Angyal és démon

A lány ott állt az ablakban. A párkányra könyökölve bámult ki. A  holdfény kissé kékesen megvilágította.
Selymes fekete haja volt, olyan igazi sötét, nem mint amilyenné azokkal olcsó festékekkel szokták a nők megcsinálni maguknak, és amúgy is, ő nem festette, természetesen volt fekete haja. Sötét szeme volt, szürkés, de volt benne kékes beütés is. Szárnyai voltak. Nagy fekete szárnyai. Gonosznak tűnt, mégis más látszott az arcán.
Csöndben, lassú léptekkel odament hozzá egy férfi. Rákönyökölt ő is a párkányra. Komikusan néztek ki egymás mellett, hiszen teljesen különböztek kívülről. Míg a lány a sötétséget és a gonoszságot tükrözte, addig a fiú teljes megnyugvást árasztott a fehér ruhájában. Neki is voltak szárnyai, de az is nagyon világos, nem teljesen fehér, de majdnem.
Nem szóltak egymáshoz, csak bámultak előre, mintha nem is látnák egymást. A feszültség ott lebegett köztük. Végül a nagy csöndet Amanda törte meg.
- Borzalmasok vagytok - szólt, szinte alig hallhatóan.
- Mármint kik?
- Ti angyalok. Én végig tudtam ki, vagyis mi vagy. Az elejétől kezdve. Viszont gondolj csak vissza, hogy mit műveltél, amikor, te megtudtad, én ki vagyok.
A fiú beletúrt világosbarna hajába. A zöld szemében valódi megbánás látszott.
- Én... én sajnálom, nem akartam!
- Adam, az a kés a kezedben volt. Ott volt, és célod is volt vele. Márpedig nem kenyeret akartál szeletelni.
- Sajnálom.
Amanda halkan felnevetett. Csak egy szisszenés volt, mégis tele fájdalommal.
- Az kevés! Tudod mire jöttem rá? Ami eddig nem tűnt fel?
Adam kérdőn ránézett.
- Arra, hogy nem is különbözünk annyira. Mármint az angyalok, a démonok, meg az emberek. Egyformák vagyunk.
- Tessék? Egyformák? - kissé indulatos volt a hangja - Ezt te sem gondolhatod komolyan! Nézd csak meg ezeket itt lent a Földön! Emberek. Mi pedig... többek. Mások. Erősebbek náluk. Az angyalok és a démonok pedig teljesen különböznek. Fehér és fekete, jó és rossz.
- Nektek így tanították?
- Igen
- És el is hiszed?
- Persze.
- Én nem. Soha nem is hittem. Nézd meg őket jobban. Többek, mint hiszed... mint ők hiszik magukról. Nincs szárnyuk, mégis repülnek. Olyan helyekre jutnak el, ami nem itt van, hanem valahol fölöttetek, valahol máshol. De lefúrnak alánk is, valami fekete anyagért, ők azt mondják, olajért. Nincs varázserejük, mégis varázsolnak. Életek hoznak vissza a holtaktól néha, mindenféle csodaszert találnak ki. Festményeket készítenek a két kezükkel, amit nehéz elhinni, mert gyönyörűek. Dallamokat szólaltatnak meg egy tárgyból. Olyan fegyvereket készítenek, ami még találnak ránk is veszélyes lenne. Egyetlen hibájuk van, hogy csak magukkal törődnek. Ha összefognának, meghódítanák a világegyetemet, többre képesek, mint gondolnánk. Mi pedig... mi pedig egymással harcolunk. Angyal démon ellen, valójában értelmetlen ügyért. Ti azt mondjátok, mi akarunk rosszat mindenkinek, pedig nem, csak megvédjük az otthonunkat, fordítva dettó ugyanez a helyzet. Akkor most ki is a rossz? Hát ez az! Senki! Csak harcolunk. Mi sem tudjuk miért. Mind ugyanolyan gonoszak vagyunk. Az emberek... ők keverékek. Tudnak a legjóságosabb angyalok, de a leggonoszabb démonok is lenni. Igazából rajtuk múlik, melyiket választják, mert mindkettő megvan bennük. Én csodálom őket.
Adam értetlen arccal nézett a lányra.
