Hotel menedzser

Unalmas az este a szálloda recepcióján. Nem lenne muszáj itt lennem, de az ellenőrzést a hotelben befejeztem és szokás szerint minden a legnagyobb rendben. Így kicsit átvettem kolleganőmtől a portaszolgálatot. Neki is kell a pihenés és jár a kávészünet. Hogy közben ő kávét iszik-e azt ugye nem kötelességem ellenőrizni. Tudom róla, hogy néhanap elvegyül a bárban és táncol, flörtöl a vendégekkel, azonban ez inkább csalogatja a vendégeket, hiszen csinos nő és kedves. Mindenki szereti, bár van aki csak szeretné, mert nem egy könnyűvérű nőcske. Csak azzal megy el, aki neki is tetszik és soha senki nem kap tőle egy alkalomnál többet. Azt mondja ezt azért kell így csinálnia, mert nem akar állandó kapcsolatba bonyolódni. Ugyanis nincs megbízható pasi, aki megállapodna mellette, így nem kell senkinek szemrehányást tennie, hiszen eleve tisztázza, hogy csak egy esélyt kap az illető. Biztosan sokat csalódott a csajszi, azért ilyenek az elvei.  
Aznap délután bejelentkezett hozzánk többek között egy dögös pasi is. Akkor is éppen én voltam a recepción, kicsit elbeszélgettünk, de csak a szokásos dolgokról. Megtudtam, hogy egyedül jött és nem vár mást. Üzleti út, mondta szomorkásan, amire nem hozhatta el a nejét. Később láttam őt vacsorázni, miközben a konyhát mentem ellenőrizni. Ezek az ellenőrzések a munkakörömbe tartoztak, bár eddig mindig rendben zajlottak és mindent rendben találtam, amikor mégsem ott besegítettem ahogyan éppen szükségesnek láttam. Emiatt senki sem igazi ellenőrzésnek gondolta, noha jogkörömnél fogva bárkit kirúghattam volna a legcsekélyebb indokkal, vagy akár ok nélkül is. Sosem éreztettem azonban senkivel e hatalmam. Az elődöm elég sok fluktuációt teremtett, jöttek-mentek a keze alatt dolgozó alkalmazottak. Én sokkal jobban imádtam azt a családias légkört, amit a hotelben sikerült megteremtenem. Cserébe megbecsült minden kollegám és a beosztottaimra mindig minden körülmények között számíthattam, igaz én se hagytam soha cserben egyiküket sem. Ha például egy szakácsnak kellett felszolgálnia pillanatnyi létszámhiány miatt, ugyanolyan lelkesen végezte azt a munkát is és soha nem mondta, hogy ez neki nem munkaköri kötelessége. Persze mondhatta volna, mert nem volt az, mégis megtette, ha arra kértem. Igen, én mindenkit kértem és nem utasítottam, ám emiatt sem gondolt senki gyenge kezű főnöknek. Egy esetben ugyanis bebizonyítottam, hogy tudok én határozott, sőt durva is lenni, ha muszáj. Történt egyszer egy rendezvény alkalmával egy incidens egyik kisegítő alkalmazott részéről. Ő a kedvességemet úgy értelmezte, hogy tetszik nekem és le akarok feküdni vele és amint alkalma adódott letámadott a konyhába vezető folyosón. A séf nagy tisztelőm, ami kölcsönös és amikor sikítottam ő sietett a segítségemre. A nagydarab, javakorabeli férfi úgy lependerítette rólam a szemtelenkedőt, hogy csak nyekkent és elterült a kövön, mint egy napon sütkérező levelibéka. Természetesen azonnal felmondtam a pasinak és bért sem kapott arra a pár órára, amiért méltatlankodott, de mérgemben azt mondtam pereljen be és cserébe szexuális zaklatásért én is beperelem. Ha ő perelt volna, azt a hotel játszva kifizeti, de ha én is beperelem, akkor őt bizony lecsukják. Nem volt per.
Ez a helyes pasi – nevezzük Attilának – már akkor felfigyelt rám érzésem szerint, amint a recepción felvettem az adatait. Aztán később is megnézett magának, midőn a konyhába igyekeztem az éttermen keresztül vacsora közben. Tetszett a figyelme, de nem gondoltam semmi többre. Csak egy vendég, bizonygattam magamban.  
Most is egy kis izgalomra vágytam. El is határoztam, hogy amint visszaérkezik a recepciós csaj én is benézek egy kicsit a bárba. Nem szokásom ugyan elvegyülni a vendégek között, de ma éjjel megteszem. Ilyenkor udvariasan szoktunk érdeklődni a vendégektől mennyire elégedettek a szolgáltatásainkkal esetleg mit szeretnének másként, vagy találtak-e hibát, amin javítanunk kellene. Még át se gondoltam ezt igazán, amikor jelzett az egyik szoba, hogy szüksége lenne valamire. Na végre, egy kis munka! Talán ez kizökkent az unalomból. Bármi jobb, mint a semmittevés. Láttam, hogy a 402-es szoba. Mintha ez lenne annak a pasinak a szobaszáma, ahova azt a kedves srácot szállásoltam el. Az egyik legjobb szobánkat adtam neki, amit inkább nevezhetnék lakosztálynak, bár a rendelése nem ilyenre szólt, de amilyen kedves volt megérdemli  ő azt. Amúgy se volt teltház és tetszett a férfi.
Felvettem és nem csalódtam. Attila érzéki hangját hallottam. „Már ezért megérte átvennem a szolgálatot” – gondoltam.
– Tessék recepció. Miben lehetek a szolgálatára?
– Egy felettébb kínos kérdésben kérném a segítségét. Tudna valakit ajánlani estére?
– Nézze, szívesen segítek. Ha pontosabban megmondaná mire is van szüksége.
