Egy vámpír naplójából - IX. rész - Emberi dolgok

- Mostanában elfajultak a dolgok, nemde? - kérdezte Gabriel szórakozott hangnemben. Egymás mellett ballagtunk az éjszakai városban. Csend volt és béke, mi voltunk az egyedüliek, akik az utcára merészkedtek.
- Én úgy gondolom, megérdemelték, amit kaptak. - szívtam be mélyen a friss levegőt. Nem is tudtam, mikor volt utoljára, hogy élveztem a friss levegőt. - Gabriel…
- Tessék?
- Szerinted is megváltoztam? - kérdeztem összehúzott szemmel.
Gabriel összevonta a szemöldökét. Érezte a változást bennem. Jóval erősebben érezte, mint a vámpírüldözéseink előtt...
- Milyen értelemben? - kérdezte.
- Mintha…érzékenyebb lennék. - tűnődtem el. - Egyre több emlék jut eszembe a családomról, és egyre inkább emberien cselekszem. Miért van ez?
Gabriel elmerengett a teliholdra.
- Nem is tudom… Háromszáznyolcan év hosszú idő… - csóválta meg a fejét. - Egészen eddig nem tapasztaltad? - torpant meg tűnődve.
- Nem. - csóváltam meg a fejem. - Szerinted nagy a baj? Mikor vámpír lettél, emlékszel… akkor volt az első alkalom, hogy eszembe jutott a bátyám. És több évtizede folyamatosan velük álmodom…. - szorítottam össze a két tenyeremet. - Gyötör ez az egész… Még ilyenről nem hallottam.

- Lehet, hogy ezért van, hogy olyan kegyetlen tudsz lenni.
- Hm? - meredtem Gabrielre. - Tessék?
Gabriel égnek emelte a tekintetét.
- Tudod, mivel te tanítasz, remekül megfigyeltelek vadászat közben. - nézett rám. - Olyankor teljesen ellentéte vagy egy érzékeny lelkületű embernek, mintha két véglet lenne benned. Ezért van, hogy emberien tudsz viselkedni, miközben vámpírként tudsz gyilkolni.
- Az emberek is gyilkosok. - vetettem közbe. - Csak ők szavakkal ölik egymás lelkét, és puskákkal egymás testét. - néztem mélyen a sötétségbe. - Ugyanolyan gyilkosok, mint mi, de ők nem ösztönből teszik, mi igen. Az emberek… kegyetlenebbek tudnak lenni, mint mi.
Gabriel bólintott. A háború alatt megtapasztalta mindezt. Mindkét háború alatt... Megrázta magát, hogy kirázza magából az emlékeket.
- Mondd, te mire emlékszel az emberi életedből? - kérdeztem Gabrieltől.
- Nem sok mindenre. - húzta el a szája szélét. - Csak a nevelőanyámra. És bármilyen hihetetlen… - itt keserűen felnevetett. - … arra, amikor kiraktak a templom elé a szüleim.
Ledöbbentem.

- Emlékszel a szüleidre???
- Igen. - hangjában megcsendült a mérhetetlen keserűség. - Tudod, szerencsétlen fiatalok voltak mindketten. Látom magam előtt az arcukat… és egy cseppet sem derít fel, hogy immár emlékszem rájuk. - gyorsan témát váltott. - És te mire emlékszel?
Vállat rántottam a kérdésre.
- Erre-arra. Az álmaim mutatják. De azt a húsz évet maradéktalanul még egyik álmom se hozta vissza… - sóhajtottam nagyot, majd a hirtelen zajra felkaptam a fejem. - Valaki kiáltott!
Gabriel és én a tőlünk jobbra nyíló sötét sikátorra meredtünk. A befelé vezető köveken vércseppek sorakoztak egymás után. Aztán ismét meghallottuk… egy nő kiáltott.
- Én nem érzek vámpírokat. - húzta össze a szemöldökét Gabriel.
- Nézzük meg! - azzal lassú léptekkel elindultam a vérnyomokat követve.

