Emma Utazásai - Párizs 2.

-Itt vagyok. Végre elindulok. Vagyis… még nem indult el a vonat, de már itt ülök. Egyedül. Csak én és ez a csendes kupé.- Az ablakon kifelé bámulva figyelem az emberek nyüzsgését a peronon. Az indulásig még öt perc van, de a percek szokatlanul lassan telnek. A bőröndöm ott pihen mellettem, gondosan elrendezve, mintha ezzel is próbálnám kontroll alatt tartani a helyzetet. De belül? Belül minden más.
-Vajon tényleg jó ötlet volt ez az utazás? Segíteni fog? El tudom majd felejteni Danit? Vagy csak menekülök az érzéseim elől?- A gondolatok szinte körbefonnak, és nem tudom eldönteni, hogy az izgatottság vagy a szorongás az erősebb bennem. Az utazás ötlete olyan hirtelen jött, mint egy mentőöv egy süllyedő hajón. -Talán nem is gondoltam át eléggé- – fut át rajtam.
-De mit tehettem volna? Otthon maradni és továbbra is ugyanazokat a köröket futni? Nézni ugyanazokat a helyeket, ahol vele jártam? Hallani ugyanazokat a dalokat, amiket együtt hallgattunk? Nem… ezt muszáj volt megtennem.- Mély levegőt veszek, és megpróbálom elhessegetni a kétségeimet. Az utazás gondolata mindig is izgalommal töltött el – új helyek, új emberek, új élmények. De most valahogy más. Most ott motoszkál bennem az ismeretlentől való félelem.
-És ha valami balul sül el? Ha nem találom meg azt, amit keresek? Ha csak még jobban összezavarodom?- A szemeim végigfutnak a kupé üres ülésén mellettem. -És ki fog itt ülni mellettem? Egy kedves idegen, akivel beszélgethetek? Vagy valaki, aki egész úton csak zavarni fog?- Egy pillanatra elmosolyodom a saját gondolataimon. -Talán egyáltalán nem számít. Talán csak élveznem kellene az utat.-
De aztán eszembe jut Dani arca. Az emlékek olyan élesen törnek rám, mintha csak tegnap történt volna minden: a nevetésünk, az érintéseink… és végül az a fájdalmas búcsú. -Azt mondta, hogy nem működünk együtt. Hogy valami hiányzik belőlünk. De mi? Mi hiányzott belőlünk?- Halkan felsóhajtok, és az ablakon túlra meredek. A vonat lassan megtelik utasokkal, de én még mindig egyedül vagyok a kupéban.
-Lehet, hogy ez az utazás nem is arról szól, hogy elfelejtsem Danit- – gondolom hirtelen. -Lehet, hogy arról szól, hogy megtaláljam önmagamat.- 
A fülke ajtaja hirtelen kivágódott, és egy fiatal nő esett be rajta, kezében sportos válltáskával, zihálva a futástól. Ahogy megláttam, egy pillanatra megállt bennem az ütő. A hosszú, hullámos vörös haja kissé ziláltan omlott a vállára, és a nyári hőség miatt egy bő, fehér egyberuhát viselt. A ruha könnyedén lebegett körülötte, mintha csak a szél játszana vele. Amikor belépett, a háta mögül besütő nap áttetszővé varázsolta az anyagot, és akaratlanul is észrevettem, hogy alatta csak egy apró tanga körvonala sejlik fel. A mellének lágy vonalai finoman kirajzolódtak az áttetsző anyagon keresztül.
Éreztem, hogy elakad a lélegzetem. Miért nézem így? – kérdeztem magamtól zavartan. És miért ver gyorsabban a szívem? Próbáltam nem túl feltűnően figyelni őt, de képtelen voltam levenni róla a szemem. Istenem, milyen gyönyörű – futott át az agyamon. Mint egy görög istennő.
-Elnézést a hirtelen érkezésért!- – szabadkozott mosolyogva, miközben próbálta elrendezni magát és a táskáját. A hangja kellemes volt, dallamos. Ahogy forgolódott, kecsesen mozgó teste minden vonala kirajzolódott a napfényben. Éreztem, hogy elpirulok, és gyorsan az ablak felé fordítottam a tekintetemet, mintha hirtelen nagyon érdekelt volna a peron nyüzsgése.
A nő közben leült velem szemben. Lopva rápillantottam: kecses mozdulatokkal helyezkedett el az ülésen, mintha minden mozdulata természetesen elegáns lenne. Ő lesz az én útitársam? – gondoltam izgatottan és kissé riadtan egyszerre.
