Carpe Diem 3.rész

Carpe Diem
3. rész
A kocsimban ültem, a kormányon doboltam, a zenelejátszóból, halkan hallható zene ütemét. Ma reggel, nem sikerült elkerülnöm a dugót. Sara Bareilles „Brave” c. száma következett soron a lejátszási listámon. Feljebb tekertem a hangerőt, ez a fajta zene, amit már ezer éve hallgatok, de mégsem tudom megunni.  Éppen a refrén harmadik soránál járt a szöveg, amikor megszólalt a telefonom. Renéztem a kijelzőre, Trevor volt. Lehalkítottam a lejátszót és fogadtam a hívást.
- Hali Trevor! – szóltam bele vidám hangon.
- Hello Becca! – idegesnek tűnt a hangja. – Mikor érsz be?
- De ideges valaki! – próbáltam vidáman heccelni. – Nyugi főnök, még nem késtem el. Éppen, beragadtam a Thaliastraße-n, pocsék ma reggel a közlekedés.
- Nem azért kérdem – engedett fel. – Lenne egy dolog, amiről szeretnék veled beszélni. Ha beérsz, gyere be az irodámba. Oké?
- Oké, de mi a gond?
- Nincs gond, csak szükségem lenne a véleményedre.
- Rendben, amint beértem, bemegyek hozzád.
- Köszönöm! Jah, és nem hiszem el, hogy képes vagy, még mindig hallgatni, ezt a számot – mondta, kicsit már jobb kedvel.
- Szia Trevor! – köszöntem el vidáman.
Letettem a telefonom, és újra a zenére koncentráltam, mivel a forgalomra egyáltalán nem kell még, az elkövetkező legalább fél órában – jobb esetben.
Laza negyven perc alatt sikerült kikeverednem a dugóból, és eljutni a munkahelyemre. Éppen a BM (Brightmore’s Marketing) előtt álltam, amikor éreztem, hogy rezeg a táskám. Anna hívott.
- Alig két órája beszéltünk. Most mi olyan sürgős? – kérdeztem, miközben felmutattam a belépőkártyám a biztonságiaknak, majd tovább sétáltam a lift felé.
- Tudod, hogy nem hat meg a bunkóságod – nevetett. – Szólni akartam, hogy ugrott a ma este. Közbe jött valami.
- Egy magas, szőke, kékszemű valami? – kérdeztem kedvesebb, vidámabb hangnemre váltva.
Anna aktuális randi partnere. Soha nem értettem, miért éppen a szőkékre bukik.
- Hé – válaszolt szemrehányó hangon. – De ugye nem gond? – kérdezte.
- Viccelsz, végre eltölthetek egy estét nélküled!
- Kabd be! Most megyek! Neked pedig jó munkát. Puszi Trevornak!
- Szia, Anna! – mosollyal az arcomon, bontottam a vonalat.
Pár perccel később, már Trevor előtt ültem.
- Szóval? – kérdeztem. – Miért hoztad rám a frászt reggel?
- Figyelj, előre le szeretném szögezni, hogy a döntésedet szakmai szempontból hozd.
- Trevor? – néztem rá értetlenül.
- Hétvégén volt egy hosszas telefonbeszélgetésem a szüleimmel. Arra voltak kíváncsiak, hogy végre feladom-e. Amikor közöltem velük, hogy köszönöm szépen, jól vagyok, és még mindig szeretem Luckot, akkor nem, azt a választ kapták, amire számítottak. Már három éve, hogy eljöttünk és még mindig nem sikerült elfogadniuk – mondta kesergő hangon. Nem tudtam eldönteni, hogy csalódottság vagy düh ül a hangjában, esetleg mindkettő.
- Tudtad, hogy nem fog könnyen menni- szólaltam meg.
- Azért, ez kicsit erősebb attól. Vártam, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy elfogják, meleg vagyok, de mára én lettem a család száműzött kis buzija. Nem akarok életem végéig, ebben a szerepben ragadni. Ha nekik az kell, hogy olyan legyek, mint Jack, akkor bekaphatják. Őszintén elegem van ebből.
- Ezt teljesen megértem- válaszoltam. Nem akartam a családja elleni haragra buzdítani, de megcáfolni sem tudtam, amit mond. Igazából azt sem értettem, hogy eddig miért tartott ki. Sokan a helyében, már régen nem foglalkoznának, a családjuk zsarnokságával.
- A lényeg, hogy kilépek, és szeretnék saját vállalkozásba kezdeni. Van egy távoli unokahúgom Scarlett, még nem találkoztál vele. A napokban ide utazik és vele fogok tárgyalni erről. Egy rendezvényszervező céget szeretne alapítani, valahol Londontól távol.
- Várj, ez meglepő és gyors volt. Az oké, hogy saját céget akarsz, de mi köze van ehhez a rendezvényszervezéshez, és az unokahúgod cégalapítási terveinek?
- Te is tudod, hogy errefelé ez a piac még nem épült ki annyira, már, mint a marketing piac. Az emberek szeretnek, több dolgot egy helyen intézni, és erre szeretnénk mi is alapozni. Egy rendezvény- és arculattervezéssel foglalkozó része is lenne a vállalkozásnak, természetesen az alap marketing tevékenység mellett. Így több oldalról profitálhatnánk, egy-egy elégedett megrendelőből.
- Azért érdekes felvetés, hogy valakinek csinálunk egy jó reklámot, aztán meg mi fogjuk rendezni a karácsonyi partijukat is.
