A vér háborúja

1.

Testemet átengedtem annak a különös, megfoghatatlan érzésnek, mely mindig elfogott, mikor zenét hallottam. Klánunk ősi dalai megöltötték az erdőt, elragadták az ember szívét, az én testemet pedig önfeledt mozgásra késztették. Most megadhattam magam a tánc iránt való szenvedélyemnek, és gond nélkül keringhettem a tűz körül, hiszen produkciómat elismerő tekintetek, és vidám kiáltások övezték. Kivételesen nem bántam, hogy minden szempár engem figyelt, kifejezetten élveztem a helyzetet. Örömet jelentett a számomra, hogy pár percre elfeledtetthetem a klántalálkozón összegyűlt vérfarkasokkal a jelen romlottságát, és visszarepíthetem őket a múltba, mikor még nem kellett tartanunk az emberektől, és a vámpírok egyre nagyobb fölényétől. Tudtam, hogy ezekre a pillanatokra várnak már a gyűlés elejétől, és én minden szenvedélyemet latba vetettem, hogy azok a gondterhelt szempárok, ha egy kis időre is, de megnyugvást találhassanak.

Mikor a szám véget ért, zihálva hajoltam meg a tapsvihar közepette, majd lehuppantam Félix mellé, és elkértem az italát, majd jól meghúztam.

- Gyönyörű voltál – lehelte, furcsán csillogó szemekkel. – Mint mindig.

- Köszönöm – suttogtam, és legmelegebb mosolyomat villantottam felé.

Visszafordultam a tűz felé, és fogadtam a klán tagjainak elismeréseit is, a bókokat, melyeket idősek és fiatalok egyaránt szórtak rám.

- Számomra az öröm, hogy megtiszteltetek a figyelmetekkel – feleltem illedelmesen.

Szerettem ezt a közeget, igazán a családomnak éreztem őket. Minden okuk meg lett volna rá, hogy kiközösítsenek félvér létem miatt, azonban ők inkább tekintettek rám egy ékszerként, mintsem egy közönséges kavicsként, amibe a legtöbben csak belerúgni képesek. Bár a tánchoz való érzékemet a bennem lévő vámpír és vérfarkas keveredésének tulajdonították, én azonban tudtam, hogy irántuk való szeretetem és tiszteletem emeli ilyen szintekre az előadásomat.

Az Apa felemelte a kezét, mire az utolsó beszédfoszlányok is elhaltak. A gyerekek izgatottan furakodtak előre, hogy jól hallhassák az összejövetel utolsó eseményét, klánunk ősi legendáit, melyekre vezetőnk emlékeztetett minket, minden egyes ilyen találkozókor. Az Apa barázdált arcán boldog komorság ült, amint beszélni kezdett, meséit tiszteletteljes csend fogadta.

Már vagy százszor hallottam ezeket a történeteket, mégis százegyedszerre is ugyanolyan borzongatóan hatottak rám. Szinte láttam magam előtt az ősanyákat és ősapákat, amint oly sokszor győzedelmeskednek a vámpírok felett. Teljes szívemből kívántam, hogy bárcsak így lenne ez ma is. Tudtam, ezzel magam ellen is beszélek, hiszen részben én is közéjük tartozom, azonban én inkább éreztem magam teljesen vérfarkasnak, mint egy kicsit is vámpírnak.

Félix, mintha hallotta volna gondolataimat, és meg akart volna erősíteni, hogy jól gondolom, meleg ujjait lágyan az enyémekre helyezte, és rám nézett. Viszonzásképpen megszorítottam az erős kezet, és lágyan a fekete szempárba mosolyogtam.

Amióta az eszemet tudom, Félix állt hozzám a legközelebb a klánból. Gyermekkorunktól fogva elválaszthatatlanok voltunk, mintha csak a bátyám lett volna. Egy különös, megfoghatatlan kötelék kötött minket össze. Többet jelentett számomra egy barátnál, sokkal többet, de sosem éreztem, hogy szerelmes lennék belé, ahhoz túl jól és túl régóta ismertem őt. Persze mindenki azt várta, hogy mikor látnak meg minket kézen fogva sétálgatni az utcákon... ők nem értették a mi egyedi világunkat, amiben csakis mi léteztünk.

