Egy érme két oldala

-1- Egy érme két oldala

Szél kelt a hatalmas Sagaria sivatagjainak vidékén. Először, mint az álmos óriás lassan haladt és vette fel a táj forróságát. Aztán hirtelen beleérzett az életbe és meglódult. Finom homokot szórt a kalmárok arcába és a puszta népeinek ruhájába. Ahogy közeledett a Végtelen csúcsok lábához már viharrá nőtte ki magát. Aztán, mint aki csak tisztelegne a büszke ős előtt, lelassította lépteit a hegyek ormai felé haladva. A csúcson elidőzött egy kissé a látványban. Itt a mindenség tetején összeforrt az ég és a föld. Az egész tájat mérföldeken át beláthatta. A gyönyörű, tál alakú Kronga kráter zöld vidékétől, ahol a királyság terült el, az Ezer Szigetek távoli világáig, ahonnan a víziek királynéje irányította birodalmát. Láthatta a végtelen zöldellő földeket nyugatra, míg a szem ellát és a gyönyörűséges kék óceánt keletre. Karnyújtásnyira kerülhetett az e világot alkotó istenektől, akik megtagadták e csodás látványt az alant élőktől. Megnézte, amint éjszakra felkel a vöröslő napkorong, és a Fények Holdja, és amint délen lenyugszik a Sötétség, és a Tudás Holdja, még egyszer megnézte a világot, amit Kaldeloniának neveztek el.

Aztán lezúdult. Elsöprő erővel haladt lefelé a borotvaéles sziklák ölelte szurdokon át. A határvidék faluinak lakóiról letépte a vastag bundát, megtépte a fedetlen főket, jéghideg hegyi levegőjét bezúdította a botor módon nyitva hagyott ablakokon. Néhol tüzeket oltott ki sebtében. A síkság lakóit meglátva veszített vadságából, és lágyan simította végig a királyság lakóinak arcát, kifeszítette a büszke lobogókat, hogy vándoroknak utat mutasson. Eltűnődött kissé a buzgó város forgatagán, majd hirtelen feleszmélve merengéséből folytatta örök útját. Lassan elérte az alkrielek avagy a hegyi barbárok vidékeit, ahogy a síkságon élők nevezték őket, tiszteletteljesen meglengette a büszke törzsfők köpenyét, végignézett a bőrsátrak belsejében, majd elhagyva az örökké harcos népet, kikerült egy égbenyúló jégfalat, majd vígan nyugatra vette az irányt. Aztán szinte megtorpant egy pillanatra és csak lassan haladt tovább. A föld melyen járt a veszély vidéke. A Száműzöttek birodalmába, a Gránit völgybe még ő maga is csak félve lépett be habár sokszor bejárta már ezt a hosszú utat. Felöltötte a hely halálos bűzét, földöntúli hangulatát. Hangja halkan suttogta az erre tartó karaván fülébe végzetüket, miközben egy halk imát ejtett urának, a Napkelte Istenének, lelkükért. Elérve a Gránit Szobrokat útja végére ért. Salazar sírhelyén még megpihent majd gyorsan eltűnt hogy ne is emlékezzék e helyre.

A karaván lassan baktatott le a lejtőn, ami a völgybe vezetett. Három megpakolt kocsi, néhány felfegyverzett, mokány zsoldos, két kereskedő, és egy férfi alkotta. Az utóbbi a karaván elején poroszkált fekete heréltjén. Csuhája fekete, hátán a Kaldorai varázslók céhének jellegzetes csillag jelzésével. Gringar sosem volt jó lovas-, ahogy azt a kereskedők is megjegyezték, amikor a mén ledobta jó párszor a hátáról útközben-, ám most mégis vérbeli katonaként ült a vad ló hátán aki, kissé idegesen fülét lesunyva lépdelt az úton. Gringar pontosan tudta miért. Bár a varázslat megvédte a karaván utazóit – bár őt magát sajnos nem - a völgy hangjaitól, tudta hogy az állat is hallja, a saját felfogásában. Eddig csak egyszer éreztek nyugtató szellőt, mégis valami surrogó hang – mint amikor selymet dörzsölnek a selyemhez – hallatszott folyamatosan Gringar tudatában:

"Törd szét a csontot, tépd szét a húst, idd fel a vért, hallgasd a sikolyokat, ölni-ölni, édesek a sikolyok, édes a halál, édes a gyilkolás, édes a pusztítás,..." és ez így folytatódott folyamatosan. Az Ősök e hatékony védelme távol tartotta a hívatlan látogatók zömét, akik erre tévedtek. Persze a helynek volt egy másik meglepetése is, ami azokra várt, akik nem rémültek meg a hangoktól. Itt élt Haase az élőholt démon, aki már degeszre zabálta magát a beljebb merészkedő kalandorok, és ostobák lelkével, és testével. A karavánnak nem volt félnivalója. Gringar a céhből sok ősrégi varázstekercset hozott magával, és egyikben a démon irányításának lehetőségét hordozó szöveg volt. Ugyan még senki sem volt olyan őrült hogy kipróbálja a varázslatot, ő mégis megtette. Hatalma nem volt elég ahhoz hogy az uralma alá vonja az erős akaratú lényt, ám messzire kergette a végtelen völgyben. Egy időre.
Gringar kirekesztette a tudatából az őrületet. A varázslatra koncentrált.

