A napkő fénye - I. rész - 3.

- Dia! Dia!
- Höh? – Dia kinyitotta a szemét. Sanyi hajolt fölé – méghozzá olyan közel volt, hogy Diát forróság öntötte el.
A fiú arca tele volt aggodalommal.
- Elájultál – mondta sopánkodva. – Ez így nem lesz jó! Rossz jel. Hívom Larax-ot!
Azzal elrohant. Dia értetlenül nézett utána.
Nemsokára megjelent Larax, és nekilátott egy bájital és egy injekció beadásának.
- Ettől aludni fogsz – magyarázta, miközben felhúzta Dia pizsamájának ujját. – Ugyanakkor méreg elleni gyógyszer is van benne. Reméljük, hatni fog! – azzal beszúrta az injekciót.
- Sanyi… - motyogta bágyadtan a lány.
- Hm?
- Maradj itt – kérte Dia, és mély álomba zuhant.

Mikor felébredt, örömmel látta, hogy Sanyi ott ül mellette, és egy könyvet olvas.
Most leeresztette, és rámosolygott.
- Jót aludtál?
Dia pislogott, aztán bólogatni kezdett. Sanyi kinyúlt, és kisimította a haját a homlokából – mire Dia gyomra felugrott a torkába. – Örülhetsz, lekapcsoltak egy kis időre a lélegeztetőgépről. Még van remény.
- Biztos? – kérdezte Dia halkan.
Sanyi mosolyogva bólintott.
- Minden nap el fogják végezni a méregkimutató vizsgálatot. Reméljük, javul a helyzet. Nem vagy annyira gyenge. Csak kicsit. – elkomorodott. – Megölöm azt, aki megmérgezett!
Dia becsukta a szemét. Hirtelen fel akart ülni, de Sanyi visszanyomta az ágyba.
- Nyugi, még feküdnöd kell!
Dia azonban tiltakozott, hogy föl akar ülni. Félig sikerült is. Sanyi még mindig a vállát fogta, hogy visszanyomja a párnára, de a mozdulat félbemaradt. Egymásra meredtek. Sanyi kicsit értetlenül, Dia hevesen dobogó szívvel.
Pár percig meg se mozdultak. Sanyi tekintete aztán elvándorolt Dia arcáról a padlóra. Majd elengedte a lány vállát, sóhajtott, és hátradőlt a székén. – Nem tudom, mi ez az egész, de hogy valami baj van, az biztos. Vagy kimutatkozik rajtad a méreg hatása, vagy… - elhallgatott, Diára nézett, a szeme kissé elkerekedett, majd összeszűkült.
- Most mennem kell – állt fel. – Be kell fejeznem a házimat. – azzal hátrált egy lépést, megfordult, és kifutott az ajtón.

Másnap, pénteken Sanyit Baebar professzor kihívta a táblához.
- Elküldelek az első Próbára, mert úgy látom, már megérettél rá, Lawren Sanyi. Gyertek velem!
Kis idő múlva már egy ajtó előtt gyülekeztek.
- Nemsokára belépsz ezen az ajtón, Sanyi, és akkor teljesítened kell a feladatot. – Baebar professzor előhúzott egy fiolát: - Tíz fiolát kell összeszedned. Időre megy. Indulás!
Sanyi előhúzta a pálcáját.
- Dalkesir! – recsegte, mire az ajtó kitárult, Sanyi pedig belépett.
Egy félhomályba burkolózó csarnokban találta magát.
- Hahó! Van itt valaki? – kérdezte Sanyi hangosan, lassú léptekkel kerülgetve az oszlopokat.
Semmi válasz. Sanyi pár pillanatig még tétovázott, aztán elindult, ám egyszercsak érezte, hogy megremeg, majd megnyílik alatta a föld. Idejében át tudott ugrani a keletkezett nyílás fölött, ám a robbanások és rázkódások csak nem maradtak abba.
Sanyi tántorogva folytatta útját. A mennyezetről kő és törmelékdarabok hulltak le. Sanyi látott egy ajtót, és sebesen elindult felé, de a föld megint megrázkódott. A fiú egyensúlyát vesztve a földre zuhant.
Nem volt biztos benne, hogy ez is benne van a feladatban.
Nagy nehezen feltápászkodott, és berohant az ajtón. Csakhogy itt meg szakadó esőben, pontosabban szakadó savas esőben volt. A sav égette a bőrét; Sanyi a fájdalomtól felsikoltott.
- Ááááu! Ah! Au! – zihálva kirázta szeméből vizes hajfürtjeit, és rohanni kezdett. A földrengések miatt többször elesett, a savas esőtől pedig végig üvöltött, üvöltött, de úgy, mint még soha életében…
Aztán egy keskeny csatornát talált – előregörnyedve tudott bemászni, de örült, hogy megmenekült.