Apa befejezte a mesét, és én visszazökkentem a jelenbe. A gyerekek, mint mindig, újabb történetet követeltek, de vezetőnk szigorúan megrázta a fejét, kijelentette, hogy már rég ágyban lenne a helyük. Valóban. A találkozó hosszan az éjszakába nyúlt, észrevétlenül rabolva el az időnket. Már hajnali három múlt, a klán szedelődzködni kezdett. Kihúztam Félix keze alól az enyémet, és én is felálltam, hogy elköszönjek a klán vezetőitől, az Apától és az Anyától.

Amint összetalálkozott a tekintetünk, az Anya magához intett. A nőn igazán nem látszott az idő múlása. Már a hetvenes éveiben járt, mégis úgy tűnt, mintha most kezdett csak volna bele a negyvenes számokba. Arcán alig éktelenkedett néhány ránc, barna hajába még nem vegyültek ősz szálak.

- Lilian! – mosolyodott el. – Ma este is az összejövetel fénypontja voltál, figyeltem ám a férfiak szemét, és sok évnyi tapasztalat után mondhatom, hogy mindegyik megveszik érted.

Idegesen felnevettem, és vártam a folytatást. Bizonyára nem azért intett magához személyesen, hogy tánctudásomat fényezze.

- A jövőhéten betöltöd a tizennyolcadik életévedet – folytatta mély, rekedtes hangján. - Ez bizony gyönyörű kor... gyönyörű kor... - Révedt el egy pillanatra a tekintete, de aztán gyorsan visszazökkentette magát a valóságba. - De azt hiszem, hogy erről még lesz alkalmunk beszélgetni, ugyanis szeretném, ha a születésnapodon, te és édesanyád meglátogatnátok bennünket. Van egy fontos közlendőm a számotokra.

Meglepődve néztem Anyára. Bár sokat beszélgettünk, és rengeteg tanácsot kaptam tőle a félvérségemet illetően, még sosem hívott meg magához. Gőzöm sem volt róla, hogy mi lehet az a közlendő, ami ennyire fontos, és még anyámnak is hallania kell.

Bátortalanul elmosolyodtam, és elfogadtam a meghívást, mire Anya felnevetett, megpaskolta a kezemet, majd tovább küldött Apához, hogy tőle is elbúcsúzzak.


A klán hangjai egyre halkultak a hátunk mögött, a tűz fénye sem szűrődött már át a sűrű fák között. Anyám előre ment, csak ketten voltunk most az erdőben, Félix és én.

- Kár, hogy félévente csak egyszer láthatom a táncodat – szólalt meg a fiú halk basszusán.

- Hidd el, hogyha többször látnád, hamar megunnád – nevettem, és felnéztem az égre, hogy utoljára szemügyre vegyem a csillagokat, amíg még nem halványítja el őket az utcalámpák fénye.

- Azt erősen kétlem.

Ránéztem Félixre.

- Mondd csak Félix... te mit érzel, mikor táncolok? - kérdeztem kíváncsian. Erről még sosem beszéltünk.

A fiú szemében különös láng gyulladt.

- Azt lehetetlen szavakkal leírni. Borzongás fut végig a hátamon, és képtelen vagyok levenni rólad a szemem, bár nem, mintha akarnám. Egy láthatatlan erő kezd feléd húzni, úgy kell a tenyerembe vájnom a karmaimat, hogy nehogy felpattanjak a helyemről, és... - nem folytatta tovább, csak kényszeresen felnevetett. Láttam, ahogy arcát elönti a pír, csak úgy, mint az enyémet. Nagyon is jól tudtam, hogy mi a mondatának a vége. Egyáltalán nem erre számítottam.

- Értem – nyögtem, és úgy tettem, mintha nem tudnám, hogy miről van szó. Kétségbeesetten próbáltam egy másik témát keresni, de sehogy sem jöttek a számra a szavak. Csöndben haladtunk tovább.

Félix egészen a házunk kapujáig kísért. Elköszöntem tőle, és lenyomtam a kilincset. De ekkor erős ujjak kulcsolódtak a csuklómra, és visszarántottak, majd a kerítéshez szorítottak.

