A vér háborúja 3. rész

Az éjszaka szinte semmit nem aludtam, gondolataim a másnap körül forogtak. Ha egy pillanatra mégis álomba szenderültem, rémálmok kezdtek gyötörni, melyekben vámpírok százai brutálisan törtek az életemre. Így már érthető, hogy másnap reggel izzadtan és sötét karikákkal ébredtem. Az éjjeliszekrényen nyugvó órám számlapja, még csupán nyolcat mutatott. Az indulást tízre tervezték, így még bőven volt időm rendbe tenni magam. Lezuhanyoztam, majd felöltöztem egy egyszerű farmerba és topba (nem sokat törődtem a vámpírok előtt való megjelenéssel, ez amolyan tiltakozás volt a részemről), aztán eltüntettem a szemeim alatt éktelenkedő karikákat.
Pont, mikor elkészültem, anyám nyitott be a szobámba. A tegnapi incidens óta nem beszéltünk egymással, ugyanis miután hazaértem, bezárkóztam a szobámba, és senkivel sem kívántam szót váltani. Most kezét tördelve lépett be, láttam rajta, hogy fél a reakcióimtól. Felsóhajtottam.
- Ne félj, anya! Nem foglak téged hibáztatni. Főleg, hogy ezek az utolsó órák, amiket még együtt tölthetünk – nyugtattam meg.
Láttam, ahogy legörbül a szája, majd egy-két könnycsepp gördül végig az arcán. Odalépett hozzám, és szorosan átölelt.
- Ne haragudj, Lilian! Annyira elrontottam ezt az egészet. Mindent el kellett volna mondanom, már az elejétől fogva – nyöszörögte.
Gyengéden lefejtettem magamról karjait.
- Igen, ez valóban így van. Viszont nem csak azt tanultam meg, hogy utáljam a vámpírokat, hanem azt is, hogy legyek erős.
- Annyira büszke vagyok rád – mosolyodott el szomorkásan, és végigsimított az arcomon. - De mindezek ellenére kérlek vigyázz a D'amour fiúval. A testi épségedet rábízhatod, de ne engedd, hogy a lelked is az övé legyen. És tudom, hogy kegyetlenség arra kérni, hogy ne kerülj közel a férjedhez, hiszen nincs rosszabb sors az érdekházasságnál egy tinilány számára, de ha idővel engednél a kísértésnek, beleőrülnél később a csalódásba. Szörnyű dolog vámpírba beleszeretni. Teljesen elrabolja a szíved, és képtelen leszel őt megutálni, bármennyire is nem méltó a szeretetedre.
Bólintottam. Tudtam, hogy tapasztalatból beszél. Láttam mennyire lesokkolta apám látványa tegnap. Nyilvánvaló volt, hogy nem sikerült túltennie magát rajta, bármennyire is az ellenkezőjét állította, engem nem sikerült becsapnia.
- Ami az apádat illeti – folytatta – benne meg van az apai szeretet irántad, hiszen rengeteget harcolt azért, hogy nála maradhass, és vámpírnevelést kapj. Részben ezért is a megállapodás, hogy tizennyolc éves korodtól fogva az ő világában kell élned. Azonban a vámpíroknál a szülői gondoskodás nem a lélek ápolásáról szól, hanem a gyermek materiális érdekeiről. Ezért is kereste meg számodra a lehető legjobb vőlegényt és pártfogót, tudom, hogy rengeteg munkájába került. Ha valami nem a szerződés szerint alakulna, ha a D'amour család másik tagja is igényt tartana a véredre, számíthatsz az ő segítségére. De benső sérelmeid ápolásában csak magadra számíthatsz. Nem tudom, hogy meg fogják- e engedni, hogy telefonálhassunk, vagy levelet küldjek neked, de biztos vagyok benne, hogy mindent át fognak olvasni, és le fognak minket hallgatni, így csak halvány utalásokat tehetsz a problémáidra, nem szabad, hogy lássák mennyire kiszolgáltatott vagy.
- Értettem, anya. Biztos lehetsz benne, hogy megfogadom a tanácsaidat. Nem fogok szégyent hozni sem a családomra, sem a falkára! – jelentettem ki magabiztosan.


A konyhában tartózkodtunk, mikor meghallottam egy autó halk búgását a házunk előtt. Kinéztem az ablakon. Egy elegáns, fekete Audi parkolt le a járda szélére, Layne és apám szálltak ki belőle. Anyámra néztem, aki vetett rám egy sokatmondó pillantást, majd kiment az előszobába, és megragadta az egyik bőröndömet. Követtem a példáját, és kezembe vettem a többi holmimat, majd kiléptünk házunk kapuján.
