Búcsú

A fájdalmat nem lehet szavak börtönébe zárni.
Ezer apró halál, amíg meghasad a szív. És a pillanat, ahonnan nincs tovább.
Lényem egyik fele húz hozzád, a gyermek. Sír és eseng. A felnőtt elzárkózik, neki nincs szüksége már apára. Az apára, aki nem tudtál lenni.
Egyenlőtlen háború ez. Véres háború. Valakinek meg kell halnia. Meg kell halnia, hogy élhessek.
Túl sok volt minden. A gyűlölet, a harag, a vádaskodás, az értetlenség és a csend.
És kevés volt minden, amire a gyermek várt bennem.
Szerettelek. Mindig. Akkor is, ha fájt. De a lényem lázadozik. Nem bír többet elviselni. Megtagadtál.
Újra és újra.
Most végleg eltört bennem valami, helyrehozhatatlanul. A felnőtt gúnyosan nevet naivságomon, a gyermek a sötétben sír, hogy ne lásd. Téged nem érdekelt és nem értetted soha a bánatot, amit okoztál. Azt a mélyről jövő fájdalmat, ami a szívemet szaggatja szét.
Annyira meg akartalak érteni.
Figyeltem hol rejtőzött el benned, akit szerettem. Figyeltem, de csak a szörnyet találtam, amit a keserűséged és a csalódottságod hívott életre.
Néha szép volt. Néha nevettél és meleg, csillogó szemedben megláttam… az apámat.
De ma nincs velem, és talán soha többé nem lesz, csak a szörny, aki meg akarja ölni bennem a gyermeket.
Elfáradtam és belefásultam. Nincs erőm küzdeni. Nincs hitem. A benned lakozó szörny jó munkát végzett. Eltiport mindent, ami fontos volt nekem, elvette az álmokat, amiket dédelgettem. Befogta a füled, mikor az apámat hívtam, és bezárta a szíved kapuját, pedig előtte térdeltem szeretetet koldulva.
Hiába.

A szörny nyugalmat és csendet akart…

Így hát lemészárolta a zokogó gyermeket. A gyermekét. A gyermeked. Kitépte apró szívét, megvárta, míg kihűlt, és a szemétbe dobta.
Szíved kapujában már nincs senki. Semmi, csak a csend és a némaság.
Vége, megnyugodtál, hiszen ezt akartad.

Egyszer mindenkinek fel kell nőnie. Akkor is, ha nem akarjuk.
Ó, ne aggódj, a gyermeket majd méltón eltemetem. Megsiratom mindkettőnk helyett. Viszek virágot a névtelen sírra, s őrzöm emlékét.

A felnőttnek nincsen szüksége apára.

S ha a gyermek szelleme kísértene, majd elüldözöm.
El kell, ha élni akarok.

Több fájdalmat már nem tudok elviselni.
Szerettelek önzőn, tisztán, gyermeki áhítattal. Sajnálom, hogy nem tudtuk megadni egymásnak, amire vágytunk. Nem haragszom, csak nem értelek…
Kérem, az Égieket őrizzék léptedet, vigyázzanak rád, és adjanak erőt küzdeni, mert van még két gyermeked, akiknek az álmait nem törheted össze…