- Félix, mi ütött beléd?! - kiáltottam fel ijedten. Tizennyolc év alatt egyszer sem láttam még ilyen vadnak és mohónak tekintetét.

- Hát sosem lépünk előrébb? - Hangja keservesnek hatott. - Mindig csak szervusz, vagy jóéjt, és semmi több. Egyfolytában ugyanaz a mosoly, meleg, de mégsem eléggé. Azt hittem, ha majd felnősz, minden megváltozik, de már lassan tizennyolc éves vagy, és még mindig semmi. Ha nem érintelek meg, te sem érintesz meg, ha nem csókollak meg, talán soha nem is fogsz.... - csuklott el a hangja.

Feje vészesen közelített az enyémhez, lehunyta a szemeit, ajkai pedig vágyakozva nyíltak szét. Nem tudtam, mit tegyek. Annyira hirtelen jött ez az egész. Eddig sosem kellett attól tartanom, hogy egyikünk többet fog érezni a másik iránt barátságnál, és most ennyi év után... Persze tudtam, hogy az alkohol is közre játszik, de ennyire messzire soha nem merészkedne Félix, ha érzelmei nem lennének valósak. Én szerettem őt. Hát persze, hogy szerettem, de sosem voltam belé szerelmes.

Kétségbeesetten kapkodtam a fejemet, hátha megpillantok egy ismerős arcot az utcán... de a terep teljesen kihalt volt. Tisztában voltam vele, hogyha visszautasítom, akkor mélyen megsebzem őt, azt pedig semmi képpen nem akartam. Talán, ha időt kérnék tőle... lehet, hogy még belé is tudnék szeretni.

Felemeltem az ujjaimat, és Félix ajkaira helyeztem őket.

- Félix, én... - A fiú kinyitotta a szemeit, és ködös tekintettel nézett rám. - Adj egy kis időt kérlek! Nekem ez így túl gyors, én nem tudok... tizennyolc évig voltál a barátom, most pedig hirtelen vallomást teszel – dadogtam. - Én képtelen vagyok tartani a tempót. Nem akarom, hogy a kapcsolatunknak csúfos vége legyen, úgyhogy kérlek, adj egy kis időt nekem!

A fiú felnevetett, de hangjában semmi vidámság nem volt.

- Ne haragudj... azt hiszem egy kicsit elragadtattam magam – felelte, és hátrébb lépett.

Kezével játékosan összeborzolta a hajamat.

- Jó éjt, Lilian! – mosolygott rám lágyan, majd se szó se beszéd hátat fordított, és elment.

Szinte öntudatlanul léptem be a házba, és feküdtem le az ágyamra. Düh, szomorúság és kétségbeesés kavargott bennem. Dühös voltam, amiért Félixnek mindent el kellett rontania az érzelmeivel... az érzelmeivel, amik ellen nem tehet semmit. Szinte belefájdult a szívem, mikor belegondoltam, hogy hány évig rejtegethette őket előlem. Talán egy, talán tíz.... ki tudja. Szörnyen éreztem magam, amiért tudtam, hogy nem leszek képes beleszeretni. Hiszen ha eddig nem sikerült, sőt, meg sem fordult a fejemben, akkor hirtelen mégis hogyan fogna el a szerelem bódító mámora iránta? Az égvilágon sehogy. Hogy leszek képes ezek után a szemébe nézni, hogy tudom mit érez?

Egyszerűen képtelen voltam felfogni ezt az egészet. Ha legalább utalt volna rá a múltban... ha adta volna bármi jelét is annak, hogy többet érez irántam, mint egy barát, akkor felkészültem volna erre a hirtelen támadásra, és valószínűleg odaadóan megcsókoltam volna, hiszen lett volna időm beleszeretni. Már, ha a szerelemhez valóban idő kell... de ez volt a legrosszabb, amit tehetett. Ezzel tényleg elrontott mindent. Ilyen hirtelen szembesíteni az igazsággal...

Furcsa fájdalmat éreztem a mellkasomban. Féltem. Nagyon féltem, hogy a barátságunknak vége, hiszen egyikünk sem fog tudni ezentúl, úgy tekinteni a másikra, mintha semmi sem történt volna. Pedig Félix nélkül, elveszettnek éreztem magam a világban.