Ridegen köszöntöttük egymást mind a négyen. Layne szó nélkül kinyitotta a járgány csomagtartóját, és elvette tőlünk a csomagokat, hogy bepakolhassa őket a kocsiba. Anya és az apám, Victor, félrehúzódtak egy percre, majd váltottak pár szót egymás között. Aggódva figyeltem anyát, de arca most erőt sugárzott. Korántsem tűnt annyira törékenynek, mint tegnap, mikor először találkozott össze volt férjével.
- Kialvatlannak tűnsz – szólalt meg mellettem váratlanul Layne.
Ránéztem a fiúra, jól láthatóan mindvégig fürkészte az arcomat.
- Neked sem lehetett könnyű elfogadni ezt a frigyet – ráncoltam össze a szemöldököm.
- Tévedsz! - jelentette ki. - Önként választottam ezt az utat. Akár nemet is mondhattam volna.
Éppen szólásra nyitottam volna a számat, mikor anya lépett mellém. Enyhe rémülettel néztem rá. Eljött hát a búcsú ideje. Szorosan átöleltük egymást.
- Vigyázz magadra Lilian! - mondta. - És tartsd észben azt, amiről beszéltünk!
- Nem lesz bajom. Ígérem - nyugtattam, bár ebben egyáltalán nem voltam biztos.
Elengedtük egymást, váltottunk egy utolsó, szomorú pillantást, majd engedtem, hogy Layne kinyissa előttem az utastér ajtaját, és beszálltam a kocsiba. Apám az anyósülésen foglalt helyet, majd jegyesem beindította a motort. Az autó lassan gördült le a járdáról. Hátrafordultam, hogy egy utolsó pillantást vessek az otthonomra. Tekintetemet végigjártattam a piros muskátlikon az ablakokban, a fakorlátos erkélyen, a zöld zsalugátereken, a fekete kapun, melyen oly sokszor léptem be, majd anyámon állapodtam meg. Ahogy ott állt a lépcső aljában magányosan, és összetörten, egészen aprónak tűnt, vékonynak és halálsápadtnak. Gyorsan előre fordultam. Nem akartam már az elején elveszteni a fejemet, és esetleg kiütni az előttem vezetőt, majd kitörni a kocsiból, és visszarohanni hozzá. Behunytam a szemeimet, hogy ne láthassam a számomra oly kedves város részleteit, melyek csak még több emléket ébresztettek volna bennem. Összeszedtem minden akaraterőmet, és egy falat képeztem elmém köré. Nem engedtem, hogy anya, Félix, vagy bárki más befurakodjon az agyamba. Csak a sötétségre koncentráltam, mely most körbevett, és a motor halk búgására, az előttem ülők egyre elhalványuló beszéd foszlányaira... Elaludtam.


Layne

Örültem, miután a klánnál tett látogatás után, végre elhozathattam a kocsimat, így másnap reggel már azzal gurultam be a lány otthona elé. Talán kegyetlenség volt ilyen koránra tervezni az indulást, de nem éreztem magam biztonságban a városban. Ráadásul kételkedtem Lilian önuralmában is, nem akartam, hogy idő előtt kiboruljon, és esetleg hátráltassa az indulást. Azonban a kialvatlanságon kívül egyelőre semmi komolyabbat nem láttam rajta, engedelmesen szállt be a kocsiba, még a búcsúzkodás sem volt túl hosszadalmas. Kezdtem reménykedni, hogy talán még jól is kijöhetünk egymással.
