Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Az összetartozó fejezetek, egyben. <br /> (Mihály Laci szerző)
Kapcsolat,- család, barátok
Még sose csináltam ilyet úgyhogy kérlek ne olyan erősen.<br /> A történet a szerelmi életemet...
A negyvenes évei elején járó, barna rövid hajú férfi, egy íróasztal mögött ült. Egy női magas...
Az emberek elfordultak tőle, mikor végig ment az utcán akkor hirtelen mindenkinek sürgős dolga...
Friss hozzászólások
alttpg: Ma, a folytatással együtt elol...
2023-01-27 14:02
alttpg: Várom az igazi feleség - megos...
2023-01-27 13:37
Arcady: Ez elment volna az egykori Gal...
2023-01-27 09:24
Arcady: Ez elment volna az egykori Gal...
2023-01-27 09:20
Stag&Vixen: Jó volt, várjuk a folytatást ;...
2023-01-27 08:39
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Éld újra az életed! I. - Ha volna két életem...

Megsárgult lapok fölött merengve tűnődök döntéseim helyességén. Nem születtem én kimagaslóan intelligensnek, tapasztalataimnak is híján voltam az emberi dolgokban. Egykor az ölemben heverő könyv tintával karcolt betűi rejtélyes emlékeket, álmokat tártak fel, mostanra csak elgondolkodtató sorok maradtak számomra.
Sóhajtva behajtom a bőrkötésű fedelet és komoran a kandallótűzbe meredek, államat a könyv gerincére támasztva.

Vámpír lettem. Nagyon régen volt, de még mindig nem a feledés homályában, hisz naplómban őrzöm mindazt, amit megéltem a múltban, a jelenben és talán majd a jövőben. Azon a sötét éjszakán, mikor beléptem az éjszakai ragadozók közé, már tudtam, mi vár rám. Félelmetes és egyben csodálatos álomból ébredve ugyanott találtam magam, ahol az álmom kezdődött. Vámpíréletem legelején.
Butaságnak tartották minden leírt mondatomat. Hogyan is élhetné bárki kétszer az életét? - hajtogatták sokan. Én máig váltig állítom, rendeltettem valamire, ami miatt tudnom kellett, mi vár rám, ha a vámpíréletet választom. Az álom szenvedés, szerelem, harc egyvelegeként jelent meg, így tehát meggondolandó volt, hagyom-e, hogy mesterem, Sebastian megharapjon. Hagytam. Isten lássa lelkemet, de hagytam.

Kis lakásunk bársonyfoteljében ülök, már rajtam a kabát, de még nincs erőm indulni. A nap sem ment le és én sem készültem fel a mai útra. A mai út Gabrielhez vezet. Gabriel, aki "előző életem" nagy szerelme, társa és fénye volt, most csak egy haldokló ismeretlen egy kórház mélyén. Ő maga sem tudja, mit jelent nekem, talán csak látásból ismer. Nem tudhatja, mit érzek iránta, mit kell titkolnom, hogy megóvjam őt egy halhatatlan élet szenvedéseitől. Már három éve meg kellett volna harapnom. A naplómban pontosan három évvel ezelőtt változott vámpírrá, hogy velem legyen az utolsó pillanatokig. Hogy meghaljon a karjaim közt.
Talán vegyül egy női önzőség a vonakodásomba, lehet, nem is őt akarom megvédeni a vámpírléttől, hanem magamat az újabb fájdalomtól. Még egyszer nem akarom elveszíteni, visszaszeretni őt, megszerettetni magam. Itt az idő, hogy búcsút vegyek tőle és hagyjam elmenni örökre, addig, amíg a sebek csendben sajognak a memoárok által. Ez az első, amit meg akarok változtatni. Nincs Gabriel, nincs örök szerelem. Ennyi és nem több.
Félreteszem lassan a naplót. Felkelek és a szekrény legalsó fiókjába süllyesztem.

- Alkonyatkor indulsz?
Megfordulok a mély hangra. Sebastian a fürdőszoba ajtókeretének támaszkodva áll, összefont karokkal és lábakkal. Fekete szempillái közül hűvös fényű kobaltkék szemek merednek rám. Ő tudja, mi áll az elsárgult oldalakon, meg merném kockáztatni, hogy azt is tudja, mit kell kiolvasnia a sorok közül.
- Igen - felelem. - Nemsokára.
- Biztos hogy ezt akarod? Hagyod meghalni?
Végigfutnak a hátamon a hideg szavak. Így kimondva mégis csak így áll a dolog.
- Hagynom kell, nem tehetek mást.
- Tehetnél - vonja meg a vállát közömbösen Sebastian és hosszú léptekkel ellöki magát az ajtófélfától. - Bemész a kórházba és hazahozod.

