A világ megszabadítói - A szövetség születése II. rész

A két kard éles fémes csengéssel akaszkodott össze. Szikrák repkedtek szét ahogy a két erős penge súrlódott egymáson. Majd hirtelen szétváltak Nilinva felugrott, megpördült a levegőben és kinyújtott karddal csapott le ellenfelére. Az ork sem volt rest kardját maga elé tartotta és kivédte a rettentő ütést. A két fegyver találkozásakor a szikrák fénye betöltötte az erdőt. A lány lendületből felrohant a mögötte álló fa oldalán és ellökve magát átszaltózott az ork fölött. Amint újból a földre érkezett ütött a kardjával és a hatalmas penge vége bele is mart az ork hátába. A lény fájdalmasan fölszisszent, majd egy pillanat múlva megfordult és egy hirtelen csapással kiütötte Nilinva kezéből a fegyverét. A lány egy macska fürgeségével ugrott el az ismét támadó szörnyeteg pengéje elől és egy szaltó után egy vastag ágon állt meg. Körbenézett. A karja a földbe fúródott tőlük mintegy öt méterre. Az orkok nehézkesen másznak fára. Legtöbbjük pedig nem is képes erre. Így a lányt támadó szörnyeteg nem tudta követni fürge ellenfelét a fára. Ehelyett erős platina kardjával kezdte verni a fa törzsét. A terebélyes fa megremegett és majdnem ki is dőlt.

Nilinva megfeszítette izmait és amint egy pillanatra megállt a fa el is rugaszkodott. Pár méteres repülés után ért földet. Végig bukfencezett a mohás talajon és közben elkapta a fegyverét. Egy fa tövében fél térdre állt és jó erősen megmarkolta a kardot Eltekerte a markolat aljában elhelyezett karikát és erre a penge két oldala megmozdult. Pár centire eltávolodtak a középen elhelyezkedő résztől, amely a kard igazi pengéje volt és a két fém lap között hegyes végű rudak jelentek meg. A lány tenyerével rácsapott a kard alján lévő gombra és a lövedékek a fegyverből kirepülve egyenesen az ork felé száguldottak. A lény alig bírt elhajolni előlük és egy el is találta a vállát. Vérfagyasztóan felüvöltött, kitépte vállából a nyilat és visszahajította. A lány félreugrott a nyíl elől amely az ork szörnyű erejétől hajtva belefúródott a fa törzsébe. Nilinva egy kiálló gyökérre érkezett. A pengére visszasimultak a nyíl tárak és a lány máris támadt a karddal. A két penge ismét összeakaszkodott és a két ellenfél egymással szemben állva feszítették meg izmaikat, hogy legyűrjék a másikat. Hirtelen Nilinva felugrott, átrepült az ork feje fölött és mielőtt az visszanyerte volna egyensúlyát a hátába döfte a kardot. Az ork holtteste tehetetlenül dőlt a földre. A lány kirántotta a hátából a kardot, a közeli tóban lemosta róla a vért és visszacsúsztatta a hátán lévő hatalmas hüvelybe. Lassan átsétált a csatatéren és odaballagott a mező szélén várakozó sárkányhoz. Felült a hátára és a hüllő hatalmas szárnycsapásokkal fölemelkedett.

A király hálás volt, hogy Nilinva megszabadította városát az orktól és meg is jutalmazta egy zacskó arannyal. A lány megköszönte az ajándékot a királynak és kilépett a várból.
- Újonnan zsoldosnak áltál? - kérdezte tőle a sárkány mikor látta gazdáját kijönni a várból. - Talán már elfeledkeztél az esküdről?
- Nem Draken... Nem feledkeztem meg. - felelte a lány. - De egy kis pénz mindig jól jön... Egyébként is az orkokra is érvényes az esküm.
Azzal felült Draken hátára és a sárkány ismét a levegőbe emelkedett.
Hamarosan elhagyták az erdőt és kibontakozott szemük előtt a lankás mezőség melynek közepén ott állt a falu amit Nilinva olyan jól ismert. Draken leereszkedett a falu szélére és a lány leszállt a hátáról. A sárkány leheveredett a fűben és elaludt. Nilinva pedig bement a faluba. A faluban ritkásan álltak a házak. Körülöttük ott legeltek az állatok és az emberek is ott munkálkodtak.
- Nilinva! - rohant felé egy fiatal lány. Hasonlított rá bár haja rövidebb volt és teste sem volt olyan izmos.
A két lány megölelte egymást, majd együtt mentek be a falu közepén álló kő házba. A házban egy öregember ült a tűznél.