A karaván szétszéledne, amint meghallaná a hangokat. És szüksége volt rájuk, egyedül nem tehetné meg élve visszafelé az utat, és nem tudná magával cipelni értékes fóliánsait. Számára azonban a siker lehetősége feledtette ezeket a gondokat. Ha a terve beválik a leghatalmasabb varázslóként tér vissza és nem holmi tanoncként. Itt az irdatlan erejű varázstudók bűnös lelkét vetették rabságba. Legalábbis az írások szerint. Csak egyet kell megcsapolnia... Nem is lehet olyan nehéz. Bezárt, megkínzott, haldokló lelkek. Nem lehetnek veszélyesek.
Gringar nagy hibája volt hogy szerette a fóliánsokat a saját szájíze szerint értelmezni. Ez esetben figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy a tekercsek szerint az itt sínylődő lelkek igenis veszélyesek. És háborgatásuk a legnagyobb megtorlást vonja maga után.
- Megérkeztünk uraim! - szólt hátra mikor elért egy szoborívet. - Pakoljanak ki!
- Igenis uram-vágta magát haptákba az egyik katona.

Gringar leugrott lováról és felnézett a szobrokra. Lehúzta fejéről a csuklyát. Rövid fekete haja és fekete csillogó szeme volt, ami hajdanán kutatással, tudásszomjjal, és kalandvággyal volt tele. Ebből mára csupán a hataloméhség, a keserűség, és a céh többi tagja felé a féltékenység maradt meg. Egyetlen fonott tincs lógott a tarkójáról a hátára jelezve, hogy még csak mágustanonc. Arca fiatalos és délceg, bár korban túl lehetett a negyvenen. A mágia ajándéka volt hogy a használója életét hosszabbá tette. Rengeteg gazdag leány sírta végig éjszakáit Kaldorában amiért a fiú a mágiát választotta szerelmének.
A régi istenek képmásai szomorkás és elítélő arckifejezéssel néztek le rá. Amint átlépte a körív határát, megcsapta a mágia szele. Kissé megrezzent, valami furcsa érzés nem hagyta nyugodni. A hangok idebenn elültek, a teljes némaság borult a körív belsejére. Megvonta a vállát, majd leült a földre. Még körbenézett egyszer, minden nyugodtak és csendesnek tűnt. Talán túlságosan is annak. A tér közepén egy ónix kő állt. Ettől eltekintve teljesen üres volt, bár Gringar továbbra is úgy érezte, hogy még mindig figyelik. Lehunyta a szemét.

Az Ónix kőről hirtelen leugrott egy alak. Elsétált az ücsörgő varázsló mellett. Emberi szem nem láthatta. Az ő világában mindent látott, de nem érhetett semmihez, ami a túlsó parthoz tartozott. Kezével végigsimította a szobrok közti levegőt, mire az szikrázott egyet. Ha akarná, áttörhetné a védőfalat, de test nélkül rögön meghalna, és örökre elenyészne a semmiben. És Ő aki ennyi időt töltött itt tudott várni. Lenézett az alakra. Mit számít néhány múló perc az eddigi több ezer évhez képest. Ennyi türelme még volt. Lennie kellett. Elszakította mohó tekintetét az emberről és halálos kacajjal visszasétált ülőhelyéhez.

Gringar lassan elérte a pszi azon szintjét, amikor távozhat testéből. Automatikusan elvégezte azokat a gyakorlatokat melyek segítségével, visszatérhet majd a földi porhüvelybe. Az egész olyan volt, mint egy fonál, ami összekötötte a testet az elmével ez által akár egy pillanat alatt vissza, lehetet térni a testen kívüli állapotból, ami igen fontos tényező volt ha valaki a Pszionicista világ és a valóság határára merészkedett. Nem volt egyik oldalon sem, így ki volt téve az enyészetnek, ami a kapcsolat nélküli lelket pusztította. A sötétségben ébredt. Ez nem is igazi sötétség volt csupán egy kivetülés mellyel az agy megakadályozza, hogy a felfoghatatlan dimenzió megőrjítse és megölje az embert. A képek csupán illúziók voltak ebben a térben de segítettek megőrizni az épelméjűséget. Hirtelen a szobrok között találta magát. Az istenek arca még mindig rosszallást tükrözött, ahogy felnézett rájuk, bár mintha most már valami lemondó, valami végleges eljövetelét hirdették volna, amitől a varázsló hátán felborzolódott a szőr. Aztán hirtelen mintha jeges folyóba dobták volna. Végigsöpört rajta az érzés és fájdalmat okozott minden porcikájában. Pánikba esett és a fonál után kapott hogy véget vessen a kínnak. Ekkor érte a második szívroham. A testéhez vezető kapocs megszakadt, eltűnt. Elszigetelték. Ez egy olyan precíz és ősi pszi technika volt, ami a kilépett lelket a semmibe taszítja, átadja az enyészetnek. Gringar úgy tudta, a világon már senki nem képes végrehajtani ezt a gyakorlatot, és mindig remélte hogy nem így fogja megismerni. Mikor már a pánik majdnem elemésztette megpróbált lenyugodni. A lelkét kitaszították a testéből, de valami csodálatos módon test nélkül is még él, tehát visszajuthat. Megragadta ezt a reménysugarat. Újra kinyitotta a szemét és körülnézett. A tér közepén a hatalmas ónix kövön egy alak üldögélt. Ruhája ócska prém, néhol lyukas, mint amit megkoptatott az idő és a hosszú vándorutak. Hosszú, fehér haja csimbókosan és kócosan borult a vállára. Cipője utazóbakancs koponya mintákkal díszítve. Az egészben alak valami nagyon ősi, és öreg érzést hordozott. Az ölébe bámult. Aztán hirtelen felkapta a fejét és az varászlóra nézett. Arca beesett volt, néhol a csontok egészen közel merészkedtek a fakó bőrhöz. Gringart egy koponyára emlékeztetette. Jeges, kék szeméből az őrület sugárzott, és a halál elkerülhetetlen ígérete. Leugrott ülőhelyéről. A mozgása rugalmas volt, bár láthatólag mintha elszokott volna tőle. Egyik lábára kissé sántított, és betegesnek tűnt. De valahogy még így is átható volt a gyilkolásra kész precizitás minden mozdulatban