Kissé ijesztőnek tűnik ilyen naturális egyszerűséggel megoldani egy több, mint háromszáz éves problémát. Háromszázhét, pontosabban közel háromszáznyolc éves vagyok. Mióta újra beléptem a vámpírok közé, őrlődtem ezzel a gondolattal, hogy vajon mit is teszek, ha összetalálkozok Gabriellel. A sors furcsa fintora folytán igen, összefutottunk. Szó szerint. Csakhogy Gabriel akkoriban egy hét éves, kócos kisfiú volt.
- Nem hozhatom haza. Nem tudja, ki vagyok. Az sem mellékes, hogy haldoklik, talán csak napjai vannak hátra.
- De szereted. Vagy nem? - mosolyodik el halványan.
Újabb mély sóhajt hallatok.
- Remekül kiismersz engem. Csak a sokéves tapasztalataid nem igazolják, hogy értesz is az emberekhez. Mivel magyaráznám meg, hogy ragaszkodom hozzá? És hogy mondjam meg neki, hogy megmenthetném, csak épp megsínylené többszörösen?
- Én nem ellenezném, ha elhoznád. Megérné, ha egy kicsit boldognak látnálak.
- Sok dolgot megváltoztattam, ezért lehet, hogy ő sem olyan már, mint amilyennek megismertem. Egészen biztosan nem szeretne, mert én sem vagyok az, akit megszeretett. Vagyis álmomban. Vagy...nem tudom, hanyagoljuk a témát, kérlek. - hajamba túrok és visszavetődöm a fotelba.

Sebastian halk léptekkel a kanapéhoz vonul és leereszkedik rá. Mozgása olyan, akár a macskáé, rugalmas és nesztelen. Kiegyensúlyozott. Ő is megváltozott.
- Nekem sem kéne itt lennem - jelenti ki magabiztosan, oda sem figyelve, hogy hallgatást kértem. - Azok alapján, amit olvastam.
- Csak a személyes önzőségemnek köszönhetem, hogy sikerült téged magam mellett tartani.
- Akkor miért nem engedhetné az önzőséged, hogy Gabrielt is magad mellett tartsd?
- Sebastian, elég legyen már! - nézek rá egyre ingerültebben. - Haldoklik és nincs más hátra, minthogy végleg elmenjen.
- Ha félsz, hogy megint elveszíted, most miért nem fáj, hogy végignézed, ahogy meghal?
- Már hogy ne fájna! - mordulok fel.
Fel is kelek a fotelből, bár magam sem veszem észre érzelmeimről árulkodó mozdulataimat.
- De tudod, ha már leéltem nélküle háromszáz évet...
- ...leélhetnél vele is ugyanennyit. - fejezi be helyettem. Bölcs pillantása fesztelenül méreget. - Csak őt akarod. De hidd el, hogy ezt nem a naplódból olvastam ki.
- Akkor talán a homlokomra van írva?
- Inkább a nagy zöld szemeidbe.
A nagy zöld szemeim most szemtelenül összehúzódnak.
- Kezdesz nagyon idegesíteni.
- Csak mert átlátok rajtad?
- Igen, többek között ezért is.
- És még miért? - kérdi vigyorogva és lazán elterpeszkedik a kanapén. - Mert igazam van? Hogy nem akarsz nélküle élni? Hogy fülig szerelmes vagy belé? - elégedetten teljesedik ki a vigyor az arcán. - Mintha vörösödnél.
- Pofa be.
- Ááá! Nem kéne indulnod?
- De! Minél előbb itthagylak, annál jobb. - lendülök mérgesen az ajtó felé.
- Úgyis csak rövid időre menekülsz meg a keresztkérdéseimtől.
- Tudom.
Az ajtó bevágódik mögöttem, én pedig lobogó kabáttal surranok ki az éjszakába.

