Csodák világa (15.)

15. fejezet
Újra Cal-Castriában

Egy nap sem telt el, azóta, hogy Lirien, a végsőkig harcoló város, elveszett. Vége. Az ablakokban fekete rózsák jelezték a gyászt. De ők csak a várost gyászolták, nem úgy, mint pár fiatal újságíró, akik egy szeretett varázslót gyászoltak.
- Ott maradt bezárni az átjárókat – könnyezett Luthine, aki, akárcsak a többiek, Harryéknél volt. James a tenyerébe temette az arcát. Neki más is fájt, de ezt még nem osztotta meg a többiekkel, csak akkor, amikor Victorine szóba hozta Michaelt.
- Michael kijutott?
- Nem – válaszolt a fiú, majd hátradőlt a kanapén. Lily átölelte, mintha érezte volna, milyen feladat vár rá. - Mich meghalt.
- Tessék? - kérdezte a síráshoz közeli hangon Luth. - Meghalt? Ki ölte meg?
- Én – James rájuk nézett. Szemében kín volt, nagyon sok kín, mint amikor az ember megöli a legjobb barátját. - Megharapta egy vámpír és rám támadt. Nem tudtam mit tenni...
- Megértünk – suttogta a fülébe Lily. Majd elengedte, és a többiekhez fordult. - Most mit csinálunk?
- Semmit – mondta Daniel. - Mit tudnánk tenni? Semmit.
- Talán nem semmit. Talán valamit megpróbálhatnánk, végül is a kő nálunk van – szólt halkan Luthine. Harry átölelte a szinte kiborult lányt. - Végül is a követ keresik, és még nem találták meg.
- Amíg a nyakadban lóg nem is fogják – mondta Daisy. - És mit akartok tenni?
- Nem tudom, nincs ötletem – temette a tenyerébe az arcát Harry is. Úgy érezték, hogy minden elveszett. Mit lehet ilyenkor tenni. Milyen ötlet állhatna elő. Semmi. Csak ültek, tehetetlenül. Csak fiatalok voltak, akik azt hitték megválthatják a világot, de nem tehetik. Nem válthatják meg. Hogyan is gondolhatták. Egy szánalmas csapat az egész, akik újságot írnak. Másra nem is jók. Most sem jut semmi érdemleges az eszükbe, semmi, semmi, semmi!
- Figyeljetek – lépett be Anett a nappaliba. - Feküdjetek le pihenni, úgysem tudtok csinálni semmit. A többieket hazaviszem a kocsival.
- Én gyalogolok, köszönöm – szólt James, majd felállt.
- Mi is – mondta Luthine és Victorine. Lily sem akart fuvart. Elbúcsúztak a többiektől, és hazamentek. Harry, Daniel és Daisy csak ültek a kanapén. Gyerekeknek érezték magukat. Gyerkeknek, akik nem tudnak mit tenni a fenyegető veszély ellen.
- Feküdjetek le – mondta Harry anyja és megvárta, míg felállnak és a saját szobájukba mennek.

Harry egyszerűen ruhástól ledőlt az ágyra. Nem akart sem aludni, sem ébren lenni. Nem akart arra a seregre gondolni, akik most bemasíroznak az akadémiába, a könyvtárba, és feldúlják a helyet, hogy megtalálják a követ, hogy megöljenek mindenkit, akit még találnak, hogy tönkretegyék a legszebb helyeket, a főteret, az akadémia kastélyát, a Beauti Cafét. Nem akart aludni sem, mivel félt az álomtól, attól, hogy megálmodja Derend halált, vagy azt, ahogy Mich vámpírrá vált, vagy bármit. A barátai halálát, a város ostromát. Nem akart álmodni, de fáradt volt. Fáradt volt, gyászolt és legszívesebben sírt volna, de nem tudott. Igen, sírni akart. A hátára fordult, ásított, majd a plafont kezdte el nézni. Így aludt el.

