A vér háborúja 4. rész

Csupán röpke másodperceim maradtak arra, hogy végigfuttassam tekintetem a hatalmas előcsarnokon, és a szemközti széles lépcsőn, mely az emeletre vezetett, ugyanis egy inas lépett elém, és mélyen meghajolva üdvözölt.

- Úrnőm, elkérhetem a kabátját, és a csomagjait? - kérdezte alázatosan.

- Úrnőm? - kérdeztem vissza, mire a férfi jól láthatóan megzavarodott.

- Mivel te is a család tagja leszel, hozzá kell szoknod az efféle megszólításokhoz – magyarázta Layne. - Barwick, kérlek vidd fel a hölgy csomagjait a szobájába! – utasította az inast, mire az illedelmesen kisegített a kabátomból, majd elkérve a fekete bőrtáskámat elindult az emeletre. - Most pedig megismerkedsz a családommal – jelentette ki Layne, és az egyik fehér ajtó felé vette az irányt. Félénken követtem.

Leendő férjem kopogtatás nélkül nyitott be a helyiségbe, majd belépett. Egyelőre nem láttam semmit, elbújtam Layne széles háta mögött, amíg bejelentette érkezésemet.

- Anyám, apám, öcséim, bemutatom nektek a jegyesemet, Lilian Ashwoodot – konferált be, majd elállt az útból, hogy én is beléphessek.

Egy társalgóba léptem. Elegáns bézsszín kanapé és pár fotel állt a világos szobában, valamint egy sötétebb asztal és néhány könyvszekrény a falak mentén. A szoba közepén két alak állt: egy férfi és egy nő, Layne apja és anyja. Gyönyörűek voltak, csak úgy, mint jegyesem. A nő haja szőke volt, hasonló, mint az enyém, azonban egyenes és csak vállig érő. Szemei aranybarnán pompáztak, akár fiának. Egy elegáns, fekete ruhát viselt, mely kihangsúlyozta tökéletes homokóra alakját. A mellette álló férfi színei jelentősen eltértek feleségéétől. Haja koromfekete volt és göndör, szemeinek metsző, hideg kékje fölényesen tanulmányozott. Ő egy fekete öltönyt viselt, úgy nézett ki akár egy üzletember, talán az is volt... nem tudom. Tekintetem a kanapén lezserül ülő két fiúra tévedt. Ugyanannyi idősnek néztek ki, mint Layne, vagy én, de sejtettem, hogy bizonyára jóval idősebbek nálam. Ők is hasonló érdeklődéssel mértek végig, mint ahogy én őket. Az egyikük, anyja szőke haját és aranyszín szemét örökölte. A másik testesebb volt még Layne-nél is, leginkább egy nagy szekrényhez tudtam volna hasonlítani. Az ő haja fekete volt, szeme színe azonban szintén anyjáéhoz volt hasonlatos.

A férfi és a nő komoran nyújtották kezüket. Mathilda és Aberle volt a nevük.

- Légy üdvözölve lányom, a D'amourok kastélyában – szólalt meg a férfi. - Remélem hamar hozzászoksz új otthonodhoz.

Ridegen rámosolyogtam Aberle-re, majd megköszöntem szívélyes üdvözletét.

- Engedd, hogy bemutassam két kisebb fiamat – folytatta – Morvent – mutatott a hatalmas termetűre – és Eatont – intett a vékonyabb felé.

Mindketten felálltak, majd játékosan meghajoltak előttem.

- Már vártuk az érkezésedet húgom – mosolygott Morven.

Meglepődve viszonoztam kedvességét egy bizonytalan „én is”-el. Még ha hazugság is volt válaszom, az első őszinte mosolyra nem reagálhattam mogorván.

- Ha most nem bánjátok – hallottam a hátam mögött Layne basszusát – körbevezetném Liliant a kastélyban, és megmutatnám a lakosztályát – mondta, majd kitessékelt a társalgóból.