***

Neonfehér folyosón lépkedek, körülöttem minden csendes és hipószagú. Nem törtem be a kórházba, most jól viselkedtem. Este nyolckor nincs látogatási idő, én mégis kikönyörögtem az éjszakás nővértől a láthatást, elvégre volt némi igazság abban, hogy haldokló szerelmemet jövök meglátogatni. Az már más, hogy ezt ő maga nem tudja.
Megállok a betegszoba előtt. Kezem remeg, nem is tudom, miért. Hiszen nem érzem magam idegesnek, zaklatottnak. Igazából szerencsésnek mondhatom magam, hogy itt lehetek, elvégre...láthatom. Pontosítok: beszélhetek is vele. Gabriel huszonnyolc éves. Mikor először láttam, kissrác volt és pöttyös labdát szorongatott. Emlékezetembe úsznak képek arról, amikor bepillantottam tinikorának éveibe, láttam randevúra igyekezni, könyvtárban tanulni és gyászolni a nevelőanyja temetésén. Cseppet sem szégyenlem, hogy követtem az életének eseményeit. Megnyugtattak, hogy minden rendben. Egészen addig, amíg az út nem vezetett a kilences kórterem ajtajáig.

Az ominózus ajtónak ideje lenyomni a kilincsét. Halk léptekkel suhanok be az ajtón. A szobában két betegágy van, egymással szemben. Egyikben vénséges vén aggastyán fekszik, mély álomban. A másikban Gabriel, szintén álmodik.
A haja hosszabb, mint szokott, gondolom magamban. Arcára kiütközött a borosta, sápadtbarna bőre egészségtelenül tapad az arcára, és egyre csak tapad, mintha valami szívná ki a testéből az életerőt. A szíve. Mindig is beteg volt a szívével, most pedig itt fekszik egyedül és számlálja vissza a napjait, amíg végleg le nem áll.
Széket húzok az ágy mellé és leülök hozzá, szemlélődő közelségben. Az a gyönyörű keze! Most az is sovány és fakó. A gépek jelzik, milyen lassan dobog az a gyenge szív a mellkasában. Holott én már hallgattam mámorosan, ahogy dübörög, akár a lovak alatt a föld.
Még doboghatna, súgja a belső hangom. Biztatom magamat, hogy lenne esélyem változtatni a helyzeten, ami igaz is. De ezt lehet, Gabriel nem értené meg immár.

A sötét szempillák mögött szemei most nyugtalanul forgolódnak. Álmodik, talán szépet, talán rémeket. Meggondolatlanul nyúlok az arca felé, hogy nyugtatólak végigsimítsak a homlokán. Hátradúrom dús, fekete haját és merengek ismét, a mai napon sokadjára. Ám érintésem hatást ér el, és a nyughatatlan szemek megállnak. Gabriel légzése gyorsul, szempillája megremeg.
Visszarántom a kezem és gyorsan zsebre dugom. Mire elrejtem, Gabriel csokoládébarna, fáradt szemeivel nézek farkasszemet. Egyszerre tükröződik bennük felismerés és értetlenség. Kissé összehúzza a szemöldökét. Úgy marad.
Kínossá válik a csend lassacskán és kénytelen vagyok megszólalni.
- Szia - szólok és el se hiszem, hogy rá mertem mosolyogni. Egy elsőbálozós kislány megszeppentségével ülök a kórházi széken. De Gabriel csak néz, néz szótlanul és foglalmam sincs, mire gondolhat.
- Szia - suttogja végül. Még a hangja is erőtlen, akár az egész lénye. - Ismerlek, ugye?
- Talán - válaszolok a bizonytalan kérdésre. - Victoria vagyok.
- Én pedig Gabriel.
- Tudom.
Újabb csend.
- Láttalak már - tápászkodik fel a párnákon. Az önkéntelen mozdulatok most sem hagynak cserben. Karom segítségre lendül és a válla alá nyúlva feljebb támogatom. - Köszönöm. Hogy jöttél be? Ilyenkor nem szokták beengedni a látogatókat.
- Meggyőző voltam.
- Miért látogattál meg?
- Van más, aki megtenné helyettem? - csak én érzem a kérdésben a kétértelműséget.
Gabriel tartózkodó vonásai megenyhülnek és a sápadt arcon feldereng egy fél-, vagy épp negyedmosoly.
- Igaz, nincs. Mégegyszer megkérdem: ismerlek?
- Nem. Csak én téged.
- Ezt nem értem. - mondja.
- Nem is baj. Hosszú történet.
- Szerintem van még annyi időm. - sóhajt fanyarul és hátradől ültében.
- Azért vagyok itt, mert itt akarok lenni. Nem fogok történetet mesélni, csak...itt várom meg, amíg...nincs vége.
- Hogy ne kelljen egyedül meghalnom?
- Igen, valami olyasmi.