- Annyira elképzelhetetlen? – kérdezte, komoly arccal.
- Nem elképzelhetetlen, csak kockázatos. Az emberek nem járnak étterembe csoportosan lerészegedni, arra ott a kocsma. Gondolom, érted mire célzok ezzel?
- Igen, teljesen megértem. De az emberek, miért nem járnak étterembe lerészegedni? Mert, az a megszokott. Minden újnak meg van a maga kockázata.
- Ezzel egyetértek, de nem változtat a kockázat tényén. Persze, meg van a maga kis merész pikantériája, csak nem tudom, hogy mennyire reális keretek között.
- Azért, neked is voltak már, meredek kampány ötleteid.
- Ez igaz – bólogattam egyetértően.
- Akkor, ha jól értelmezem, nem lelkesedsz az ötletért?
- Nos, nem is nekem kell lelkesednem, de egyébként nem jól értelmezed. Én csak elmondtam, hogy mi a kevésbé boldog, másik oldal. Az ötlet nem rossz, és ha tényleg ezt akarod, akkor szívesen váltok veled én is!
- Szerintem félre értettél. Még nem kérdeztem meg, amit szerettem volna. Én nem magammal akarlak vinni, én azt szeretném, ha társulnál.
- Most megleptél – néztem meglepődve. Erre nem számítottam.
- Nem is vártam mást. Gondold át! Amint a városban lesz Scarlett, összehozhatok egy találkozót, vele is beszélhetnél, mielőtt döntesz.
- De miért szeretnéd, hogy társuljak én is? Tudod, ha csak arra kértél volna, hogy menjek veled, mint egyszerű alkalmazott, gond nélkül igent mondtam volna. De így elég nagy felelősséggel jár, és ismersz, én a háttérmunkát kedvelem, egy céget vezetni nem az én területem.
- Tudom, hogy utálod a megrendelőkkel való türelmes, ömlengős tárgyalásokat. Nem is ez lenne a te területed. Ugyanazt csinálhatnád, amit eddig, csak nagyobb szavad lenne. Az pedig, hogy társulj, azért lenne fontos, mert bízom benned és mivel, így mindnyájan 1/3 szavazati joggal rendelkeznénk. Tudod, azért két embernek nehéz eldöntenie a vitás kérdéseket, viszont így hárman, ütőképes csapat lennénk, a vezetés tekintetében. Nem kis összegről és felelősségről lenne szó, szóval, gondold át!
- Meg lesz, de mégis mikor gondolod ezt az egészet megvalósítani?
- Hát, a mostani projektet még befejezzük, aztán pedig már csak a papírmunka részével foglakoznék. Úgy az egészet nézve, egy hónapon belül tervezem, hogy kilépek és azután már csak az új vállalkozásra koncentrálnék.
- Értem. Nem tudom, hogy mit mondhatnék. Idő kell, hogy döntsek.
- Remélem, tudod, hogy ha nemet mondasz, azt is teljesen megértem.
- Nem is nagyon lenne, más választásod.
- Nah jó, most viszont mennem kell. Te, pedig gondolkodj!
- Meg lesz!
***
Miután beszéltem Trevorral, elindultam kocsikázni. Egy idő után, a Burggartenben kötöttem ki. Sétáltam egy keveset, de tél lévén nem volt túl sok szépsége a parknak, úgy nézett ki, mint bármelyik park télen. Éppen gondolkodtam Trevor ajánlatán, amikor megcsörrent a telefonom. A kijelzőre néztem, és láttam William nevét megjelenni. Elmosolyodtam, aztán fogadtam a hívást.
- Nézd csak, az elveszett ember!
- Neked is, szia Becca! – mondta kedélyesen.
- Merre jártál mostanság? Alig hallottam rólad – róttam fel neki. Már az idejét sem tudom, hogy mikor beszéltünk. Mondjuk, ez részben, az én hibám is.
- Ez jó kérdés, de ettől jobb kérdés, hogy merre járok most?
- Miért? Merre jársz most?
- Éppen a lakásod előtt, amiről kiderült, hogy már nem is a tiéd. Tudod, egy nagyon kedves, hetero pár lakik benne, akik semennyire sem hasonlítanak rátok Hannával – nevetett.
- Te, itt vagy Bécsben? – értetlenkedtem.
- Szerinted? Szerettelek volna meglepni, de te jobban megleptél engem.
- Maradj, ahol vagy, rögtön érted megyek. Megáll az eszem – mondtam meglepetten és egyben boldogan is. Nem hittem, hogy Will, itt van a városban.
Néhány percnyi kocsikázás után, elértem a régi a lakásom környékére. Még mindig ide tudnék vezetni, akár becsukott szemmel is, Bécs bármelyik részéről. Mióta idekötöztünk, ebben a lakásban éltem. Még fél éve sincs, hogy elköltöztem, több évet nehéz az embernek kitörölni. Lassítottam, leparkoltam a szomszéd ház előtt, mivel az én régi lakásom előtt nem volt szabad hely. Körbenéztem, Willt kerestem. Néhány másodperc után megakadt a szemem, egy fekete kabátos, rövid, fekete hajú férfin, aki a házak előtti kis parkrészen ült, egy padon. Nem akartam elhinni, hogy ez a valaki, Will lenne. Oda sétáltam.