Hirtelen beleütközött egy falba. Sanyi kétségbeesetten körülnézett, majd föl, és mindent megértett. Föl kell ugrania ahhoz, hogy folytathassa útját.
Felugrott, és felmászott. A csatorna folytatódott, Sanyi pedig fürgén haladt. Néha rátaposott a köpenye szélére, és ezért sokszor beverte a fejét.
Alig várta, hogy vége legyen a szenvedésnek – de eddig egyetlen fiolát sem talált.
Ekkor egy hatalmas kék lánggömb csapódott a csatornába, közvetlenül Sanyi előtt. A fiú felkiáltott, hátrazuhant, de gyorsan feltápászkodott. Köhögött a hideg esőtől, keze vörös volt a savtól.
- Lám, lám, a híres lovag – szólalt meg egy gúnyos hang. A csatornán levő lyuk fölött egy fekete köpenyes, csuklyás, fehér ingben levő, nyakkendős, farmernadrágos férfi állt. Egyik kezében a varázspálcája, másikban egy fiola – de Sanyi tudta, hogy ez nem olyan fiola, amit ő keres.
- Hogy van a barátnőd, Lawren?
Sanyi keze ökölbe szorult.
- Maga volt, aki megmérgezte…!
- Pontosan, Lawren. Én voltam az. Szegény iskoládat Iboz emberei épp most bombázzák… te pedig ittragadtál. Mindenki elmenekült. Már csak te maradtál itt, Lawren. Hogy fogsz kiszabadulni?
Sanyi rémülten meredt a varázslóra.
- Úgy bizony – susogta az idegen. – Ez már nem a feladat, Lawren. Ez egy harc. Úgy tudom, jó vagy benne. – A férfi előhúzta a kardját, és egy másikat Sanyinak dobott.
- Gyere föl, és mérkőzzünk meg!

Sanyi felkapta a kardot, de nem ugrott föl. Habozva meredt a kard csillogó pengéjére.
- Ne félj, itt már nincsen savas eső, amit előidéztünk neked – harsogta a köpenyes alak. – Állj ki velem, lovag! Na mire vársz? A barátnődet elrabolták, ez sem zavar? Meghalt!
- Mi?
- A barátnőd meghalt! Ez sem érdekel?
Sanyi gyomra fájdalmas bukfencet vetett.
- Nem hiszem el! – vágott vissza.
A köpenyes ráemelte a kezét, és intett, mire Sanyit egy láthatatlan kéz felhúzta egy sötét helyiségbe.
Az idegen, akit Jaden-nek hívtak, megforgatta a kardját, és támadott. Sanyi eldobta a pálcáját, és védekezett. Közben vadul zakatolt az agya – lehet, hogy Jaden igazat mond?
- Beleütöttétek az orrotokat egy olyan dologba, amihez semmi közötök – sziszegte Jaden. – Tudjátok Iboz tervét. Mindenáron meg kell állítani az öccsét…
- Az öccsét? – ismételte Sanyi.
Jaden ránézett, arcára torz mosoly ült ki.
- Tehát nem tudod – sziszegte lassan. – A szüleid eltitkolták előled. Hát igen, Iboz gyűlölte őket…
- Miről beszélsz? – ráncolta a homlokát Sanyi.
- Nem tudtad, hogy Iboz neked a tíz évvel idősebb bátyád. Különös. Bár senki se hinné, hogy Iboz azonos Lawren Nándorral!
Sanyi szája kiszáradt. Lawren Nándor? Mi ez már megint?
- Lawren András egyszer összeveszett Ibozzal, aki Mardigóra költözött, és terveket szőtt magának. Apátok idevalósi, Sanyi. Ezért is akarja Iboz elpusztítani a szülőotthonát. Aztán, pár napja megkapta hírét, hogy öccse, kinek létezéséről nem is tudott, Kindes Diánával nyomozni kezdett utána. Furcsa véletlen.
- Minek jöttetek ide? – mordult föl a fiú.
Jaden az övébe rakta a kardját, és rámosolygott.
- Iboz nem akarja, hogy egy taknyos kölyök meggátolja a tervében. Csakhogy akkor még nem tudta, hogy az öccséről van szó…
- Nem értem. Számít neki, ha… ha a testvére vagyok? – Sanyi nehezen nyögte ki a szavakat. De magához tért első döbbenetéből, és most érdekelni kezdte a történet, ami elég hihetően hangzott.
- Számít, persze, hogy számít! Talán tudnál neki segíteni.
Sanyi gyanakodva nézett rá.
- A szüleid meggyalázták, kitagadták, elűzték Ibozt. Ő nem akar semmi mást, csak visszaadni azt, amit gyerekkorában kapott. Nem akarja, hogy a testvére ugyanúgy szenvedjen, mint ő. Amikor kijárta Lagerfeltet, hazatért, de úgy bántak vele, mint egy korcs kutyával. Szerinted ezt érdemli?