Másnap korábban ébredtem, mint szoktam. Tavasz lévén a Nap azonban már fent virított az égen, bearanyozva a város szürke házait. Kedvem semmit sem változott az este óta. Bár próbáltam elfelejteni azokat, amiket Félix mondott, a képek valahogy újra és újra leperegtek a szemeim előtt. Az a keserű arckifejezés, a szomorúság, melyet elutasító szavaim okoztak neki. Lelkiismeret furdalásom volt.

Megráztam a fejem fizikai jelét adva annak, hogy meg akarok szabadulni a gondolataimtól, majd  felkapkodtam magamra ruháimat. Nem sokat törődve mai megjelenésemmel, tempósan festettem ki magam, majd kifésültem hosszú, szőke hajamat, és egy laza kontyba kötöttem. Felkaptam a táskám, és lerohantam a földszintre.

Anyám éppen reggelit készített, amikor beléptem a konyhába. Hosszú, barna haját hátrafogta egy laza copfba, hogy nehogy belehulljon az ételbe.

- Jó reggelt, anya! - köszöntöttem.

- Jó reggelt! - köszönt vissza. - Ne haragudj, hogy tegnap este nem vártalak meg, de szörnyen fáradt voltam. Gondoltam, hogy Félix úgyis hazakísér.

A név hallatára megrándult az arcom.

- Semmi baj – feleltem színtelen hangon, és leültem az egyik székre.

Anya leemelte a serpenyőt a tűzhelyről, és a tányéromra lapátolta a tojásrántotta egyik felét.

- Történt valami? - kérdezte, amint leült ő is, velem szemben. -  Olyan gondterhelt az arcod.

Hát persze... ő előtte nincs titok. Azonban ezt most mégsem mondhattam el neki.

- Lényegtelen – legyintettem, és gyorsan egy másik témába kezdtem. - Jut eszembe! Szerdán meg kell látogatnunk az Anyát. Azt mondta, hogy fontos közlendője van a számunkra.

Anyám arca hirtelen egy gondterhelt maszkba torzult. Bár csak pár pillanatig tartott az egész, mégis meglepődtem rajta. Legutoljára akkor láttam ezt az arckifejezését, amikor apámról kérdeztem. Hát igen. Az ember azt hihetné, hogy félvér létem miatt szerelemgyerek vagyok, és szüleim most boldog házasságban élnek, azonban ez nem így van. Bár szüleim megismerkedése valóban beleillik egy tündérmesébe, hiszen egy vámpír és egy vérfarkas kapcsolata tiltott a mai világban, de nekik mégis sikerült kiharcolniuk, hogy együtt maradhassanak. Születésem után egy évvel, azonban apám teljesen megváltozott, előtört belőle addig mélyen szunnyadó vámpír énje, és őseim pár hónap alatt meggyűlölték egymást, majd elváltak, és engem anyámnak engedtek át...


Nyolc előtt pár perccel léptem ki házunk ajtaján. Félix most nem várt engem a sarkon, ahogy szokott, egyedül ballagtam végig az utcákon. Valahogy számítottam erre.

Búsan, gondolataimba merülve kullogtam a suli felé. Nem tudtam, hogy hogyan viselkedjek ezek után a fiúval. Biztos voltam benne, hogy többé nem leszek olyan felszabadult előtte. Csak az időben bízhattam, hogy hónapok múlva elfelejtjük ezt az egészet.

A park felé vettem az irányt, hogy útközben vethessek egy pillantást a cseresznyefavirágokra. A szél kellemesen fújdogált, édeskés illat töltötte meg a levegőt. Rózsaszín szirmok ezrei hullottak a fákról, lábam alatt halkan zörögtek a kavicsok. Körülkémleltem. Senki nem volt a parkban, kivéve egy alakot, aki vagy húsz méterre állt tőlem a mesterséges ösvényen kívül. Elcsodálkoztam azon, hogy nem vettem észre, amikor ilyen közel állt hozzám, de az egészet elintéztem volna egy vállrándítással, ha a fiú nem fordult volna felém.