- Ki vagy te? - kérdezte Gringar?
- Az most mellékes. Már elszigeteltelek, így védtelen vagy. - válaszolta az idegen, majd őrült vigyorral hozzátette: - Az enyém vagy! – hangja mély volt, de beteges, és rekedtes szólam csendült benne. Ám ahogy szeme is ígérte, úgy a hangja is tökéletesen bizonyította az ép elme teljes hiányát. Ezúttal azonban a szemében a végtelen mohóság fénye is megjelent, amitől a varázsló semmi jóra nem számíthatott.
Gringar ismerte a testen kívüli harc fortélyait és rögtön egy elsöprő támadást intézett az alak ellen, aki elválasztotta testétől. A támadás mintha a víz lenne, ami fennakad a sziklákon elenyészett. Az idegen megszólalt:
- Az én erőm jóval a tiéd, fölé tornyosul. Nem győzhetsz le olyasvalakit, aki több mint háromezer éve ezen a síkon létezik. Én vagyok a Világok Ura, és nem állhatsz ellen, vagy árthatsz nekem. - Hirtelen elvigyorodott- Én viszont annál inkább árthatok neked. - azzal egy könnyed kézmozdulattal - mint mikor az ember lesöpri az asztalról a faleveleket- a szobrok vonalának, csapta Gringart, ettől a védőfal szivárványszín szikrákat vetett, és a tanonc felüvöltött a fájdalomtól.
- Látod milyen jól megtervezett munka volt ez a határvonal? - mutatott a szobrok közti üres térre, ahol Gringar fennakadt- Mágusok ezrei haltak, meg hogy idebenn tartsanak engem, és mégis egy mágus segít újjászületnem. Elődeid forognak a sírjukban- majd alig hallhatóan, vigyorogva hozzátette- De már nem sokáig. - azzal egy mozdulattal átröpítette a téren Gringart neki az ónix kőnek, majd így szólt az alélt lélekhez:
- Mivel segítettél újjászületnem, ezért jutalomból életben hagyom a lelkedet. A kő segít életben maradni, míg a szobrokon belül tartózkodsz. A kín fog átjárni, míg végül magad is megőrülsz majd. Persze végül mindenképp meghalsz. Az évezredes varázslat elhal a szobrok körül és a tested nélkül, elragad az enyészet. Egyébként– mutatott ruhája anyagtalan részeire és beesett arcára – lesz időd felkészülni erre. Remélhetőleg még mindez előtt találsz magadnak egy másik testet. A tiedre most én tartok igényt. - mondta azzal kapcsolatot, teremtet Gringar teste és saját lelke között.

És felébredt. Háromezer év után ismét érezhetett. A levegő, a fények, az illatok, a színek. Az érzékelés elsöprő erővel rontott rá, szinte úszkált az élményben. Végignézett magán. A testet elfogadhatónak találta, amíg el nem éri céljait. Akkor majd teremt magának egy másikat. Felállt és elindult a karaván felé. Átlépte a körív vonalát, szinte meg sem érezte a varázslat hullámait, amik még így is megpróbálták visszatartani. De erőtlenek voltak. A tudatába beférkőző őrült hangokat örömmel fogadta. A részét képezték, és különben is szimpatizált velük. Megfizetnek. Mind megfizetnek háromezer év kínjaiért, és mind megfizetnek, mert elfelejtették Őt. Az őr, aki felé fordult mit sem sejtett. Ő csak Gringart látta és nem értette mi az-az elemi erő, amely az elméjére nehezedik. Aztán a miért semmibe foszlott. Csak a tudat maradt: minden erejével a kedvére tenni ennek a lénynek és szolgálni őt. Élni vagy meghalni érte. Befejezte a jól ismert varázslatot a karaván utazóin. Kissé elhamarkodta a varázslatot és néhányuk elméje súlyosan sérült. Nem szeretett ugyan fél-vagy rossz munkát végezni, de ezek hamarosan úgyis csak húsból készült bábok lesznek. Az elméjük mit sem ér. Megvonta a vállát majd elindult a Száműzöttek Birodalmának más oszlopai felé. Alattvalói hűségesen követték. Ideje felébreszteni néhány régi ismerőst...

*

A jégveremben ütemes csengés hallatszott. A hóban két alak harcolt. Az egyik a hely gyermeke. A büszke alkrielek ivadéka. Vastag prémnadrágban és bélelt bőrcsizmában állt a hidegben. Köpenye mellette pihent földön. Izmait a hegymászás a vadászat és a kegyetlen vidék megedzette. Mérföldeket tudott szaladni hátán egy vacsorának ejtett szarvassal, minden erőfeszítés és megerőltetés nélkül. A fejét csak a hegyi farkas koponyájából készített, bőrrel bevont sisak védte. A sámánok megbűvölték a fejvédőt, így a farkas bőre nem romlott meg, szinte örökké magába zárta vad arckifejezését, ami illett hordozójához, annak legelső prédája volt, amikor gyermekként kinn hagyták a tomboló télben. Jobb kezében egy másfél kezes pallos, melynek oldalában hátrahajló recék az ellenfél bőrébe hatolva kihúzáskor hatalmas sebeket ejtettek, ballján acélkesztyű. Megvetette lábát a hóban és kék szemét, melyben a végtelen, de –ha gyengére is - pórázra fogott, vadság honolt ellenfelére emelte. A másik harcos kisebb termetű vékony alak, bár mióta itt élt a vidék, edzésben tartotta izmait. Ruhája a helyhez alkalmazkodott, mint a barbáré de kevésbé volt precíz munka. Maga készítette, az elejtet állatok bőréből, ám nem volt túl jó a varrás rejtelmeiben. Fémvértjeit, melyeket botor módon felhozott a völgyből, eldobta, vagy beolvasztotta. Prémköpenyének mellére tabardjának egy darabját varrta, családja jelképét.