– Nos mint mondtam elég kínos ez nekem. Tudja a nejem nem jöhetett velem és most hiányzik.
– Óhajtja, hogy érte küldjek? Ebben az esetben meg kéne adnia a pontos címet és intézkedek.
– Nem, nem! Ő most nem tudna jönni. Más dolga van, de egyébként sem érne ide időben. Viszont szükségem lenne valakire aki helyettesíti.
– Mi mindenben a rendelkezésére állunk. Ha részletezné, hogy milyen szolgáltatásra lenne szüksége, tudnék ajánlani valakit, aki teljesíti a vágyait.  
– Köszönöm, hogy kisegített. Magam sem mondhattam volna szebben. Pontosan erre lenne szükségem – mondta Attila és elhallgatott.
Vártam egy kis ideig, hátha folytatja, de hallgatott. Nem hallottam, hogy szétkapcsolt volna a benti vonal, de persze nem lehettem ebben biztos, úgyhogy rákérdeztem.
– Halló! Ott van még?
– Igen. Várom az ajánlatát.
– Bocsánat, de nem értem.
– Arra várok, hogy kit tudna ajánlani nekem.
– Öhm... Még mindig nem világos, hogy mire szeretne valakit?
– Pedig mondtam. Azt hittem megértette. A feleségemet kéne helyettesíteni ma éjjelre – felelte egyre kínosabb hangnemben.
– Elnézését kérem, de mi a férjemmel esténként sok mindent szoktunk csinálni, azért nem világos, hogy maga mit szeretne. A mi rendszeres esti programunk általában az, hogy leülünk és tv-zünk, beszélgetünk, néha össze is veszünk...
– Én is valami ilyesmire gondoltam. Kit tudna ajánlani?
– A helyzet az, hogy a személyzet nagy része facér, így fogalmuk sincs a házastársak esti programját illetően. De tudja mit? Ha veszekedni akar, akkor megyek én. Veszekedni velem is tud! Nekem abban óriási tapasztalatom van. Megfelelnék Önnek?
Magamban mosolyogtam, hiszen már tudtam mit szeretne, csak ennyi időmbe került eldönteni én akarnám-e őt, vagy sem. Amilyen langyos a házaséletünk mostanában egy kis változatosság elkelne. Ráadásul tetszik a férfi és úgy vettem észre én is neki. A férjem meg úgyse fogja megtudni. Máskor is előfordult, hogy bent kellett maradnom éjszakára. Soha nem vont érte felelősségre. Ha valaha féltékeny is volt emiatt, kárpótolta a tudat, hogy én se féltékenykedtem, na meg a jelentős fizetésem is vigaszt nyújthatott. Neki ugyanis nem sokat hozott a konyhára a foglalkozása. Nem mintha nem igyekezett volna, de a művészeknek manapság ritkán sikerült befutniuk fiatalon. Nem, a művészek anyagilag későn beérő típus, viszont fiatalon sokkal szebb és odaadóbb modellekkel dolgozhattak. Kedvesem meg nem átallotta néha összekeverni a munkát a szórakozással. Azért rendes volt, mert minden ilyen alkalom után virággal a kezében kért tőlem bocsánatot és még aznap este bizonyította, hogy én vagyok számára a világon a legszebb nő. Ki tudna néhány – havonta maximum négy-öt – félrelépéséért haragudni rá? Havonta ennyi jutott nekem is belőle, mint férfiból. Egy magamfajta fiatal nőnek ennél azért többre lenne igénye. Persze én se mondhattam magam elveszettnek e téren, bár mindig vigyáztam, hogy ne érje szó a házam elejét. Nos, Attila vonzó és nős. A nős férfiak nem szoktak dicsekedni, ráadásul nem is ebbe a városba való. Talán soha többet nem találkozunk. Miért ne mennék fel hozzá veszekedni vele egy kicsit? Közben ő már el is kezdte.
– Nem is tudom. Mivel fogalmam sincs kivel beszélek... Ugye nem púpos kegyed?
Magamban nevettem a viccén, de vettem a lapot. Ritka az aki a vonzó tulajdonságai mellett ráadásként humoros is.
– Púpos? Mégis hogy képzeli? A mi szállodánkban kérem, nem alkalmazhatunk púpos embert.  
– Még takarítónőnek sem?
– Ön takarítónőnek gondol engem?
– Nem is tudom. Takarításra is szükségem lenne...
– Először is: a recepció telefonjait nálunk a takarítónő nem kezelheti. – Kivéve persze, ha muszáj beugrania, de olyankor ő nem takarítónő, mint ahogy most én se menedzser vagyok. – Másodszor egy recepciós bármikor elláthatja a takarító szerepét is. Megnyugtathatom alkalmasnak érzem magam minden ön által igényelt feladatra. De ha nem felelek meg ajánlhatok mást magam helyett.
– Nem, nem. Tökéletes választásnak tűnik. Akkor várlak – biztatott azzal le is tette.
Mikor felértem a lakosztályába, áldottam az eszemet, hogy ebbe költöztettem, hiszen egy nászutas párnak is megfelelne. Mi meg most nyilván el fogunk játszani egy nászéjszakát. Legalábbis ebben reménykedtem. A tegeződés már nem okozhatott gondot, a telefonban levő búcsú-szavaival ezt ő már megoldotta helyettem.
– Helló! – Köszöntöttem a fotelben terpeszkedő helyes férfit. – Miben segíthetek drágám?
– Drágám? – lepődött meg a közvetlenségemen.
– Nem azt mondtad, hogy ma estére olyat szeretnél, aki helyettesíti a nejed? Vagy ő nem így szokott szólítani?
– Tévedsz. Nem estére gondoltam – válaszolta, miután végigmérte az alakom és a ruhám – nekem egész éjszakára kellesz.  
– Ennyit nem bírnál úgyse ki. Szájhős – folytattam a veszekedést.