- Tudod, ha azt mondod, hogy mostanság többet hordasz öltönyt, mint szakadt farmert, akkor nem ismerlek! – jelentettem ki enyhe iróniával, persze hatalmas mosollyal az arcomon.
Erre felpattant, megölelt, közben pár centinyire felemelt.
- Hát így kell fogadni, Hugi? De jó végre látni – mondta, amikor végre engedte, hogy a lábam a talajon, és ne a levegőben legyen.
- Nem ismered rád, ki vagy te? Mert, hogy nem az én bátyám, az biztos – jelentettem ki nevetve. Közben, egy lépést hátráltam tőle, megfogtam a vállait és végigmértem. Teljesen, másképpen nézett ki. Annak a Willnek, akit én ismerek, a ruhatárában az elegáns, nem létezik.
- Tudod, változik az ember – kacsintott. - Egyénként is, mi ez az egész? Mikor költöztetek el Hannával? Úgy érzem, teljesen le vagyok maradva.
- Hát ezzel egyetértek, teljesen le vagy maradva. De mi lenne, ha elmennénk valahová, ahol kellemesebb a hangulat és mindent elmesélnék. Még egy fél éve sincs, hogy elköltöztünk, de nem együtt! – mosolyodtam el kínosan.
- Hogy? Hát, erre nem számítottam. Menjünk, lesz mit mesélni, mindkettőnknek!- közben átkarolta a vállam és kocsim felé vezetett. – Még mindig A8? Azt hittem, hogy mostanra megjön az eszed! – kötözködött vidáman.
- Mondtam már, felejtsd el, hogy én valaha is Bentleyt fogok vezetni! – Ez a Will, már az volt, akit ismertem. A tipikus angol, a tipikus angol kocsikkal. Egy alkalmat sem szalasztott el, hogy kötözködjön az Audim miatt.
***
Két órával később átrágtuk magunkat a Hannával való szakításom részletein, valamit Trevor mai bejelentésén. Most Willen volt a sor, hogy meséljen.
- Most már, te jössz! Mi ez az egész? Csak úgy feltűnsz és rád sem ismerni? Ez az egész nem vall rád – közben végig futattam kezem a levegőben, jelezve, hogy arra gondolod, ahogy most kinéz.
Erre, csak nevetett.
- Valahogy sejtettem, hogy ezzel, meg foglak lepni. Mostanában, nálam is sok minden megváltozott. Mikor beszéltél utoljára Marieval?
- Jó rég, tudod, hogy nem szokása az érzelgősség. Félévente bejelentkezik ő vagy én. Miért?
- Mert körülbelül négy hónapja keresett meg, hogy szüksége lenne valakire, aki Coram árvaházban nőtt fel és ismeri a viszonyokat. Azt mondta, hogy kell neki valaki, akiben megbízik és segít neki megtalálni az utódját, és irányítani az árvaházat.
Marie a nevelő anyám. Szándékosan, nem használom az anyám kifejezést. Bonyolult az egész helyzet és kettőnk viszonya is. Nagyon fiatalon kerültem be a Coram Árvaházba. Nem sok emlékem van erről az időszakról, csak képek, és amit később meséltek mások.
Az árvaházat Marie vezette, a nővére Celia -Anna édesanyja-, pedig aktív támogatója volt. Nap hosszakat töltött bent, a gyerekek között. Sokszor elhozta Annát is magával. Én nagyon félre húzódó voltam. Az egyetlen gyerek, akivel hajlandó voltam beszélni, az Will volt, de mivel más korosztály voltunk, így nem sok időt tölthettünk együtt.
Annával való barátságom akkor kezdődött, amikor egyik alaklommal odajött hozzám, leült mellém és nem várva, hogy szóljak bármit is, elkezdett beszélni. De csak beszélni. Nem kérdezett, nem puhatolózott, csak beszélt. Ez aztán állandóvá vált, és lassan közel engedtem magamhoz. Fél év alatt elérte, hogy ne csak Will legyen, az egyetlen, akivel beszélek. Celiat meghatotta a dolog nagyon. Anna édesapjával, Simonnal megbeszélték már korábban, hogy a második gyermeküket örökbe fogadják, és mint a Coram Árvaház lelkes támogatóinak, „pult alatt” kijárt, hogy maguk döntsék el, melyik gyermek legyen az, bármennyire is kegyetlenül hangzik ez. Így Anna és köztem kialakult viszony miatt, már nem volt kérdéses, hogy melyik gyermeket szeretnék örökbe fogadni. Az egész azon a ponton csúszott el, amikor Celia autóbalesetben meghalt. Aztán teljesen megváltoztak a dolgok Anna családjában. Engem pedig Mari fogadott örökbe, mintha ezzel teljesíteni szerette volna, halott testvére akaratát.
- Figyelsz, te rám? – kérdezte Will.
- Bocsi! – megráztam a fejem, sikerült újra elkalandoznom. - Szóval, Marie, megbízik benned? – kérdeztem mosolyogva. Ez nagyon meglepet. Will-lel való barátságom soha nem díjazta, sőt voltak időszakok, amikor kifejezetten tiltott tőle, mondván, hogy nem jó hatással van rám.
- Ugye, engem is meglepett. Azt mondta, hogy mivel te bízol bennem, így emiatt neki is van alapja, egy szinten erre. Őszintén, azt hittem, hogy ez valami nagy átverés.
- Azt meghiszem. Tényleg ideje lenne felhívnom Mariet. De akkor most, te vagy gyakorlatilag az asszisztense?