Egyre közelebb értünk lassan, a hangokat követve. Sorozatosan kiáltásokat hallottunk, majd még közelebb érve egy nő keserves zihálására lettünk figyelmesek. Aztán a sötétben megláttuk…
A földön feküdt, a falnak támaszkodva. Hirtelen megugrottunk a csodálkozástól, a fiatal nő ránkordított, de nem a félelemtől, hanem a fájdalomtól...
- A francba… - motyogtam elképedve. - Gabriel! Ez a nő szülni fog!
- Aha… - Gabrielnek leesett az álla. Nekem kellett visszacsuknom.
Az asszony erőt vett magán.
- Se…segítsetek…kérlek! - leomló szőke haja alól segélykérően nézett ránk ibolyakék szemeivel.
- De mi nem… - kezdtem bizonytalanul, de a hölgy megragadta a kabátom ujját. Mélyen a szemébe néztem.
- Kérlek… - könyörgött a pillantásával.

Ha most itthagynánk meghalna ő is és a gyerek is. A fenébe! Vámpír vagyok, nem szülésznő! Nem jótettekre faragtak! Még csak nem is célszerű, hogy vérközelbe legyek…
- Figyelj! Hívok segítséget! - szóltam bíztatóan, de az asszony nem engedte el a kezemet. Azt akarta, maradjak… Azt akarta, ne menjek el… Segítenem kellett…
- Na, jó… - hajoltam le hozzá ingerülten.
- Victoria!!! - képedt el Gabriel. - Az a…Hééé!!!
- Már majdnem kint van… - magyaráztam.
- De az a… - Gabriel csak dadogni bírt. - Te bábának tanultál, vagy mi!?
- Anyám bába volt. - válaszoltam röviden. A nő hátravetette a fejét és torka szakadtából felordított. - Fogd meg a kezét! - kiáltottam Gabrielre. - Mi lesz már? Fogd meg!
Gabriel némi habozás után letérdelt a nő mellé és megfogta a kezét.
- Mély levegőt! - szóltam, majd felnéztem. - Nem te, Gabriel!!!
- Bocs…

- Hogy hívnak? - kérdeztem a hölgyet higgadt hangnemben, bár a szám sarkában még mindig mosoly bujkált Gabriel viselkedését figyelve.
- Anastacia… - lihegte. Nem lehetett több huszonöt évesnél.
- Nos, Anastacia…Fiút szeretnél, vagy lányt? - próbáltam megvillantani a lehető legbarátságosabb mosolyomat, bár ez nem igazán ment sem a szemfogam, sem az elfeledett őszinte mosoly miatt.
- Mindegy… - zihálta miközben kisöpörte nedves hajtincseit a szeméből. - …csak egészséges legyen.
- Hááát…rendben. - bólintottam. - És mesélj csak, milyen nevet akarsz neki adni?
Időközben Anastacia szinte elszorította Gabriel kezében az ereket, egy újabb fájás kíséretében.
- Ha fiú lesz, akkor….Grant, mint a…mint az édesapja… - lihegte kimerülten. Kedves pillantással néztem Gabrielre, aki a szokásosnál is jobban elfehéredett az izgalomtól. - …ha pedig kislány…akkor Anna…mint az édesanyám.

Bizonytalanul elmosolyodtam, de valamivel őszintébben, mint legutóbb.
- Az én édesanyámat is Annának hívták… - néztem a fiatalasszony szemébe. - Mindig is szerettem volna, ha a második nevem Anna.
Anastacia fáradtan elmosolyodott.
- Ha egészséges lesz, ígérem…az egyik nevét a tiétekről kapja… - lihegett, majd ismét egy hatalmasat ordított. - …Istenem…Ez egyre elviselhetetlenebb!!
- Mindjárt kint van a feje! - figyelmeztettem. - Tudom, hogy nehéz, de amíg nem szólok, ne nyomj..Ana…szólíthatlak Anának!?
- Persze… - bólintott csendesen.

Most vettem észre, hogy Gabriel egy szót sem szólt már percek óta. Hát…sápadt kicsit. Na, jó, ez morbid volt, talán csak én láttam rosszul, hogy kezd megzakkanni az új élménytől. Kételkedtem magamban…Meggajdultam? Alig hiszem el, hogy egy számomra teljesen ismeretlen halandó nőnek segítek megszülni a gyerekét - egy sikátorban. Magam miatt nem volt időm aggódni, mert mind Ana, mind Gabriel elvonták a figyelmemet - bár Gabriel valamivel szórakoztatóbb látványt nyújtott.
- Mi a baj, Gabriel? - vigyorodtam rá pimaszul. - Talán nem bírod a vért?
Gabriel eleresztett egy flegma félmosolyt.
- Hehe…nagyon vicces. - erre én szemtelen vigyorral válaszoltam.
Anastacia időközben nagyon szenvedett.
- Már nem bírom… - nyöszörögte, majd újra összerándult a fájdalomtól.
- Akkor nyomj, gyerünk! Nyomj! - kiáltottam rá. - Lássuk…Grant vagy Anna?