Sanyi egyre kényelmetlenebbül érezte magát.
- Lehet, hogy meg volt az okuk rá – mondta bizonytalanul.
- Úgy gondolod? – vonta fel a szemöldökét Jaden. – Kegyetlen vagy. Kegyetlen vagy a saját bátyádhoz.
- Iboz… Ibozt én nem… nem tekintem bátyámnak! Lehet, hogy tényleg a testvérem, de az ellenségem is!
- Nem, nem az ellenséged – rázta a fejét a férfi. – Ne alkoss róla véleményt, mert nem ismered.
- El akarja pusztítani Mardigót! És… és ha tényleg igaz, bombázza az iskolámat! Megbízott vele, hogy mérgezd meg Diát! Savas esőt idézetett elő nekem, hogy meghaljak! A szüleimnek is rosszat akar!
Jaden a fejét ingatta.
- Sanyi, Sanyi – tette rá a kezét Sanyi vállára, de a fiú lerázta magáról a kezét. – Ne érjen hozzám! – horkant fel.
- Lawren, te nem tudod, Iboz mit akar pontosan. Szeretne veled találkozni. Gyere el kérlek, nem esik bántódásod.
- Diának se? És a sulinak, meg Elesharnak?
- Visszahívjuk az embereinket. Mindenkit békénhagyunk. Jössz? Rajtad múlik minden. Ha nem jössz, az iskolád felég, és mindenki meghal.
Sanyi töprengve nézett maga elé. Meg kell mentenie Mardigót. Talán Jaden-nek igaza van, és talán Ibozra jó hatással lehet…
- Jól van – sóhajtotta megadóan. – Megyek. – leeresztette a kardját.

Jaden mosolyogva biccentett, egyik kezével megragadta Sanyi karját, és magához szorította. Sanyi igyekezett kiszabadulni a szorításából, de forogni kezdett körülötte a világ. Egy lila fényű kapu nyílt meg előtte, felkerekedett a szél, és Sanyi nemsokára érezte, hogy eltűnik a lába alól a talaj, és Jaden-nel együtt belezuhan a kapu színes örvényébe.

Lagerfeltben óriási felfordulás volt. Mindenki eszeveszetten rohangált, ordítozott, miközben a mennyezet beszakadt fölöttük, sűrű kő- és porzáport zúdítva a fejükre. Dia kábultan támolygott az egyik folyosón, amerre a kijáratot remélte. Senki se segített, mert mindenki azon igyekezett, hogy időben kijusson az iskolából.
- Na, még egy kicsit – biztatta magát Dia, mikor meglátott egy ajtót. – Mindjárt… ott leszünk… - térdre rogyott. Nem tudta magát összeszedni, minden ereje elhagyta, csak vasakaratának köszönhette, hogy nem vesztette el az eszméletét.
„Bárcsak Sanyi itt lenne!” – gondolta meggyötörten. Sanyi gondolata, és az, ahogy maga elé képzelte, erőt adott neki. Bárhol is volt Sanyi, nagyon remélte, hogy jól van, és időben elmenekült.
Egyszercsak Torda Orsi jelent meg mellette.
- Gyorsan, ki kell jutnunk! – sürgette. Dia hóna alá nyúlt, talpra állította.
- Kapaszkodj belém! – utasította az elgyöngült lányt. Dia engedelmeskedett; átvetette karját Orsi nyaka felett. Orsi eltámogatta őt a kijáratig, aztán odavezette a többi beteghez, akik egy-egy sziklán üldögéltek.
Orsi odafordult az egyik orvoshoz:
- Mindenki kimenekült, uram.
- Jól van – bólintott a férfi, ám Dia közbeszólt:
- És mi lesz Sanyival?
Meglepetésére az orvos nyomban tudta, kiről van szó. – Lawren Sándort nem találták meg – közölte színtelen hangon. Diával forogni kezdett a világ. Az ájulás környékezte.
- M-micsoda? Nem… nem találták meg… nem…
- Valószínűleg meghalt – folytatta az orvos komoran. Szünetet tartott. – Sajnálom. Mindenkit kimenekítettünk, akit megtaláltunk, de Lawren Sándor… - elhallgatott. – Szörnyű, hogy elvesztettünk egy diákot. Nagy szégyen és veszteség – ha jól tudom, ő vágta le a kardvívó bajnok karját.
- Igen – nyögte Dia. Több szót ki se tudott préselni magából – úgy érezte, menten elájul. Sanyi meghalt. Te jó ég…
- Nyugodj meg, biztosan előkerül – vigasztalta Orsi. – Sanyitól nem lehet olyan könnyen megszabadulni!
- Ezt meg hogy érted? – meredt rá Dia.
- Sanyi nagyon szívós – magyarázta Orsi. – Nem lesz semmi baja. Ami pedig téged illet… jó passzban vagy, te se adod fel egykönnyen. Mellesleg… nem rám tartozik, de szerintem Sanyi már rég észrevette, hogy beleestél.
- Honnan veszed…? – kérdezte Dia megütközve. Enyhe pír jelent meg az arcán.
- Annyira nyilvánvaló, hogy nem lehet nem észrevenni – mosolygott Orsi. – Most is például olyan vörös vagy, mint a frissen főtt rák. Amúgy nem hiszem, hogy rossz választás – Sanyiért a lányok 95 százaléka odavan, de közülük csak neked lehet esélyed nála, hiszen teveled megy mindenhova. – Orsi huncutul csillogó szemmel nézett rá.
- Itt az alkalom, hogy bizonyíts nála – folytatta. – Már most kezded legyűrni a mérget. Hamarosan szerintem…
- Lawren Sándort elrabolták! – furakodott oda egy fiú – történetesen Fekete Tomi. – Elrabolták, mert a próbán kellett volna lennie, de nincsen ott! Elrabolták, nem meghalt!
Dia megkönnyebbülten sóhajtott fel. Majdhogynem elnevette magát.
- Sanyi él?
Orsi rákacsintott:
- Látod? Már csak az a kérdés, ki és miért rabolta el.
Dia felállt.
- Larax gyógyító hol van? – kérdezte az orvostól.
- Itt vagyok – hallatszott egy hang Dia háta mögött. – Mit szeretnél?
Dia megfordult.
- Jól vagyok már – közölte. – Legyűrtem a mérget. – nyelt egyet, aztán merészen folytatta: – Sanyinak szüksége van rám. Ha elengednének, meg tudnám keresni. Tudom, hol van. Kérem! Meg kell keresnem! Maga azt mondta, már az is csoda, hogy élek! Le tudtam gyűrni! Meg kell keresnem Sanyit, tudom, hol van! Kérem!
Larax rámeredt.
- Biztos vagy benne? Nem akarunk a halálba küldeni…
- Biztos vagyok benne – szakította félbe a lány. – El kell mennem érte, uram.
Larax habozott.
- Gyorsan, minden perc számít! – sürgette a lány. – Nem szabad húzni az időt!
- Rendben van – sóhajtotta Larax. – Látom, téged nem lehet visszatartani. De ha meghalsz…
- Nem fogok – ígérte Dia, azzal elővette a pálcáját. Nem tudta miért, de egyszeriben határtalan energia töltötte fel minden porcikáját – szinte látta, ahogy Jaden mérge távozik a testéből. – Csak egy kérdésem van hátra: hol van a Kyrre Torony?
- A Kyrre Torony? – ismételte Larax. – Minek?
- Nem érdekes. Merre van?
- Csak északra kell menned – felelte Larax nyugtalanul. – De minek az neked? Ott nincs semmi, csak a napkő!
- Tudom – bólintott Dia -, de nekem akkor is oda kell mennem. Most pedig… viszlát. – azzal megfordult, és Larax útmutatása szerint – észak felé vette az irányt.