- Pontosan. Ezért, ez a megjelenés is. Hidd el, nekem is nehéz volt megszokni. Ismered Mariet, megkapod a lehetőséget, de vannak szabályok.
- Bizony, hogy vannak – bólogattam egyetértően. – Örülök neki, hogy téged választod. Ha valaki, akkor te ismered az ottani viszonyokat.
- Hát, ha már ti csoportosan megpattantatok Londonból. Azért hiányzik, az egész elcseszett társaság.
- Nos, ezen könnyen segíthetünk. Annának randija van, de ha megtudja, hogy itt vagy, nincs az a szőke herceg, aki meg tudná állítani! – nevettünk mindketten.
Előkotortam a táskámból, a Nokiám és írtam egy sms-t Annának:
„ Nem szivatlak, Will a városban van. Itt ülünk az Americanban. Gyere ide, most! ☺ „
Körülbelül egy perc múlva, jött is a válasz:
„ Kisujj eskü? ☺ Ha szivatsz, megtorolom! ☺”
Mosolyogva pötyögtem be a választ:
„Kisujj eskü! ☺”
Aztán, szinte azonnal jött az újabb üzenet:
„Megyek! ☺”
Közben Will, a pultos lánnyal flörtölt. Nyugtáztam a tényt, hogy az új külsejével, igazi szívtipróvá nőtte ki magát, a korábbi kopott farmeres, hosszú hajú, zenész kinézetéhez képest.
Anna után, Trevort tárcsáztam. Reméltem, hogy nem zavarom meg őket, romantikázás közben. Trevor, nyúzott, álmos hangon szólt a telefonba, de egyből felvillanyozódott, amikor megtudta, hogy Will a városban van.
- És mikor jön a „banda” ? – kérdezte Will, miközben letette az italainkat az asztalra.
- Anna, bármelyik pillanatban. Szerintem, éppen most száguldozik végig a városon. Luck és Trevor, pedig egy órán belül itt lesz.
Körülbelül húsz perccel később, Anna állt meg az asztalunk mellett. Annyira elmerültünk Willel a beszélgetésben, hogy nem vettük észre, mikor érkezett meg.
- Be sem mutatsz, ennek a jó pasinak?  - kérdezte nevetve, aztán Will nyakába vetette magát.
- Ez már hiányzott – mondta Will, miközben éppen az utolsó szuszt készültek egymásból kiszorítani.
- Ki vagy te és mit csináltál, a szakadt haverommal? – kérdezte jókedvűen Anna, miközben leültek egymás mellé. Én szemben ültem velük. Csak nevetni tudtam ezen a helyzeten. Nosztalgikus kép volt.
Will, lassan beszámolt mindenről Annának is. Közben megérkezett Trevor és Luck, aztán lassan ők is bekapcsolódtam a beszélgetésbe.  Egy egész estés beszélgetés elé néztünk. Mindenkinek volt mit mesélni. Will, mindent elmondott arról, hogy mi van vele, mi van Londonnal. Mi pedig mindent elmeséltünk, a saját kis apróságainkról.
***
- Hm … nem az a tipikus, Becca-féle, otthonos lakás! – mondta Will, miután körbenézett az új lakásomban, és kényelmesen elhelyezkedett a kanapén.
- Hát, változunk - ültem le én is.
- Határozottan más, mint az előző.
Közben megcsörrent a telefonom, Giselle neve jelent meg a kijelzőn. Elmosolyodtam, a legutolsó találkozásunk emlékein.
- Bocsi, ezt fel kell vennem – mondtam és közben elindultam a konyhába.
- Halo – vettem fel.
- Szia! – válaszolt kedélyesen. – Hogy vagy? Nem hiányoztam? – nevetett.
- Elnézést, de Ön kit keres? Valószínűleg téves hívásról lehet szó – válaszoltam hivatalos hangnemben.
- Ha-ha-ha, de vicces valaki – válaszolta, még mindig jó kedvel.
- És minek köszönhetem a hívásodat. Csak nem éppen Bécsben vagy? – kérdeztem, visszaváltva a sajáthangnemembe.
- Szóval, akkor mégsem téves a hívás? – cukkolt ő is.
- Az, attól függ … - válaszoltam.
- Nem, sajnos nem vagyok Bécsben. Emiatt kerestelek, kicsit csúszik az utazásom időpontja. Még pontosan nem tudom, hogy mikor jutok vissza.
- Értem – mondtam lemondóan. – Azért, remélem, nem kell egy egész évet várnom majd, hogy újra „együtt töltsünk egy kis időt…”
- „Egymás örömére?” – kérdezte, befejezve a gondolatmenetem.
- Pontosan – válaszoltam.
- Nem kell, nyugi. Ha ott leszek, majd kereslek. 
- Rendben! Akkor, majd találkozunk! Szia!
- Szia!
Visszasétáltam a nappaliba, Will továbbra is kanapén ült, mint mikor kimentem.
- És ki volt ez a rejtélyes „ezt fel kell vennem”?– kérdezte, csipkelődve. – Tudod, hogy ismerem, ezt a bárgyú vigyort!
- Jajj, ne! Kérlek! Semmi komoly!- jelentettem ki szárazon.
- Nem is mondtam, hogy komoly - válaszolt.
- Giselle, nem rég ismerem, és jól érezzük magunkat együtt, amikor éppen Bécsben jár. Ennyi!