– Ráadásul nem drágámnak szokott szólítani a nejem.
– Hanem?
– Édesem, szerelmem... Ugyanis szeretkezni szoktunk éjszaka.
– De még nincs éjszaka, csak este. Beszélgessünk előbb. Veszekedni nem muszáj, azt csak viccből mondtam – mosolyogtam rá, ezzel is megerősítve őt abban, hogy az éjszaka se lesz ellenemre, de kellene egy kis előjáték is.
– Értem. Akkor ma nem lesz vita, ugye? De tudod az én feleségem nagyon engedelmes, odaadó...
– Én is olyan vagyok. Ha kiérdemli a férjem.
– És mivel tudnám én kiérdemelni azt nálad – kérdezte még mindig mosollyal az arcán, miközben a kezével érzékien simogatta az asztalon heverő kövér tárcáját. Ezt célzásnak vettem, ami miatt muszáj volt helyre tennem őt.
– Tudod a férjem elég keveset keres, azért pénzzel biztosan nem ér el nálam sikert.
– Nekem van elég. Talán...
– Nem. Elég a fizetésem, amit a munkámmal keresek.
– Ez esetben másképp kell kiérdemelnem.
Na végre, ő is rájött mit akarok és mivel egy volt a célunk, a kielégülés, meg is adta.  
Nem volt szájhős, mert tényleg egész éjszaka bírta, emellett jól csókolt és a nyelvével mást is tudott, amikor éppen a farka szünetet tartott. Csókkal kezdett este és csókkal búcsúzott reggel. Csodálatos éjszaka volt.  
A végén megkérdezte: – Mivel tartozok?
– Talán azzal, hogy nem csalod meg a feleséged – feleltem, bár nem gondoltam komolyan, de viccesnek tartottam, tekintve hogy éppen azt tette velem nemrég.
– Rendben. Ezt megígérhetem, de csak ha minden szerdán velem leszel. Mert most, hogy már túl vagyunk a nászéjszakán kedvesem, úgy illik, hogy a kapcsolatunk rendben legyen.
Upsz! Egyáltalán nem ezt a választ vártam. Elképedve fürkésztem a tekintetét, vajon mennyire gondolhatja ő ezt komolyan? Meglepődve érzékeltem, hogy nincs vidámság a szemében, vagyis ő ezt teljesen komolyan kérte. Na, ne! Nekem nincs szükségem egy szerelmi kapcsolatra. Én alkalmatlan vagyok arra. Mármint a szerelemre. Tini koromban sokszor éreztem úgy, hogy szerelmes vagyok, aztán mindig rájöttem, hogy az nem szerelem, csak puszta vágy volt. Ezt éreztem iránta is. Eddig. Most már azt sem. A férjemmel se azért házasodtam össze, mert szerelmes voltam bele. Csak kell valaki néha mellénk, aki megért, aki kéznél van, amikor szükség van rá. Ő ilyen volt és emiatt sem zavartak a kalandjai a modelljeivel. Ez így mindkettőnknek megfelelt. De egy kapcsolat, ahol igényt tartanak rám, az ijesztő. Az más mint amikor éreztetik velem, hogy kellek, mint nő. Utóbbi széppé varázsol képzeletemben engem, előző viszont a kötelesség érzését kelti, ami nem kell. A munka az kötelesség, és egy kapcsolatban is van ilyen. Előző muszáj, utóbbi nem.
– Bocs, de nem én vagyok a feleséged. Nem is lehetek, mert a bigámiát nem fogadta el a parlament.
– Értem. Azért én jövök a következő szerdán. Addig gondold át kérlek. Bármit kérhetsz cserébe.
– Bármit? Ok, majd átgondolom.
Nem hittem, hogy szavának áll. Talán inkább reménykedtem benne, hogy nem jön. Én a hét végére már el is felejtettem őt. A vasárnapi tortaszeletre sem emlékszem egész héten, bármilyen finom is volt az akkor.
Sajnos azonban ő nem így vélekedett. Eljött szerdán és úgy gondolta megismételhetjük az esténket. Én nem gondoltam ekként. Elutasítani sem akartam teljesen, talán meg sem értette volna. Igen, ő határozottan az a fajta, aki csak azt érti meg amit ő meg akar érteni. Cseppet sem érdekli mit akar a másik. Gondoltam szaván fogom, amikor azt kérte legyen úgy, mint az előző héten.
– Azt mondtad bármit kérhetek cserébe, ugye?
– Igen és betartom amit ígértem.
– Jó. Akkor szerezz nekem egy jó pasit.
Meglepődött e kérésen, de hamar túl tette magát rajta.
– Egyet már szereztem – mosolygott és önmagára mutatott.  
– Tévedsz édesem. Téged én szereztelek magamnak.  
– Én ezt nem így látom. Emlékszel? Én telefonáltam, hogy kellesz nekem.
– Az nem is úgy volt. Nem tudhattad, hogy én leszek akkor éppen a recepción.
– Pedig tudtam – mosolygott továbbra is önelégülten.
Talán igazat mond és tényleg kileste, mikor vagyok ott?! Nem volt kedvem vitatkozni vele, de mégse hagyhattam, hogy neki legyen igaza.
– Ok, akkor szerezz egy másikat – mosolyogtam most én rá arra számítva, hogy alaposan meglepődik. A válasza gyors volt és határozott: – Ezt nem kérheted. Utálom, ha megcsal a nejem.
– A bármit az bármi. Múlt héten nem volt feltétel. Most miért változtatnánk szívem?
Elgondolkodott, de gyorsan döntésre jutott.
– Tudod mit? Rendben, de ehhez ma velem kell lenned. Meg akarom ismételni az előző heti nászéjszakát.
– Az utolérhetetlen drágám, azaz megismételhetetlen. Ráadásul  nászéjszaka egy pár életében csak egyszer adódik, igaz?