Sanyi nyugtalanul nézett körbe. Egy sötét, félhomályos terembe került Jaden-nel.
- Hol vagyunk?
Jaden türelmetlenül leintette, és elindult egy széles kőlépcsőn. Sanyi futva követte.
- Nincs itt senki – állapította meg, mikor felértek. – Akkor meg minek…
- Fogd be! – dörrent rá Jaden. Idegesnek látszott, nyoma sem volt már eddigi jókedvének. Megnyújtott léptekkel előrefelé haladt, meg se nézte, Sanyi követi-e.
- De minek hoztál ide, amikor nincs itt senki? – türelmetlenkedett Sanyi. – Még az az Iboz vagy ki sincs itt!
Jaden megperdült, előkapta a kardját, és Sanyi szívének szegezte.
- Még egy szó, és meghaltál – sziszegte. – Engem már nem érdekel, mit mond Iboz; megöllek, feldarabollak, és le van a gond. Már csak a társad lesz hátra, aztán végre teljesül Iboz álma!
Sanyi meghökkent.
- Mi?
- Azt mondtam, fogd be! – horkant rá a férfi, azzal övébe szúrta kardját, és továbbment.
Sanyi megzavarodva követte.
Többet nem mert szólni, és ő is ideges lett – mi van, ha Jaden beváltja a fenyegetését? És mi van, ha Diát is megöli? Akkor senki nem tudja, hogy el akarják lopni a napkövet!
- Hé, Jaden!
Jaden megfordult.
- Ismered Grumot és Daviust? – szegezte neki a fiú a kérdést.
Jaden nem felelt. Gondolkodott egy percig, aztán kitérően így válaszolt:
- Meglehet. De semmi sem biztos.
- Grum és Davius Iboznak dolgoznak! – csattant fel Sanyi. – Te is neki dolgozol! Nem ismered a cinkosaidat?
- Jó, ismerem őket – vallotta be Jaden. – És?
- Jó – bólintott Sanyi. Arra gondolt, hogyha kikerül innen, és viszontlátja Diát, elmesélheti neki ezt is. Úgy gyűjtötte a híreket, mint méhecske a mézet.
- Nocsak, Jaden! Kit hoztál? – hallatszott ekkor egy meglepett férfi hangja.
- Az öcsédet, Iboz! Az öcsédet, Lawren Sándort! Ha nem kapjuk el időben, megártott volna.
- Remek, remek – bólogatott a férfi, és Sanyi végre meg is láthatta az arcát. Mintha önmagát látta volna, csak kicsit idősebb kiadásban. Iboz, azaz Lawren Nándor azonban szőke hajú, szőke szakállú és bajuszú volt, de akár Sanyi is lehetett volna. Hosszú köpenyt viselt, barna tunikát, és a kék szeme szinte izzott a megszállottságtól. Egymásra meredtek. Iboz Sanyit vizsgálgatta, Sanyi pedig elszántan viszonozta a tekintetét.
- Szóval te vagy az öcsém – állapította meg Iboz. – Furcsa… nagyon hasonlítasz rám, de úgy látom, belső tulajdonságaink nem ugyanazok… elszántan véded a családunkat és Eleshart. – megvetően köpött egyet. Sanyi megfeszítette az izmait – minden önfegyelmét latba kellett vetnie, hogy neki ne ugorjon a torkának.
- Ez nem válik hasznomra… Sanyi, a családunkat nem láthatod viszont, képes lennél még a testvéredet is elveszíteni?