- Ennyi? Ezt, te sem gondolod komolyan? Teljesen fel van fordulva az egész életed és „ennyi”? Örülnék, ha most már nem beszélnél mellé! Tudod jól, hogy ismerlek! – mondta kissé felháborodva.
- Tudod, tudom – mondtam lemondóan. – Csak egyszerűen, nem tudom, hogy mit mondjak.
- Miért nem kerestél, amikor Hannával szakítottatok? Egyik pillanatban még arról beszélünk, hogy mennyire szereted és szeretnéd megkérni a kezét, aztán eltűnsz, idejövök, és nem ismerek rád – mutatott körbe a nappaliban.
- Nem hívtalak, mert nem tudtam, hogy mit, vagy hogyan mondjak.
- Kezdetnek az is megtette volna, hogy Hanna megcsalt.
- Ez a lényeg! Mindenki, ezen fortyogott, mindenki, Hannát okolta, és ez megy azóta is. Egyszerűen, már elegem van az egészből!
- „ … mindenki, Hannát okolta” ?  - nézett rám értetlenül.
- Most komolyan! Legyünk racionálisak, két ember kell egy kapcsolathoz, és ugyanez a két ember kell hozzá, hogy ezt a kapcsolatot tönkretegye.
- De, azért ott van az a DE. Ő csalt meg, TÉGED! – mondta, kihangsúlyozva a „de” és a „téged” szavakat.
- Will, most komolyan. Ha bele gondolok, meg is érdemeltem.  Ugyanannyi részem van ebben az egészben, mint neki. Szép és jó volt, amire vágytam és vele eltervezett éltem, de túl megszokottan, és túl hétköznapiasan ment minden, már-már olyanok voltunk, mint egy átlagos, unalmas hetero pár.
- Folytasd! – nézett rám kíváncsian.
- Minden szépen lépcsőzetesen komolyodott, és ezzel egyetemben hunyt is ki. Nincs mit szépíteni, unalmasan viselkedtem, és egyszerűen magától értetődőnek vettem az egészet.
- Ebben, van valami. Viszont, őszintén nem értelek most! Ahogy elmesélted, tudomást sem akartál venni Hannáról, nem hogy arról, hogy esetleg helyrehozzátok. Aztán pedig ez az egész, mindennek megpróbálod az ellenkezőjét csinálni, mint eddig. Ez boldoggá tesz? Vagy miért?
- Nem is az, hogy boldoggá tesz, hanem ki kellett zökkennem. Eddig mindent úgy csináltam, ahogy elvárták. Őszintén, elegem van ebből! Egy kicsit én is őrült akarok lenni, másképpen akarom a dolgokat csinálni!
- Tudod, ennek kicsit olyan szaga van, mintha szabadságot vennél ki saját magadtól.
- Kicsit, olyan is – mondtam, egyetértően.
- És akkor, most mi lesz? Mert korábban szépen elmeséltél mindent, körítve. De, hogy mit érzel, vagy mit fogsz csinálni, azt nagyon jól elkerülted. Mihez kezdesz Trevor ajánlatával?
- Valahogy sejtettem, ha hazaérünk, jön a fejmosás – mondtam ironikus hangon, enyhe mosollyal az arcomon. – Nem fogok társulni. Meg van rá a tőkém, de inkább csak befektetem az új vállalkozásukba. Trevor, rosszkor jött az ajánlatával.
- Mondjuk érdekes is lenne, hogy a felelősség és komolyság ellene menekülve, belevágnál ebbe.
- Pontosan – bólogattam.
- Azért, azon gondolkodj el, hogy te soha nem leszel Anna. Tudom, hogy szépen néz ki az ő életfilozófiája, de te, te vagy. Egy sikertelen kapcsolat miatt, nem kellene mindent felrúgni.
- Ez nem csak Hanna miatt van. Vagyis azt hiszem, hogy nem.
- Ennyire zavarodottnak, nem láttalak még – nézett rám együtt érzően.
- Ennyire zavarodott, nem is voltam még – mondtam, egy nagy sóhaj kíséretében.
- Ígérd meg, hogy legalább elgondolkodsz azon, amit mondtam! Csak akkor csináld ezt, ha tényleg boldoggá tesz, ne változz meg valaki miatt, aki nem érdemli meg!
- Rendben, megígérem! Egy feltétellel.
- És mi lenne az? – kérdezte kíváncsian.
- Hogy mára befejeztük a depizést, és engedsz végre aludni. Hullafáradt vagyok.
- Oké! Menjünk pihenni. De ne felejtsd el, megígérted!
- Jó-jó! – válaszoltam lemondóan.
***
Másnap, körülbelül kettőig dolgoztam, aztán már nem bírtam a helyemen ülni. Foglalkoztatott Trevor ötlete, de nem a szó szoros értelmében. Azt már eldöntöttem, hogy társulok. Habár tudtam, hogy milyen kockázattal is fog járni, de már csak Trevor miatt sem, mondtam nekem. Nem akarták nagyban kezdeni, szóval nem volt szó hatalmas összegről, plusz a tény, hogy Trevor, ezzel végre hadat üzen a homofób családjának, már megérte. Kicsit tartottam az ismeretlen Scarlett-től, valamint Trevor reakciójától, amikor közlöm vele, hogy csak befektetek.