Amint ott állt, hosszú, fekete szövetkabátjában, és körülvették őt a cseresznyevirágok örvényei, egészen természetfeletti hatást nyújtott. Egy különös mosoly játszadozott ajkain, mikor találkozott a tekintetünk. Aranybarna szemei furcsa melegséget árasztottak, lélegzetem bennakadt, mikor közeledni kezdett felém. A fiú magas volt az én apró termetemhez képest, mégsem találtam rémisztőnek, ahogy fölémtornyosult széles vállaival. Bár az lett volna ésszerű, ha elhátrálok közelsége elől, mégis képtelen voltam megtenni. Hagytam, hogy az idegen megfogja a kezemet, gyengéden szétnyissa ujjaimat, és egy gyönyörű cseresznyevirágot helyezzen bele.

- Túl szép ez a nap, hogy szomorú légy – szólalt meg bársonyos basszusán, és elmosolyodott.

Meg sem bírtam szólalni. Csak bámultam tökéletes, fehér arcbőrét, markáns vonalait és karamellszín haját, mellyel játszadozott a szél. A fiú egyik zavaróan kavargó, szőke tincsemért nyúlt, mely kioldódott kontyomból, fülem mögé tűrte, és ugyanazzal a mozdulattal elsétált mellettem.

Egy ideig csak álltam értetlenül, és próbáltam rendbe tenni dübörgő szívemet, és megemészteni az előbb történteket. Hátrafordultam, hogy még egy utolsó pillantást vethessek a fiúra, de az már nem volt sehol. Mintha felszívódott volna. „Talán csak képzeltem az egészet” – mondtam magamnak, de mikor kinyitottam az ujjaimat a rózsaszín virág még mindig a markomban illatozott. „Milyen furcsa idegen. Furcsa, de kedves” – mosolyodtam el.

Elmélkedve indultam tovább az ösvényen, és csakhamar előbukkantak egyszerű iskolám szürke falai a fák közül. Ha nem lett volna előtte ez a park, minden életkedvem elszállt volna az épület láttán. Pontban nyolckor léptem be a kapun, a csengő fülsértő harsanására érkeztem. Ráérősen baktattam fel a lépcsőkön, Mr. Rattkins mindig késett. Végül felértem a második emeletre, és megtorpantam a harmincas számú ajtó előtt. Tudtam, hogy Felix bent van, és az én helyem melletti padban ül. Elképzeltem, hogyan vigyorodik el, amikor meglát, azonban, mikor végül összeszedtem a bátorságomat, és beléptem a terembe, rám sem emelte tekintetét.

A helyemre sétáltam, és leültem mellé.

- Jó reggelt! - köszöntem neki félénken.

- Szia – válaszolt, de nem nézett felém. Hangja azonban nem volt rideg, mint vártam. Szomorúság vegyült bele, bizonyára a csalódottság és a szégyenérzet keveredett benne.

„Na jó, ez így nem mehet tovább!” - gondoltam.

- Mit tervezel mára? - fordultam hozzá egy nagy levegővétel után. Hangomra könnyedséget erőltettem, nem akartam, hogy úgy higgye, el akarok távolodni tőle a vallomása után.

Félix arcán meglepődés futott át, majd zavartan elmosolyodott.

- Hát...tulajdon képpen semmit – felelte akadozva.

- Mi az, hogy semmit? - kérdeztem tettetett vádlással a hangomban. - Azt ne mondd, hogy elfeledkeztél a szülinapomról! Persze persze, tudom, hogy csak holnap lesz, de aznapra az Anya hívott át magához minket, úgyhogy inkább ma ünnepeljünk, jó?

Félix bizonyára értette a helyzetet. Szinte láttam, ahogy megkönnyebbül könnyed hangnememre. De nem is értem mit várt. Azt képzelte talán, hogy hagyom elromlani a barátságunkat?

- Rendben – vigyorodott el. - Akkor ma suli után hazamegyek az ajándékodért. Aztán találkozzunk a szokásos vendéglőben.

Mindketten elégedetten fordultunk előre, amikor Mr. Rattkins belépett a terembe, kezében a piros matekkönyvével. Arca, mint mindig, komor ábrázattal meredt az osztályra, szemöldöke mély ráncba szaladt, amikor az egyik diák jelentette a hiányzókat. A székek hangosan súrlódtak a betonpadlón, amint helyet foglalt az egész osztály. Félixre sandítottam, aki máris letépett egy kis sarkot a matekfüzetéből, és ráfirkantott egy mondatot, majd átcsúsztatta az én térfelemre.