-Melinda vagyok- – mondta könnyedén, miközben kecsesen leült velem szemben. A vörös haja hullámokban omlott a vállára, és az egész megjelenése valami különös magabiztosságot sugárzott.
-Emma- – válaszoltam halkan, próbálva uralkodni a zavartságomon, miközben a vonat lassan megindult velünk a párizsi éjszaka felé. Éreztem, hogy az arcom kissé kipirul, ahogy Melinda rám mosolygott.
-Úgy tűnik, útitársak leszünk- – mondta kedvesen, és a hangjában volt valami nyugtató.
-Szia! Emma- – ismételtem meg a nevemet egy kicsit határozottabban, miközben elhelyezkedtem az ülésen. Melinda kisugárzása azonnal megfogott – volt benne valami természetesen vonzó és magabiztos.
-Te is Párizsba utazol?- – kérdezte kíváncsian.
-Igen, ajándékba kaptam a jegyet- – feleltem mosolyogva. -És te?-
-Én pihenni megyek, kicsit kikapcsolódni. Öt napot töltök ott- – mondta könnyedén. -Kézilabdázom, és most van egy kis szünet az edzések között.-
A szemeim felcsillantak. -Tényleg? Én is sportoló vagyok! Röplabdázom.-
-Az nagyszerű!- – lelkesedett Melinda. -Látszik is rajtad, hogy sportos alkatú vagy.-
Kissé zavarba jöttem a bóktól, de jól esett hallani. -Köszönöm,- mondtam mosolyogva. -A sport tényleg sokat jelent nekem.-
Ahogy beszélgettünk, egyre több közös pontot fedeztünk fel. Kiderült, hogy mindketten Budapesten élünk, és még az is, hogy mindketten kertes házban lakunk.
-A kutyámra most a szüleim vigyázzák- – mesélte Melinda. -Egy golden retrieverem van, Maxnak hívják.-
-Nekem is van kutyám!- – vágtam közbe izgatottan. -Egy beagle, Morzsi. Ő is a szüleimnél van, amíg utazom.-
Melinda nevetett. -Úgy tűnik, nemcsak a sportban hasonlítunk egymásra.-
Melinda mosolyogva nézet és láthatta, ahogy a lelkesedésem lassan alábbhagy, és helyét egy pillanatnyi szomorúság veszi át. -És mesélj, miért kaptad ezt az utat ajándékba?- – kérdezte kíváncsian, miközben finoman előrehajolt.
Egy pillanatra lesütöttem a szemem, majd mély levegőt vettem. -Nemrég szakítottam a barátommal... megcsalt. A szüleim, és a barátnőim úgy gondolták, hogy egy kis kikapcsolódás jót tenne- – mondtam halkan, próbálva elrejteni az érzéseimet.
Melinda együttérzően nézett rám, majd finoman megérintette a karomat. -Ne szomorkodj miatta- – mondta lágyan. -Aki téged elveszít, az nem tudja, mit hagy el. Nézz magadra! Gyönyörű, sportos, intelligens lány vagy.-
Éreztem, ahogy az arcom vörösbe borul. Zavartan babráltam a pólóm szegélyét, miközben próbáltam valamit mondani. -Köszönöm... de... te sokkal...- – kezdtem dadogni, majd vettem egy mély lélegzetet. -Te annyira magabiztos vagy, És jól is nézel ki. A hosszú vörös hajad, és ahogy... szóval...- – a hangom elhalkult, mert nem mertem befejezni a mondatot.
Melinda kedvesen elmosolyodott. -Nagyon kedves vagy- – mondta melegen. -De tudod, mindenkinek megvan a maga szépsége. És te különösen vonzó vagy ezzel a természetes bájjal.-
Még jobban elvörösödtem, és lesütöttem a szemem. -Én nem... vagyis... bocsi- – motyogtam zavartan.
-Semmi baj- – nevetett lágyan Melinda. -Tudod, az önbizalom nem életkor kérdése. És hidd el, a te tested semmivel sem kevésbé tökéletes. Az a röplabdás tartás... Bárki büszke lehetne rá, ha melletted sétálhatna.-
Zavaromban csak bólintottam egyet, de belül éreztem, hogy jól esnek a szavai.
-De én nem vagyok olyan bátor, mint te- – suttogtam végül. -Te olyan... természetesen viseled magad.-
Melinda kacsintott egyet játékosan. -Ez csak gyakorlás kérdése. És néha jó dolog kilépni a komfortzónából.- Közelebb hajolt hozzám és könnyedén megérintette a karomat. -Tudod, van benned valami különleges. Az a természetes báj, ahogy mozogsz... Látszik rajtad, hogy a röplabda nemcsak erőssé tett, hanem kecsessé is.-