Szóval, Trevor ajánlatára már tudtam a választ, de ami a jobban foglalkoztatott, az maga a tény, hogy kilép. Be kellett ismernem magamnak, hogy már nem élveztem annyira a munkám, mint korábban. Ennek lehetett az egyik oka az is, hogy a Hannával való elhidegülésünk, részben amiatt volt, hogy sokat dolgoztam. Bárhogyan is, ezt csak úgy tudja az ember jól csinálni, ha szereti, és önmagával szemben is rendben van. Mostanság pedig amennyi vívódáson mentem át, nem tudtam jól teljesíteni. Sőt, már egyáltalán sehogy. A tényt, hogy 27 évesen kiégtem, nehezen tudtam volna elfogadni, ezért inkább kiegyeztem magammal, és elfogadtam, hogy szünetet kellene tartanom.
Mivel munkára képtelen voltam már ma, ezért elhatároztam, hogy életemben először ellógok. Felálltam és pakolni kezdtem. Kinyitottam a határidő naplóm, és megnéztem, hogy nincs e valami programom, még mára.  Január 19.-e volt, semmilyen bejegyzést és találkozót nem találtam benne. Mégis, valamiért megálltam egy pillanatra, és dátumot nézve, olyan érzésem támadt, mintha valami fontosat elfelejtettem volna. Pár pillanatig pörgettem az eseményeket, de aztán feladtam, bármiről is legyen szó, nem fog eszembe jutni most, talán majd később.
Bedobtam a határidőnaplóm, a többi cuccom közzé és elindultam, az első hivatalos lógásomra. Kicsit úgy éreztem magam, mint a gimiben, amikor először szedett rá Anna, hogy lógjunk el. Az igazsághoz hozzátartozott, hogy egy elit suliból, marha nehéz ellógni, hát nekünk sem sikerült. A lógási kísérletünk eredményeképpen, az igazgatóiban kötöttünk ki, mondanom sem kell, hogy mindig szigorú és vasakaratú Marie, milyen „kitörő örömmel” fogadta, az igazgató személyes hívását, a meghiúsult lógási kísérletünkről. Persze Anna apja, sem volt odáig a gondolattól, hogy a mostanra összeszedett, tőle 15 évvel fiatalabb „barátnőjét”, ott kell hagynia, a kezelhetetlen, kamasz lányáért.
Közben hangos csöngés jelezte, hogy megérkezett a lift, a céljául kijelölt földszinti váróba. Átsétáltam a várón, felmutattam a kártyám a biztonságiaknak, akik kedves mosollyal nyugtázták első lógásom. Kiléptem az épületből, majd a parkolóba sétálva, megkerestem a kocsim. Beszálltam és elindítottam a motort. Közben tárcsáztam Anna számát. Második csörgésre kinyomta. Aztán, pár pillanat múlva kaptam egy sms-t :
„Moziban vagyunk Will-lel, most kezdődött a film. Ha vége, hívlak! Addig is, legyél rossz! Puszi ☺„
Remek, magam maradtam. Életemben először, ellógok a munkahelyemről és erre lepattintanak. Nyugtázva, hogy ezek ketten nem kívánják a társaságom, hazavettem az irányt.
Hazafelé tartva elhajtottam egy motorkereskedés előtt, lassítottam és benéztem a kirakat ablakán. Akárhányszor jártam erre, mindig megbámultam a kirakatban lévő szépségeket. De mindannyiszor, csak sóvárogtam, mivel az akkori unalmas, kis életembe, egy ilyen hajmeresztő dolog nem fért bele. Plusz, szinte soha nem a nyitva tartás idejében jártam erre. Vagy túl korán volt, vagy túl későn jöttem a munkából, és már zárva voltak. Úgy gondoltam, hogy itt az ideje, hogy körbe nézzek. Időm van, programom nincs, akkor miért is ne?!
Bementem, körül néztem és egyből megakadt a szemem valamin. Egy Ducati 999-sen. Mindig is imádtam, ezt a járgányt. Nem tudom, mit láttam benne, de valamiért nekem ez volt az álom motor.
Éppen a motorban gyönyörködtem, amikor valaki odalépett hozzám.
- Tetszetős darab és megéri az árát!– mondta egy női hang, a hátam mögül.
Megfordultam, egy magas, csinos fekete hajú, zöld szemű, dekoratív lány állt előttem. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy a tulaj is jártas az eladás világában. Ha valakit, maga a motor nem győz meg, hogy vásároljon, hát akkor itt van ez a szépség, motiváló erőnek.
- Ezzel teljesen egyetértek – mondtam, közben a tekintetem, újra a motorra irányítottam.
- A legtöbb vásárló szerint, ez a széria kevésbé sikerült sportosra, legalábbis a kinézete miatt – folytatta a társalkodást.
- Szerintem, inkább tekintélyt parancsoló.
Közben kinézett az ablakon, gondolom azt nézte, hogy milyen kocsival jöttem. Nem volt nehéz eldönteni, mivel az enyémen kívül, még egy Mazda állt a parkolóban, ami nyílván az övé volt.
- A8, akkor értem. Arra is inkább azt mondják, hogy tekintélyt parancsoló.
Erre csak mosolyogtam és nem válaszoltam. Tetszett, hogy nem volt túl rámenős, és tenyérbe mászó. Sok eladó annyira tud nyomulni, hogy már csak attól is elmegy az ember kedve.
- Van, jogosítványod hozzá vagy csak inkább gyönyörködsz? – kérdezte.