„Vámpírok jártak a városban.”

Megdöbbenve fogadtam a hírt. Mindenki, aki tisztában volt a létezésünkkel, tudta, hogy Dumford a vérfarkasok territóriuma. Még egy nemes vámpír se nagyon merte betenni ide a lábát. Az idevezető autópályák mellett, az erdőkben, sőt még a környező kisebb városokban is őrjáratozott a falkánk.

Rajzoltam egy kérdőjelet a cetlire, hogy Félix hosszabban kifejtse, mit tud. Amint megkapta üzenetemet, lázas körmölésbe kezdett. Amíg a fiú írt, unottan meresztettem a szemem a táblára, melyen egyre több, számomra ismeretlen egyenlet sorakozott. Rég volt, hogy utoljára figyeltem matekórán, a jegyeim is kezdtek leromlani. Mostanában szívesebben töltöttem az órákat olvasással, vagy a Félixxel való beszélgetéssel.

A fiú pár perc után végre letette a tollat, és visszatolta hozzám a cetlit.

„Hajnalban apámék voltak őrjáratozni az erdőben. Egy vámpír undorítóan édeskés illata lepte el a fákat, az illető bizonyára nem akart lábnyomokat hagyni maga után, ezért közlekedett a magasban. Persze a szaga erősen megmaradt, apámék egészen a városig követték, ott azonban elvegyült a többi ember illata között. Áldozatokat egyelőre nem találtak, még csak egy elejtett vadat sem az erdőben, ráadásul mindössze ketten lehetnek. Szerintem terveznek valamit. Légy óvatos az utcákon, lehetőleg kerüld a sikátorokat!”

Egyből a reggel látott idegen jelent meg szemeim előtt. Nem volt kizárt, hogy egy vámpírral találkoztam pár perccel ezelőtt. Félvér létem miatt, engem nem zavart a vámpírok édes illata, mely a legtöbb vérfarkasnak orrfacsaró szagnak hatott, így bizonyára nem is vettem észre, hogy az eltér az emberekétől. Ahelyett, hogy megijedtem volna, furcsa nyugodtság szállta meg az elmém. Valahogy éreztem, hogy nincsenek gonosz tervei a jövőre nézve.

„Nem hiszem, hogy bárkit is bántai akarna. A vámpírok nem ostobák annyira, hogy nekiugorjanak egy vérfarkasnak az ő területükön. Akkor csoportban érkeztek volna, és nem jöttek volna be a város szívébe” - válaszoltam vissza.

Félixet nem nagyon győzte meg a válaszom, azonban annyiban hagyta a témát, nem győzködött tovább a biztonságos közlekedésről. Mindketten tudtuk, hogy képes vagyok megvédeni magam, főleg, ha csak két vámpírról van szó. Ez volt az egyetlen előnye félvér létemnek. A két ellentétes erő ahelyett, hogy kioltotta volna egymást, inkább felerősítette a másikat, mintha versengtek volna bennem, hogy melyik kerüljön fölénybe.

Repült az idő délutánig, szinte észre sem vettem, hogy már az utolsó óra utolsó perce kattog a falon. A földrajz tanár is feladta már, hogy még néhány mondatot beletukmáljon a diákok fejébe, összeszedte a holmijait az asztalról és hazaengedett minket.

- Akkor fél négykor a Whinston's-ban! - emlékeztetett Félix a találkozónkra, mielőtt elváltunk volna a kapunál.

- Ott leszek – vigyorogtam, majd elváltak útjaink.