Mikor Victor is beszállt az Audiba beindítottam a motort, mely halkan búgott fel. Imádtam a hangját, a lágy, elegáns berregést, mintha egy macska dorombolt volna. A visszapillantó tükörből figyeltem jegyesemet. A lány egy ideig csak bámult ki a hátsó ablakon, majd mikor egy hirtelen mozdulattal visszafordult, arca kétségbeesettnek tűnt. Behunyta a szemeit, és összeráncolta a szemöldökeit, úgy láttam erősen koncentrál valamire. Még ki sem értünk a városból, mikor vonásai ellágyultak, izmai felengedtek görcsös rándultságukból. Elaludt. Látva szenvedését, megsajnáltam egy csöppet, bár érteni nem értettem meg, hiszen minket vámpírokat nem fűz szoros viszony szüleinkhez, csak a család nevéhez, a társadalmi osztályunkhoz. Ezért is vállaltam önként a házasságot. Hiszen, ha a nemesi hadsereg vezetőjeként birtokolnám egy vérfarkas erejét, hatalmam oly nagyra nőne, hogy vetekedne talán még a királyéval is, a katonák pedig teljes mértékben engem szolgálnának. Nem mintha lázadásra készülődnék, a kormányzás puhányoknak való, olyanoknak, akik szívesebben tevékenykednek a háttérben. Az én életem a csatamező, a vámpírvadászok gyilkolása, a lázadók megfékezése. Csupán szeretnék szabad kezet kapni a teljes hadsereg fölött, hogy nemet mondhassak a királynak, vagy hogy kénytelen legyen igent mondani a kéréseimre, melyek talán katonáim százait mentenék meg. Nem egy fontos emberemet vesztettem már el az ő harcmezőn való tapasztalatlansága miatt.
- Heti egyszer igényt tartok az ellenőrzésére. Meg kell róla bizonyosodnom, hogy minden az egyesség szerint folyik -e – zökkentett ki Victor gondolataimból.
- Nem bízol meg bennem? - vontam fel a szemöldököm, de nem vettem le szemem az útról.
- Az öcséidben nem bízom, Layne. Te is fiatal vagy még, ők viszont alig éltek száz évet. Nem vagyok benne biztos, hogy ellen tudnak állni ekkora kísértésnek.
- Megmondtam, hogy védelmezni fogom a lányt. De természetesen, ahogy gondolod – egyeztem bele.
- Az anyjának pedig – folytatta - megengedtem, hogy szintén hetente egyszer beszélhessen a lányával. Az elején szükség van a korlátozásra, egészen addig, amíg Lilian bele nem törődik a sorsába. Azonban légy óvatos azzal a nővel. Még így is könnyen ellened fordíthatja a lányomat. Bár majd próbálok segíteni a helyzeten, amennyit csak lehet, neki ezerszer nagyobb a befolyása, mint nekem.
- Értem, és köszönöm Victor, de azt hiszem, hogy egyedül is elboldogulok majd Liliannal... Remélem... - tettem hozzá halkan.

Lilian

Mikor legközelebb kinyitottam a szemeim, a kocsi órája délután kettőt mutatott. Nem gondoltam volna, hogy ilyen állapotban képes leszek négy órát aludni, de úgy látszik legalább az alvással kapcsolatban nagy az akaraterőm. Az előttem lévők csendben ültek egymás mellett, úgy látszott egyiket sem érdekelte, hogy alszom-e, vagy ébren vagyok. Kinéztem az ablakon. Zöld, füves puszták közepén vezetett az autósztráda, a távolban csipkézett hegyláncok futottak. Az idő borús volt, a lehúzott ablakon át eső illatát hozta a szél. Máskor a szabadság érzését keltette bennem ez az időjárás, azonban most kalitkába zárt, tehetetlen madárnak éreztem magam.
- Tíz perc és odaérünk – szólt hátra Layne a vezetőülésből.
- Remek... - motyogtam ironikusan.
- Legelőször a Bevándorlási Hivatalba megyünk, és regisztráltatunk a jegyzővel – folytatta, elengedve füle mellett előbbi megjegyzésemet. - DNS mintát fognak venni, de ne aggódj, csak megszúrják az ujjadat. Ez az eljárás a bűnözés csökkentésére szolgál, igen hatásosan szoktuk azonosítani az elkövetőt, mert ahol vámpírok összecsapnak, ott vér is folyik. Mindenki átesik a folyamaton kivéve természetesen az embereket. Párat betelepítettünk a városba, így megelőzzük, hogy vámpírjaink más városokban randalírozzanak, valamint a vadászok előtt is könnyebben álcázzuk városunkat.
Megbotránkozva horkantam fel az utolsó mondatra.
- Ártatlan embereket telepítettetek a városba? De, hisz ez olyan, mint valami állattenyészet. Undorító.
Jegyesem halkan felkuncogott.
- Ez csak a természetes tápláléklánc. Majd hozzászoksz. És, egyébként igen. Valóban az állattenyészethez hasonlítható, bár szerintem mi emberségesebben bánunk a prédánkkal, mint az általad kedvelt faj az ő étkével.
