Deliah és Delion

1. fejezet: Egy régi élet vége

Íróasztalomnál ültem és kedvenc, egyben egyetlen nyakláncomat próbáltam helyrehozni. Egy szem kilazult a láncon és majdnem elhagytam a rajta függő medált. Még Édesanyámtól kaptam, amikor megszülettem. Egyke gyerek voltam, alig jött össze a szüleimnek, hogy megszülessek. Legalábbis, ők így mondták… :)
A medál maga gyönyörű volt, halvány rózsaszínű kvarc, körülötte ezüst keret. Alakja a Jin és Jang jelhez hasonlított, de a kis kör hiányzott belőle. Olyan volt, akár egy karom.
Ahogy lábam nekidőlt az íróasztalhoz, lúdbőrös lettem. Csak egy otthoni rövidnaci és egy top volt rajtam. A nap úgy tűzött, hogy a hőmérő higanyszála 35 °C fölé kúszott. Pedig még csak május volt. Mindenki megszenvedte ezt az időjárást, én mégis dideregtem. Hát igen, ennek is megvolt az oka.

Mindig megéreztem, ha valami rossz vagy jó fog történni. Általában inkább rossz. A legutóbbi alkalomkor éppen a szobámban ültem és bömböltettem a cd-lejátszót. Hatalmas zivatar söpört végig a városunkon, Cedar Falls-on és hirtelen a jól ismert borzongás futott végig rajtam. Ritka eset volt, ha valami jót éreztem, hát ez sem tartozott ezen esetek közé. Mert rögtön azután, hogy megéreztem, a hatalmas cédrus, ami a házunk előtt állt, bedőlt hozzánk. Nem viccelek, a fél házat lehordatta!
Szegény Anyu és Apu! Én a szobámban ücsörögtem és zenét hallgattam, úgyhogy csak a zuhogást éreztem. De Anyuékra majdnem ráesett az a bazi nagy fa. Én személy szerint nem ijedtem meg - hiszen számítottam valami ilyesmire -, de Anyát csak nagy nehezen lehetett lenyugtatni. Én is majd’ elkezdtem bőgni, de még idejében észbe kaptam. Szerintem nem hiányzott volna Apának két bömbölő nő csitítgatása. Mondtam, én nem ijedtem meg! Csak érezni szoktam mások hangulatát, érzéseit. Most is ez történt…
A mélázásból Anyu ébresztett fel.

- Deliah! - Húha, Anyu nagyon mérges, ha így hív! Általában Deának becéznek. Bizonyára már Apa is hazaért a munkahelyéről, lévén a pénteki napnak. Felpattantam íróasztalomtól és átvágtam az aprócska szobán. Kicsi volt és én ezt szerettem a legjobban. Minden cuccomat bezsúfoltam ide. Csodák csodájára, el is fértek:). Az íróasztalom az ablakkal szemben állt, mellette pedig az ősrégi ágyam. Minden nagyon öreg volt a szobámban, de én ezt szerettem.
A mai világban minden olyan modern volt, mintha az emberek elfelejtették volna, milyen volt régen: sokkal meghittebb. Az emberek arra törekedtek, hogy minél többet legyenek együtt. Mi is ezt tettük. Ritkán néztünk tévét, helyette inkább elmentünk együtt valahova, például túrázni vagy egyszerűen csak sétálni.

Átszaladtam (vagy csak átléptem:) a szobámon és gyorsan lefutottam a lépcsőn. Az én szobám az emeleten volt, onnan robogtam le. Hollófekete hajamat a kivételes nyári meleg miatt összegumiztam. Hajam hullámos volt és a vállamig ért le. Arcom hosszúkás volt, szögletes, keskenyedő állal. A szemem színe pedig egy külön téma. Nagyon halvány kék, már-már egy vak ember szemeihez haonlatos. Ezért sokszor meg szoktak bámulni. De a kék szín határozottan megvolt:) Az alkatom elég vézna volt, kivéve mellben. Ezt persze ki is használtam még kiskoromban, amikor fára másztunk vagy bújócskáztunk a környékbeli srácokkal.
- Kész az ebéd! - rikkantotta Anyu, amint meglátott a konyhaajtóban. Nem nagyon szereti, ha késünk valamelyik étkezésről. Úgy tartja, az étkezés egyfajta ”szertartás”, ahol a családnak mindig együtt kell lennie. Na igen, ez is jellemző volt a mi családunkra. Ahogy kimerte a levest, hosszú, derekáig érő vörös haja a vállára omlott. Konyhánk nem volt éppenséggel nagynak mondható, de Anya kissé duci alakjával is úgy keringett itt, mint egy vékony balerina. Apa mindig is csodálattal tekintett erre a képességére:) Neki barna haja volt, és még épphogy csak hízásnak indult. Nem is értem, hogy lettem én fekete hajú!? Hiszen még a szemük színe is barna!

Mikor végeztünk, kopogtattak az ajtón. Komolyan, mintha időzítették volna…
- Majd én kinyitom!- szóltam és már rohantam is az ajtóhoz. Mikor kinyitottam, öt, nálam talán csak pár évvel idősebb fiatal állt előttem. Kettő lány és három fiú. Csodálkozva néztem őket, s ahogy láttam, ők is kíváncsian bámultak rám.
- Segíthetek? - kérdeztem. Biztos valami szervezet küldte őket, hogy adományokat gyűjtsenek- gondoltam magamban.
- A szüleiddel beszélhetnénk? - kérdezte a legmagasabb, aki pár centivel ért csak a fejem fölé.
-Persze… Anya, Apa, gyertek, veletek szeretnének beszélni! - kiabáltam a konyha felé. Nem hívtam be őket, ez egy szabály volt nálunk. Ha ismeretlenek kopogtak, akkor mindig az ajtóban beszéltünk velük.