Sanyi hallgatott, de közben vadul zakatolt az agya. Valóban képes lenne rá? Iboz a testvére, lehet, hogy jót akar…
- Sanyi – susogta Iboz. – Mi testvérek vagyunk. Igaz, hogy te nem ismersz engem, de én segíthetek neked! El tudom érni, hogy nagy harcos legyél, ahogyan szeretnéd.
- Honnan tudja…?! – tátotta el a száját Sanyi.
- Ugyan már, Sanyi! Én sok olyat tudok, amit te nem is sejtesz.
Sanyi meghökkent – az elmúlt tíz-egynéhány percben már másodszor.
- Olyat azért nem hiszem, hogy tud, amivel én se vagyok teljesen tisztába – jegyezte meg óvatosan.
Iboznak szeme se rebbent.
- Csak nem a társadra gondolsz?
- Miről beszél? – kérdezett vissza Sanyi megütközve.
Iboz felnevetett.
- Talán arra, hogy tetszik neked, csak még magadnak se mered bevallani!
- Nevetséges! Nekem nem tetszik senki! – horkant fel a fiú.
- Ugyan, édes öcsém! – Iboz vállon veregette Sanyit, amitől a fiúnak felállt a szőr a hátán. – Ne tagadd! Nem vagy tisztába az érzéseiddel, és ez már több mint barátság! Hamarosan fülig szerelmes leszel belé, hidd el nekem!
Sanyi elszörnyedve nézett rá – fel se foghatta, hogy lehet ilyen földhözragadt bátyja. – Igen? Nálunk létezik fiú- és lánybarátság, de úgy látszik, egyeseknél luxus az ilyen! – vágott vissza.
- Pedig Kindes Diánának megdobogtattad a szívét – közölte Iboz mosolyogva. Sanyi rámeredt.
- Én mindent látok, és mindent hallok is – folytatta Iboz. Gyere csak, öcsém, mutatom, hogy csinálom. – megragadta Sanyi vállát, és betuszkolta a félhomályba. Sanyi egy faasztalt látott, rajta egy kristálygömbbel. – Nézz bele, bátran! Látni fogod, ahogy Kindes Diána a Kyrre Torony felé igyekszik, de hamarosan összetalálkozik Grummal és Daviussal, akik idehozzák a színem elé. Onnantól pedig nincs már, ki megakadályozzon a tervemben! – Iboz felnevetett. Sanyi megbabonázva meredt a gömbbe. Dia tényleg benne volt, és nagy sebességgel haladt.
- Maga mindent lát? Mindent hall? Mindent, amit eddig beszéltünk…?
- Természetesen. Okosan nyomoztok. Néha belelátok a jövőbe is. A te jövőd bele van írva a gömbbe, méghozzá vonalak formájában. És a te vonalad szorosan összekapcsolódik Kindes Diánáéval. Ez pedig szerelemre utal…
- Csak barátok vagyunk, és azok is maradunk!
- Ha barátság lenne, egymás mellett haladna a vonalatok – rázta a fejét Iboz mosolyogva.
Sanyi elvörösödött dühében.
- Hát ez nem igaz! – mérgesen toppantott a lábával, aztán elfordult. – Megtudhatnám, mi a szándéka velünk? – kérdezte dohogva.
Iboz ismét elnevette magát.
- Sanyi, Sanyi. Bizonyára tudod, mi a szándékom. Meg szeretném szerezni a napkövet! Engem megaláztak, Sanyi – suttogta. – Kitagadtak, oktalanul leszidtak, száműztek. Szeretnék bosszút állni. Örülök, hogy te nem szenvedtél annyit - pedig a szüleink valóságos szörnyetegek.
- HAZUGSÁG! – üvöltötte Sanyi. – Ne beszéljen így róluk!
- Te nem voltál ott – jelentette ki Iboz. – Te akkor még csak… kisgyerek voltál. Sőt, csak hétéves…
- És akkor? – vetette oda Sanyi. – A szüleim…
- Miért nem fogadsz el testvérednek, Sanyi? – kérdezte a férfi. – Én vagyok Lawren Nándor, huszonkét éves vagyok, és nem adtam okot arra, hogy gyűlölj!
- Ha a testvérem lennél, Nándornak hívnának! És nem akarnál véres bosszút állni a szüleimen!
- Semmit nem értesz – rázta a fejét Iboz. – Sanyi, a szüleink engem gyűlöltek, pedig csak annyit tettem, hogy kijártam Eleshar istenített iskoláját!
Sanyi zihálva meredt rá, aztán a gömb felé fordult.
Rémülten látta, hogy Diára hirtelen két férfi veti rá magát: Grum és Davius.