- Üdvözlégy nagy úr! - köszöntötte Nilinva meghajolva.
- Ne! Hagyjuk ezt lányom! - legyintett az öreg. – Na, hogy jártál?
- Hoztam nektek egy kis pénzt... - válaszolta a lány és letette a tarisznyát az asztalra. - Hogy megy a sorsotok.
- Rosszul lányom, rosszul. A nagy katasztrófa óta az embereknek mindig rosszul megy a soruk.
Az öreg köhögni kezdett s majd megfulladt bele.
- Hallom legyőzted a gorondói orkot.
- Ezt te honnan tudod? Hiszen épen csak egy órája történt.
- Ha megöregszel te is sok mindent fogsz tudni lányom. Ám még nem végezted be küldetésed. Miért tértél vissza?
- Látni akartam, hogy mi történt a faluval. De látom hogy itt semmi sem változott.
- De igen lányom változott. A helyzetünk folyamatosan romlik. Bárcsak visszatérne az a kor, amikor az ember uralta a földet és nem voltak ilyen pusztító erők.
- Megfogadtam, hogy elpusztítom a gonoszt és ezt be is végzem.
- Nilinva, Nilinva. Ifjú vagy és naiv. Sosem fogod tudni legyőzni azt az erőt, ami a világot uralja. Még ha az egykori dicső emberek minden tudása is a tiéd lenne, akkor sem tudnád legyőzni az összes pusztító lényt.
- Nem vagyok ifjú öreg. Hisz már százhuszonhat éves vagyok. És le fogom győzni őket, ha még ezer évig tartson is.

- Hiába éltél már ily sok évet lányom, lelked akkor is ifjú. Nem győzheted le a gonosz isteneket, a vörös sárkányokat, az összes orkot, a gonosz mágusokat és a többi gonosz erőt, még ha az össze ember melletted áll sem. Bezzeg a régi emberek felvehetnék velük a harcot és...
- Öreg! Mi többek vagyunk a régi embereknél. Ők csupán nyolcvan évig éltek míg mi több százig vagy akár több ezerig.
- Nem vagyunk többek nálunk lányom. Mi talán eltudunk pusztítani városokat pillanatok alatt úgy hogy por se maradjon a helyén? Mi tudunk a fénynél és a hangnál is sebesebb repülő fém madarakat készíteni?
- Nem. De...
- Nincs semmi de! A nagy katasztrófa óta az ember úgy elkorcsosult, hogy talán még ki is hal. Azt hiszed, hogy mi magunktól élünk ilyen sokáig? Dehogy lányom, dehogy. Ha nem lenne az örök élet folyama, mi is csupán néhány évtizedet élnénk és azt is keservesen.
- Én akkor is szembeszállok a gonosz istenekkel és minden pusztító lénnyel, ha addig élek is.

- Rendben lányom, rendben. Menj csak, de ne feledd megnyerhetsz milliónyi csatát, de a háborút úgyis elveszíted.
- Azt majd meglátjuk.
- Egyedül véged. Egyedül nem győzhetsz.
- Majd én veled megyek. - szólalt meg most a lány, aki az úton üdvözölte Nilinvát.
- Nirvána! Te gyönge vagy ehhez. - felelte az öreg. - Nem bírnád a harcot.
- Vagyok olyan jó harcos, mint Nilinva. Csak azért mert én itthon maradtam és nem öltem halomszámra az orkokat és a vörös sárkányokat még lehetek jó harcos. Az apám elf volt. Épp mint Nilinvának. Nem vagyok gyenge ember aki megfutamodik a csatától.
- Rendben Nirvána! Menjél! De úgyis hazajössz majd.
- Nilinva! - szólt most az érkezett lányhoz az öreg. - A tündék szövetséget ajánlanak és a barbárok is. Adnak melléd harcosokat hogy segítsenek küldetésedben.
- Nem öreg! Megesküdtem, hogy legyőzöm a gonoszt. És le is győzöm. Egyedül.
Az utolsó szót kimondva tekintetét az önbizalommal teli Nirvánára nézett.