A kis társaság megfogyatkozott. Csak Harry, Daniel és Daisy látták egymást nap mint nap, de ők is nagy ívben kerülték mindenki társaságát. Erik és Anett ezt már eléggé unta, így megpróbáltak velük beszélni, de nem sikerült. Írisz és Peter is próbálkozott hasonló sikerrel. A dolog, hogy kizökkentség a magányból a három fiatalt mindig kudarcba fulladt. Ráadásnak se Luthine, se Victorine, se James, se Lily nem jelentkezett. Egyik nap se, pedig lassan el telt egy hét. És persze hírek sem érkeztek odaátról, de hogy is érkezhettek volna, ki hozta volna őket, ki adott volna reményt a túlélőknek. Harry most épp a nappaliban gondolkozott. Bekapcsolta a tévét, és azt bámulta, nem figyelt rá, de azért nézte. Egy film, majd reklám. Valami utazási iroda. „Utazzon külföldre olcsón. Magyarország, Románia, közép Európa szépségei”. Magyarország. Ez megragadt benne. Csak nézte a tévét, és erről agyalt. Miért? Valami van benne. Eszébe kéne, hogy jusson valami erről az országról...
- Megvan! - kiáltott fel hangosan. Arcára öröm ült ki. Daniel és Daisy rémülten futott be a nappaliba.
- Mi történt Harry? - kérdezte a lány.
- Hívjuk össze a csapatot: Luthine-t, Victorine, Jamest és Lilyt. Megvan mit kell tennünk.
- Elmondod?
- Majd, ha itt van mindenki! - kiáltotta, majd futott is ki. Felkapta a cipőjét, ahogy a másik kettő is.
- Megyek Luthoz és Lilyhez. Tietek James és Victorine – azzal kirohant. Futott az utcáig, ahol a lány lakott. Bekopogott. Mrs Elson nyitott ajtót.
- Harry, gyere be.
- Sajnálom nem érek rá. Luthine itthon van?
- Igen, mindjárt lehívom – mondta az asszony. - Luthine drágám, Harry van itt. - Odafentről mocorgás hallatszott, majd a fekete hajú lány lassan komótosan lesétált.
- Szia Harry!
- Szia, siess, öltözz fel, Fontos gyűlést tartunk! - a lány szeme felcsillant, ahogy meglátta a fiúban a lángot égni. A remény lángját.
- Oké! - felrohant, majd mire visszajött egy sárga blúz, kényelmes farmer és cipő volt rajta. - Szia anya! - köszönt el, majd csatlakozott Harryhez, egy csókkal.
- Megvan a megoldás, talán tehetünk valamit.
- Mit?
- Majd elmondom, ha visszaértünk, de előbb menjünk el Lilyért. - elkezdtek rohanni az utcán, míg pár utcával arrébb el nem értek egy fehérre meszel földszintes házhoz. Luth bekopogott. Lily nyitott ajtót.

- Sziasztok – köszönt csodálkozva. - Hát ti?
- Gyere, van remény! - szólt Luthine. Lily arcán értetlenkedés ült ki, de azért felvette a cipőjét, majd kilépett. Bezárta az ajtót, majd a két másik után visszasiettek Harryékhez.
Mind leültek a kanapéra, Harry és Danielék szülei is.
- Hallgatunk, Harry – szólt Erik.
- Az volt a kérdés mit tehetünk és hogyan, igaz?
- Igen, és az a válasz, hogy semmit, és sehogyan! - szólt lemondóan James.
- Nem. Végül is mi vagyunk az Aranyharsona tulajdonosai, az újságunk ismert a Csodák Világában, és máshol is.
- És?
- Ez a máshol a fontos. Hiszen van még valaki, aki tulajdonos, csak nem Lirienben élt – dőlt hátra Harry.
- Emili! - képedt el Anett. - Arra gondolsz, hogy...
- Szilvásváradon átmehetünk Cal-Castriába, és Luthine mit láttunk mi az akadémia hegyének tetejéről?
- Cal-Castriát! Harry! Ez zseniális, de ezzel a város ügye nincs megoldva.
- Először jussunk el oda – szólt Victorine. - Ha már tényleg úgy érezzük, hogy van remény pozitívabban gondolkozunk.
- Igen, ez igaz. Akkor, hogy lesz? - kérdezte Írisz.
- Mi elmegyünk Magyarországra, megkeressük Emilit, ti négyen maradtok, és ha kitaláltunk valamit, elküldjük levélben.
- Rendben, akkor megyek és veszek hét jegyet Ferihegyre – állt fel Peter, majd eltűnt.
- Elérhetünk valamit?
- Az biztos, hogy van remény, hogy tegyünk valamit, de, hogy kik segítenek?
- A Cal-Castriaiak biztos – szólt Daniel. - Azok után, hogy segítettünk az ostromban, biztos, hogy viszonozzák.
- Igen, biztos.