Átvágtunk az előcsarnokon, és a felfele vezető lépcső felé indultunk.

- Nos, azt hiszem itt az ideje, hogy elmondjak pár szabályt – kezdett bele mondókájába.

Kelletlenül felsóhajtottam, de nem szóltam semmit.

- A szüleimet semmiképpen sem tegezheted le, az öcséimtől pedig jobb, ha távol tartod magad, annyit érintkezz csak velük, amennyit feltétlenül szükséges. A kastélyban többnyire szabadon járhatsz kelhetsz, kivéve természetesen a személyi lakosztályokat. A területét azonban nem hagyhatod el az engedélyem nélkül, valamint egyedül sem, a saját érdekedben. Holnaptól osztok melléd egy testőrt, aki mindenhova el fog téged kísérni, még az Akadémiára is.

Ezek után még sok lényegtelen dolgot megemlített a vámpír, ami mind a szabadságom ágait próbálta letörni, azonban én tüntetően nem figyeltem oda. Kezdtem elveszíteni az önuralmamat. Mégis, mit képzelnek ezek? Hogy majd minden parancsukat végrehajtva, fülem farkam behúzva követem őket, mint valami gyáva öleb? Azt hiszik, hogy csak azért, mert ők vámpírok, és erejüket tekintve felettem állnak, beletörődöm abba, hogy úgy bánjanak velem, mint egy rabbal? Még mit nem.

Gonoszul elmosolyodtam, mikor végiggondoltam mostani helyzetemet. Nem tudnak velem tenni semmit. Nincs, amivel megfenyegethetnének. Megölni nem ölhetnek, ez egyértelmű. Layne pedig, úgy fog vigyázni a testi épségemre, mint a legféltettebb kincsére, ráadásul ő az egyetlen, aki véremet veheti, mindenáron megakadályozná, hogy ezt más is megtegye. Tőle pedig... egyetlen vámpírtól nem kell tartanom.

Layne

A lány ravasz mosolya semmi jót nem sejtetett. Láttam az elhatározás heves lángját a szemében, miszerint dacolni fog az akaratommal. Talán nem kellett volna ilyen hamar stílust váltanom, el kellett volna hitetnem vele még egy ideig, hogy mennyire odaadó férje leszek. Bár igen távol állt tőlem a nyájas viselkedés.

- Talán valami vicceset mondtam volna? - kérdeztem fenyegetően, miközben befordultunk a számomra elválasztott kastélyrészbe vezető ajtó felé.

- Tévedsz, ha azt hiszed, hogy alattvalódként fogom teljesíteni minden parancsodat – nézett fel rám fölényes mosollyal az arcán. - Elvégre hatalmas hasznot húzol belőlem. Úgy illene, hogy egyenrangú félnek tekints.

Nem válaszoltam, csupán halkan felnevettem, majd idegességemben beletúrtam a hajamba. Mégis kinek képzeli magát ez a csitri? Talán meg kéne őt leckéztetnem, hogy egyszer, s mindenkorra megtanulja, hogy ki az úr a háznál.

Lilian elégedetten nézett maga elé. Némaságomat nyilván beletörődésnek tekintette. Mennyire tévedett.

- Ez az ajtó – tereltem el látszólag a szót – választja el a mi lakrészünket.

Átléptünk az eddigihez hasonló folyosóra, majd becsuktam magunk mögött az ajtót, és megtorpantam. A lány indult volna tovább, hogy szemügyre vegye új lakhelyét, de ekkor csuklója után kaptam, majd egy rántással a falnak szorítottam. Láttam, hogy nem számított erre a hirtelen fordulatra, rémülten pillantott fel rám.

Most vettem csak igazán először szemügyre. Hozzám képest igen alacsony volt, alig érte el vállam magasságát. Alakja vékony volt, és törékenynek látszott, bár tudtam, hogy nem kis erő birtokosa. Könnyedén átértem csuklóját, melyet most a falnak szegeztem. Arca egészen bájos vonásokkal rendelkezett, hatalmas őzikeszemeit dús pillák keretezték, telt ajkai kettéváltak a pillanatnyi rémülettől.