- Is-is. Hazafelé tartottam és egy ötlettől vezérelve, gondoltam benézek- válaszoltam.
- Lehet, hogy emiatt, az ötlet miatt meg is kellene venned – próbálkozott.
- Szép próbálkozás – dicsértem meg, enyhe mosollyal az arcomon, habár kezdtem azt hinni, hogy korai volt a felvetés, és most fog kijönni belőle, az igazi erőszakos „eladó”.
- Igyekszik az ember- mondta röviden.
Egy ideig néztem, gondolkodtam, szerettem volna, meg nem is. Ez nagyon jellemző volt a mostani állapotomra. Akartam is változni, meg nem is. Egyik pillanatban, elhitettem magammal, hogy milyen boldog vagyok, az új laza, kis szingli életemmel, meg a kötöttségek nélkül, nem is tudom mimmel, mert még behatárolni sem tudtam a Giselle-el való viszonyom, másik pillanatban pedig, szinte bármit megadtam volna azért, hogy akkor ne menjek haza és ne jöjjek rá, hogy felszarvaztak. Vagy csak azért, ha befejeztük volna, amit elkezdtünk, azon napon, amikor először átmentem Hannához, a dolgaimért.
Megráztam a fejem, hogy elhessegessem a gondolatot. Nem gondolhatok rá, döntöttem és kész. Ránézem az eladóra, megköszöntem az „eszmecserét”, szép napot kívántam neki és elindultam haza. Estére Anna és Will valamilyen „titokzatos” programot szervezett, ezért inkább jobbnak láttam aludni. Ketten együtt, nagyon nehezen emészthetőek.
***
Pár órával később, már Anna felhajtóján parkoltam. Éppen aludtam, amikor kaptam egy telefont Willtől, hogy menjek át Annához, befejezték a mozizást, éppen úton vannak haza. Elkészültem és idejöttem. Előre féltem a „titokzatos” esti programtól. Végig sétáltam a felhajtón, aztán használtam a saját kulcsom, Anna házához. Beléptem, és bumm :
„Meglepetés! Boldog szülinapot!”
Harsogta mindenki. Lefagytam, hát persze január 19. ! Elnevettem magam és hangosan megjegyeztem, hogy én vagyok a világ legnagyobb idiótája, hogy újra elfelejtettem a szülinapom.
- Téged, könnyű meglepni! – mondta Anna, aztán rám vetette magát. – Boldog szülinapot!- közben átadott, egy ékszertartó dobozt.
- Nem hiszem el, hogy idén is elfelejtettem –ráztam a fejem és zsörtölődés közben, nevettem magamon. Nem volt nagy újdonság, hogy elfelejtettem a szülinapom. Évek óta, ez megy. Az árvaházban töltött évek, és Maire nevelés után, ez a nap nem volt annyira fontos számomra, mint bárki másnak.
- Nyugi bébi, mi így szeretünk! –mondta Will. Akinek közben sikerült kiszabadítania, Anna öleléséből. – Isten éltessen! – ő is átadott egy becsomagolt kis dobozkát, alig volt nagyobb, mint az Annáé.
- Ezért, még számolunk. Már értem miért utaztál ide – néztem Willre. Ő jó kedvűen csak megvonta a vállát és felemelte mind két kezét, mint aki éppen azt mondja, hogy ő teljesen ártatlan.
Közben, Trevor és Luck is megjelent, átadva az ajándékom. Az ő ajándékukról, annyit tudtam megállapítani, hogy valamilyen papír alapú dolgot fog rejteni.
Jó negyven perccel később, éppen a konyhába menekültem. Túl voltam a köszöntéseken, az ajándékok átvételén. Egy pohár vízzel a kezemben, a pultnak dőltem, hitetlenkedve nyugtáztam, hogy sikerült idén is elfelejtenem a szülinapom. Ez már kezd hagyománnyá válni.
- A szülinaposnak, nem a vendégekkel kellene foglalkoznia? – kérdezte egy kedves női hang.
Meglepődve fordultam a hang irányába. Nem ismertem a tulajdonost. De azt megállapítottam, hogy igazán szerencsés lehet a hang, hogy ilyen gazdája van. Egy középmagas, húszas éveinek közepén járó, barna szemű, hosszú barna hajú nő állt előttem. Vonásaiból és a bőre enyhe árnyalt barnaságából, nyílván való volt, hogy latin vér csörgedezik az ereiben.
- Jelenleg is, azt csinálom – válaszoltam kedvesen.
Közben odalépett hozzám, és próbált kezembe nyomni, egy kis dobozkát.
- Boldog szülinapot! Kicsit kapcsolódik Trevorék ajándékához.– mondta.
- Öhm … - értetlenül néztem rá.
Nem ismertem a lányt, amikor belépett azt hittem, hogy valamelyik meghívott barátnője.
- Igaz is, bocsi! Hol az angol, jó modor?! Scarlett vagyok! Nekem is nagyon furcsa a szituáció – mondta.
- Így, már más – válaszoltam mosolyogva. – Örülök, hogy megismerhetlek!- nyújtottam oda a kezem, aztán adtam két puszit neki. Magamban pedig megjegyeztem, hogy teljesen rossz feltételezésekkel vártam Scarlettet. Trevor női rokonaiból kiindulva, nem is számítottam, egy ilyen gyönyörű nőre.