– Igazad van. Tényleg nagyszerű és megismételhetetlen, na meg abban is fején találtad a szöget, hogy csak egy nászéjszakánk lehet. De ha van pót-szilveszter, miért ne tarthatnánk pót-nászéjszakát is?  
Ezt a humoros oldalát kedveltem meg. Ezzel le is vett a lábamról és szokásomtól eltérően adtam neki egy második lehetőséget. Kolleganőm, az egyetlen aki tudott rólunk meg is jegyezte: – Különleges a pasas, ha második esélyt kap. Ha neked nem kell már, majd átpasszolod?
– Akár most is a tiéd lehet – feleltem és elmeséltem neki az egészet az elejétől. Úgy kezdtem, hogy: – Tudod, éppen téged helyettesítettelek a recepción, amikor telefonált...
Aznap este bevontam hát őt is. Szerencsére aznap mindketten szabadok voltunk este. Időszaki férjemnek eleinte nem volt ugyan ínyére, ám mire reggel lett, már cseppet sem bánta, hogy két nő kényeztette. Pihenője is több adódott, hiszen egymással is játszadoztunk amikor neki szünet kellett. Kedvtelve nézegetett minket, egymást kényeztetve, bár később mindig nagyon meghálálta amit tettünk érte.
Arra gondoltam, hogy a srác most aztán tényleg elmarad, így a következő hét szerdán igencsak meglepődtem, amikor másodmagával jelentkezett be. Erre ugyanaz a recepciós lány hívta fel a figyelmem, akivel előző héten őt kényeztettük. Kíváncsi lettem arra, vajon tényleg szavának állt a pasi? Ennyire kellenék neki, hogy még egy másik srácot is hoz nekem ajándékként? Az is lehet nem ez miatt kísérte őt el Egon. Ez volt a neve annak a férfinak, aki első látásra megdobogtatta a szívemet. Ez volt aznap a második meglepetés számomra, mert ilyet eddig egy férfi láttára sem éreztem. Néha ugyan megkívántam egy nekem tetsző pasit, de ennyire egyik sem hatott rám. Minden érzékemet felpezsdítette és miközben arra vágytam, hogy bennem legyen, azt is elfogadtam volna, ha minden reggel mellette ébredhetek. Sőt, akár szex nélkül is egész nap minden percében őt csodáltam volna, ha ez a kívánsága. Talán ilyen érzése lehetett velem kapcsolatban az időszakos férjemként említett szeretőmnek is. Talán mégis nekem hozta.  
Távolról figyeltem csak őket, nem akartam még mutatkozni előttük, arra várva, hogy elmúlik a varázs amit miatta érzek. Izgatottan vártam az estét.
Este libbentem csak eléjük. A „férjem” bemutatta Egon-t, aki lágyan mosolygott rám.
– Szia. Látod, nem kérhetsz tőlem lehetetlent. Őt hoztam neked desszertként, de ma is velem kell lenned.
– Rendben. Imádlak ezért – feleltem neki picit sem gondolkodva, abban bízva, hogy hamarosan megkóstolhatom a desszertemet. Pár mondatot váltottunk, amiből megtudtam, hogy Egonnak nincs senkije.
Sajnos azonban csalódnom kellett. Egon ugyanis azt mondta, hogy ő csak ajándék látnivaló. Egy festmény, amit nézhetek, de soha nem lehet az enyém teljesen.  
Evett a fene, annyira meg akartam kapni, de még csókolózni sem volt hajlandó. Teljesítettem hát a másik férfinek tett ígéretemet az éjszakára vonatkozóan, kikötve azt, hogy Egonnak, mint ajándékomnak, jelen kell lennie. Abban bíztam, hogy amint látja a kínálatot és az odaadásomat, majd ő is kedvet kap hozzám.  
Nem így történt.  
Egon ugyan kedvtelve nézegetett, sőt a másik férfival történt harmadik menet láttán még abban a kegyben is részesített, hogy láthattam őt kiverni a farkát, ám a segítségemet nem fogadta el.
– Nem vagy az enyém – mondta mosolyogva, miközben elutasított. – Tudod én a farkas jegyében születtem és a farkasok egy életben, csak egyszer választanak párt. Olyat nem, aki már foglalt.
– Ha valóban olyan lenne a természeted, akkor harcolni is tudnál azért, amit magadnak akarsz – nyújtottam rá a nyelvem, de nem hatotta meg a csúfolódásom.  
Az éjszaka hátralevő részében őt nézve élveztem hatalmasakat a másik srác farkától. Nem az számított kivel vagyok, mert az élvezetet akkor is tőle kaptam. A látványa, az illata... Csak az érintését nem érezhettem. Ez csak kicsit frusztrált, ám még így is csak őt akartam. Ő viszont engem továbbra sem. Pedig minden általam ismert cselt bevetettem, hogy megérinthessem. A kezét, arcát sikerült is, de ennél tovább nem engedett.
Másnap időszaki férjem elutazott, Egon maradt. Az istenek büntetésének tekintettem, hogy mással össze tudott jönni, csak velem nem. Na, ez már igazán frusztrálttá tett. Rákérdeztem: – Ennyire undorodsz tőlem?
– Egyáltalán nem. Te is tudod, hogy csodaszép nő vagy.
– De akkor miért nem kellek neked? Miért jobb más, mint én? Láthattad milyen odaadó tudok lenni. És engem esz a fene érted, ezt is látnod kellett. És ne gyere nekem azzal a hülye farkas szöveggel!
Soha nem adtam ki magam ennyire senkinek. Megalázkodtam, de nem érdekelt. Bármit megtettem volna érte.
– Ó drága, ők csak pótszer. Semmit sem számítanak nekem. Nem többet mint egy kellemes vacsora. Te különleges vagy. Attól félek, ha egyszer megkóstollak, többé nem kívánok mást. Te viszont másokhoz tartozol.  