Anastacia összes izma megfeszült, körmeit belevájta Gabriel kezébe. Magától az élménytől Gabriel szinte sokkot kapott, de nem érezte meg Ana körmeit. Pár másodperc múlva a sikátort beterítette a kisbaba életerős bömbölése…
- Kislány. - Gabriel lekapta magáról a kabátot, majd a pólót és ketté szakította. Visszavette a kabátot, a pólóval pedig betekerte a kisbabát. Átvette a tőlem, és saját kezével fektette Ana karjába.
- Kezdesz belejönni, nagylegény… - szemtelenkedtem.
- Ne vigyorogj, te boszorkány! Ne vigyorogj! - nevetett Gabriel.
Ana elbűvölve nézte a kisbabát, megnyugtató sóhaj hagyta el az ajkát, mely belém is valamire való jó érzéseket ültetett.
- A te neved Victoria… - nézett rám. - A neve akkor Victoria…ahogy megígértem. - mosolygott rám. - Hihetetlenül hálás vagyok!
Fáradtan nekidőltem a falnak. Lenéztem a kezemre. Mindkettő csupa vér volt….és nem éreztem semmit. Sem undort, sem vágyat, semmit…csak egy merő büszkeséget…
- Megnézem, van-e a házban orvos! - szólalt meg Gabriel segítőkészen. Felpattant és elindult megkerülni a házat.

Ana mélyen nézett rám, miközben a karjában szoptatta a kislányt. Én még mindig a véres kezemre meredtem.
- Te nem vagy ember…igaz? - a kérdésre lassan, végtelenül lassan felemeltem a fejem. Honnan jött rá…?
- Parancsolsz?
- Te nem vagy ember, igaz? - ismételte meg a kérdést.
- Honnan veszed, hogy…?
- Vámpír vagy. - vágott közbe. - Tudom, milyenek a vámpírok, és te az vagy.

Kezdett feszélyezni a helyzet, felemeltem Gabriel pólójának másik felét, beletöröltem a véres kezeimet, majd felálltam.
- Nem tudom, honnan jutott eszedbe ez a sületlenség… - kezdtem idegesen.
- A lányom apja is vámpír. - jelentette ki egyszerűen, és megcsókolta - az időközben elszenderült - kislánya homlokát.
Nem tudtam mit mondani. Határozottan tisztán értettem, mit mondott, de nem akartam elhinni…
- Egy vámpírnak lehet gyereke? - kérdeztem ledöbbenve.
- Nem érzed, hogy lehet? - kérdezte Ana halálos nyugalommal. Nyoma sem maradt benne az iménti fájdalomnak. Kipihent, nyugodt arcán csak a hideg veríték látszott.
A kislányra koncentráltam. Igen, valóban…Mostmár éreztem… A kislány - ugyan félig, de - vámpír volt. Békésen szuszogott Ana karjában.
- Ne félj, nem árulom el senkinek, hogy találkoztunk. - nézett rám bíztatóan. - Egyedül Grant tudhatja meg. - miután ezt kimondta, összehúzta a szemöldökét. - Victoria…tudtam, hogy ismerem a neved valahonnan...már tudom, ki vagy.

Hát igen. Nem volt nehéz rájönni. A vámpírok közt ismert voltam. Nem tudtam, vannak-e még élők, akik a mi oldalunkon állnak, de határozottan jólesett, hogy felismert. Egy bólintással jeleztem, hogy igen…az vagyok, akinek gondol.
- Megmentettél többszáz embert és vámpírt… - szólt. - Ha akkor nem állítod meg Ericet…ki tudja…talán itt se lennénk. - büszkén nézett a szemembe. - Ma megmutattad, hogy sokkal emberibben gondolkodsz, mint a halandók legjava. Rájöttem, okkal mondták rád, hogy különleges vagy.