- Ne! – kiáltott fel Sanyi. Megpördült, és váratlanul Ibozra vetette magát. Iboz, bár váratlanul érte a támadás, előrántotta a kardját. Sanyi pont beletenyerelt a kardba. Felsikoltott – de a hangja rögtön el is csuklott. Hátrált egy lépést, és döbbenten tátogva nézte vérben úszó kezét.
- Ne légy ostoba – förmedt rá Iboz. –Csak árthatsz magadnak, ha ellenállsz.
Sanyinak eszébe jutott valami. Iboz a jövőbe látott… azt látta, hogy élnek mind a ketten… ő is, és Dia is…
- Mit akarsz tenni? – kérdezte, és felemelte a fejét.
- A napkövet akarom – mondta Iboz. – Segíts!
Sanyi gyanakodva nézett rá. Nem is válaszolt.

Dia eközben kétségbeesetten próbált kiszabadulni Grum és Davius markából.
Pálcáját a nadrágzsebébe süllyesztette, mert attól félt, elveszik.
A két férfi győzött – kétoldalról markolva Dia karját, elindultak vele Ibozhoz.
- Mit akarnak? Hova visznek? A Kyrre Toronyba?
- Nem – felelte Davius. – Ibozhoz viszünk.
- Ibozhoz? – rémült meg Dia. – És a napkő? Mikor lopatja el?
- Ha téged elintézett, akár ma éjjel is – felelte Grum.
Dia szíve majd’ ki ugrott a helyéről.
- És… és hol van… hol van Sanyi?
- Érdekel? – nézett rá Davius, egy keskeny utcán végigrángatva a lányt.
- Igen, érdekel! Hol van?
- Biztos helyen.
- Jól van?
- Lehet.
- És… velem mit fognak csinálni?
- Azt majd Iboz dönti el. Gyerünk, most már varázsoljuk oda magunkat, senki se lát.
- Oké – válaszolta Grum. – Mehet!
Megnyílt a színes fényű kapu. Dia haját felborzolta a szél. Előrefelé zuhant, először lila örvényen keresztül, ami átváltozott kékké, a kék zölddé, és...
...és hamarosan Iboz előtt találták magukat. Dia előreesett. Grum és Davius felrángatták a földről. Sanyi, aki a gömböt nézte, elfordult.
- Dia…!
Dia összerezzent, és hátrakapta a fejét. Szíve nagyot dobbant, mikor meglátta Sanyit – nem is törődött többé szorult helyzetével.
- Sanyi! – kiáltott föl megkönnyebbülten.
Sanyi elindult felé, de Iboz arcát látva megállt. A férfi odalépett Dia elé, és megvetően végigmérte.

- Nocsak. Szóval itt van öcsém cinkostársa, és barátja. Hány éves vagy? Tizenkettő, igaz? Nem hittem volna, hogy két tizenéves gyerek keresztbe tud tenni nekem… persze csak rövid időre. – odaintette Sanyit, és kezét a fiú vállára tette. Sanyi némán tűrte. – Ő, Lawren Sándor, az öcsém. Megígérte, hogy segít nekem. Igaz, Sanyi?
Sanyi megérezte a hangsúly fenyegető élét. Nyelt egyet.
- Igen.
Dia rámeredt. Sanyi lehajtotta a fejét.
- Mit is csináljak veled, Kindes? – tanakodott Iboz.
- Öljük meg – javasolta Davius.
Iboz a fejét rázta.
- Nem, nem… mindegy! Egyenlőre kötözzétek oda ahhoz a székhez. Majd később vele is foglalkozom. Most Sanyival megbeszélem a tervünket.
Dia szeme elkerekedett. Sanyi átállt?!
- Sanyi! Mit csinálsz? – kiáltott rá a fiúra. – Iboz el akarja lopni a napkövet! És te segítesz neki?! Eddig megpróbáltad megakadályozni, most meg…
- Kindes Diána, azt hittem, meghalsz Jaden bájitalától. De hallottam, hogy legyűrted a mérget. Hogy csináltad? – érdeklődött Iboz, miközben Diát odakötözték a székhez.
- Nem tudom. – hangzott a felelet.
- Érdekes… Na, Sanyi! Holnap este Grumék elindulnak a kőért. Őrizned kéne a csajt. Én az űrállomásra megyek. Ha Grumék ellopták a követ, elrepülök. Ti pedig meghaltok.
Grum és Davius nem szóltak egy szót sem. Láthatólag nem érdekelte őket, hogy holnap este életük szörnyű véget ér. Annál inkább érdekelte Diát:
- Micsoda? Ne! Ezt nem teheti! Sanyi! Ne hagyd!
Sanyi ránézett.
- Tehetek mást? Nem. Most már… engedelmeskednem kell neki, különben… - és elhúzta kezét a nyaka előtt.
- Ha nem akadályozod meg, holnap ez könnyedén bekövetkezhet! – kiáltotta Dia. – Térj már észhez!
- Magamnál vagyok! – kiabálta Sanyi. – Inkább te térj észhez!
- Sanyi, te nem tudod, mit beszélsz!
- Iboz jó! A szüleim voltak a hibásak!
Sanyi, alighogy ezt kimondta, meghökkent. Miket beszélek? – gondolta rémülten.
Iboz felnevetett.
- Jó, jó, Sanyi, csak így tovább!
- Maga hipnotizálta Sanyit? – förmedt rá Dia.
- Csak telebeszéltem a fejét – suttogta a férfi. – Látod? Az öcsém! Mire számíthatsz tőle?
Dia erre újból próbálkozott:
- Sanyi! Iboz csak a bolondját járatja veled! Meg kell akadályoznunk a tervében! Sanyi! Hallgass rám!
Sanyi rámeredt. Dia szemében aggodalom csillant.
- Kérlek!