– Tévedsz. Igazából senkihez sem tartozom.  
– De van férjed. Kettő is... – nevetett a saját viccén, amibő levettem, hogy a pasi elmondta a megállapodásunkat, amit ugyan ő ajánlott és azzal, hogy feltételeket szabtam neki, úgy gondolta, hogy én is elfogadtam. De melyik megállapodást nem lehet felrúgni? Melyik házasságot nem lehet felbontani? Ha nekem másra van szükségem, akkor mindkettőt megtehetem, igaz? Egy életem van csak és elég rövid ahhoz, hogy ne adjak meg minden lehetségest önmagamnak. Emiatt nem gondolnám magam egoistának. Se nárcisztikusnak. Utóbbinak biztosan nem, hiszen Egonnál szebb embert sohasem láttam. Az se zavart, hogy ezt csak én érzem így. A recepciós csaj sajnálkozva mondta erre, hogy: – Úgy látom szerelmes lettél. Csak azt kívánom, hogy ne érjen csalódás. Tudod, a szerelem csodálatos ameddig viszonzásra talál, minden más esetben kínszenvedés.
Hogy mennyire igaza volt, ezt csak akkor tudtam meg, amikor Egon hétvégére elutazott. Az alatt a három nap alatt sokat beszélgettünk és más programokban is közösködtünk, egyedül csak az ágyába nem engedett be. Engem nem, de mindenki mást elfogyasztott, aki pici kis hajlandóságot mutatott irányában. Péntek reggelén még be is akart számolni arról, milyen volt akivel éjszaka volt. Természetesen nem akartam hallani.
Szombaton szabad lettem volna, mégis bementem a szállodába. Nem dolgozni. Hozzá mentem és elfogadta a társaságomat, de nem kért belőlem, mint nőből.
– Csak barátok – mondta. – Köszönöm, hogy ilyen gyönyörű barátnőm lehet.  
Na hiszen. Sokra megyek vele, ha szépnek tart, mégse akar velem lenni. Én így is boldog voltam. Amikor vele lehettem egészen eufórikus hangulatom volt. Sokkal jobb, mint amikor a kedvenc fagyimat nyalogatom. Bárcsak őt nyalogathatnám! Istenemre, be is kapnám, vagy bármit amit csak akar.
Volt olyan nő, akit ugyan megkörnyékezett, de kikosarazta. Nem vette zokon, csak én csodálkoztam. A kikosarazó csaj meg rajtam csodálkozott.  
– Ugyan mit eszel ezen a srácon? Nézd csak meg jobban!
Nem tudott lebeszélni róla. Ekkor jutott eszembe, hogy talán mégis igaza van recepciós barátnőmnek. Talán valóban szerelmes lettem.
Vasárnap reggel ért el az igazi felismerés. Igen, tényleg szerelmes vagyok. Ez pedig abból jött le, hogy megtudtam, elutazott. Nem hagyott üzenetet, nem ígért semmit. Ez nagyon fájt. Ennél azért egy barát is többet érdemel – gondoltam, de csak magamban sírtam. Legalábbis azt meg tudtam állni, hogy a hír hallatán nem sírtam el magam ott helyben. Bemenekültem az irodámba és ott adtam át magam a bánatnak.
Miután jól kisírtam mind a két szememet eszembe ötlött, hogy hiszen én ismerem a mobilszámát. Akár fel is hívhatom.  
Egyből vettem a mobilom és... Megálltam. Bizonytalan lettem. Vajon ő akar-e velem beszélni? Talán nem. Hiszen ha akart volna, hagyott volna üzenetet a portán. Háromszor is megkérdeztem, de nem tudott róla senki sem. Miközben ezen tépelődtem párszor rányomtam a hívás gombra, de szinte azonnal ki is nyomtam. Bizonytalan voltam.  
Éppen lemondtam róla, hogy beszéljek vele és letettem a telefont, amikor rezgett. Rápillantva azt láttam, hogy ő hívott.  
Nem állok még erre készen – döntöttem el pár másodperc múlva és kinyomtam. Nem mintha nem lett volna rá időm, csak... Nem akartam. Még nem!
Pár percig gondolkodtam, mély levegőt véve újra kézbe kaptam a mobilt, mert eszembe jutott egy nagyon fontos dolog, amit közölnöm kell vele. Most nyomban! Mielőtt hívhattam volna megjelent a kijelzőn Egon neve és képe. Ó, hogy imádtam én ezt a képet! Most mégis meglepett. Zavaromban az elutasítás helyett az elfogadás gombot nyomtam meg. Talán azért azt, mert igazából is elfogadtam volna őt. Sajnos mire a fülemhez ért a mobil már elfelejtettem mi volt az a nagyon fontos dolog, amit mondani akartam neki.
– Szia – köszönt rám. Hallani lehetett, hogy a vonal túlsó végén nevet.
Vajon min mulat?
– Szia. Min nevetsz?
– Rajtad. Láttam párszor hívtál és mindjárt le is tetted.
– Csak véletlen volt.
– Véletlenül hívtál, vagy az volt véletlen, hogy kinyomtad? – nevetgélt továbbra is.
– Az mindegy. Te hívtál utoljára. Mondd mit akarsz, mert dolgozom.
A fenét nem érek rá! Neki mindig ráérnék. Fogalmam sincs miért mondtam ezt. Talán csak bosszantani akartam. Talán ő bosszantott azzal, hogy nevetett rajtam.  
– Ja, annyira nem fontos. Csak eszembe jutott, hogy nem hagytam üzenetet és gondoltam elmondom, hogy hiányzol. De ezek szerint csak én vagyok ezzel így – mondta és letette.
Na, ezt megérdemeltem, hiszen én mondtam, hogy dolgozom. De nem hagyhatom annyiban!
