Az igazi isten

Gergő, a húszas éveiben járó fiú egy folyosón ébredt fel. Lassan fölült, körbenézett. Egy szűk folyosó volt, a plafonon neonlámpa, vagy legalábbis valami arra hasonlító. Nem értette, hol lehet, hisz a hálószobájában aludt el még az este. Tényleg, mennyi idő is volt?
„99:99.99”
- Fenébe… - ezzel konstatálta Gergő, hogy elromlott az órája, illetve, hogy rosszat mutatott.
Gergő szép lassan fölállt a földről, majd ismét megvizsgálta, hogy hol is van most.
- Hahó! – kiáltott, de nem jött rá válasz. 1 perc gondolkodás után elindult a folyosó egyik irányába, méghozzá előrefelé, amerre nézett.

Csak ment, ment előre, de semmi változatosság. Csak a kékeszöld falak és a gyenge fényű lámpák a plafonon. Körülbelül 10 perc telt el, mire a távolban meglátott egy kisebb termet. Elkezdett szaladni felé. Amikor beért ebbe a terembe, látta, hogy keresztbe elágazik egy másik folyosó. Sóhajtott egyet, nem tudta, merre menjen. Ekkor a balra elágazó folyosóból valaki odaszólt neki:
- Hé! Maga ott!
Gergő odanézett, és két, kék ingbe öltözött férfit látott. Talán biztonsági őrök voltak.
- Elnézést, mi ez a hely? – kérdezte tőlük.
- Maradjon ott, ahol van! – kiáltott az egyik.
- Mi? Ja, jó! De hol vagyok? – kérdezte ismét.
A két férfi előkapta a pisztolyát, majd Gergő felé kezdett el rohanni. Gergő elsápadt, és az ijedtségtől hátrálni kezdett.
- Álljon meg!! – ordították a fegyvert a fiúra fogva.
- Maradjon ott, ahol van!!
- Nyugi, maradok, maradok! – mondta Gergő ijedten.

Amikor odaértek, Gergőt megfordították, majd a falhoz nyomták.
- Hé! Mi a franc… mit csinálnak?! – kérdezte értetlenül.
- Pofa be, és ne mozogjon! – rivallt rá az egyik, aki fogta, majd megbilincselte a kezét.
- Mi a fenét csinálnak?! Mit követtem el?
Mindketten megfogták, majd az egyik úton elindultak vele.
- Hogy került ide? – kérdezte az egyik őr.
- Mi? Nem tudom, itt ébredtem, az egyik folyosón. – válaszolt Gergő.
A két biztonsági őr megállt Gergővel együtt.
- Hogyan? – tette fel a kérdést az egyik.
- Itt ébredtem a folyosón, azt sem tudom, hogy hol vagyok, pedig tegnap este még otthon voltam, ott is feküdtem le aludni. – magyarázott Gergő.
A két férfi eltátotta a száját, majd összenéztek.
- Te menj el, és szólj a… tudod, kinek. Én addig beviszem egy cellába. – mondta az egyik őr a másiknak.
- Oké. – felelt a másik, és el is szaladt az ellenkező irányba a folyosón.
- Cellába?!
- Kuss! – szólt rá az őt fogó férfi, s ők is elindultak.