- Fogadd el lányom! Kell a segítség.
- De...
- Semmi de! Fogadd el!
- Hát jó.
- Rendben. Üzenek a tündéknek és a barbároknak, hogy mész.
- Rendben. - sóhajtott beleegyezően Nilinva.
- Szükséged lesz fegyverekre is. - mondta az öreg és feltápászkodott a székéből.
- De hát itt van a kardom. Én ezzel tökéletesen elboldogulok. - csodálkozott a lány.
- A te kardod kevés ehhez lányom. Igaz nincs párja a világon ám mégsem győzheted le vele az isteneket, a sárkányokat, az orkokat, a küklopszokat és az összes többi gonosz lényt. Ezért neked adom az istenek fegyverzetét.

Nilinva szeme elkerekedett. Az istenek fegyverzete az egyik legrégibb legenda volt az emberek között, ami a katasztrófa uránról származott. A legenda szerint ha értő kezekben van egy földi halandó sem képes legyőzni tulajdonosát. Az öreg a ház hátsó falához lépett és tapogatni kezdte a roppant nagy köveket. Majd hirtelen keze alatt benyomódott egy kő és a fal megnyílt. Az öreg benyúlt az üregbe és egy tarisznyát vett elő. Visszaült a székre és a tarisznyát lerakta az asztalra.
- A tied. - mondta Nilinvának.
A lány kinyitotta a tarisznyát és belenyúlt. Először egy kardot húzott ki belőle. Gyönyörű kard volt. Fényesen csillogott, mintha aranyból lett volna. Markolatába épp olyan nyíllövő szerkezet volt építve, mint Nilinva kardjába.
- Ez az ég kardja. - magyarázta az öreg. - Uralma alatt tartja a villámlást és a fényt.
Nilinva ezután egy ugyanolyan kardot húzott elő ám ennek markolata vasból pengéje pedig ezüstösen csillogó anyagból volt.
- Ez a föld kardja. Uralja a föld minden kincsét és terményét.
Ezután egy harmadik kard került elő a zsákból. Ez teljes egészében gyémántosan csillogó kék volt. Csupán a markolata volt barna.
- Ez a víz kardja. Uralja a tenger minden erejét.

Ezután egy pajzs került elő. Ezüst színű volt a közepén egy arany színű oroszlán fejjel. Szélén smaragdok, gyémántok és rubintok voltak. A pajzson jelképek voltak elhelyezve amelyek mitológiai jelleggel bírtak.
- Ez az isteni pajzs. Kivéd minden ütést. Nem fogja se kard, se tőr, se nyíl, se dárda.
Ezután egy ezüst színű kés került elő.
- Ez a föld kése. Mindent elpusztít, ami valaha is a földhöz tartozott.
Ezután a lány egy dárdát húzott ki a tarisznyából, melynek feje gyémántból volt.
- Ez a nyomkövető dárda. Amire rádobják azt követi bárhova.
Ezután egy arany színű íj és egy nyilakkal teli tegez került elő.
- Ez az istenek íja és az istenek nyilai. Szintén nyomkövetők és semmi nem pusztíthatja el őket.
Végül egy nyaklánc került elő melyre két öt-öt centis fog volt felfűzve.
- Ezek az isteni sárkány szemfogai. Szerencsét hoznak.

Nilinva elrakta a fegyvereket és a talizmánt és megköszönte az öregnek. Majd Nirvána társaságában elhagyta a házat. Miközben ők beszéltek az öreg elküldte az üzenetet és az útitársak már meg is érkeztek. Holicén a egy magas szőke hajú férfi tünde volt. Ő volt a helyi tündék legjobb nyilasa. Jansi a tünde lány magas és vékony volt. Hosszú fekete haja a háta közepéig ért. Jól forgatta a tünde kardot, amely kisebb volt a többi nép által használt kardnál, de ugyanolyan erős és azt beszélték róla, hogy ért a varázsláshoz. Gorgó a barbár alacsony, vörös szakállú férfi volt. Fején bőr sisakot viselt, amelyen egy bölény két tülke volt. Mesterien értett a bárdhoz éppúgy, mint a kardhoz. Velük érkezett még Klien az elf harcos is, aki falujában a varázsló tanítványa volt és mestere is elismerte, hogy nem ismert még nála tehetségesebb mágust. Középmagas barnahajú férfi volt. Állán nem volt szakáll bár borosta díszítette arcát. A csapat összeállt, így elindulhattak. Nilinva Draken az arany sárkány hátán, Nirvána Fizó a zöld sárkány hátán, a többiek pedig szárnyas lovakon indultak útnak. És megkezdődött a nagy kaland. A kis csapat kalandja akik azért indultak útnak hogy megmentsék a világot.