- Mire véljem a megtiszteltetést?
- Arra, hogy így akarom. Csak itt akarok lenni melletted. Ne kérdezd az okát, azt én tudom helyetted is. Ilyen fiatalon nem érdemled meg, hogy egy idegen vénember mellett halj meg, egyedül.
- Fiatalon? Te fiatalabb vagy nálam. - szól, majd elbizonytalanodik. - Azt hiszem. Hány éves vagy?
A kérdésre megforgatom a szemeimet.
- Hát...mondjuk úgy, fiatalabbnak tűnök a koromhoz képest.
- Nem fogok választ kapni?
- De nem ám.
- Akkor csak azt mondd meg, hol láttalak már?
Igen, ez az akaratos hangnem a régi, az ismerős. Minden esetre, ideje elkezdenem megmutatni a lapjaimat.
- Egyszer visszadobtam a labdádat. - mosolyodok el, kissé talán anyásan. Gabriel arckifejezése egyre furcsább, távolibb. - Láthattál a villamoson, a könyvtárban, sokfelé a városban. Hogy mennyi idős korodban, az változó. Hét évesen még nem voltál ilyen borostás.
Életem férfijának tett bemutatkozóm furcsa és bizarr. Szinte követem a jelenetet az ő szemével. Mikor teljesen véletlenül a lábam elé gurult egy labda a sötét sikátorban. Aztán a labda gazdája szaladt elém és meglepetten néztünk egymásra. Az azóta eltelt huszonegy évben csak ő változott meg. Felnőtt.
Nem csodálkoznék, ha most rögtön kiutasítana a kórteremből. Nem normális, ha - szerinte - legalább negyvenéves vagyok, de húszévesnek tűnök.

- Hány éves vagy?
- Azt hittem, elfogadtad, hogy nem mondom meg. Neked is jobb lesz így.
Észre sem veszem, mikor téved a kezem az ő kezére. Csak a pillantását követem, egymást keresztező ujjainkra.
- Te is beteg vagy? - felfordítja a tenyerét és megemeli a kezemet. - Sokkal fehérebb a bőröd, mint az enyém.
- Én ilyen vagyok.
- Milyen?
Konok választ ejtek: - Fehér.
- Van benned valami furcsa - állapítja meg.
- Azon kívül, hogy itt vagyok?
- Igen, azon kívül. Ha már láttalak, akkor azért ismerlek fel, mert ugyanilyen voltál. Kicsit mesebeli. Fehér vagy, mint a hó, de a hajad és a szemed ragyog. Emellett egészséges pirosak az ajkaid. Tehát lehetetlen nem felismerni. - vonja le az összegzést. - Ha nem vagy beteg, akkor más van a dologban.

Visszavonulót fújok és elhúzom a kezemet.
- Igazad van. De többet nem mondhatok.
- Sokadjára kell a miértjét megkérdeznem? Válaszolhatsz összetett mondatban is, nem harapok.
- De én igen - vágok vissza. Csak utólag döbbenek rá, mennyire igazat szóltam.
- Hm. Nos, kedves Victoria, ha már itt vagy, de nem mesélsz magadról, nem mondod, miért vagy itt és harapsz is, akkor végképp nem tudom, miért ülnél itt és várnád velem végig a megmaradt időmet?
Valahogy megdöbbentően igazak a szavai. Igen, miért várnám végig? Nem engedek a titkaimból, ő pedig ezt nem fogadná el. Nem ismer, nem tudja ki vagyok. Egy vadidegen, furcsa lány az ágya mellett. Egy ismeretlen ember.
- Jogos - emelkedek fel a székről. Inkább lehajtom a fejem, mielőtt sírni támadna kedvem. - Akkor én megyek is. - fogom menekülőre a dolgot.
Kettőt lépek, búcsúzást nem várva, mire utánam szól hirtelen.
- Ne menj még!
Megtorpanok és visszafordulok. Lenyűgöző, hogy hogy hatnak rám az egyszerű, marasztaló szavak.
- Sok mindent nem tudok, azt sem, hogy hogyan derítetted ki, hogy itt vagyok, méghozzá egyedül. De mint mindenki, én is megérdemlem, hogy ne legyek egyedül és igazad van. Nem ismerlek, de jólesik, hogy meglátogattál. - a barna szempár fel-felcsillanva pásztázza az arcomat és úgy érzem megmelenget a fénye. Szeretem ezt a férfit és tudom, ha kimentem volna az ajtón, megbántam volna. És talán egyből vissza is fordulok.