Mentek egy darabig, Gergő nem szólt egy szót sem, csak gondolkodott. Újabb 10 perc séta után kiértek egy hosszú, tágas és nagy belmagasságú terembe. A terem két oldalán börtöncellák voltak, melyekbe a rácsokon keresztül könnyen be lehetett látni, de egyikben sem volt senki. Ez persze hamar megváltozott, ugyanis az őr bekísérte Gergőt az egyikbe, levette a kezéről a bilincset, majd bezárta a cellaajtót.
- Itt maradsz! – mondta az őr, majd eltávozott.
- Cöh, jó poén… - jegyezte meg Gergő halkan. Körülnézett a kis cellában, de nem volt ott semmilyen ablak, vagy kis rés. Nem, mintha meg akart volna szökni, csak felmérte a terepet. Rácsimpaszkodott a rácsokra, majd elmélkedésbe merült. Hol lehet? Mi ez a hely? Kik ezek az emberek? Miért zárták be? És kinek szólt az az őr? Fél óra gondolkodás után egy fehér köpenyes, ősz hajú férfi jött be a hatalmas terembe, s odasétált Gergő cellájához.
- Üdvözlöm. – szólt neki.
- Hello. – válaszolt röviden és felhúzott szemöldökkel Gergő.
- Ugye Ön most nem tudja, hogy hol van? – kérdezte nyugodtan a férfi.
- Nem. Pedig jó lenne.
A férfi elmosolyodott.
- No, igen. Jöjjön velem. – mondta, majd elővett a zsebéből egy kulcsot, és kinyitotta vele a cella ajtaját.
- Hova megyünk? Maga kicsoda?
- Megmutatom, hol van, és hogy miért. – válaszolt.
- De maga valami orvos? Ez valami kísérlet? – kérdezte ijedten Gergő.
- Ó, nem, dehogy. – nevetett a férfi – Megnyugodhat, nem fogjuk felboncolni. Na, jöjjön. – mutatott a cellából kifelé.
Gergő állt még egy darabig egyhelyben, majd lassan elindult kifelé.
- Erre jöjjön! – mutatott a bal oldali folyosóra, ami kivezetett a teremből. A férfi elindult arra, és Gergő követte.
- Szóval hol vagyok? – kérdezte kíváncsian.
- Egy gyárban.
- Gyárban?
- Igen, egy gyárban van. Amint átjutunk a következő terembe, meglátja, hogy milyen gyár ez. – mondta a férfi.
- Pff, és maga ki? A gyárvezető? – kérdezte gúnyosan Gergő.
- Így is mondhatjuk. Én irányítom itt a dolgokat. – mosolygott az öregúr.
- Jó, de mégis mi a francot keresek én itt?!
- Mindjárt rátérek erre is. De előbb hadd mutassam be gyárunk termékeit. – mondta, majd beléptek egy újabb terembe. Illetve ez is egy folyosó volt, de üvegfaluk volt, és a falak mögött laborok.

Gergő megállt, majd benézett az üvegfalakon. Fehér szkafanderbe öltözött emberek dolgoztak ott. Minden laboratóriumi terem el volt választva egymástól, s mindegyikben ugyanaz a munka folyt. Minden ilyen teremben egy munkás tartózkodott: a kezükben tartottak valamit. Nagyon vigyáztak rá, és nagyon lassan mozogtak vele. Volt a termek közepén egy-egy asztal, azokon pedig egy-egy üvegállvány. Egy hosszúkás, csőszerű üvegállvány. A munkások arra tették rá a kezükben „melengetett”, aprócska valamit. Egy apró, gömbszerű valamit. Sőt, nem is inkább gömb, sokkal kisebb volt: olyan volt, mint egy mag. Egy virágmag. De a munkások két kézzel tartották. Nagyon értékes valami lehetett.
- Az ott mi? – mutatott az üvegfalon túlra Gergő.
- Mindjárt meglátja. – tette a kezét a férfi Gergő vállára.

A fiú tovább nézte az eseményeket. Az üvegállványra helyezett kis magocska lassan felemelkedett a levegőben, majd megállt egy ponton, és lebegni kezdett. Körülbelül fél percig a levegőben maradt, majd elkezdett nőni, a tér minden irányába. Mint egy lufi, amit fújnak. Egészen szabályos labdaalakot vett föl ez a most már fekete „dolog”, és egy körülbelül fél méter átmérőjű gömbbé vált. Itt megállt a növekedésben. Ahogy megállt – és persze továbbra is lebegett -, még 1 percig körülbelül így maradt, majd zsugorodásba kezdett. Addig csökkent a mérete, mígnem egyetlen ponttá nem vált, majd egy kisebb durranás mellett eltűnt. A szkafanderes férfi mintha kifújta volna magát, majd nyugodt léptekkel az ajtóhoz lépett és elhagyta a termet.
- Nos, mit szól? – kérdezte mosolyogva az ősz hajú férfi Gergő mögött.
- Mit szóljak? Ez mi volt?
- Ezt vártam.
- … igen? És akkor nem is válaszol?
- De. Nos, nem köntörfalazok: ez, amit az előbb látott, egy univerzum volt. Egy univerzum, amit itt a gyárban készítettek az embereim. Én vagyok az „igazgató” ezen a helyen, így is mondhatjuk. – a férfi elindult a folyosón előrefelé, Gergő követte. – Mint láthatja, mindegyik ilyen kis teremben egy-egy univerzumot keltünk életre. Ezek a termek, vagy nevezheti labornak is, szóval ezek a laborok megfelelnek egy-egy világegyetem létezésének a kritériumainak.
- Eh… mi van? – kérdezte a fiú értetlenül.
- Mit nem ért, fiam? Mi vagyunk azok, akik megteremtik az élethez szükséges életteret: ergo egy univerzumot.
- Egy univerzumot… aha… akkor ez az előbbi baromi jól sikerülhetett, mert létezett vagy 2 percig.
- Nos, ebben a gyárban nem értelmezhető az idő fogalma. Nem akarom túlmagyarázni, de pl. ez a 2 perc az abban a világegyetemben élőknek körülbelül 25-30 milliárd év lehetett. Ennyinek érzékelték. Persze ez univerzumonként változik, van amelyik 15 percig fennáll és a benne élők 50 milliárd évnek érzékelik, van amelyik meg 2 hétig létezik, s a benne lévők ezalatt csak 2 milliárd évet élnek meg.
- Aha, és akkor ha „nem értelmezhető az idő fogalma”, akkor itt hogy mérik az időt?
- Órával. Ugyanolyannal, mint amilyen magának van. Igaz, az nem működik, mivel egy másik univerzumból, egy másik időszerkezettel rendelkező univerzumból származik. Persze azt nem tudnám megmondani magának, hogy most mennyi az idő, viszont az idő telését azt tudjuk mérni.

Gergő elgondolkodott.
- És akkor… ez az előbbi univerzum, amit megnéztünk… szóval gondolom a valóságban sokkal nagyobb.
- A valóságban? – kérdezett vissza az idős úr.
- Hát… szóval annak az univerzumnak a valóságában. Tehát a benne élők milliószor nagyobbnak találják. Vagy nem?
- Milliószor? Inkább trilliószor, nemde? – mosolygott a férfi.
- Jó, mindegy… érti a lényeget. – mondta Gergő.
- Igen, ezt csak mi látjuk ilyen kicsinek. Ami, ahogy ön fogalmazott, az ő valóságukban sokkal nagyobb.
- Tehát a benne élők, ez alatt a 2 perc alatt, amíg megnőtt, majd eltűnt, leélték a szép, hosszú életüket? – kérdezte ismét Gergő.
- Pontosan.
- És akkor most mi is, amíg itt vagyunk már kábé 10 perce, szóval már lehet, hogy a mi univerzumunk rég összeroppant? Vagy… nem értem…
- Nem, ez nem egy univerzum. Ez csak egy barátságtalan épület. Mi teremtjük a többi világegyetemet, mi egyikben sem szerepelünk.
- Akkor hol a fenében vagyunk? – értetlenkedett a fiú.
- Hát, ez egy igen jó kérdés. – válaszolta a fehérköpenyes férfi – Mi, azaz az itt dolgozók, már megtanultuk, mióta itt vagyunk, hogy ennek a kérdésnek nincs értelme. Nem vagyunk sehol, és mégis az összes világ körül ott vagyunk, mint láthatja.
- Szóval… nem is a Földön vagyunk? – kérdezte.
- Föld? Ez a bolygója? – vonta föl a szemöldökét az öregúr.
- M… mi van? Igen, ez a bolygóm. – gúnyolódott Gergő, most már kissé idegesen.
- Maga szerint miről beszéltünk az elmúlt negyed órában? Persze, hogy nem a Földön vagyunk!
- Akkor… akkor hol?!
- Mit mondtam az előbb? Hogy ennek a kérdésnek nincs értelme.
- Mi az, hogy nincs értelme, mi ez a sok baromság?! Egyáltalán mi a fenét keresek itt, ez valami átverés, vagy mi?! – Gergő kiborult.
- Megmondhatom, hogy miért van itt. A maga univerzuma is ebben a gyárban készült, mint az összes többi. Ez az univerzum viszonylag hosszú életű, persze csak ennek a gyárnak az időszerkezete szerint: már vagy 2 napja a laborjában van, viszont észleltünk rajta egy sérülést. Ritka, de előfordul. Nem ez volt az első eset. Ilyenkor általában az történik, hogy egy kisebb tárgy, mondjuk egy szikla, vagy jégdarab, szóval valami ilyesmi valahol a gyárban megjelenik teljesen váratlanul. A sérülés tulajdonképpen a téridő-szerkezet egy hibája, és ezáltal bizonyos dolgok át tudnak ugrani más dimenziókba, például ebbe. Nagyobb sérüléseknél van, hogy élőlények teremnek itt. Magával is ez történt.

Gergő tág, ijedt szemekkel, s szótlanul hallgatta a férfi mondandóját.
- Mivel a maga világegyetemén egy ilyen sérülés keletkezett a születése során, ennek következményeként maga, úgymond, „ideteleportálódott”, bár ez nem éppen helyes megnevezés.
- És… és… hogy megyek vissza? – kérdezte halkan a fiú.
- Sehogy. Nem tud visszamenni. Lehetetlen. Viszont van egy gyűjtőhelyünk, ahova a különböző univerzumokból idekerülő tárgyakat, illetve élőlényeket zárjuk. – a férfi szétnyitotta a begombolt köpenyét, majd belenyúlt a bal belső zsebébe, ott keresett valamit – Nos, magának elárultam a világmindenség összes titkát. Hogy hogyan keletkeznek a különböző világok, a különböző életek, mint például maga is és az egész faja.
- Maga Isten? – kérdezte felvont szemöldökkel Gergő.
- Isten? Nem maga az első, aki így nevez, de ha ez Önnek tetszik, ám legyen.
A folyosó két végén ekkor feltűnt egy-egy újabb biztonsági őr, akik a két társalgó férfihoz közeledtek.
- De akkor most mi lesz velem? – aggódott Gergő.
- Maga már túl sokat tud. – a férfi ekkor egy pisztolyt vett elő a zsebéből.
Gergő megrémült, és hátraugrott. Odaért ekkor a két őr, és lefogták a fiút.
- Ne!! Engedjenek el!! – ordított, de nem tudott szabadulni a két férfi karjaiból, pedig megpróbálta.

Az ősz hajú férfi kibiztosította a fegyvert.
- Sosem jelent jót, ha egy univerzum hibás. Az még a legkisebb baj, hogy néha ideterem egy-két tárgy vagy élőlény. Ennél sokkal nagyobb katasztrófákhoz is vezet egy kis törés a térben, időben, akármiben. Az ilyen univerzumokat meg kell semmisíteni.
- Micsoda?! El akarja pusztítani a világomat?! – kérdezte idegesen Gergő.
- Igen. Muszáj megtennünk. Magát pedig megöljük, hisz innen úgysem mehetne sehova. Csak szenvedne a végtelenségig, így hát megszabadítom ettől a szenvedéstől. – a férfi Gergőre fogta a pisztolyt.
- Ne!! Várjon!! – ordított, de már késő volt. A férfi meghúzta a ravaszt, s a golyó egyenesen Gergő szívébe repült. Meghalt. Az őrök elengedték a szorítást.
- Hm… jó kis találmány. – vizsgálta meg a pisztolyt az öregúr.
- Vigyük a szokásos helyre, uram? – kérdezte az egyik őr.
- Igen, tegyék a többi közé.
Az őrök elvitték Gergő holttestét.
- Talán törekedhetnénk a tökéletes világegyetemek létrehozására. Így nem kéne ilyen szörnyű dolgokat tennünk. – mondta magában a férfi, majd lassan elindult a folyosó vége felé, hogy visszamenjen dolgozni.