- Fel nem tudom fogni, mit csodálsz bennük annyira!
- Kíváncsi vagy rá?
Adam kissé unott arccal bólintott, és meredt maga elé tovább.
- Rengeteg időt töltöttem el köztük, mint ember, szárnyak nélkül. Ismerem őket. Tudom milyenek. Igen, nem tudnak úgy repülni, mint mi, lehet, még csak nem is olyan erősek. Varázsolni sem tudnak úgy, de egy valamit jobban csinálnak nálunk. Jobban tudnak... szeretni. -Adam felpillantott - Sokkal jobban. Anya a gyermekét, testvér testvért, ember a barátját, de csak a háziállatukat is. Szeretnek. Szükségük van erre az érzésre, enélkül nem tudnak élni. Ami a legfontosabb számukra az azonban más fajta szeretet. Úgy hívják szerelem. Hasonlít a két érzés, mégis más.
- Mi az a... szerelem?
- Hogy az mi? Az angyaloknál és a démonoknál egy teljesen jelentéktelen érzés, nevet sem adtunk neki, hiszen érdekházasságok vannak, minek a szerelem! Akik pedig nem érdekből szeretik egymást... azokat megölik. Az embereknél valami természetfölötti erő, ami két embert összeköt. Nem csak testileg, mert az nem ugyanaz, az csak a vonzódás. Akkor hívják szerelemnek, ha lelkileg is össze vannak kapcsolva. Persze a testi vonzódás is benne van, de más is. Valami... megmagyarázhatatlan érzelem. Gyönyörű. Nézd csak meg a történelmüket! Teljesen beleépült ez a kötődés. Legendák szólnak szerelmes párokról. Egy filmet nem készítenek anélkül, hogy ezt ne építenék bele. Az irodalom legnagyobb alkotásai szerelmes történetek. Vegyük például Shakespeare Rómeó és Júliáját, vagy ezer más regényt. Egyet nem olvasol el anélkül, hogy csak egyszer nem említenék benne a szerelmet. Néha ölnek  a kedvesükért, néha vele halnak... néha ott hagyják egymást és találnak mást, de néha örökre együtt maradnak. Néha veszekednek, de szeretik egymást. Feltétel és érdek nélkül. Nem tökéletesek az emberek sem, ezt nem mondtam, de szeretni tudnak. Ez pedig felbecsülhetetlen érték.
Nem szóltak egymáshoz, csak meredtek előre. A nyári éjszakán hűvös szél suhant el köztük. Már az a feszültség sem volt érezhető, eltűnt. Akartak mindketten valamit... valakit...
- Kérdezhetek valamit? -szólt Adam - Te éreztél már ilyet? Szerelmet?
Amandanak elakadt a lélegzet, elszorult a torka, és a könny égette a szemét, de tartotta magát. Nem tudott megszólalni. Adam ránézett. Látta a fájdalmat az arcán, szinte már neki is fájt.
- Én... Igen - szólalt meg végül suttogva. - Egyszer. Hiba volt.
- Miért? Azt mondtad, csodálatos érzés.
- Az is... ha nem kell titkolnod. Ha nem kell minden nap attól félned, hogy valaki rájön, mert nem lenne szabad ilyet érezned az iránt, akit nem neked osztottak ki. Ha nem kell egy nap arra kelned, hogy katonák rontanak be a szobádba és elviszik azt, akit szeretsz. Ha nem kell végignézned, ahogy megölik. Ha nem kell hallanod a fájdalmat az utolsó szavából - már a könny égette a szemét. A hangja el-elcsuklott néha. - Ha nem csak úgy ajándékozhatod meg, ha virágot viszel a sírjára, azt is titokban.
- Megölték?
Amanda bólintott.
- Miért csak őt? Téged is meg kellett volna nem? A törvény szerint? Úgy tudom, ez a démonoknál is így van.
- Így van, de a király nem  végezteti ki a saját lányát. Csak a jelentéktelen polgárt, aki valakinek igenis sokat jelentett. Pedig jobb lett volna, ha aznap én is ott állok mellette. Jobb lett volna.
- Nagyon szeretted.
- Igen. Te? Te voltál szerelmes?
- Én? - rápillantott Amandára és elmosolyodott.- Nem. Eddig nem. Most? Nem tudom. Lehet.
- Szerencsés lány lehet. Szép?
- Nagyon. Mint egy angyal.
- Gondolom az is. Vagyis úgy értem, csak nem egy ember. Egy angyal, nem? Olyan mint te? Neki is fehér szárnyai vannak?
- Ó, hát nem. Valójában, nem.
- Hát?
- Egy drága fekete hajú lány, akivel épp egy ablakban állok, és az előbb még le akartam szúrni egy konyhakéssel. Csak mellékesen megjegyzem, nem gondoltam azt komolyan, és még egyszer sajnálom. Kicsit rosszul reagáltam a dologra. Nem bántottalak volna. De a tárgyhoz visszatérve, olyan szeme van, mint amilyen az óceán szürkületkor. El lehet benne veszni, de igazán.
Ott álltak egymással szemben, szinte már csak egy centi választotta el őket egymástól. Amanda halkan, suttogva megszólalt.
- Ezt nem gondolhatod komolyan!
- Ó, márpedig nagyon is komolyan gondolom. Nem szokásom hazudni.
- De hazudsz.
Erre már nem válaszolt. Megfogta a lány fejét, és gyengéden megcsókolta. Amanda is akarta ezt a férfit, nem hazudhatott magának tovább. Akarta ő már az első perctől kezdve. Viszonozta a csókot. Átkarolta a férfi a nyakát és elvesztek egymásban. Vadul csókolták egymást, közben felfedezve egymás testét. Akarták egymást. Nagyon is.  Végül Amanda tért észhez.
- Ezt... ezt nem lenne szabad.
Még mindig a fiú nyakát karolta.
- Senki nem veszi észre.
- Tudod mi történt azzal a fiúval. Csak mert engem szeretett. Ennyi volt minden bűne. Mégegyszer nem élném túl. Ráadásul te angyal vagy, én démon. Képzeld mit tennének, ha erre rájönnének!
- De nem fognak! Kérlek, én még senkit nem akartam így!
A lány már ellökte magától. Komolyan gondolta, amit mondott.
- Nem! Nem lehet! Jobb lett volna, ha soha nem találkozunk.
- Tessék? - fájdalom volt Adam hangjában. - Én az első perctől kezdve tudtam, te más  vagy. Szebb. Okosabb. Egy ajándék. Meg akartalak ismerni. Nem tudtam, hogy mi vagy, de nem is számít már.
- Számít! A te érdekedben. Véget kell vetnünk ennek.
- Így akarod?
- Nem... de muszáj.
- Hát, akkor viszlát! Soha többé nem akarlak látni. Te csak szórakoztál velem, Amanda! Mostmár látom. Amiket mondtál, mind csak a játék része volt, igaz?
- Nem.
- Akkor most nem akarnád, hogy elmenjek.
- Én nem akarom, de...
- Hagyjuk is! Viszlát!
Adam becsapta maga mögött az ajtót, szinte beleremegett a fal. Eltűnt. Nem ment messzire. Nem azért mert nem akart, egyszerűen nem tudott. Megállt és nekidőlt az ajtónak. A kezébe temette az arcát, és várt. Hogy mire? Fogalma nem volt róla.
A szobában Amanda csak állt, és nézte az ajtót, amin eltűnt Adam. Akkor azonban valami eltört. Elkezdtek potyogni a könnyei. Már tartani sem tudta magát. Leült az ablak alá, szorosan összehúzva magát olyan kicsire, ahogy csak tudta.
Zokogott. Már nem érzett mást, csak a fájdalmat. Nem látott, nem hallott, nem érzékelte a külvilág zajait, csak a képek peregtek előtte. Az életének a képei. A megannyi csalódás. Hogy ő nem trónörökös, még mindig titkolják előle, hogy nem a király gyermeke, pedig már rég tudja. Hogy nem lehetett soha az, aki szeretett volna. Hogy elvesztette a legfontosabb személyt, akit szeretett. A másik pedig éppen most sétált el. Aki ismét szeretett. Megint elvesztette. Megint. Nem bírta tovább. Teljesen összeomlott, csak zokogott, hullottak a könnyei. A gonosz démon összetört. Ironikus, nem? Pedig így volt. Egy távoli hangot hallott meg, ami valójában nem is volt olyan távoli. Egészen közeli. Egy erős kar ölelésében találta magát egyik pillanatról a másikra. Ismerős illata volt. Talán ismeri. Valójában sejtette, hogy ki az, de annyira nem volt magánál, hogy képes legyen összerakni a képet egyből. A férfi mellkasába temette az arcát. Az elfolyt szemfestéktől fekete lett a fiú ruhája is. Aztán eljutott hozzá szépen lassan a hangja is. Értette.

-Cssssssssss! Kérlek ne sírj! nem bírom! Megszakad a szívem!
Őt ez azonban nem vigasztalta. A férfi jobban magához szorította.
- Visszajöttél! - zokogta, amikor eljutott a tudatáig, valójában ki is ez az ember.
-igen, itt vagyok, veled! Visszajöttem! El sem tudtam menni! Csak ne sírj!
- Ne menj el kérlek! Meghalok!
- Itt vagyok! Csssss! Nem megyek sehova. Te pedig erős vagy! Nem fogsz meghalni!
- De igen! Én már nem bírom tovább, Adam!
Fájdalmas volt ezt hallania Adamnak. A lány fejére tette az állát. A szemébe akart nézni, de tudta, az lehetetlen. Ilyen állapotban nem. Az ölébe húzta a még mindig zokogó lányt. Szerette.
- Azt soha nem hagynám! Érted? Soha! Kérlek ne sírj!
Amanda felnézett a férfira. Borzalmasan nézett ki. A fájdalom tükröződött a kisírt szemeiből. Adam letörölte az arcáról a könnyeket. Nem sokon múlott, hogy ő is elsírja magát, rossz volt így látnia ezt a lányt.
- Adam! Szeretlek! Komolyan! Nem mondtam az előbb, de szeretlek.
Magához szorította. Biztonságban érezte magát az ölében. Ahogy ölelte az az izmos kar, úgy érezte, senki sem bánthatja többé.
Adam megpuszilta a homlokát és a mellkasához húzta a lányt. Szorosan ölelte. Magáénak  akarta tudni, mert végre nem csak egy senki volt, hanem valaki. Amanda mellett igazán élt. Fájt neki sírni látnia. Eddig fel sem tűnt neki, hogy valójában milyen kicsi és törékeny ez a lány. Csak most vette észre, amikor a karjaiban próbálta megvigasztalni a földön, az ablak alatt. Közben eleredt az eső. Kis nyári zápor volt.
- Úgy szeretsz mint őt?
- Igen, úgy - meg mindig sírt, bár már nem annyira. Igazából talán már csak könnyezett.
- Én is szeretlek.
Magához szorította a férfit.
- Hogy szerethetnél? Én az vagyok, ami. Ezen nem tudok változtatni.
- Nem számít, hogy mi vagy, arról nem tehetsz. Az számít, hogy ki vagy. Márpedig te egy rettenetesen kedves, törékeny és okos lány vagy. Jobb bármelyik angyalnál. Fontos vagy nekem. Hidd el, nem akadály az, hogy máshonnan származol. Nem a te hibád. Sőt, ez nem is hiba.
Megfogta Amanda állát és megcsókolta. Ez más volt mint az előbb. Ebben más is volt, nem csak vágy. Eben a csókban szeretet volt, szenvedély és valamiféle bizonyságtétel, hogy komolyan gondolta, amiket mondott. Ahogy mondják az emberek, ebben szerelem volt...
Azon az éjszakán sehova sem mentek. Ott ültek az ablak alatt egymás karjaiban. Lassacskán Amanda is megnyugodott. Érezte Adam szeretetét. Fölöttük a felhők is kezdtek szépen elvonulni, a hold megvilágította őket. A legszörnyűbb az egészben az volt, hogy pontosan tudták, ez a szerelem addig tart, ameddig nem kel fel a nap, mert akkor ismét titkolniuk kell majd. Ennek ellenére boldogok voltak. Ha csak egy éjszakára is, de boldogok voltak, úgy igazán. Adam és Amanda, mint Angyal és Démon.

Egyébként meg ki tudja, hogy mit hoz a jövő...