Egy kipusztult látomás előtt

Körülöttem semmi. Belül is régóta üres vagyok. Rengeteg jelét adtam a külvilág felé lelkem haldoklásának, de a világban manapság csak olyan emberek élnek, akiket semmi nem érdekel önmagukon kívül. Meg menthették volna akkor még csak haldokló lelkem, cselekedhettek volna valami jót is szánalmasan monoton életük során, de nem tették. Nem hibáztatom őket. Valakinek születni kell, nem lehet azzá válni. Nem lehetsz valaki, ha senkinek születtél. Ha beleolvadsz a környezetedbe, nem várhatod el másoktól, hogy észrevegyenek. Nem cselekedhetsz nagy dolgokat, ha csupán arra születtél, hogy növeld a létszámot. Sokáig úgy gondoltam, hogy valakinek születtem.

Szinte magam előtt láttam, hogy nem halhatok meg addig, míg tényleg nem tettem valamit. Mára a tettek súlya megváltozott. A régen természetesnek vélt tettek, manapság már igazi hőstetteknek számítanak. Már az nagy dolog, ha emberszámba veszel mást is magadon kívül. Én ennél nagyobb dolgot szeretnék véghez vinni. Sokan már azért elismernek, ha átadom egy idősebb embernek a helyemet a buszon. Az elismerés nem ilyen dolgokért kéne hogy járjon. Az ilyen dolgok nem is tettek, inkább gesztusok a másik felé. Olyan gesztusok, amik azt sugallják, hogy igen, észrevettelek, látom, hogy létezel és reagálok is rá. Az igazi tetteknek a következménye nem csupán annyi, hogy egy öregember ülve utazhat a buszon, sokkal nagyobb horderejű eredményt kell hozniuk. Sokáig elmélkedtem azon, vajon mi lenne a tökéletes cselekedet, amivel valóban ilyen eredményt lehetne előhozni…

Aztán feladtam. Elkezdtem egyre többet magammal foglalkozni. Ekkor kezdett el a lelkem „rohadni”. Olyanná váltam, mint a legtöbb ember a földön. Senki más nem érdekelt magamon kívül. Kezdett kiürülni belőlem minden gondolatmenet, filozófiai meglátás, megállapítás, tapasztalat, amit rövidke életem során magamban hurcoltam. Helyüket betöltöttem felesleges dolgokkal, amik még jobban felgyorsították lelkem haláltusáját. A végpont előtt nem sokkal véltem észrevenni, mi is történik velem. Segélykiáltásom belehasított az éj egyhangú csöndjébe; Csönd volt, mégsem hallotta senki. Én sem hallottam.

Lassacskán beletörődtem végzetembe: senki leszek én is. A mindennapokat már nem találtam értelmesnek. Nem láttam a bennük rejlő lehetőségeket úgy, mint régen. Nem láttam semmit. Ekkor mondta be lelkem végleg az unalmast. Gyászoltam persze, de nem tudtam érezni elvesztésének súlyát. Halála után már alkotni sem voltam képes. Csak ültem az üres papír fölött, kezemben ceruza, de nem volt miről alkotnom. A külvilág persze ezt sem vette észre. A halál gondolata kezdett el foglalkoztatni, csak akkor már túlságosan el voltam telve magamtól ahhoz, hogy meg tudjam szabadítani önnön életemtől. A saját poklomban égtem, minden másodperc percek millióinak tűnt.

Viszont minden gyilkos tél után egy újjászületést hozó tavasz érkezik. Elérkezett ez az én életemben is. Végre kitavaszodott, kinyílt a szemem. Megfogalmaztam magamban a lényeget: Ha elveszted a lelked, elveszted önmagad, és azzá válsz, ami mindig is taszított. Ez volt a gyógyulás első jele. Rengeteg időbe telt, míg halott lelkem kietlen poraiban találtam egy magot, amit ha elültetek, talán visszakapom önmagam. A magot megtaláltam, el is ültettem elmém termőföldjébe. Rengeteg könnynek kellett elhullania, míg végre ez a kis mag úgy érezte elég vizet kapott már ahhoz, hogy kibújhasson termékeny földjéből. Kis hajtásként indult, majd hosszas évek során erős fává változott, aminek gyümölcseként visszakaptam önmagam. Újra valaki lehetek…