Újra felhívtam. Na, most határozott leszek.
Felvette.
– Te is hiányzol nekem. Arra jöttem rá ma reggel, hogy... – és itt elharaptam a mondanivalómat. Nem mondhatom el neki, hogy szerelmes lettem. Ilyen rövid idő alatt senki sem lesz szerelmes! Biztosan nem hinné el. Ha meg igen attól se lenne jobb. Én itt, ő meg... Hol is van? Fogalmam sincs, de távol tőlem. Nagyon távol!
Mielőtt megszólalhatott volna gyorsan témát váltottam: – Hol is vagy?
– Már itthon. Muszáj volt hazajönnöm, mert gond adódott. Tudod, a nőkkel mindig csak a baj van – sóhajtott.
Na, most elszóltad magad. A hazug dög. Azt mondta nincs senkije, most meg nőzik? Hát így higgyen az ember lánya egy pasinak?!
– Nem azt mondtad nincs nő az életedben?
– Egyáltalán nem. Csak azt, hogy nincs senkim. Vagyis, most úgy hittem lett egy barátnőm. Te.
Ez picit összezavart.  
– Hogy érted, hogy nincs senkid, ha annyi nőd van, hogy miattuk sürgősen haza kellett menned?
És megint csak nevetett. Most megint rajtam nevet?
– Szeretném elmagyarázni, de nem tudom hinnél-e nekem. De tudod mit? Inkább megmutatnám, az elég bizonyíték lenne talán. Szeretnélek meghívni magamhoz. Persze csak ha ráérsz valamelyik nap.
Éppen most is ráérnék – akartam mondani szívem szerint, de az eszem azt súgta ne tegyem. Semmi szükséged arra, hogy darabokra törje a szíved a sok nőjével. Pff... Nem is egy van neki! Ő mondta. Nahát! Persze én aztán meg tudnám érteni azokat a nőket, hiszen én is imádom. Csakhogy az más...
– Szeretnék menni – hazudtam. – De még nem lehet. Mellesleg azt se tudom hova kéne menjek.
– Küldöm a címet sms-ben, úgy biztosan nem felejted el. Na, akkor nem zavarlak, dolgozz nyugodtan. Puszi.
Miközben ezt mondta a háttérből női sikolyt hallottam. Annyira nem tűnt távolinak a hang. Talán mellette volta lány. Talán épp szeretkezés közben hívott? Nahát...  
Nem kérdezhettem rá, mert közben letette. De most legalább rendesen elbúcsúzott. Sokra megyek a puszijával, ha életben meg nem ad.
Még akkor is azon töprengtem mennyire lenne jó ötlet tőlem, ha hallgatnék rá és meglátogatnám, amikor hazaértem.  
 Az igazi férjem ezt észrevehette, mert rám kérdezett: – Mi a baj  kedves?
– Miből gondolod, hogy baj van? – támadtam neki. Egyáltalán nem hiányzott most a figyelmessége. Nyugalomra vágytam, hogy gondolkodni tudjak. A gondolataim azonban folyton körülötte forogtak. Egon körül. Vajon mit csinálhat most? Talán éppen azt a csókot osztja ki, amit tőlem lespórolt. Egy másik nőnek. Bah! Még mindig nem értem miért mondta azt, hogy senkije sincs, mikor utoljára azt bizonygatta, hogy a nőkkel mindig baj van?  
– Csak látszik rajtad, hogy valami aggaszt.
– Törődj inkább a modelljeiddel. Engem hagyj békén légy szíves.
Férjem ezen meglepődött, de nem látszott rajta, hogy haragudna.  
– Rendben, ha azt akarod. De ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz? Eddig sikerült mindent megoldanunk ketten.
– De ez most más. Ebben nem tudsz segíteni – keseredtem el és lehajtottam a fejem, mert majdnem elsírtam magam.
Ő gyengéden felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen.
– Te sírtál. Akkor nagyon komoly a dolog – állapította meg.  
Igaz, hogy nem vagyok túl érzékeny és nem sokszor láthatott sírni. Most sem akartam, hogy lássa. Végülis akárhogyan vagyunk, papíron ő a férjem. Amint a szemembe nézett mégis sikerült elsírnom magam. El akartam fordulni tőle. Elmenni, hogy magamra maradhassak a bánatommal. Ő nem engedte. Magához vont a mellére hajtotta a fejem és engedte, hogy kisírjam magam. Közben ezt mondta: – Ugyan butuskám. Tudod, hogy én mindig szeretni foglak. Te vagy a legjobb barátom. Te is mindig megértő voltál, bármit csináltam. Gondolj erre és öntsd ki a szíved. Ha nem is tudok segíteni benne, meglásd könnyebb lesz neked. De talán segíteni is tudok. Egy próbát megér, nem gondolod?
Ezeket lassan elgondolkodva közölte és mire a végére ért már nem zokogtam. Részint igazat adtam neki mindenben amit elmondott. Tényleg meghallgattam mindig és soha nem vetettem a szemére, amikor beszámolt a hódításairól. Én viszont soha nem mondtam el neki a kalandjaimat. Nem tartottam fontosnak egyiket sem. A mostanit kivéve. Csakhogy most nem volt kaland. Egon csak barát. De akkor miért mondta, hogy hiányzom? Én már biztos vagyok abban, hogy részemről ez több mint barátság. Szerelmes vagyok, hiába is tagadnám. Ő mennyire lenne megértő, ha megtudná, hogy megcsaltam? Az egy dolog a férfiak szemében, hogy nekik hány kalandjuk volt, de ha egy nő mondja el ugyanezt magáról, az már sértő lehet. Sérti a férfias  büszkeségüket. Egy próbát megér – mondta, hát kipakoltam neki mindent. Onnantól kezdtem, amikor megismertem azt a pasit, akit időszakos férjemként neveztem magamban. Ez nyilván nem egy cím, nem a hódítás minőségére utal, hanem inkább gúnynévnek szántam. Ezt is elmondtam annak a férfinak, aki papíron ugyan a férjem, de igazából csak a barátom és alkalmi, élő vibrátoromnak tekintettem egy személyben. Elmondtam neki azt is, hogy eddig soha senkibe nem voltam szerelmes. Belé sem. Csak most tudtam ugyanis meg mi az a szerelem. Eddig azt hittem azt csak kitalálták, de most már tudom, hogy nem így van.  
