az ágyban, s félálomban arra gondolt, hogy az asszony felkelt, s már talán a kávét főzi. Pillanatra meg is haragudott rá, hiszen közös reggeli szertartásuk volt, hogy együtt főznek kávét egymásnak, pontosan megszabott mozdulatokkal. Ő letekerte a kávétartót, egy késsel kipiszkálta és teletöltötte friss kávéval, majd visszatekerte. Az asszony közben vizet töltött a tartályba és visszatekerte a tetejét. A gombot ő nyomhatta be, hiszen mégiscsak ő volt a férfi. Nem volt ebben semmi különös, csak egy egyszerű reggeli szertartás, de mégis ez a pár perc volt, ami legjobban kifejezte a szerelmüket. Bennük volt a tudat, hogy ez a világ rendje, s az idők végezetéig minden reggel így fogják a kávét főzni.
Nem szóltak egymáshoz, csak tudták, hogy egész életük ugyanolyan összhangban van, mint ahogy a kávét főzik.
Azonban a temetés reggelén, hiába indult ki a konyhába, nem hívogatta az asszony neszezése, a kávé illatának elővételezett reménye; a zacc összeszáradt a tartóban, ahogy az utolsó reggel otthagyta, hiszen sietnie kellett. Istenem, gondolta, legalább akkor reggel meg kellett volna, hogy érezze, hogy ez az utolsó lesz és ott kellett volna maradnia, hogy elmondja, hogy szereti és hogy ha soha nem is érezte iránta azt a szenvedélyt, mint a másik nő iránt, de ő az élete. Ő a szívdobbanás csendje. A béke.
Igen, ez béke volt, harmónia és nem megszokás.
Igen, ezt kellett volna mondani, még akkor is, ha ezeket a szavakat sohasem érezte volna igaznak, amíg még élt – de most, hogy meghalt, tudja, hogy ez volt az igazság.
Igen, abban a pillanatban, ahogy a kiszáradt élettelen kávéfőzőre nézett, tudta, hogy vége. Hogy Vera meghalt és nincs többé. Hogy sohasem fog reggelente kávét főzni vele a begyakorlott mozdulatokkal. Nem, a kávénak soha nem lesz ilyen harmónia és béke íze.
Igen, abban a pillanatban értette meg, hogy vége. Vége Vera életének és az övének is. Mert abban a pillanatban halt meg és nem akkor, amikor pár órán belül felvágja az ereit.