A fiú végül sóhajtott, a fejét rázta.
Ibozra nézett, Grumékra, Diára… aztán újra Ibozra, Grumra, és megint Diára.
Kicsit összezavarodott. Dia mondata jutott eszébe:
„Meg kell akadályoznunk a tervében”.
- Igazad van – bólintott végül. – Semmi keresnivalóm nincs bátyám oldalán. - Iboz felhördült. Sanyi ránézett, aztán elővette a kardját, odalépett Diához, és egy kardvágással elvágta köteleit.
- Gyerünk – szólt halkan. Megfogta a lány karját, felállította, aztán elindult az ellenkező irányba.
- Hova mész? – kiáltott utána Iboz. Odarohant öccséhez.
- Állj meg!
Sanyi a szemébe nézett.
- Soha – suttogta, és elfordult.
Hallotta, ahogy Iboz kardja szisszenve elhagyja hüvelyét.
- Akkor harcolj. Ha legyőzöl… elmehettek.
Sanyi megfordult. Davius Diához ugrott, és hátracsavarta a lány karját, hogy ne tudjon segíteni barátjának.
Sanyi is elővette a kardját.
- Rendben van – egyezett bele végül.

A terem közepénél megálltak egymással szemben. Iboz meglendítette a kardját, Sanyi kivédte. A fiú lassan körözni kezdett Iboz körül.
A férfi újból támadott. Sanyi alulról kivédte, és megsuhintotta fegyverét Iboz felé. A férfi megpördült, és Sanyi lábára célzott. A fiú felugrott, megperdült, és kardjuk csattanva nekifeszült egymásnak.
- Ügyes vagy, fiú – suttogta Iboz ördögi vigyorral. – De vajon mennyire? – hirtelen hátralépett, kardját felrántotta. Sanyi is hátralépett, feje fölé emelte a kardot, így elkerülte, hogy Iboz kardja a fejére csapjon.
Dia kétségbeesetten próbált elszabadulni, de Davius keményen szorította. A lány magában biztatta Sanyit:
„Tarts ki, Sanyi! Kérlek, tarts ki!”
Iboz egyre-sorra mérte ütéseit Sanyi különböző testrészeire, de testvére vitézül védekezett.
Iboz elhajolt a fiú kardja elől, és szúrt. Sanyi hátraugrott, aztán vissza, és kardját meglendítette Iboz feje felé. A férfi gyorsan odarántotta kardját, majd felpattant, és mérhetetlen csapást mért Sanyi lábára.
- Ááááá!
Sanyi felüvöltött, és féllábon ugrálva eltáncolt Iboz közeléből. A lábujjai sajogtak, és nem érezte őket. Végül leeresztette sérült lábát a padlóra, és a hirtelen rátörő dühből erőt merítve támadásba lendült. Iboz meglepődött ettől. Olyannyira, hogy Sanyi kiütötte kardját a kezéből, ami csilingelve ért földet.
Sanyi zihálva Iboz szívének szegezte a kardot. Bátyja a földön zihált.
- Jó… jó… menjél… megadom magam.
Sanyi elfordult. Iboz intett Grumnak és Daviusnak, mire azok elrohantak a kijárat felé. Dia utánuk rohant. Sanyi is rohant, bár kicsit sántikálva. Mikor észrevette, hogy Dia lemaradt, övébe dugta kardját, megfogta a lány kezét, és tovább rohant. Iboz feltápászkodott, és egy kézmozdulattal bezárta az ajtót Sanyiék után.