Anyuék hamar idesiettek, én meg a konyhába vándoroltam, mert az innivalóm elmaradt a vendégeink miatt. Közben pedig látom, hogy a szüleim besétálnak az öt idegennel a nappaliba! Na, mindegy, gondoltam, amikor meghallottam azt a fiút, akivel az ajtóban beszéltem én is.
- Igen, a lányért jöttünk - mondta komolyan.
- Ilyen hamar…? - kérdezte Anya a sírás szélén állva. Miről hadoválnak itt ezek össze-vissza??? Közelebb lopóztam az ajtóhoz, tudniillik résnyire behajtották. Pont jól láttam és hallottam őket.
- Nagyon sajnáljuk, de a háborút el fogjuk veszíteni! Szükségünk van Deára! Hiszen ismeritek a jövendölést! Megpróbáltuk kihagyni őket belőle, de nem lehet… Több ezren haltak már meg mindhiába! A következő a ti világotok lesz! - hadarta egy hosszú, barna hajú lány. Nem hittem a fülemnek! Mit akarnak tőlem és milyen háborúról beszélnek? - kérdeztem magamban kétségbeesve. És hova akarnak vinni??? Honnan tudják a nevem egyáltalán? Miközben ezen filóztam, Anya idepillantott és meglátott. Na, már csak ez hiányzott!!!- gondoltam bosszúsan. Próbáltam halkan felosonni a szobámba, de kinyílt a szobaajtó és Apa jelent meg.
- Dea!- szólt meglepődve Apa. Biztos nem hitt Anyunak, amikor látott. Nem mindig szoktam hallgatózni, általában soha…
- Szia, Apa… Ne haragudj, de felmegyek a szobámba!- mondtam neki egyre jobban bedühödve. - Addig ti nyugodtan megbeszélhetitek a részleteket is! - Az utolsó szót már kiabálva mondtam. Mit számított már, hogy tagadom vagy beismerem azt, hogy hallgatóztam? Nagyon dühös voltam rájuk. Miért akarnak odaadni csak úgy egy rakás vadidegennek??? Mi vagyok én? Egyáltalán a lányuk vagyok? Ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben. Csak álltunk és néztük egymást. Majd Apa szólalt meg először:
- Gyere be a szobába, Dea - szólt invitálva. Egy darabig még elnéztem, ahogy besétál, majd csodálkozva követtem. Mikor beléptem, az öt idegen kíváncsian figyelt. Ezt csak a szemem sarkából láttam, mert nem akartam rájuk se nézni. Pedig vonzották a szemem! Egy gyors pillantást vetettem rájuk, de így is elkapott egy különös érzés. Nem az a tipikus borzongós-libabőrös. Ez annál sokkal kellemesebb volt. Már-már a viszontlátás örömével határos.

- Dea, őket még nem ismered - szólt Anya halkan, de határozottan. Majd elkezdte felsorolni a neveket, jobbról bal felé haladva.
- Téanah - intett a szőke lány felé. Hosszú, piros szoknyát viselt szintén piros színű virágmintával és egy lenge, fehér felsőt. - Dalenah - mutatott a Téa mellett ülő, világosbarna hajú lányra, aki egy égkék vászonnadrágban és egy zöldes-kék ujjatlan topféleségben volt. - Dargan - mutatott most egy vörösesbarnás hajú fiúra. Kedvesen vigyorgott, mint a tejbe’ tök:) Zöld nadrágot és narancssárga pólót viselt, ami tökéletesen illett arcához és lángoló hajához. - Toran - mutatta be az utolsó előtti, fekete hajú fiút. Komoly képpel tekintett rám, mintha valami érdekeset látna. Hosszú, fekete nadrágban és halványsárga pólóban volt. - És végül, Kairon. - fejezte be Anya a legmagasabb, szőkésbarna hajú fiúra mutatva. Ő farmert és zöld ujjatlant viselt. Ezek nem sültek meg? Komolyan, én már majdnem fürdőruhára váltottam, annyira melegem volt. És a neveik is annyira nem idevalóak voltak! De mit is érdekelt engem! Durcásan félrenéztem, nagyon fájt, amit az a fiú mondott: “ A lányért jöttünk”.

- Dea, ők egy khm... ’’ távoli ’’ helyről jöttek, hogy a segítségedet kérjék - fogott bele Apa.
- Igen, sok mindent el kell mesélnünk neked, hogy megértsd az okot, amiért idejöttünk érted…. - kezdte a mesélést a Dalenah nevű lány.
- Értem? Ezt kifejtenéd egy kicsit jobban? És mi az, hogy háború van? Úgy tudom, nincs semmilyen háború itt! És egyáltalán, én minek kellek ehhez a háborúhoz? - tört ki belőlem a rengeteg kérdés.
- Dea drágám, ez a háború nem a mi világunkban zajlik - vette át a szót Anya. - Hanem Ardanalene - ben, ahonnan te is származol…