Sehogy sem hittem neki, de nem akartam vitatkozni. Biztos voltam benne, hogy élvezik a vadászatot. Hogy játszanak velük, mint a macska az egérrel, mielőtt megölnék őket. Kezdett egyre jobban unszimpatikus lenni a vámpír.
Nemsokára egy zöld tábla suhant el mellettünk, rajta a Wianmair felirattal. Kirázott a hideg, amint megpillantottam az első házakat. Nem azért, mert annyira félelmetesnek találtam őket, ellenkezőleg. A kertek, a házak nem különböztek semmiben egy átlagos emberi lakástól, talán a gazdagságukat kivéve. Ami megijesztett, az egy láthatatlan aurafelhő volt, mely baljóslatúan lengte körül a várost. Talán az emberek ebből nem érzékeltek semmit, de én, félvérlétem miatt, mindenhol éreztem a vámpírok jelenlétét. Szinte hallani véltem, amint a képzeletem által felállított kapuk bezáródnak a hátam mögött. A vámpírok városából számomra nem volt visszaút.
A kerteket lassan stukkókkal díszített bérházak, macskakővel kirakott sétálóutcák, díszes, szökőkutas terek váltották fel. A centrum felé közeledtünk. Azt hihette volna az ember, hogy a vámpírok fővárosa, Wianmair, tele van gótikus mintára épült házakkal, sötét kúriákkal, és szörnyszerű vízköpőkkel, de ha mint laikus sétáltam volna az utcákon, fel sem tűnt volna, hogy a körülöttem lévők többsége nem ember.
Nemsokára egy hatalmas, márványburkolatú térre értünk. Közepén monumentális, istenforma szobor tartott egy tálat a fején, melyből bőségesen zubogott a víz az alatta álló kőmederbe. A hely fórumként szolgálhatott a város számára, ugyanis körülötte jól láthatóan, fontos, épületek álltak. Mi az egyik kisebb mellett parkoltunk le, már ha lehet kicsinek nevezni egy körülbelül húsz méteres épületet. Modernségében eltért a többitől, talán nem rég alakíthatták át. Lehetett vagy négy emelet magas, és minden egyes szintjét tömör, kékes árnyalatú üveg borította. A tetejét üvegkupola fedte.
Először apám szállt ki a kocsiból, majd elindult a bejárat felé. Én csak akkor váltam el az ablaktól, miután jegyesem illedelmesen kinyitotta előttem az ajtót. Vonakodva szálltam ki a biztonságos autóból.
- Ne aggódj, gyorsan túl leszünk az egészen – nyugtatott. Azt hiszem gyakorolnom kéne a pókerarcot.
Szorosan Layne mellett lépkedtem. Nem mintha annyira megbíztam volna a vámpírban, de pillanatnyilag ő és apám voltak, akiktől biztonságot várhattam. Bár nem hittem, hogy bárki is nekem akarna támadni. A súlyos üvegajtók engedelmesen húzódtak el előttünk. Egy hatalmas terembe sétáltunk, melyet modern, vajszínű csempe borított. Középen egy információs pult állt, melytől éppen akkor lépett el apám, kezében egy névjegykártya méretű papírt tartva. Csatlakoztunk hozzá, és a terem végében kezdődő széles lépcső felé tartottunk.
Mikor Laynel elhaladtunk a magasított asztal mellett, akaratlanul észrevettem a mögötte ülő nő furcsálló tekintetét, amint tetőtől talpig végigmért. Csak reménykedni tudtam benne, hogy mások számára nem fogok ennyire feltűnő jelenségnek számítani. Bár sajnos nagyon is valószínűnek tartottam, hogy úgy fognak majd méregetni, mint egy cirkuszi majmot. Nem hittem, hogy sok félvér tette be a lábát eddig a vámpírok városába.
Az első emeletre érve elfordultunk jobbra, majd végigmentünk a hosszú, világos folyosón, és benyitottunk az arany harmincas számmal jelzett ajtón. A szoba, mintha csak a folyosó folytatása lett volna, szinte semmiben sem különbözött az előző látványtól, pár bútor - egy barna, tömör asztal, három bőrfotel és egy szobanövény - kivételével.
Az asztal mögött, egy középkorú férfi ült, érkezésünkre felpattant a székből, és lelkesen kezet rázott, először Laynnel, majd apámmal, végül pedig (már kevésbé lelkesen) velem.
- Kérem, foglaljanak helyet! – mutatott az asztal előtt álló három fotelre.
Miután én is leültem a két férfi közé, a jegyző apám elé tolt egy papírt.