De kik? Még bele se gondoltam ebbe. Így tekintenének rám? Mint aki megmentett egy vámpírenemzedéket? Egy különleges vámpír?
Gabriel visszaért. Egy idős úr és két fiatal ember sietett mögötte, egy orvos és két ápolója. Anastacia jó helyre került, ők hárman vigyáztak rá. Halandók voltak ugyan, de segítettek neki.
Mi pedig….visszamentünk az otthonunkba.
- Nemsokára üzembe kell helyeznünk Gino kocsmáját. - sóhajtott Gabriel a kanapéra vetődve.
- És el kell intézni a papírokat. - folytattam a fotelbe puffanva.
- És feltölteni a készleteket.
- És feltakarítani a vért. - lógattam a lábam.
- És új nevet kitalálni.
- És fejreállni a következő szabadnapig…. - mordultam fel, majd beletemettem az arcomat a fotel párnájába. - Hogy volt képes Gino évszázadokig ezt csinálni?
- Dunsztom sincs. - ásított Gabriel.
- Álmos vagy? - emeltem fel a fejemet. - Jut eszembe, derekasan helyt álltál! - vigyorodtam el.

- Csitt! - emelte fel a mutatóujját. - Tőlem ez már nagy szó volt… És te… - fordult felém. - …Kitűnően csináltad! Annyira, hogy nem fájdult meg a fogad Ana vérére… - nézett a szemembe. - Ki vele! Mi történt? Látom rajtad, hogy töröd a fejed.
- Ezt vegyem célzásnak?
Gabriel tüneményesen pislogva elmosolyodott.
- Hááát…. - egy nagy puffanással az arcában landolt a párna. - Oké-oké. Hallgatlak! - vigyorgott komiszul.
- Ana lánya vámpír. - közöltem egyszerűen. Már itt elállt Gabriel szava, de még folytatni szándékoztam. - Az apja vámpír, de Ana halandó. Mivel még a kicsi nem született meg, nem érezhettük. - nyújtóztattam ki a hátamat. - Aztán Ana azt mesélte, hogy különlegesnek tartanak.
- Kik?
- Én is ezen gondolkoztam. Fogalmam sincs. - haraptam be a szám szélét. - Gondolod, hogy szállóige lett a nevemből? Ez már önmagában is nevetséges, nemhogy tényleg pusmogjanak is rólam. - nevettem fel enyhe keserűséggel. Fárasztó és nevetséges.
- Ami azt illeti… - Gabriel felállt és sétálni kezdett fel-alá a szobában. - …nem is olyan nevetséges.
- Miért ne lenne? - néztem rá enyhe megrökönyödéssel. Erre nem számítottam tőle.
- Tudod, hogy szeretek a fejedben turkálni.
- És tudod, hogy idegesítesz vele. - vágtam vissza.
- Tudom. - vigyorgott szélesen. - Mindegy…Pár emlékedbe bepillantottam még suhancként, és rájöttem, megfogtam egy ilyen tanárral az Isten lábát.

Gabriel elnevette magát. Elég nevetséges lehettem "holtra vált" arccal, hatalmasra nyílt kerek szemekkel és padlóig zuhant állal.
- Látod? Erről beszélek! - nevetett jóízűen. - Emberi vagy. Még Gino se volt ilyen. Gondolj bele! Hány vámpír van, aki képes őszintén elcsodálkozni? Hány vámpír van, aki emlékszik az életére? Hány vámpír van, aki képes emberien gondolkodni? És végül…Hány vámpír van, aki képes az éjszaka közepén egy sikátorban levezetni egy szülést anélkül, hogy meg akarná ölni a kismamát a vérszag hatására?
Jogos. Én sem fogalmazhattam volna meg jobban. Talán ez lehetett a rejtély kulcsa. Túl emberi vagyok.
- Igazad van. - bólintottam elismerően. - Évek óta nem tudtam, miért vagyok olyan, amilyen. És te alig pár perc alatt rávilágítottál. Gratulálok! Minden elismerésem!
Gabriel öntelten kihúzta magát, magasra felszegte az állát és hetykén rántott egyet a kabátján.
- Na, mondtam, hogy zseni vagyok! - mindketten csibészesen elvigyorodtunk.