A síkon élőkre jellemzően rövid fekete haja és barna szeme volt. Az övében a számítás, a kitervelt harcmodor szikrája lobbant. Szigorú arca kemény és szálkás. Sokan mondták, hogy mintha kőből vágták volna ki. Kezében rúnákkal ékesített mívesen kidolgozott lándzsa, melynek különleges pengéje, amely a jobb oldalon jó fél láb hosszan, megerősítve húzódott a fa mellett, lehetővé tette, hogy cselesen, a szúrás elvétése esetén is jó legyen hárításra, vagy kaszálásra emlékeztető suhintásra. Édesapja ajándéka. Az ellenfelek egymásra néztek. Várták hogy a másik lépjen. Végül a síkságlakó mozdult először, ellenfele egy pillanatnyi késéssel reagált. Az ütemes csengés kíséretében még percekig járták a halál gyönyörű táncát. Végül a síkságlakó cselhez folyamodott. Egy óvatlan vágásnál hátra ugrott ellenfelétől és fegyverével vízszintesen előre suhintott. Gondolatban a lándzsát szólította. Az intelligens fegyverbe rejtett mágia kiszabadult. A rúnák kék színben felvillantak és a barbár alól kicsúszott a talaj, elterült a földön. Kardja elrepült és remegve a jégfal szorításában rekedt. Mire kinyitotta a szemét a síklakó már felette állt, lándzsája hegye a torkát érintette.

- Vesztettél. - jelentette ki egyszerűen.
- Nem olyan biztos az! - válaszolt az alkriel. Majd egy jól irányzott rúgással ágyékon találta ellenfelét. A síklakó összegörnyedt a fájdalomtól. A barbár egy újabb rúgással kisöpörte a lába alól a talajt, majd hátralökte a lábát, és fellendítve a csípőjét, egy félcsavar kíséretében felugrott fektéből, aztán rohant a jégfalhoz. Egyik lábát keményen nekivágta a falnak, két kezével a markolatot fogta. Izmai megfeszültek, ahogy egy nagy rántással kiszabadította kardját. A jeges képződmény még sokáig csengett, hangot adva a bánásmód elítélésének. Éppen időben fordult meg ahhoz, hogy lássa a síklakó rohamát, akit a megtépázott önérzete haragra gyújtott. Hirtelen ötlettel kiugrott a roham útjából. A síklakónak nem volt ideje megállni és egyenesen a falnak rontott. A biztonság kedvéért a barbár megfogta ellenfele tarkóját és egy jó nagy, erőteljes lökéssel a fékező szerencsétlen fejét a jégfalba verte. A síkságlakó hanyatt esett. Gyorsan elhessegette a színpompás csillagokat és vérző orrát törölgetve minden dühével egy újabb rohamot indított. A barbár hirtelen felemelte acélkesztyűs kezét és a síklakó felé suhintott mintha el akarná lökni. A kesztyűben a lándzsáéhoz hasonlóan elrejtett mágikus töltet volt, amit a barbár akarata hirtelen útnak engedett. A rúnák a kesztyűn vörösen lángoltak és a síklakó ismét a falnak vágódott, ezúttal háttal és összerogyott, mint egy zsák búza. A barbár felemelte ellenfele lándzsáját és teljes erőből a jégfalba vágta közvetlen, a másik feje mellé majd könnyedén oda sétált, két pofonnal magához térítette az aléltat és a kardját a síklakó torkához emelte.
- Én győztem! - jelentette ki. A síklakó felmérte reménytelen helyzetét majd így szólt:
- Kettőből egyszer. Bár ez elég aljas megmozdulás volt barátom. - válaszolt a síklakó majd elfogadta a barbár kinyújtott kezét és talpra állt.
- Krigarától ne várjál mást Rogen. A Vérsólymok törzse mindig is híres harcosok voltak, akik minden csepp előnyt kisajtoltak a háborúkból. - mondta egy alak, aki a völgy bejáratához érkezett.

Az öreg barbár magas volt és akárcsak fajtársai ő is Rogen fölé tornyosult, ahogy elé lépett. Ruhája szokásos alkriel viselet eltekintve a barna palástra emlékeztető vászondarabtól, ami mögötte suhogott a csípős szélben. A tanítók jelvénye volt ráhímezve. Csizmájára faragot csontdíszek voltak erősítve. Nyakán és a karján fogakból kirakott ékszerek. Alkarján egy-egy hegyi jeti csontpengéje. Mint a törzsfőnök tanácsadója és a fiatalok kiképzője Loken mester nagy tiszteletnek örvendett. Arca bölcsességet sugárzott, és ha valaki belenézett a barna kristálytiszta szemekbe a nyugalom tengerét láthatta hullámzani. Néha azonban ha a nebulók engedetlenek voltak, ez a tenger képes volt méteres hullámokat vetni ami elborított bármilyen szerencsétlent. Az összképet egyetlen dolog rontotta el csupán. Az öreg arcát egy sebhely keresztezte, ami a homlokától a jobb szemén át a fültövéig húzódott. Csodának erejével hatott hogy a harcos mégis mindkét szemével jól látott. A sebhely a hírek szerint annak a jégsárkánynak a védjegye volt, aminek a rémisztő koponyája jelenleg a mester kedvenc asztalául szolgált a sátrában.