- Egyezzünk meg valamiben. Te nem akarod elmondani, miért vagy itt, azon kívül, hogy így akarod. Én viszont élek betegi előjogaimmal és szeretném megtudni, hisz úgysem tudok mit kezdeni vele, ahogy a kíváncsiságommal sem. Ülj vissza, kérlek és mondd el. Talán szebb lesz tőle a napom, na? - nagyra nyitja a szemeit, kisfiús vigyorral. Ezen már mosolyognom kell.
Visszaülök a székre és elismerem magamban az igazát. Elmondhatom, miért vagyok itt. Hogy megszépítsem a napjait. Hogy tudja, van aki szereti.
- Tudod...azt hogy itt vagyok, egy...olyan szerelemnek köszönheted, ami soha nem is létezett. - fogok bele őszintén. - Volt egy álmom, ami olyan volt számomra, mint egy másik élet, ami felkészített a mostanira, hogy változtassak rajta. Te is benne voltál. Tudom, milyen egyedül élni, de még rosszabb egyedül meghalni. Már mondhatom, hogy az életem része vagy, ezért ülök itt melletted. - kissé megremeg a hangom, de ezt csak Gabriel veszi észre. - Kész vagyok, hogy szebbé tegyem ezt a pár napot, amiből akár egy hetet vagy többet is kicsikarhatunk. Én itt maradok addig, amíg te is itt maradsz...ennyi a történet. Victoria vagyok, jelenleg rettentően érzékeny lány és kicsit szentimentális, de...szerintem jól kijövünk majd egymással. - mosolygok rá.

- Akkor hát...Victoria. - bólint elismerően, majd a kezét nyújtja felém. - Megegyeztünk. És köszönöm.
Megszorítom a gyenge, karcsún melengető kezet és ismét rájövök, hogy Gabriel miatt már megint engedtem az általam felállított, szigorú szabályokból. Magamat szorítottam sarokba.
Hasonló történetek
4544
A fehér mezes New Yorki csapat védvonala mögül előretört ez a viszonylag magas kb. 180 cm magas leomló barna hajú lány. Arcán néhány piros folt volt. A meze karja felszakadt és a térdét is lehorzsolta egy esés következtében...
7517
Eva boldogan nyugtázta az üzenetet. Hát nem hiába jött ide. Felment a lakosztályba, beült egy kád, forró vízbe, majd mikor már teljesen átjárta a jótékony meleg, felfrissülve ült le a fésülködő asztalhoz, hogy végre ismét igazi nőt varázsoljon magából...
Hozzászólások
További hozzászólások »
Francisco ·
Háááát... Nem csak nokedli-, de szívszaggató is vagy. Persze ez nem újdonság, mégis, bár az ember úgy gondolja, felkészülten várja bármely írásodat, ehhez képest az érzelmek, a szerelem, a fájdalom letaglózza, ahogy arcul csapja a kórházi folyosók lehellete, a halál puha csókja az öregember ráncos homlokán, a beteljesületlenség szégyenlősen a sarokba húzódva... Vick, drága, mit mondhatnék még? A szívem összeszorul, ahogy szavaid élővé válnak.

És bocs, hogy nem olvastalak egy héttel ezelőtt, de a jacuzziban nem találtam hálózati csatlakozót. :)
Victoria* ·

Jane-Doe ·
Egy szó: gyönyörű...

AmandaAdmin ·
Kedves Felhasználók! A tortenetek csapata új társkereső oldalt indított. Ismerkedés meleg férfiaknak: WWW.BOYSXX.SITE Ismerkedés heteroszexuálisoknak: WWW.TEENSFK.SITE Ezer erotikus történetet gyűjtenek össze ott, vannak ismeretségek és kommunikáció. Meghívjuk Önt, hogy csatlakozzon. Az ingyenes regisztráció továbbra is nyitva áll

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: