Az utolsó találkozás

Mindössze 1 hónapja vagyok vele, és ennek ellenére beleszerettem. Ez eddig tökéletes lenne, ha nem félnék attól annyira ebben az utóbbi 1 hétbe, hogy elvesztem, hogy ő biztosan nem szeret. Ezért is döntöttem úgy, hogy le kell ülnöm vele és meg kell beszélnem ezt az utóbbi egy hetet, mert én nem bírom a kétségek közötti vergődést, már így is a lelkem majdhogynem darabokban hever, csak ez az egyetlen személy tartja össze és megőrülnék nélküle.

Szombat délután felhívtam, hogy jöjjön le Toronyba találkozni, mert személyesen szeretnék beszélni vele. Ő azt válaszolja, hogy nem tud, mert nagyon fáradt és most használhatatlan (ez megérthető, mert előző éjszaka 24 órás kosárlabdán volt és nem aludt semmit azóta, csak 6 órát). Próbáltam megkérni, hogy azért mégis jöjjön le, de a telefonálás végére hangom elgyengül és már csak egy halk szia-t tudok elmondani neki, majd leteszem a telefont. Én azért lemegyek Toronyba, mert ismerőseimnek már előtte megígértem mielőtt őt lehívtam volna. Pár boroskola után már nem bírom nélküle, nem bírom a kételyt elviselni, ezért kimegyek egy fülkés telefonhoz és felhívom.
- Szia Kinga vagyok! Ahhoz is túl halott vagy, hogy átmenjek hozzád beszélgetni??
- Hát nem… gyere.

Visszamegyek még Toronyba elköszönni mindenkitől, és hogy lehet még visszatérek. Egyik ismerősömmel utazok a buszon, és már alig várom, hogy ott legyek nála, hogy megölelhessem és karjai közt megtaláljam azt a megnyugtató érzést, amit másnál nem lelek. Mikor átértek egy csókkal köszönünk, majd bemegyünk a szobájába. Látszik rajta, hogy van valami baj, de én ezt a fáradságnak, a kialvatlanságnak tulajdonítom. Zagyvaságokat beszélek össze-vissza (alkohol hatásának betehető, hogy nem tudok ilyenkor a lényegre törni), majd mesélek neki arról, hogy végül is az egyik legjobb barátja már majdnem megválaszolta a kérdéseket, amiket tőle szerettem volna megkérdezni. Erre ő kicsit felháborodik, hogy az a srác honnan tudhatná a válaszokat. Majd sikerül a lényegre törnöm:
- Furcsa mostanában, valami megváltozott és én félek attól, hogy elveszítelek.
- Mitől félsz?
- Attól, hogy elvesztelek…

Ekkor kezdte el mondani halálos ítéletemet… Hogy nem tudja, hogy mi a baj vele, de nem tud megszeretni, pedig tökéletes lány vagyok és velem nincs semmi baj, csak benne van a hiba talán a múlt miatt, és hogy nagyon fontos vagyok neki, stb. Ahogy ezt kimondta érezem, hogy vége… vége van az álmaimnak, a vágyaimnak és már sosem lesz enyém ez a srác többet. Magamba roskadva ülök az ágyán, arcom térdemen pihentetem és könnyeim akaratlanul folynak, mintha csak ez lett volna a dolguk. Megkérdezem tőle, hogy akkor mért mondta régebben, hogy szeret, mire csak azt válaszolja, hogy azért, mert hülyén jött volna ki, ha nem mondja. Pedig még az elején megmondtam neki, hogy úgy ne mondja, hogy ha nem gondolja komolyan. És azért volt olyan szituáció, amikor olyan volt, hogy vissza kellett volna mondania, hanem ő mondta először. Ezermillió kérdés kering bennem, de nem tudom őket kimondani. Látom, hogy ő is mennyire szomorú és alig bírom megállni, hogy ne simogassam meg a hátát, hogy ne nyugtassam meg, de tudom, hogy én itt semmit nem tehetek.

Mikor ő ér hozzá a hátamhoz, már el is kapja onnan a kezét, mely még egy újabb kérdést vet fel bennem, hogy miért… 1-1 kérdést felteszek neki, olyanokat, amiket még ki tudok mondani, de a válaszok nem vezetnek közelebb a megértéshez. Nem értem mi folyik itt, hogy ezelőtt egy nappal mért bújt hozzám, mért ölelt meg, ha tudta, hogy vége lesz… Azt mondja, hogy igazából vasárnap akarta elmondani, hogy még ma bulizzam ki magam, s erre belülről valami felordít bennem, de gondolataimat neki nem tudom elmondani. Körülbelül 1,5 órája sírok nála, mikor végre el tudok indulni, bár ki sem látok a könnyek mögül, de úgy érzem, hogy már semmi keresnivalóm nincs a közelében. Indulás előtt visszaadja a szalagavatóra a meghívót, azzal az indokkal, hogy adjam valaki olyannak, aki ezt nála jobban megérdemli. Legszívesebben megmondanám neki, hogy számomra nincs olyan ember, csak ő, de inkább csak hallgatok és elveszem a meghívót. Könnyes szemekkel egy gyenge szia-t mondok és már ki is lépek örökre az életéből. Hazafelé könnyeim nem apadnak el, összetörte a szívem. Útközben összetalálkozom egyik ismerősömmel és kérdezi, hogy mi a bajom. Először nem tudtam elmondani neki, majd csak annyit mondok, hogy szakított velem Roland és már szállok is fel a buszomra. Hazaérve tartom magam, nem akarom szüleimnek kimutatni, hogy mi történt, nem akarok erről beszélni velük, csak újra könnyekben törnék ki és mindenki sajnálna.

Itthon csak ülök a gépem előtt és gondolkozom. Egy megérzés fog el, hogy hazugság az, hogy ő nem szeret. De lehetséges, hogy ez csak egy buta ábránd, amit szerelmes szívem súg. És úgy érzem, nem tudok nélküle élni. Talán várnom kell egy kicsit, hisz lehet csak megijedt. De nem akarom csalfa reménybe kergetni magam…Csak annyit tudok, hogy erősebb leszek, mint bárki a világon és megmutatom neki, hogy nélküle is boldog tudok lenni. Talán még egyszer összehoz minket a sors…