- Loken mester. - hajtotta meg tiszteletteljesen a fejét Rogen és várakozólag nézett a mesterre.
- Mindketten sokat fejlődtetek a legutóbbi párbaj óta. És bár Rogen még mindig elveszíti a fejét, és az önérzete bajba sodorja, könnyedebben mozog, és jobban koncentrál a támadásokra. És Krigara!- fordult a barbárhoz, aki éppen most érkezett vissza Rogen lándzsájával a jégfaltól- Az első csatában nagyon az erődre hagyatkoztál a támadásoknál, ezért vesztettél. Egy kis szemfülesség csodákra képes. - mondta és elmosolyodott, amitől a sebhely megváltozott, démoni külsőt kölcsönözve arcának. - Hamarosan készen álltok a próbákra.
- Próbákra? - kérdezte Rogen. - úgy tudtam az alkriel szokás. Én hogy kerülök a képbe?
- Édesapád határozott utasítása volt hogy vezessünk be népünk életébe mikor felküldött tanulni és a gondjaimra bízott. Én maradéktalanul eleget szeretnék tenni ennek a kérésnek. Úgyhogy részt fogsz venni a próbákon Rogen. - majd mosolyogva hozzátette - ne félj, nem fogsz ilyen szépséget kapni a feladatok során- mutatott a sebhelyére és elindult a törzs tábora felé. Tanoncai követték.
Rogen kétkedve fogadta a híreket.
Eleinte dühös volt apjára, amiért már öt évesen elküldte hazulról. Két évet töltött a víziek birodalmában a természetet, az időjárást, a kereskedelmet és a hajózást tanulmányozva. Három évet Kaldorában a Varázslók és a kereskedők keze alatt, megtanulva a fortélyokat és csupán önszorgalomból a hamiskártya rejtelmeit, bár a mágia tudományának tényleges gyakorlására alkalmatlannak találták. Négy évet töltött az elfeknél fegyverhasználatot, harctechnikákat, íjászatot tanulva, és négy éve tűrte a hegyi vidékek vadságát. Apját legutoljára két éve látta akkor is csak pár napra. Leveleket ritkán kapott szülőjétől. Édesanyja már régen meghalt. Magányosnak érezte magát.

Melankóliájából Krigara és a többi alkriel kölyök szakította ki, amikor rájöttek, hogy milyen érdekes és új valami került a táborukba. Befogadták és testvérükként kezelték. Rogen nagyon meglepődött mennyire kötetlenek és könnyedek a népe szemében egyszerű barbároknak címzett népek. A tisztelet és a becsület fontossága alapvető volt. A csata és a harc szeretete fűtötte őket. Sajnos ez volt az is, ami oly naivvá tette ezeket a remek harcosokat, és ami miatt sosem tudtak visszatérni száműzetésükből. A táborba hőseinket megcsapta a jóleső meleg. A helyet egy bizonyos körben nem fedte hó és átlépve a vonalat kellemes szintre esett a hőmérséklet. A sámánoknak hathatós mágiái voltak. Rogen és Krigara berogytak a tanoncok sátrába és megpróbáltak aludni egy keveset, míg a következő oktató órájuk el nem érkezik.

*

Gringar testében a Pszionicista nyugodtan ült kőtrónusán. Az épületet nem rég hozta létre ideiglenes szállásául kicsiny társaságának. A trónus és a fogadóterem úgy volt kialakítva, hogy a fény csak a kőszékre essen és a terem többi része, árnyékba vesszen. Mind Ő, mind a vele szövetkező, kiszabadított bűnösök jónak tartották ezt az összeállítást. Az Elátkozottak Birodalmának hatalmas kiterjedésében feltűnés nélkül dolgozhatott és készülődhetett. A maga szempontjából már a világ felégetésével foglalatoskodott volna, de voltak itt, akikben megbízott és mind a maradásra és a felkészülésre szavaztak.

- Hiszen minek égetnéd fel csupán a fél világot a buszúdtól fűtve, ha utána erődet vesztve, a mágusoktól üldözve kotródsz majd vissza ebbe a menedékbe, míg mind meg nem halunk? - A fénybe egy alacsony alak lépett. Arcát a csuha sötétbe burkolta, akárcsak minden egyéb testrészét. Hangjának tónusa kissé magasabb volt, mint az átlag, de nyugodt és számító volt. - Inkább gyűjts hadakat, növeld hatalmadat és erődet, hogy utána úgy csapj le a sötétségből, mint a halálos kobra, ami csak egyet mar de az mindent eldönt, akitől rettegni fognak nap-nap után, és akiről a szörnyű legendák örökre szólnak majd.
- Ugyan jó szolgálatot tettél nekem Nimar ugyanúgy most, mint háromezer éve, gondolatolvasó tehetségeddel, azonban kénytelen leszek előbb utóbb leszoktatni arról a csúnya berögződésről, hogy ezt rajtam is alkalmazd! – a Pszionicista csukott szemmel beszélt, majd elmosolyodott, fogain megvillantak a hold sugarai. Nimar nem reagált a megjegyzésre. A félelem csekély jelét sem mutatta - Félni fognak tőlem, az erőm hatalmasabb lesz, mint bárkié a világon...
- De a tested nem képes befogadni ezt az erőt Uram. Hiába a hatalom mely mindenki fölé emelhet, ha nem fogod tudni felhasználni. Szükséged lesz egy alkalmasabb testre, egy szívós és erős testre mely ugyanilyen lelket takar. És ezúttal egy olyanéra, aki erősebb, mint te voltál hajdanán.
- A Törhetetlenek közül valaki? - ismét elmosolyodott de mosolyai mögött nem az öröm, hanem a gyűlölet a harag és a gyilkolás látszott - Nimar! Remek érzéked van az iróniához, közülük egy hozná el a Pusztulást? Remek gondolat! Hozd elém, aki képes elhozni egyet közülük.
- Engedelmeddel uram én már ki is szemeltem az áldozatot. Ami a Vadászodat illeti... A tested tekercsei jó szolgálatot tettek. - tett egy kézmozdulatot mire a sötétből morgás hallatszott, majd egy vörös szempár jelent meg a fénykör szélén. - nos azt hiszem ő a legalkalmasabb.
- Helyes. Mihamarabb bilincsbe verve akarom látni a leendő testemet. - A lény felé fordult. - Hozd el nekem őt. Élve, és sértetlenül. Ne feledd, a rajta ejtett sebek az enyémek lesznek, ennek fényében fogom megtorolni.
- És mi lesz a jutalmam? - kérdezte a lény
- Az, amire mindég is vágytál. Találj magadnak egy prédát, aki megfelel.
- Köszönöm mester! - a lény démoni hangjában tényleges hála remegett.
- Mester! - mondta Nimar majd távozott, és elveszett a sötétségben.
Remek ötlet! Egyszerűen tökéletes! - Salazar gyilkos nevetése betöltötte az óriási termeket és visszhangzott a fagyos éjszakában.