- Azt hiszed nem tudnám erővel elvenni a véredet? - kérdeztem tőle. - Valóban azt hiszed, hogy szükség van a házasságra ahhoz, hogy az enyém legyél? Nagyon sok hűséges alattvalóm van, elég csak egy szó, és elteszik Victort láb alól, utána pedig akár egy szobába zárva is tarthatnálak, ahova csak hetente egyszer látogatok el, hogy a véredet vegyem.


Lilian

Layne bár halkan beszélt, hangja kemény volt és fenyegető. Megborzongtam, amint belenéztem sárgás szemeibe. Ujjai vasbilincsként kulcsolódtak csuklómra, akárhogy próbálkoztam kitépni szorításából, nem engedte.

- Már így is rab vagyok. Nem tudsz szörnyűbbet mondani a mostani helyzetemnél. Tévedsz, ha azt hiszed, megijedek tőled, egy közönséges vámpírtól. Most pedig eressz el! - utasítottam.

Azonban Layne meg sem mozdult, csupán ridegen meredt a szemeimbe. Azt hittem, hogy előző mondataimmal sikerül őt kihoznom a sodrából, de szavaim nem igazán voltak rá nagy hatással. Végül én lettem az, aki bedühödött. Testem remegni kezdett az indulattól. Halk morgás tört fel belőlem, majd felhasználva vérfarkas erőmet ellöktem őt magamtól. A vámpír erőteljesen hátratántorodott, de azon nyomban újból meg is ragadott, most viszont nem a csuklómnál, hanem a nyakamnál fogva, és úgy szorított vissza a falhoz. Felnyögtem a tompa fájdalomra, mire lazított valamicskét a szorításán, de épp csak annyira, hogy normálisan kapjak levegőt. Egészen közel hajolt hozzám, orrunk már- már összeért.

- Nem ajánlom, hogy kihozz a sodromból. Ne hidd, hogy kíméletes leszek hozzád csak azért, mert nő vagy. Tudod az a gond, hogy éltem eleget ahhoz, hogy tudjam, mi a legnagyobb félelme egy fiatal lánynak – suttogta, majd egyik kezével végigsimított combomon.

Dühösen kiáltottam fel:

- Hagyd abba!

Layne félmosolyra húzta a száját.

- Azt hiszem mára elég lesz ennyi. De ne gondold, hogy legközelebb megúszod egy ilyen apró büntetéssel! -  hangja nem tűrt ellentmondást.

Kivételesen úgy gondoltam jobb, ha annyiban hagyom a dolgokat... egyelőre. A vámpír végre elengedett, majd mint ha mi sem történt volna, tovább folytatta az idegenvezetést.

- Ez itt az én szobám – intett a barna, kétszárnyas ajtó felé, ami mellett elhaladtunk. - Ez pedig, – mutatott a nem sokkal mellette lévőre – a tied.

Kinyitotta előttem az ajtót, én pedig érdeklődve léptem be. Igen tágas helyiség volt, legalább kétszer akkora, mint az otthoni szobám. Nem mintha szükségem lett volna ekkora méretekre. Az ajtótól balra egy kétszemélyes ágy állt rendesen felpolcolva puha párnákkal, szinte megkívánta, hogy belevessem magam. Előtte egy fehér íróasztal volt, rajta csipkézett búrájú olvasólámpával. Tőlem jobbra ruhásszekrényeket tettek, valamint egy pár könyvespolcot. A halvány pasztell lila uralkodott a szobában, ez a szín borította a falakat, a padlót fehér szőrmeszőnyeg fedte. Helyzetemtől eltekintve tetszett a lakosztályom, főleg a nagy ablakok miatt, amik bőségesen beengedték a nappali fényt.