A repülőgép másnap reggel nyolckor indult Magyarországra. Anglia és a közép-európai ország között pár óra volt csupán az út. Addig a hét fiatal, szívében az apró reménnyel, pihenve nézték a felhőket, amit a repülő átvágott. Mikor leszálltak a repülőről, felvették a csomagjaikat, majd mind átállították az óráikat egy órával előrébb. Hívtak két taxit, de előtte Harry mindegyikükön elvégezte a nyelv varázslatot, így könnyebben kiigazodtak mindenütt.
- Hova vihetem önöket? - kérdezte az a taxis angolul, amelyik autóba Harry, Daisy és Luthine szállt be.
- Szilvásvárad – szólt Harry kitűnő magyarsággal. A sofőr bólintott, majd elindította a taxiórát, és elindult ő is. Az út hosszú volt, de Harrynek tetszett az ámulat, amit a két lány mutatott a csodálatos magyar hegyi erdők iránt. A patakok, amik mellett elmentek, míg el nem érték a Bükk hegység csodálatos városkáját. Kifizették a számlát, majd elindultak az utcákon át, hogy megkeressék Emili otthonát. Harry és Daniel könnyebben mozgott itt, de még ők is eltévedtek párszor.
- Elköltöztek volna? - ült le az üres ház elé Harry, mikor odaértek. - Nem igaz!
- Biztos beköltöztek Castriába – ült le Daniel is. - Mi tévők legyünk?
- Menjünk fel, és keressük meg a MDSZ-t.
- MDSZ? - kérdezte Lily.
- Magyar Druidák Szövetsége – válaszolt Daniel, majd felállt. - Irány az Olaszkapu. Béreljünk autót.
- Biciklit – helyesbített Harry. - Ha jól emlékszem egyikünknek sincs jogsija.
- Na, jó, biciklit. - felmentek kivettek egy szobát az egyik szállóban egy éjszakára, ott a szobákba letették a cuccaikat, majd biciklit bérelve elindultak fel az Olaszkapuhoz. Az út nehéz volt, hiszen az emelkedő meredeknek mondható olyanok számára akik nem edződtek meg, de Harry és James egy kis varázslat segítségével megoldotta a problémát. A biciklik maguktól gurultak fel akár egy hangtalan motor. Mikor elértek a tisztáshoz, mind a heten leszállta. És elindultak befelé, ahol először találkoztak az MDSZ fiatal tagjaival. Szerencsére most is ott voltak. Emili is.
- Emili! - kiáltott fel a két fiú. A lány a kör egyik fatönkjén ült, és a többiekkel beszélgetett, mikor felemelte a fejét.
- Harry! Dan! Mit kerestek itt? - állt fel, majd megölelte két barátját. És a többiekre nézett. - Sziasztok.

- Hello – köszöntek a többiek zavartan.
- Emili, ők James, Lily, Luthine, Victorine és Daisy – mutatta be sorba őket a lánynak. - Ő Emili.
- Igazából Emília, csak az egyszerűség kedvéért, Emili. Sziasztok. Mi szél hozott ide?
- Nem hallottad hírét? - ült le Daniel is a körbe.
- Minek?
- Lirien elbukott – válaszolt Harry. - Szükségünk van a segítségetekre. Be kell jutnunk a másik világba.
- És Cal-Castria nincs messze a Csodák Világától – mondta Luthine. - Ha át tudnánk jutni, akkor...
- Akkor? - kérdezte az egyik fiatal druida.
- Hát ezt az akkort még nem tudjuk, de valamit majdcsak kitalálunk – mondta Harry. - A város a világ utolsó reménye.
- De ha a városban volt a Végzet köve... - aggodalmaskodott Emili.
- A kő nálam van! - húzta elő a követ a nyakából.
- Most visszakerül Castriába? - kérdezte egy másik druida.
- Nem, a kő nálam marad. De szükségünk van a segítségetekre!
- Az ostrom emlékére – mondta Daniel.
- Beviszlek titeket a városba, aztán majd meglátjuk, hogy az öregek mit mondanak – mondta Emili. - Jöttök? - fordult a druida körhöz.
- Nem, majd szólj, ha kellünk.
- Oké. Gyertek – szólt a hét fiatalnak, majd elindultak lefele, vissza a városba.

Visszaadták a bicikliket, majd Emili üres házához siettek. A lány benyitott, és elindult afelé a kamra felé, amit egy éve nyitott ki Anett és Harry.
- Amikor vége lett az ostromnak, és haza mentetek, anya beköltözött a városba, apához. A ház még mindig a miénk, de üresen áll. Csak a két világ közötti utazáshoz használjuk - magyarázta a lány. - Erre. - Mind beléptek a kamrába. Emili elmondta a varázsigét, majd kinyitotta az ajtót. Újra Cal-Castriában álltak. Újra abban a városban, ahol egy éve még ostrom dúlt. Abban a városban, ahol Harry megtalálta a titkot. Itt voltak, mind a heten, de még nem tudták mit kezdjenek vele.
- És most? - kérdezte James.
- Hát, beszéljünk Emili édesapjával – indítványozta Daniel. - Maradjatok itt, mi elintézzük Harryvel. - És úgy is lett. Emili vezetésével elindultak a ház felé, ahol a város hadseregének a vezetője lakott. Benyitottak.
- Szia apu. Nézd kik vannak itt! - szólt Emili.
- Harry, Daniel! Örülök, hogy látlak titeket! Mi szél hozott titeket ide.
- Segítségre van szükségünk.
- Mire?
- Lirien elbukott. Necron elfoglalta a legerősebb várost a Csodák Világában. A reményt mi jelentjük. Mi heten. De szükségünk van néhány dologra, de csak ha hajlandók segíteni. - Emili az apjára nézett, aki a két fiút fürkészte, aztán elmosolyodott.
- Bármit megkaptok, mondjátok, mire van szükségetek. - Harry és Daniel elégedetten összenéztek.