– Sajnálom – mondtam – de nem te vagy életem szerelme.
– Értelek és nincs ezzel semmi baj. Azt eddig is tudtam, hogy nem szerelemmel szeretsz, másképp féltékeny lettél volna. Annak örültem, hogy ilyen jó barátra tettem szert benned.  
– Te sem vagy szerelmes belém? – lepődtem meg, persze nem kellett volna, hiszen nem rajtam múlt, hogy nem velem bújt naponta ágyba, hanem más pótszer után nézett.
– Megsértődsz, ha azt mondom én ugyanazt érzem most, mint te nemrég. A különbség az, hogy én hiszek a szerelemben, noha nem tapasztaltam meg sosem. Talán bennem van a hiba, vagy nincs is semmi hiba, csak egyszerűen még nem találtam meg a szerelmemet. Ezért is keresem azt némelyik modellben.  
– Sikertelenül – szipogtam, de most se éreztem féltékenységet, csak sajnálatot.
– Igen, de ez nem jelenti azt, hogy sose fogom. Én hiszek abban, hogy egyszer megtalálom azt, akibe szerelmes lehetek.
– Ne kívánj olyat, amiről nem tudod milyen rossz – feddtem meg őt, mint egy kisgyereket.
– Pedig mindenki erre vágyik. Én se vagyok kivétel és bízom abban is, hogy a szerelmem majdan nem lesz viszonzatlan. Talán a tied se reménytelen csak most még túl gondolod az egészet.
– Mégis, mit gondolhatnék túl, amikor ő maga mondta mennyire baj van a nőkkel, akik miatt sürgősen haza kellett utaznia?
– Szerinted egy férfinak csak úgy lehetnek a nők az életében, hogy szerelmes beléjük? Arra nem gondoltál, hogy lehet neki rokona is nőnemű? – mosolygott ő.
– Rokona? – lepődtem meg első hallásra. Kicsit jobban belegondolva egyre jobban tetszett az ötlet. Ha mondjuk lenne egy lánya... Nem az nem jó, mert ha lánya van, annak van egy anyja, akivel... De lehet neki anyja is, aki nő és gondot okozhat. Igen, az logikus lenne, ha miatta kéne sürgősen hazautaznia. Hogyan tudnék erről meggyőződni? Hát persze! Hiszen Egon meghívott és a címét is megadta. De ha mégse ez lenne a dolog nyitja, azt egyedül nem élném túl. A férjem bevallotta, hogy ő sem szeret. Vagyis igen, de csak mint barátot. Hm. Ha én őt élő vibrátoromnak tekintettem eddig, akkor ő vajon hogyan nevezne engem? Nem akarok ebbe belegondolni sem. Nem lenne hízelgő rám nézve egyik megoldás sem.  
– Eljönnél velem Egonhoz?
– Mint férjed? Nem biztos, hogy ez jó ötlet lenne.
– Akkor gyere úgy mint a barátom. Végülis annak tekintesz engem és én se többnek téged. De ha kiderül, hogy Egonnak felesége van, azt nem élném túl.
– Pedig ha igaz amit állítasz, hogy jó pasi, akkor elképzelhető, nem?  
– Igen, de akkor hazudott. Hogy tudnék én szeretni szerelemmel egy hazugot?
Ezen aztán szívből hahotázott.  
– Jajj drága. A szerelem éppen azért vak, mert bárkit megszerethetsz. Hiába ellenkezel, nem sokat tehetsz ellene. Persze a nem sok több a semminél. Tiltakozhatsz, hogy te nem is vagy szerelmes, miközben szenvedsz tőle. Vagy elfojthatod magadban ugyanazzal az eredménnyel.  
– De ha csak szenvedést okoz, akkor betegség lenne, vagy nem?
– Nem, mert szerencsés esetben viszont a világ legboldogabb emberévé tesz. A boldogságot meg senkisem tekinti betegségnek. Orvoshoz biztosan senki nem fordul amiatt, mert boldog.
– Na, akkor eljössz?
– Hát persze. Tudod, hogy számíthatsz rám. Csak vigyáznod kell ám, nehogy elszóld magad. A barátod vagyok és nem a férjed. Érted, ugye?
Persze, hogy értettem. Azonnal indulni akartam. Előtte felhívjam, vagy meglepetésnek szánjam?
– Sajnos csak holnap reggel indulhatunk. Ma már nincs oda vonat – - közölte ezt a férjem, aki barátom lesz az úton.
– Vonat? Mégis mit csináltál az autónkkal?
– Elvittem szervízbe. Tudod éppen esedékes volt és nem gondoltam, hogy keddig fontos lenne. Azt mondták kedden délután mehetünk érte.
– Szerviz? Elromlott rajta valami?
– Nem, csak a szokásos átvizsgálás, hogy a műszaki hibákat kizárhassuk. Tudod, hogy te használod sűrűbben és nem venném a lelkemre, ha egy olyan hiba miatt történne veled valami, amit így el tudok hárítani.  
– Ez igazán kedves tőled, de azért szólhattál volna.  
– Éppen ma akartam. Tegnap óta a színedet se láttam, úgyhogy esélyem se lett volna rá.
– Mikor vitted el?
– Pénteken. Szóval vagy várunk kedd estig, vagy marad a vonat.