Kényelmes tempóban baktattam hazafelé. Tudtam, hogy bőven időben fogok a találkozóra érkezni, hiszen Félix valamivel messzebb lakott kedvenc éttermünktől, mint én. A Nap hol kisütött, hol bárányként kergetőző felhők takarták el az égen. Az idő kifejezetten meleg volt, kigomboltam tintakék szövetkabátomat, és hagytam, hogy átjárjanak az éltető napsugarak. Reménykedtem benne, hogy némileg le is barnulok majd, de félig vámpírlétem miatt ez szinte lehetetlennek bizonyult. Az utcák kihaltak voltak, egyedül sétáltam végig a kertes negyeden. A fákon madarak hallatták első tavaszi énekeiket, rajtuk kívül nem hallatszott más, csak a szél susogása a fák között. Felemeltem a fejem, hogy felnézzek a kék égre. Bőrömön keresztül, mintha nem csak fényt, hanem hatalmas mennyiségű életenergiát is magamba szívtam volna. Magam sem tudom miért, de szám széles mosolyba szaladt.

- Imádom a tavaszt – suttogtam, és egy pillanatig behunyt szemmel sétáltam tovább.

Hirtelen furcsa, bizsergető érzés futott át a hátamon. Megtorpantam, kinyitottam a szemem és hátrafordultam, azonban az utca továbbra is kihaltnak mutatkozott. Pedig esküdni mertem volna rá az előbb, hogy valaki sétált a hátam mögött. „Talán mégis ennyire tartanék a vámpírtól?” - gondolkodtam el. - „De ugyan, mi oka lenne rá, hogy kövessen? Mondjuk ugyanaz, amiért reggel egy virágot nyomott a kezembe... persze már, ha valóban vámpír volt az illető... Baromság!” - Ráztam meg a fejem. Egy vámpír nem adna virágot egy lánynak, főleg nem olyannak, aki félig vérfarkas. Hiszen a vámpírok ki nem állhatják a fajtánkat.

Bármennyire is sikerült meggyőznöm magam arról, hogy senki sincs a hátam mögött, azért gyorsabbra vettem a tempót. A mondás is úgy tartja, hogy jobb félni, mint megijedni - hoztam fel egy érvet gyávaságomra.


Épp időben futottam be a Whinston's-ba. Az óra pontosan fél négyet mutatott a falon. Rögtön kiszúrtam Félixet a tömött asztalok között, aurája már messziről áramlott felém. Egy sarokasztalnál ült, a piros bőrfotelek egyikében, állát könyöklő kezén nyugtatta, úgy láttam erősen töpreng valamin. Átvágtam a szűk emberfolyosókon, és lehuppantam vele szemben. A fiú felriadt, bizonyára nem vette észre, amikor beléptem a tolóajtón. Zavara azonban hamar vidámsággá változott, mikor tisztázta, ki ül vele szemben.

- Már rendeltem neked – mosolyodott el.

- Remek. Nem kell annyit várakozni. Márpedig ma még nem nagyon ettem – jelentettem ki.

Félix lehajolt a táskájáért, majd keresgélni kezdett benne, végül előhúzott belőle egy piros ajándékcsomagot.

- Azt hiszem, hogy én most... ezt átnyújtom neked. Boldog születésnapot! - mondta, majd kezembe nyomta a tégla alakú pakkot.

- Köszönöm – mosolyodtam el, és bontogatni kezdtem a díszcsomagolást. Ami benne volt egészen nehéznek tűnt. Erősen furdalt a kíváncsiság, hogy vajon idén mit kapok Félixtől.

Végre az utolsó celluxdarabtól is megszabadítottam a csomagot, majd óvatosan lehámoztam róla a papírt. Egy keményfedelű, barna könyvet rejtett, melyet klánunk cikornyás jelképe díszített. Fellapoztam. Az első oldalon egy közös fotó fogadott Félixxel és az anyámmal, alatta pedig a vérfarkasok egyik jelmondata, az ősi nyelven, mely az összefogásra szólítja fel a falkatagokat. Továbblapoztam. Képek fogadtak a falkáról, Félixről, rólam és anyámról, az ünnepségekről, majd történetek a legendáink közül, melyeket mind Félix körmölt le, gyönyörű írásával. Az illusztrációkat is ő készíthette hozzá. Olyan volt ez, mintha az egész életemet egy könyvbe foglalták volna, felidéztette velem a fontos emlékeimet, szépeket és keserűeket egyaránt.

- Ez csodálatos – néztem fel meghatódva a fiúra. Attól féltem, hogy elbőgöm magam és a nyakába ugrok. - Köszönöm – suttogtam.