- Trevor erőltette, hogy eljöjjek, de nem szerettem volna üres kézzel, aztán tudva, hogy tőlük mit kapsz, úgy gondoltam, hogy ennek hasznát veszed majd – újra megpróbáltam átadni az ajándékát, ezúttal sikerrel.
- Köszönöm, de igazán nem kellett volna! Örülök, hogy itt vagy! Trevor már sokat mesélt rólad– mondtam, miközben elvettem az ajándékot, és zavartan kibontottam.
Egy Barcelona logót ábrázoló sál volt. Nem értettem, hogy ez, hogyan kapcsolódik a Trevortól és Lucktól kapott ajándékhoz, de önmagában is nagyon örültem volna egy ilyen ajándéknak. Az ismerőseim többsége tudta rólam, hogy nő létemre szeretem a focit, és nem maga női vonatkozásában. Szóval, egyértelműen kifejezve, nem a jóképű focisták miatt. Bár ugyanakkor az ismerőseim többsége azt is megjegyezte, hogy szégyen és gyalázat, hogy londoni létemre, egy spanyol csapat drukkere vagyok, amikor London is szép számmal fel tud sorakoztatni él klubokat.
- Huh, köszönöm! – mondtam, örömmel az arcomon.
- Örülök, hogy tetszik – jegyezte meg, mosolyogva.
- Ennyire látszik? – kérdeztem.
- Hát, mondták a többiek, hogy nagy fan vagy és örülni fogsz, örülök, hogy tényleg így van!
Közben Anna jött be a konyhába.
- Áh, már megismerkedtettek! Gyertek, mindenki téged vár Becca, bontsd ki az ajándékaid! – mondta izgatottan. Aztán megfogta a kezem, és átrángatott a nappaliba.
Az ajándékok kibontása a megszokott ütemben ment. Sejtettem, hogy a vicces kedvű barátaimtól fogok kapni pár, ajándékot, ami a szingliségemre fog utalni. Igazam is lett, „Szabad préda” feliratú pólótól, vibrátoron át széles volt az ajándékok palettája. A végére hagytam Luck és Trevor ajándékát, a Willtől kapott ajándékot, és az Anna ékszeres dobozát.
Luck és Trevor ajándékát kezdem el először kibontani. Amikor kibontottam a csomagolást, egy borítékot találtam magam előtt. Azt is kinyitva, pedig két jegyet, a márciusi El Clásico-ra. Nem hittem a szememnek. Felpattantam és fiúk nyakába vetettem magam. Közben, pedig szinte már örömujjongva, köszöntem meg, többször is az ajándékot.
Anna ékszertó doboza jött. Kibontottam, és mosolyogva néztem az ajándékom. Már hosszú ideje, kerestem a nyakláncomhoz tartozó karkötőt, de sehol sem találtam. Mosolyogja vettem tudomásul, hogy Anna újra bebizonyította, mint már az évek során annyiszor, hogy mennyire figyel rám.
- Ezt, mégis hol vetted? – kérdeztem boldogan.
- Nem vettem, készítettem. Sikerült találni, egy igen tehetséges ékszerészt – mondta büszkén, széles mosollyal az arcán.
- Az pedig gondolom, csak a ráadás volt, hogy magas, szőke és kék szeme van – csipkelődtem.
- Teljesen igazad van – válaszolt kedélyesen.
Will ajándéka következett. Kibontottam a csomagolást, aztán kinyitottam a dobozt, és örömmel láttam a benne rejtőző órát. Az én márkám, színem és formám volt. Will pontosan ismerte az ízlésem. Az előző, hála Trevornak, tönkre ment, és azóta valahogy, nem jutottam odáig, hogy újat vegyek. Kivettem a tartóból és fel akartam tenni, amikor megszólalt Will:
- Fordítsd meg! Van benne valami!
Willt ismerve, valami vicces szövegre számítottam, de igazán megdöbbentem, a gravírozást olvasva.
„0303”
Ennyi állt benne. Igazából rajtunk kívül, senki sem tudta, hogy mit jelent ez, de mi a ketten pontosan tudtuk, hogy mi a jelentése. Március 3.-a, az első olyan nap, amikor Will megvédett az árvaházban, egy olyan gyerektől, aki már régóta rám szállt. Büntetést kapott a verekedés miatt, de én attól a naptól kezdve felnéztem rá, és azon a napon szólaltam hozzá először. Egy könnycsepp jelent meg az arcomon, Will odajött és megölelt. A sírást visszatartva, gombóccal a torkomban, köszöntem meg az ajándékot.
- Tessék, most eltoldtad a hangulatot! – ugratta Anna, Willt.
Ezután mindenki koccintott, és minden a szokott medrében ment tovább. Egy órával később, az egyik sarokba kuporodtam be, egy kis magányra vágyva. Nehéz volt elviselni, ezt a felhajtást. Éppen néztem a társaságot, amikor a zsebemben lévő telefont felzúgott és megrezdült, egy pár pillanatra. Ebből tudtam, hogy üzenetet kaptam.
„ Mostanra már, biztosan lement a szokásos meglepetés, és valószínűleg idén is elfelejtetted, hogy ma van a szülinapod. Nem szerettem volna, lelőni a poént, ezért írok csak most. Egész nap gondoltam rád. Boldog szülinapot! Hiányzol! Hanna”
Egyszerre éreztem, hogy sírnom és nevetnem kell. Boldog voltam, azok miatt az emberek miatt, akik körül vettek, de olvasva az üzenetet a sírás fojtogatott, Hanna hiánya miatt.