- Remélem nincs semmi ellenvetésed a berendezéssel kapcsolatban – szólalt meg Layne. - Egy hete festettük le, és hozattuk az új bútorokat, a cselédek rengeteget dolgoztak vele. Csakis a te tiszteletedre – tette hozzá gunyorosan.

- Tetszik a szobám, és köszönöm a kedvességeteket – feleltem ironikusan.

- Nagyon helyes – mosolyodott el a vámpír. - Bár igazság szerint nem kell sokáig itt laknod. Az esküvő után, azaz közel egy hónap múlva, már az én szobámat fogod használni.

Megrökönyödve, savanyú arckifejezéssel néztem szemeibe, mikor végiggondoltam, milyen következményekkel fog az járni.

- Tudom, tudom – sóhajtott színpadiasan. - Én is sajnálom, hogy addig kell várnunk, de a szabály az szabály. De, ha nagyon nem bírsz várni, bármelyik esete szívesen látlak az ágyamban.

Tettetetten felnevettem, mire Layne elkomorodott.

- Most magadra hagylak. Legközelebb vacsoránál találkozunk, majd érted küldök egy inast, hogy kísérjen az étkezőbe. Az estebédek közösek a családdal, úgyhogy jobban tennéd, ha addigra kipihennéd magad – mondta, majd elhagyta a szobámat.

- Na végre – sóhajtottam.

Körülnéztem a szobámban. A bőröndjeimet már felhozták az autóból, az ágy előtt sorakoztak. Kipakoltam a holmijaimat a szekrénybe, a piperémet pedig a szobámhoz tartozó fürdőbe. Bár luxusnak tartottam, hogy külön mosdóm van, mégis örültem, hogy nem kell közöset használnom vőlegényemmel.

Telefonálni akartam. Egyelőre nem szóltak semmit a hívásokat illetően, úgyhogy nem volt mitől tartanom. Kutakodni kezdtem a retikülömben. Mindig is egy feneketlen barlangnak tartottam, így egyelőre semmi meglepőt nem találtam abban, hogy nem sikerült ráakadnom az első két percben. Kiszórtam a tartalmát a szőnyegre, de sehol nem láttam telefonom vöröses csillogását. Esküdni mertem volna rá, hogy a táskámba raktam. Talán a kabátomban lehet – gondoltam, azonban ott se találtam, sőt egyik bőröndömben sem akadtam rá. Pedig a saját életemre is felesküdtem volna, hogy elraktam, vagy háromszor megnéztem indulás előtt, hogy a helyén van- e.

Ekkor villámként csapott belém a felismerés. Elvették volna? Átkutatták a holmijaimat és elkobozták a mobilomat? Hát ez felháborító! - üvöltöttem magamban. Még hogy menyasszony! Inkább egy rab! A nemrégiben történt incidens után úgy gondoltam, hogy egy ideig hanyagolom a lázongást, de ez már több volt a soknál. Könyörgöm ez csak egy ártatlan telefon. Azt hiszik, hogy hazateleportálok majd az antenna segítségével? Nevetséges – fortyogtam magamban. Hát legyen. Ha így akarnak játszani, akkor én is a maximumot fogom kihozni magamból. Megmutatom, hogy milyen egy vérfarkas büszkesége.


Egészen a vacsoráig nem bírtam lenyugodni. Akkor is csak azért erőltettem magamra közömbös maszkomat, hogy ne lássák, mennyire felzaklattak az események. Pontban hatkor kopogtattak az ajtómon. Kelletlenül nyitottam ki. Egy elegáns, feketébe öltözött, középkorú férfi állt előttem.

- Úrnőm, a vacsora tálalva. Lekísérem az étkezőbe.

Ekkor merész ötletem támadt.

- Kérem, mondja meg az uraknak, hogy addig nem vagyok hajlandó lemenni, amíg vissza nem kapom a telefonomat. Az engedélyem nélkül vették ki a táskámból, ahonnan én jövök, ott ezt lopásnak nevezik – jelentettem ki makacsul.