- Ez tartalmazza a lány adatait, valamint a letelepedési kérelmet, amit az itt élő hozzátartozónak kell aláírnia. Mivel Mr. D'amour és Miss Ashwood még csak jegyesek, önnek kell aláírnia, Mr. Ashwood.
Apám gyorsan átfutotta a papírt, majd rákanyarította elegáns aláírását. Miután ez megtörtént, a férfi kikapta a kezéből a dokumentumot, és megnyomta az asztalán lévő csengőt. Egy percbe sem telt bele, máris nyílt az ajtó, és egy gyönyörű, fehér köpenybe öltözött nő lépett be az ajtón.
- Miss Ashwood, kérem fáradjon a hölgyhöz, hogy levehesse a mintát – szólított meg a hivatalnok.
Kissé tartva a tűtől felálltam, és a nőnek nyújtottam a kezem. Faarccal nyúlt fehér köpenyének bal zsebébe, felhúzta a benne tárolt gumikesztyűket, majd akár az emberi kórházakban, először lefertőtlenítette az ujjam. Aztán a jobb zsebébe nyúlt, és elővett egy fehér, pisztolyforma szerkezetet, eltávolította az apró kupakocskát a végéről, mely alól egy tű meredezett felém. Méregetés nélkül szúrta mutatóujjam legfelső percébe a szerkezetet, majd meghúzta a rajta a „ravaszt”, mire a hátuljára rögzített üvegcse telítődött a véremmel.
Felszisszentem a bizarr, szívó fájdalomra. Akaratlanul is Layne- re pillantottam, kíváncsi voltam rá, hogy vajon, mi egy fiatal vámpír reakciója vérem látványára. Azonban várakozásaim ellenére arca kifejezéstelennek tűnt, csupán sötét szemei követték az üvegcse mozgását, amint a nő leszerelte azt a szúrópisztoly hátuljáról, egy kék kupakot csavart a tetejére, majd távozott a teremből. Nem volt szükségem ragtapaszra, az apró seb azonnal begyógyult.
- Szeretném, ha a minta egy biztonságosabb szekcióba kerülne, mint ahol a többit őrzik – mondta Layne ellentmondást nem tűrő hangon.
-  Az önök esetében, ez csak természetes uram -  felelte a férfi nyájasan, bár jól láthatóan egyáltalán nem volt ínyére, hogy még többet tegyen az ügyem érdekében. - Nos, akkor meg is volnánk. A papírokat három napon belül kiküldjük. - Azzal felállt, kezet fogott mindhármunkkal, majd illedelmesen kinyitotta előttünk irodájának ajtaját.

Layne

Felüdülés volt a számomra, amikor végre véget ért az ügyintézés, és azzal a tudattal ülhettem be az autómba, hogy hazatartok. Victor még az irodaépület előtt elvált tőlünk, így már senki és semmi nem volt, ami zavarhatta volna „lelki békémet”. A lány gyakorlatilag teljesen az enyém volt innentől kezdve, bár az esküvő még nem történt meg, tudtam, hogy Victor már semmi okból kifolyólag nem fogja meggondolni magát.
Lilian most mellettem ült az autóban, s mint eddig is, némán bámult ki az ablakon. Arca kisimult volt, nem láttam rajta egyetlen gondterhelt ráncot sem. Kék szemei teljes nyugalomban pásztázták a város épületeit, mintha már rengetegszer utazott volna át Wianmair-on. Bizalmatlanul méregettem. Nem, mintha zavart volna engedelmessége, egyszerűen csak nem hittem, hogy valóban ilyen gyorsan beletörődött volna az egészbe. Kíváncsi voltam, próbára akartam tenni. Provokálni kezdtem.
- Gondolom nem kell elmagyaráznom, hogy a vérfarkasok és vámpírok világa mennyire eltér egymástól. Nálunk nem szokás olyan közvetlenül viselkedni feletteseinkkel, mint ahogy a ti klánotokban. Így elvárom, hogy kellő tisztelettel viseltess a családom iránt... gondolom ezt majd még tanítanom kell – tettem hozzá. - A szabadságodnak is korlátokat kell szabnom, nem kószálhatsz egyedül a városban, jövőhéttől megkezded tanulmányaidat az Akadémián, valamint...
- Már értem, hogy ti vámpírok, miért szenvedtek kóros hatalommániában. Ilyen korlátok között nekem is elborulna az agyam – fordult felém hirtelen, pedig egészen eddig úgy tűnt, nem is figyel arra, amit mondok. Ilyen könnyen provokálható lenne? - nevettem magamban. Csak kezd kibújni a szög a zsákból.