*

Rogen az edzőtéren állt. Ez a körbekerített rész szolgált a fiatal harcosok és sámánjelöltek kiképzésére. Voltak itt szalma céltáblák, amire íjjal, dobókéssel, dobóbaltával és lándzsával lőttek, fa harci bábuk, amiken a serény harcosok gyakorolták az új mozdulatokat, és egy elkerített rész, ami a párviadalok helyszíne volt ahol fából összerakott „kisebb veszélyességű” fegyverekkel tanulták meg az élő arc fortélyait. A lécpengék izzó, vörös hurkákat hagytak az óvatlan nebulón. Rogennek élénk emlékei fűződtek ehhez a helyhez. Itt szerezte meg a tiszteletet és az egyenrangúságot a barbár ifjúságtól. Amikor idekerült, a fiatalok lenézték, vagy egyszerűen semmibe vették. A szemükben ő csak egy síkföldi, egy ide nem illő kívülálló volt. Bár a mesterek gondjaira bízták, ők nem tettek ezügyben semmit, hagyták had vívja ki saját módján amit akar. Egy nagyszájú, ingerlékeny de erős barbár fiú párbajra hívta. A kimerítő és nehéz harc során – köszönhetően előképzettségének az elf vidéken – Rogen felülkerekedett ellenfelén. A kihívás értelmében életét vehette volna de nem tette. A fiatal alkriel a tanulók legjobbja volt, így ettől a pillanattól fogva egynek tekintették maguk közül. Ahogyan az alkriel harctechnikák Rogenre, úgy Rogen síkföldi modora is kihatott az alkrielekre. A legyőzött barbárt mellé adták hogy tanuljanak egymás és saját hibáikból, tanulják el egymás harctudását. A legjobb barátokká edzette őket a hideg hely és az évek, többször megmentették egymás életét a vad hegyekben. A barbárt Krigarának hívták.

Belépett a harctérre és elindult a párviadalok helyszínét körülvevő fa korlát felé. Ahogyan elhalad a tanoncok mellett mind a mellükhöz emelték kardjukat, lándzsájukat, vagy éppen azt, ami a kezük ügyében volt. Ezt kívánta meg a tisztelet, amit az idősebb tanulóknak adtak. Régebben a fiatalok is kihívóan néztek Rogenre, azonban Krigar javaslatára egy két jól irányzott pofont követően már tudták hol a helyük. Az ilyen atrocitások az első év után elhaltak, és azóta teljes tisztelettel viseltetek Rogen iránt. Időnként – mióta a Próba korára érett - olyan érzése volt mintha a mozdulat valamiféle gyászt is takarna de nem tudott rájönni mit. A korlátnak támaszkodva Krigara és Alea állt. Aleát mint minden, a legerősebb törzsön kívüli barbárt a szülei küldték ide a próba helyszínére. Rogen először meglepődött hogy az alkrielenél a nők is ugyanolyan harcosok lehetnek, mint férfi társaik. De megtapasztalva Alea harci tudását elvetette minden kételyét. A lánynak hosszú barna haja volt, amit most egyenes copfba fonva viselt. Mély smaragdszínű szemeivel, telt ajkával és csinos vonásival sok fiút magába bolondított. Nagymacskaszerű alakja mellé formás idomok párosultak, amikből a fiús tábori viselet sokat sejtetett. Karján és bokáján faragott csont és fadarabkákból összerakott karkötők, amik ruganyos mozgása közben meg-megcsörrentek, bár Rogen pontosan tudta hogy a lány tud úgy is mozogni, hogy azok meg se mozduljanak. Éppen Krigarával beszélgetett. Ők felügyelték párviadalok tisztaságát. Most két tizenéves forma alkriel harcolt. Az egyik baltával a másik egykezes szablyákkal. A szabja nem volt megszokott fegyver, ám a baltás láthatólag mégis vesztésre állt. Rogen számára megint furcsaságot jelentett hogy az oktatók és a felvigyázók időnként egy percre „másfelé néztek” a harcok közben. Ez lehetőséget teremtett a nebulóknak az alattomos trükkök bevetésére. Később a tiszta harc elvét teljesen elvetették és a Krigara korában lévő harcosok már minden korlátozás nélkül gyakoroltak. Sosem tudta megérteni ennek a rávezetésnek a lényegét.

