A nappali fény 1

Sötét volt.
Azon a régmúlt reggelen, mikor az emberek, végigharcolták az éjszakát, már mindenki csak a nappali fényt várta. Tarim kapitány és az emberei kimerűltek voltak a rengeteg csatározástól ami egyetlen este leforgása alatt több áldozatot követelt tőlük, mint azelőtt bármelyik csata. A kígyónyelvűek sokkal többen voltak mint ahogy azt a kémek jelentették, és ráadásúl csatlakozott hozzájuk két keyton is. Ez már elégnek bizonyúlt ahhoz, hogy végetvessen az utolsó ellenállási próbálkozásnak amit az emberek tehettek a pokol erői ellen.

-Katapultot tölts!-kiáltotta a magas,éjfekete páncélt viselő Tarim.
-Tűűz!-A roppant szerkezet a magasba lendűlt és hihetetlen pusztítást kellett volna végbevinnie, de sajnos a kígyónyelvűeket átok védte, és ezért szinte semmilyen kár nem keletkezett az elővonalukban.
-Támadás!-Kiáltotta a hadvezér már sokadszorra,
de a közelharcban sem számíthattak túlzott fölényre.

-Terelőszárny jobbról. Sidiko, te és az embereid próbáljatok rést vágni az ellenségben. Melov, te menny balról, és próbálj meg egyesűlni sidikóval, minél több kígyót foglyúlejtve a kosárban!
Mennyi van még hárta Tolowol érkezéséig- kérdezte a fővezér helyettese, Melov.
-A nappali fény harcosai csak nappal tudnak harcolni.
Még legalább 2 órán át kell kitartanunk. Ha ezek bejutnak a várba.....akkor vége mindennek.
Az utolsó mondat egy kicsit szivenütötte. Ha ők nem tartják távol az ellent a vártól, akkor szeretett nője, Kara is a halál foglyául esik.
A gondolatait valami zavrta amit tudta, hogy nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni, de mielőtt kitalálhatta volna a zavarát a horda és a védelem összeütköztek. A dárdák süvítése, a fejszék, harci szekercék suhogása minden mást elnémított.
Az egyik bajtársát, éppen mellette, egy nyílvessző találta szemen. A szerencsétlenűl járt férfi még odakapott, de már hiába próbálta menteni az életét, mert a rúnákkal díszített nyíl lángba borította a fejét.
Tarim suhintott a kardjával, hárított, szúrt, megint hárított.
-Sidiko. Húzd a sort jobbra.
Tarim, vigyázz!-Amint felfogta az agya, mit is mondott neki a barátja, már a fájdalmat is megérezte a karjában amit egy kés okozott. Pár pillanatra elhomályosodott előtte a világ, és lelassult körülötte minden. Hallotta az emberei káromkodását, jajkiáltásait, és a kígyónyelvűek dühös sziszegését.
Mint egy villámcsapás, úgy hozta vissza a valóságba a felismerés: a keytonokat nem látta sehol.
Leszúrta az egyik kígyót, aki megsebezte őt, és hátranézett.

Sidiko még sohasem érzett akkora félelmet, mint most amikor rápillantott a vezetőjére, és egyben barátjára. Arca követte a másik szemét, és hirtelen elfogyott a levegő a sisakban. Szemében tükröződött a látvány amint a keytonsárkányok a vár belsejéből emberekkel a karmukban repültek fel.
Mivel a várban csak egy 10 főböl álló védelmet hagytak, a többiek kint voltak a vár falain kívül, ezért most nincs a várban senki aki megvédhetné a nőket és a gyerekeket akik az újászületéshez kántálták a varázslatokat.

Mire ezeket végiggondolta, Tarim már üvöltözött az embreeinek, és megindultak a vár felé.

Keletre nézett, de még nem látta a nappal első jeleit sem.

Vajon miért nem kel már fel a nap...