Bár felelete miatt dühösnek kellett volna lennem, én mégis elmosolyodtam. Elfordítottam tekintetem az útról, és a lány dacos, kék szemeibe néztem. Haja egy idegesítően szoros kontyba volt felfogva, legszívesebben kitéptem volna a hullámcsatokat belőle, hogy lássam milyen szőke zuhataga. Na, de ne szaladjunk így előre, csak mindent szépen sorjában.
- Hamarosan hozzám fogsz tartozni. Kénytelen leszel alkalmazkodni a kórós hatalommániámhoz – jegyeztem meg közönyösen, majd újból a vezetésre koncentráltam.
A perifériámból láttam, hogy vissza akar feleselni, de valami miatt inkább mégis csak tartotta a száját, és visszafordult az ablak felé.

Lilian

Tartottam tőle, hogy ha túl sokat jártatom a szám, még a végén rájön, hogy tettetett nyugalmam ellenére mennyire ideges vagyok. Mindentől féltem. A családjától, attól, hogy egy vámpírokkal teli házban fogok élni, az Akadémiától, amit az imént említett, és az elkövetkező éjszakáktól is. Fogalmam sem volt a jövőmről és a vámpírok szociális életéről. Hiába beszéltünk egy nyelvet, mégis úgy éreztem, nem értenek meg, és én magam sosem fogok megtanulni szólni az övéjükön.
Felsóhajtottam, és a tájnak szenteltem a figyelmemet. Időközben elhagytuk a zsúfolt belvárost, ritkulni kezdtek az épületek, s az egyszerűbb bérházak helyett egyre méretesebb luxusvillák bukkantak fel a széles kertek fái mögött. Hamarosan lefordultunk egy keskeny mellékutcába, mely hosszú idő után egy újabb kúriába torkollott. Az Audi lassított, majd miután kinyíltak előtte a kovácsoltvas kapuk, behajtott a birtokra.
Ámulva néztem a hatalmas építményt, mely a terület közepén állt. Inkább neveztem volna kastélynak, mintsem háznak. Gyönyörű, elegáns épület volt, a tizennyolcadik századból származhatott. Két emelet magas volt, és vagy száz méter hosszú, több száz ablaka alatt gipszstukkók díszelegtek, a hatalmas bejárat mellet egy-egy klasszicista szobor üdvözölte a belépőket. A második emeleten egy igen széles, korláttal elkerített erkély terpeszkedett, rajta fehér kovácsoltvas asztallal és székekkel. Pár pillanatra megfeledkeztem helyzetemről és nyálcsorgatva méregettem a kastélyt.
- Gyönyörű, nemde? - zökkentett ki Layne hangja.
Időközben leparkolt a házhoz tartozó kikövezett parkolóban, melyben még három, igen drágának tűnő autó tartózkodott.
- Igen, az – feleltem kimértem, majd nem várva meg amíg jegyesem kinyitja előttem az ajtót, kiszálltam a járgányból.
Most a kertet vettem szemügyre. Hatalmas fenyők, platánok és szürke törzsű nyárfák ringatóztak az enyhe szélben, a kívülállók szeme elől dús, formára nyírt sövény takarta a részleteket. Közvetlenül a kastély előtt kis virágoskert díszelgett, benne egy apró kerti tóval és csobogóval.
Ha önszántamból mennék hozzá a vámpírhoz, most bizonyára örömmámorban úsznék, hogy ilyen partnert sikerült kifognom. De számomra semmi vigaszt nem nyújtott ez a fajta gazdagság.
Layne mögém lépett, majd átkarolta a derekamat, és terelni kezdett a kerti ösvényen. Idegesen húzódtam arrébb. Nem akartam, hogy megérintsen. A fiú nem törődött reakciómmal, látszólag nem zavarta, mennyire nem fűlik a fogam az egészhez. Zavartalanul sétált fel az alacsony lépcsőn, és kinyitotta nekem a hatalmas, kétszárnyas ajtót, majd intett, hogy lépjek be. Haboztam egy kicsit, mielőtt megindultam a bejárat felé. Lassú, elnyújtott lépésekkel sétáltam felfelé. Nem tudtam, mi vár bent. Bár nem kellett volna félnem, hiszen senkinek sem állt szándékában bántalmazni, én mégis reszketve léptem be a kastély falai közé.