- Szeretném, – kezdte Félix – ha mindig emlékeznél ránk. Ha tudnád, hogy bármi történik veled, én és a falkatagok mindig melletted állunk, bármelyikünk képes lenne az életét adni érted.

- Ezt úgy mondod, mintha el kéne válnunk.

Félix nem szólt semmit, csak lágyan mosolygott rám. Szemeiben szomorúság bujkált. Meg akartam kérdezni, hogy mit akar ez jelenteni, de ekkor letették elénk a rendelt ételt. Mintha elvágtak volna egy zsinórt, ami ez a pár perc alatt szövődött köztünk, a valóság, a minket körülvevő világ élesen furakodott be közénk.

- Hát akkor – szólalt meg Félix jókedélyűen. Mintha előbbi mondatát ki sem ejtette volna ajkain. – Jó étvágyat!


A délután Félixel, az ajándékozást kivéve, úgy telt, mint bármelyik másik közös szülinapi ünneplésünk. Újból a sajátos kis burkunkban éreztem magam, ahol nem zavarnak a külvilági, vizslató szempárok, amint harsányan nevetgélve sétálgatunk az utcákon. Legbelül azt kívántam, hogy ezek a percek örökre tartsanak. Az álomszerű, önfeledt boldogság és nyugalom. A klántalálkozó emlékét most mélyen elzártam magamban, és úgy döntöttem egészen addig nem engedem szabadon, amíg maga Félix nem tér rá újból. Bár igaz, ezt csak részben sikerült végrehajtanom, ugyanis a pillanat, amikor megálltunk a kapunk előtt a tintakék égbolt alatt, túlságosan is hasonlított arra az estére. De aggodalmaim feleslegesnek bizonyultak, a fiú egyetlen „Jóéjt!' -el elintézte a búcsút, úgyhogy azt a képzeletbeli kulcsot valóban eldobhattam volna a bozótosba. Aznap este nyugodtan aludtam.


Magam sem tudom miért, de az Anya háza felé tartva az erdei ösvényen, remegni kezdett a gyomrom, és idegeim egyre feszültebbé váltak. Az ismeretlen jövő baljóslatúan nehezedett lábaimra, és lassította egyre a tempómat.

- Valami baj van, Lilian? - fordult hátra anyám, bizonyára érezte a belőlem áradó feszültséget.

Ahelyett, hogy elmondtam volna az igazságot, csak némán megráztam a fejem. Nem akartam, hogy tudja máris berezeltem.

Mikor klánunk vezetőinek erdei háza felsejlett a fák között, balsejtelmem csak erősödött. Máskor mindig nyugalom szállt meg, mikor erre jártam, de most egy idegen aura lengte körül a házat, amitől felállt a szőr a hátamon.

Az Anya már a kövezett ösvény végén várt minket. Barna, hullámzó ruhát viselt, melyben inkább hasonlított egy sütiket sütögető nagymamára, mintsem egy vérfarkas klán vezetőjére.

- Lilian, Isten éltessen! – kiáltotta mély, érces hangján és szorosan magához ölelt.

- Köszönöm, Anya – viszonoztam az ölelést.

- Üdvözlöm, Anya – köszöntötte édesanyám is a nőt.

- Priscilla, régen láttalak itt nálam – engedett el, majd kedvesen megrázta anyám kezét. A nő sötét bőréhez és széles termetéhez képest én és anyám vézna, sápadt gyerekeknek tűntünk.

- Na, gyertek be! Van mit megbeszélnünk – invitált minket.

Nyugtalanul néztem anyám mindentudó tekintetébe. Azonban nem állt szándékában lejjebb csillapítani, csupán intett, hogy lépjek be az ajtón. A nedves fa kellemesen áporodott illata csapta meg az orrom, amint végigmentünk a szűk, kitömött szarvasfejekkel, vadásztrófeákként őrzött agancsokkal és kultikus jelképekkel díszített előszobán. Anya kedvesen kinyitotta előttünk a nappaliba vezető ajtót. Mit sem sejtve léptem be a szobába, de amint megláttam a bent lévőket, legszívesebben a hajamat tépve rohantam volna ki a házból, és meg sem álltam volna, amíg elég messze nem kerülök ettől a furcsa gyülekezettől.