- Sziasztok. - köszönt előre Rogen.
- Szia! – fordultak oda barátai- a háttérben a baltás alkriel egy jól irányzott rúgással ágyékon találta ellenfelét. – Azt hittük még mindig alszol. Holnap lesz a nagy nap. Várod már mi? – kérdezte Alea
- Hát, ami azt illeti nem is tudom. Kissé kételkedem benne, hogy ez nekem való. Azt halottam nem veszélytelen a Próba. Ti mit tudtok róla?
- Igazából semmit. - válaszolta Krigara. – A felnőtt harcosok, akik túlestek a Próbán, semmit nem osztanak meg velünk. Ez afféle tabutéma. De azt sajnos mindenképpen nyilvánvaló, hogy vannak, akik nem térnek vissza a Próbáról. Viszont akik igen azok erősebbek lesznek mind akaraterőben, mind szellemileg, mind testileg.
- Nem kell részt venned a Próbán, ha félted az életed, vagy tartasz attól, amit majd ott tapasztalsz. – Loken mester nesztelenül érkezett meg a kis csapat háta mögé és láthatólag végighallgatta a beszélgetésüket. - Viszont ma estig döntsd el a dolgot. A tábor, hegy felöli részén felállítottuk, a próbák sátrát. Napnyugtáig minden alkrielnek ifjoncnak, akik a Próba korában vannak kötelező megjelennie. Nem mondom, hogy a Próba gyerekjáték lesz, és azt sem ígérem, hogy túléled. Te eldöntheted, hogy jössz, vagy maradsz. De amennyiben nemleges választ adsz, sajnos megszűnök többé a tanítód lenni és a tanulmányaid itt véget érnek. Ne értsd félre, ez se nem fenyegetés, se nem zsarolás csupán a szokásaink szerint, aki nem vesz részt a Próbán, az nem lehet többé a törzs tagja, illetve nem tanulhat, vagy beszélhet velük. Sajnálom Rogen de ez olyan szabály, amit nem szeghetünk meg. Ez életbevágó. Csak ennyit akartam mondani. - Azzal megfordult és tovább haladt a többi Próbajelölt felé.
Komor csend ült a társaságra. Krigara megpróbálta a maga módján oldani a feszültséget:
- Rogen! Nem jössz harcolni egyet, mint a régi szép időkben, fapengékkel, bírák előtt?
- Sajnálom barátom de, azt hiszem, most inkább elmegyek és gondolkodom egy keveset. Majd találkozunk később. - mondta azzal megfordult és a gondolataiba mélyedve távozott.

Egy olyan helyre ment, amit ideérkezése után szemelt ki. Egy sziklaszirt volt az, amit a saját nyugodt kis zugának tekintett. A hely kint volt a viharvédő területen kívül de szélvédett volt. A széléről le lehetett látni a síkföldekre, el egészen a kéklő tengerig. Itt töltötte gondolkodással az idejét. Mint mindig most is leült a szirt szélére, lelógatta lábát a mélybe és az emlékeibe merült. A szirt rettentő magasan volt de Rogen már rég legyőzte a tériszonyát. Sokáig nézte a tájat és gondolkodott azon, amit Loken mondott. Szerette ezt a helyet. Néha már inkább érezte magát alkrielnek mint síkföldinek. Mintha ismerte volna ezt a vidéket, mintha mindig is ide tartozott volna. Vajon tényleg olyan veszélytéli a Próba, mint azt mondják, vajon ő, mint síkföldi elég erős ahhoz, hogy letegyen egy olyan vizsgát, amit néha még a barbárok sem tudnak? Merengéséből egy kéz, ami a vállára nehezedett, ébresztette fel. Alea guggolt mellette a hóban.
- Hogyan találtál meg?
- Mindig itt ücsörögsz, ha a gondolataid kínoznak.
- Szerinted mit kéne tennem?
- Nézd. Mióta ideérkeztem megtapasztaltam hogy mit érsz Rogen. Erős vagy, kitartó és rendelkezel mindazon erényekkel, amik a barbár népet jellemzik. Mindannyian úgy tekintünk rád, mintha a családunk része lennél. Közénk tartozol, történjék bármi, de remélem látlak ma este a sátorban. – mondta azzal felállt és amilyen nesztelenül érkezett ugyanúgy távozott is.
Krigara a sátorban gubbasztott. Több mint ötven diák gyűlt itt össze a Próbára várva. Aki belépett a sátorba nem mehetett ki, és nem beszélhetett, amíg a tanács elé nem vezették. Kinézett a sátor ajtaján, amikor egy új tanonc lépett be. A nap már lemenőben volt. Alea a sátor előtt várt, hogy meglássa barátjuk megérkezik-e a Próbára. Pár perc múlva ő is belépett, mivel a nap csupán egy vékony csíkban látszott a hegyek felett. Loken a sátor ajtaját behúzta és a lezárásához készülődött.

Rogen lélekszakadtában rohant végig a táboron. Mire felocsudott merengéséből, és döntött jócskán késésben volt. Akik az útjába kerültek volna mind gyorsan félreálltak és mosollyal nézett utána. Mindenki tudja a táborban, hogy kételkedett? Hirtelen lefékezett a sátor ajtaja és Loken előtt. A mester abbahagyta munkáját és a síkföldi felé fordult.
- Mégis így döntöttél?
- Közétek tartozom. Végig akarom csinálni.
- A barátaid már benn várnak, a szabályokat pedig ismered. Várd meg amíg szólítanak.
Rogen belépett a sátorba. Barátai felkapták a fejüket, és egy mosollyal jutalmazták, ám látszott az arcukon, ahogyan mindenki másén is, hogy teli van szorongásokkal. Rogen sem volt másképpen. Úgy érezte egy ökölnyi gombóc lüktet a torkában, amit képtelen lenyelni. Leült barátai mellé a földre, és csöndes várakozásba kezdett.
Az idő rendkívül lassan telt. Időnként benézett egy őr és nevén szólította a következő jelöltet. Egyenként tűntek el a törzs tagjai, köztük Krigara, majd később sorban a törzsön kívüli tanoncok, köztük Alea is. Végül Rogen egymagában ücsörgött a hatalmas sátor közepén, gondolataiba merülve. Az őr azonban kérlelhetetlen hanggal szólította.
- Rogen D’esaran a síkföldiek törzséből! Kérlek, fáradj velem. A Tanács hivat a Próbára.
Rogen kilépett a sátor ajtaján. Az őr valami díszes, vörös, narancssárga színekkel tűzdelt bőrcsuhát viselt, valamiféle szertartási öltözéknek tűnt. Innen egy fáklyákkal szegélyezet ösvény haladtak felfelé a hegyoldalon egy magas sziklaszirt tetejére, csigavonalban. A fáklyákon Alkriel szimbólumok és rúnák látszottak. Mindegyiken egy. Az őr halkan megszólalt.
- A törzsek neveit és rövid történetüket mesélik el. Nem szabadna beszélnem veled, de nem érthetsz az ősi nyelven. – mondta, majd tovább vezette a síklakót.