– Vonat – döntöttem el, mert mielőbb meg akartam győződni az Egon körüli igazságról.  
Ekkor tudatosult csak bennem, hogy a törvényes férjem engem akart óvni. Én meg még majdnem megbántottam azzal, hogy megsértődök rá, mert szervízbe vitte a kocsinkat. De ha rám akar vigyázni akkor nem lehet, hogy mégiscsak szerelmes? Ez utóbbit talán hangosan gondoltam, mert válaszolt rá.
– Sajnos nincs igazad. Szeretlek, de a szerelem más. Egy férfi bármelyik nőre szívesen vigyázna. Momentán nekem a lelkiismeretem sosem nyughatna, ha miattam egy nőnek baja esne. Ne sértődj meg, de ez bármelyik nőre vonatkozna. Persze rád, mint a legjobb barátomra fokozottan vigyázok. Ameddig engeded – kacsintott rám.
– Akkor jó – csak ennyire futotta tőlem, meg egy megkésett köszönömre és puszit nyomtam az arcára.
Másnap az első vonatra szállva mégis küldtem egy sms-t Egonnak, hogy mikor érkezünk. Letettem a meglepetés ötletéről. Már nem tűnt vonzónak.
Egon az állomáson várt minket. Férjemmel gyanakodva fogott kezet. Én nem mondtam róla semmit, mert nem tudtam eldönteni hogy mutassam be. Az furcsa lett volna mondani, hogy a férjem kísért el engem a szerelmemhez, hazudni viszont nem akartam, hiszen éppen amiatt rettegtem, hogy ő hazudott nekem.  
Szerencsére férjem megoldotta helyettem, mert a legjobb barátomként mutatkozott be. Talán ez nem számít hazugságnak, ha nem is a teljes igazság, ha a törvényt vesszük alapul. Egonon látszott egyfajta megkönnyebbülés ennek hallatán. Újabb nyereségnek foghattam fel, hogy engem nem kérdezett meg erről.
Beültetett minket az autójába, ami annyira nem volt menő, de jó állapotban volt és elfuvarozott hozzá.  
Egy kertes házban lakott, amihez előkert és kertkapu is tartozott. Amint megnyikordult a kertkapu rögtön három csitri lány rohant felénk és csimpaszkodott Egonba. Be se mutathatta őket, mert nagy nevetve vonszolták őt be egy ajtón, ahol másik két nő mosolygott ránk. Ők viszont bemutatkoztak. Egyikük valóban Egon anyuja volt, a másik a húga. A lányok pedig Egon unokahúgai. Ő csak ekkor jutott szóhoz.
– Ne haragudj a fogadtatásra, de a kislányok elég szeleburdiak. Még nem tanulták meg, hogyan kell illően fogadni egy vendéget.
– Ez nem igaz Egon! Ha a mi vendégeink lennének akkor tudnánk – kotyogott közbe az egyik érintett. Egon a szemét forgatta: – Látod? Mindig nekik kell hogy igazuk legyen.
Kuncogtak mindnyájan majd a legkisebbre mutatva így folytatta: – Miatta kellett sürgősen hazajönnöm, mert elvágta a lábát és nélkülem nem volt hajlandó engedni megvizsgálni azt az orvosnak.
– Csak azért, mert elég... Furcsa helyen van és a doki meg pasiból van – mentegetőzött a kislány.  
Ez a magyarázat ugyan több szempontból vérzett, mi mégis megértettük és elfogadtuk. Én különösen boldogan fogadtam a hírt, hiszen Egon nem hazudott nekem. Akkor sem, amikor azt mondta, hogy sok baja van a nőkkel.
– Tudod hogy van még két húgom és egy nővérem és mindegyiknek van legalább egy lánya? Na, számold csak össze gyorsan, hány nőre is kell gondot viselnem? – nevetett rám.
Pár órával később kettesben maradhattunk. Férjemnek első látásra megtetszett Egon özvegy húga, aki eléggé hasonlított rá. Mármint szépségben felvette vele a versenyt, csak női kiadásban.
Amint egyedül maradtunk egyből rám kérdezett: – A kísérőd tényleg a barátod?
– Igen és nem. Igen, mert ő a legjobb barátom, de valójában papíron a férjem. Most haragszol, hogy őt hívtam el?
– Talán nem volt ez rossz ötlet, hiszen ha nem vagytok egymásba szerelmesek, akkor van esélye a húgomnak boldog lenni. Láttad mennyire egymásra kattantak mindjárt az elején? Lehet, hogy ők nem vették észre, de vagy öt percig nem figyeltek semmire. Egyikük se!  
– Igen, nekem is feltűnt. De nem bánnám, ha szerelmes lenne. Kívánom neki, hogy viszonzásra találjon a szerelme. Hugid is megérdemelné a boldogságot és hidd el meg tudja adni neki a férjem. Én már csak tudom, mert eddig a napig vele éltem. Ha viszont szerelmes lesz és el akar válni nem állok az útjába.  
– És veled mi a helyzet? Tartod még a kapcsolatot mással?
Értettem mire céloz. Arra aki szerdai napokon igényt tartott rám.  
– Nem. Senkire sem vágyom. Igazából csak egy valaki érdekel, de nem tudom ő akarna-e engem.  
– Ha így áll a helyzet talán megkérdezhetnéd tőle. Én ezt tenném a helyedben.
– Te megkérdezed?
– Igen, de csak akkor, ha majd biztos leszek abban, hogy tényleg én kellek neki. Te akarsz engem annyira, hogy többé senki nem fog kelleni? – mosolygott rám amiből kitaláltam, hogy ő is szerelmes belém azóta, hogy meglátott, csak nem bízott abban, hogy nekem elég lenne-e ő egymaga, osztozni meg egy szerelmes szív nem akar.
– Igen, igen, igen – válaszoltam a nyakába ugorva.