A férfi enyhe ijedelemmel nézett rám.

- Na, de hölgyem. Ha nem jelenik meg a közös étkezésnél, akkor annak komoly következményei lehetnek.

Nagyon is jól tudtam, hogy mivel járhat, ha megtagadom a parancsot. Azonban, ha már az elején gyengeséget tanúsítok, akkor a D'amourok, valamint kedves férjem is túlságosan elbízza magát, és később semmilyen engedményt nem harcolhatok ki magamnak. Talán most megbüntet, megpofoz, vagy esetleg keményebb eszközökhöz folyamodik. De tudtam, hogy amit délután mondott fenyegetésként, nem fogja tudni végrehajtani, annyira azért nem voltam gyenge, hogy olyan szinten képtelen legyek megvédeni magam. Magabiztosan néztem a férfi szemeibe.

- Tisztában vagyok a helyzetemmel, de szeretném, ha átadná az üzenetemet – feleltem, és enyhén rámosolyogtam.

Az inas sajnálkozó arckifejezéssel hajolt meg újból.

- Ahogy kívánja, hölgyem – mondta, majd távozott.

Ugráló gyomorral ültem le az ágyamra. Természetes, hogy féltem a következményektől, de inkább szenvedjen kárt a testem, mint a büszkeségem, vagy női tartásom.

Layne

Mikor beléptem a tágas étkezőbe, már mindenki jelen volt az asztalnál, kivéve a lányt. Biztos voltam benne, hogy csak késik, talán az inas, akit érte küldtem nem nézett az órájára. Nem régóta szolgált még csak nálunk, könnyen előfordulhatott. Azonban a következő pillanatban Jason belépett az étkezőbe... hitvesem nélkül. Rémült arckifejezéséből semmi jóra nem következtettem.

- Igazán sajnálom uraim, hölgyem, – hajolt meg anyám felé is – de a kisasszony nem hajlandó megjelenni a ma esti vacsoránál, amíg vissza nem kapja a telefonját. Azt állítja, hogy önök... önök... nos... - Türelmetlenül néztem rá. - Meglopták – nyögte ki szégyenkezve.

Feldühödve szorítottam ökölbe a kezemet. Azt hittem, hogy mára megkapta a leckét az a kis korcs.

- Mégis, mit képzel magáról az a lány? - háborodott fel anyám.

- Sajnálom, de kell még egy kis idő, mire megnevelem – nyugtattam meg.

- Ugyan már, még csak egy tinédzser! - szólalt fel békítően az öcsém, Morven.

Haragosan néztem rá, mire inkább meghúzta magát a székben.

- Most már ő is közénk tartozik, így alkalmazkodnia kell a családunk szokásaihoz. Ha már ilyen apró dolgokban ellent mond, szerinted meddig fogja húzni az Akadémián? Szét fogják őt szedni.

Az elmúlt két nap igen kifárasztott. Victorral intéztem a szerződést, a házasságot, levezettem vagy ezer kilométert, megjártam Dumfordot, a vérfarkasok városát, majd beírattam a lányt az Akadémiára, és mindeközben egy csepp vért sem ittam. Amúgy is gyűlöltem a nappalokat, bár nem mintha lett volna más választásom, mint akkortájt élni. És most, hogy mindennek a megszokott ütemben kéne folynia, még a lány, aki miatt nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, a családom ellen szegült. Nem hittem volna, hogy egy tizennyolc éves kis csitrinek sikerül ennyire felbosszantania. De eddig bírtam. Megmutatom neki, hogy milyen egy D'amour, ha feldühítik. Én vagyok a nemesi hadsereg vezetője, rengeteg vámpírt és vadászt győztem már le, majd pont egy félvér lány fog ki rajtam. Na persze.

- Ha most megbocsájtotok, kivételesen kihagyom a vacsorát – indultam el, nem várva engedélyre.

Pár másodperc múlva, már a lány szobája előtt álltam. Kopogtatás nélkül nyitottam be.