A sziklaszirt tetejére érve Rogent érdekes látvány fogadta. A Tanács tagjai, 6 fő egy oltárszerű emelvény mellett álltak, hátra tett kézzel. Ruhájuk vastag prém de pompás színekben virított, a tekergőző minta az őrével volt hasonlatos. Érdekes módon mindegyik hasonlított a másikra, mégis különbözött. Az oltárkövet még sohasem látta pedig egyszer kétszer járt már idefenn. A rajta fekvő rúnák a fáklyákon lévő betűkkel voltak írva, és bár nem volt varázshasználó, mégis érezte a hatalom lüktetését a tárgy mélyén. Ahogy végigfutatta rajta a szemét kérdések ötlöttek fel benne, de Loken szemvillanása jelezte, hogy ez nem az a pillanat, amikor válaszokat kaphat. Talán sosem kaphat. Közelebb intette magához a síklakót.
- Vállalkoztál a feladatra. Hajtsd hát végre azt. Ami nem öl meg attól erősebb leszel. Ennek fényében járd végig az utat. – mondta ceremoniális hangon majd az oltár oldalán megérintett négy rúnát. Hirtelen alig egy lépésre Rogentől egy éles rés, szakadás jelent meg a térben, majd kiszélesedett és egy jó 9 láb széles kör alakú kapu terebélyesedett az út közepén. A tükre kék színben pompázott és ezüstös csillámok tarkították. Fénylett, lüktetett és hullámzott, egy hatalmas, mindent elemésztő örvényre emlékeztetett. Kaldorai tanulmányai során halott és egyszer látott is ilyet, de használni még sohasem használta. A kapu elvihette bárhová az ismert univerzumban.
- Lépj át, és ne félj semmitől. – folytatta a mester. – Keresd a kőépítményt, a kapukat, és lépj át rajtuk. Amit látsz, majd határozza meg sorsodat.
Rogen kissé idegesen kissé izgatottan tette be a lábát a vibráló tükörbe. És megkezdődött egy új utazás.

*

A sötétből mordulás hallatszott. Az őr rögtön éber lett, felugrott, kezét a kardja markolatára tette. A tűz felé egy magas alak közeledett. Ahogyan belépett a fénykörébe láthatóvá vált az egész alakja. Az őr elborzadt. Egy hét láb magas, hüllőszerű testalkatú démon állt a parázs mellett. Arca egy valamikori emberre emlékeztetett, akit elcsúfított valami ronda betegség, kifakadt kelések és mély, fekete vágások tarkították. Nem csak az írisze az egész szeme szénfekete volt, mégis égett bennük valami pokoli, vörös tűz. Bőre ruganyos de tele forradásokkal. Gerincoszlopa a hátának feszült, a csigolyák, amik átszakították, hüvelyk vastag hosszú tüskékben végződtek. A szörnyű taréj a démon mögötti jó egy méter hosszú csontlapokkal tarkított farokban végződött a végén lándzsaszerű lemezzel. Keze aszott, pengeéles csontlemezek szakították át a bőrt, körmei helyén fekete karmok. Ahogyan lélegzett, az a halálos ágyán szenvedő beteg utolsó sóhajaira emlékeztetett.

A barbár acélpengéje megvillan a fényben amikor hirtelen a lény előtt termett és lesújtott. A Haase félrecsapta egy mozdulattal a pengét. Az őr újra mozdult de hirtelen megakadt a lélegzete és felemelkedett a levegőbe. A mellkasába a démon csontlemezes farka fúródott és a lándzsa át is szúrta a szerencsétlent. Az alkriel szája szélén véres hab jelent meg. A Haase kinyitotta a száját és mély levegőt vett, áldozata testéből sötét gomolygó, ködszerű anyag áramlott a démonba.. A szeme felizzott, fekete villás nyelve körül tűz lobogott. A barbár hirtelen rángatózni kezdett majd a szeme fennakadt, és tompa színt öltött, ahogyan az élet szikrája távozott belőle. A Haase megfogta áldozatát és jó pár lábnyira, elhajította a testet. Aztán közelebb lépett a tűzhöz, egyetlen kézmozdulatára a nyaldosó lángokat orkán erejű széllökés oltotta ki, helyén az izzó fekete hamut hagyva. A démon ocsmány kezét belemártotta a forró parázsba, majd a fájdalom, vagy a sérülés legkisebb jele nélkül kimarkolt belőle egy adagot, és a magasból visszaszórta. A hamu hirtelen formát kezdett ölteni majd felvette az őr alakját. Szemét gyilkosára emelte. A Haase megszólalt:

- Most pedig mutasd, meg nekem merre van a fiú! - Hangja csendes volt, de fenyegetés, hatalom és a halottak kínjainak üvöltését vélte hallani az ember.
- Soha nem árulom el a népemet! Nem leszek a rabszolgád! - szegte fel a fejét dacosan a barbár.
- Ó mind ezt mondják először. - mosolyodott el a démon - és aztán mind megtörnek. Hát jó. Megkeresem a kis fattyút, neked pedig adok egy kis leckét az engedelmességből. Remélem legközelebb hasznomra, leszel. - azzal a levegőben markoló mozdulatot tett, majd elindult a tábor felé. Mögötte a hamu lassan elenyészett de még látható volt a pokoli tűzben hang nélkül ordító szerencsétlen.

Ennyi volna. Ha jó lesz, folytatás is:) csáó
(AXÉ)