Sanyi és Dia végigrohantak egy keskeny folyosón, befordultak, és követték Grumékat egy ajtón keresztül.
A két férfi kikerült egy széles repedést a padlón. Sanyi átlendült rajta, elengedve Dia kezét, aki megcsúszott, és a repedésbe zuhant.
- DIA!! – Sanyi letérdelt, és a sötétbe meredt. Dia egy kis ágba kapaszkodott, pár méterrel Sanyi alatt.
- Tarts ki! – kiáltotta Sanyi.
- Próbálok! – kiáltotta Dia. – De nagyon csúszik a kezem!
Sanyinak támadt egy ötlete. Elővette a kardját, megfogta a pengét, és a markolatát Dia felé nyújtotta:
- Fogd meg a kardot! – ordította.
Közben a penge felszakította a bőrét, a sebből pedig vér buggyant ki. Sanyi nem törődött vele. Görcsösen markolta a kardot, és minél lejjebb próbálta nyújtani. Dia egyik kezével utána kapkodott, de nem érte el. Sanyi még jobban lehajolt, aztán hirtelen kiszaladt a lába alól a talaj. Hogy le ne essen, megkapaszkodott a repedés szélében.
Dia végre elérte a kard markolatát, és megragadta. Sanyi nagy nehezen felmászott, és húzni kezdte a kardot, meg a rajta csüngő Diát.
- Tarts ki! Mindjárt… fönt leszel!
Dia egyre feljebb jutott. Végül Sanyi kinyújtotta a kezét, Dia megfogta, és hamarosan újból szilárd talajon álltak.
- Ez meleg helyzet volt – zihálta Sanyi, a homlokát törülgetve. – Gyerünk!
Futásnak eredtek. Végigrohantak egy újabb termen, két folyosón, aztán elágazáshoz értek.
- Jobbra megyünk – határozott a fiú.
Dia ráhagyta. Nem is figyelt arra, merre mennek. Inkább a történteken rágódott. Sanyi megfogta a kezét! Te jó ég…
Egy ajtóhoz értek.
- A fene, zárva! – szitkozódott Sanyi. – Mégis balra kellett volna menni!
- Nem tudod a kardoddal átvágni?
Sanyi a fejét rázta. Rácsapott az ajtóra:
- Olyan kemény, mint a vas! Az én kardom elég gyenge ehhez képest, hiába van acélból!
- Az acél erősebb, mint a vas!
- Akkor se menne. – Sanyi elfordult az ajtótól. – Maradj itt, átmegyek a bal oldalra. – azzal elrohant. Dia elképedve bámult utána.

Sanyi itt is egy ajtót talált, de ez szerencsére nyitva volt. Örömében felkiáltott, jelezve Diának, hogy jöhet. A lány futva elindult. Sanyi belépett az ajtón. Rögtön rosszullét fogta el. A szobában olyan zöld gáz terjengett, amitől fulladozni kezdett. Előregörnyedt. Kihátrált ajtón, ami magától lezárult. Mire Dia odaért, Sanyi a földön feküdt.
Dia elsápadt. Letérdelt Sanyihoz.
- Sanyi, te jó ég! Mi bajod? Válaszolj! Sanyi!
Nem telt sok időbe, hogy észheztérítse a fiút. Az történt ugyanis, hogy Sanyi beszívta a zöld gázt, és mikor kilépett, elkábult tőle.
A fiú felült.
- Úh… - köhögni kezdett. – M-mi történt?
- Azt én se nagyon tudom.
Sanyi nagy nehezen feltápászkodott.
- Ja, igen… - fejével az ajtóra bökött. – Nyitva volt… de valami gáz terjengett… tuti, hogy Iboz emberei nem erre mentek. Valahogy… biztosan átjutottak a zárt ajtón!
- Gondolod? – vonta fel a szemöldökét Dia.
- Lehet, hogy ők is zárták le – folytatta hangosan gondolkodva a fiú. – Igen… nálad van a pálcád?
A lány belenyúlt a zsebébe, és felmutatta.
- Remek. Ki kéne nyitni az ajtót!
- Nagyszerű ötlet, csak mi van, ha nem működik?
- Azt majd később – intette le Sanyi. Visszarohantak az ajtóhoz.
Dia felemelte a pálcát:
- Dalkesir!
Az ajtó nem nyílt ki. Sanyi nekidőlt az ajtónak:
- A fene egye meg, akkor…
BUMM.
- Ááá! – A vasajtó befele kezdett el dőlni, rajta Sanyival. A vasajtó hangos robajjal a földre csapódott. Sanyit a szívroham környékezte.
- Mégse lehetett olyan erős vas – morogta. Felállt, és megtörölte kezét a nadrágjában. – Na jó… nézzünk körül!
Érdekes terembe jutottak. Mindenhol hatalmas tartályok álltak, amikbe fagyasztott emberek voltak.
Dia kővé dermedve bámult egy ötéves kislány megfagyott testére.
- Te jó isten! – kiáltott föl elszörnyedve. – Aki ezeket a szerencsétleneket befagyasztotta, annak nincsenek emberi érzései! Nem tudjuk kiszabadítani őket?
- Hát… - Sanyi körbejárta a kislány tartályát. A tartály hátoldalára egy cédula volt erősítve.

Somogy Viktória
2001. október 6.

- Ezt a kislányt Somogy Viktóriának hívják – közölte Diával. A lány odaállt mellé, és a cédulára meredt.
- 2001. október 6. Hm. Szerintem ez annak a dátuma, mikor fagyasztották be.
- Hát, jó régen – állapította meg Dia.
Sanyi lehajolt.
- Mit csinálsz?
- Azt nézem, hogy szabadulhatna ki – magyarázta Sanyi. Aztán felegyenesedett. – Megvan! Ott, a tartály oldalán van egy kapcsoló!
Sanyi odament a kapcsolóhoz. Bizalmatlanul méregette a számokat és gombokat. Végül egy piros karra siklott a keze.
- Lássuk, ez mit csinál!
Azzal meghúzta a kart. Sistergő hang hallatszott, végül az olvadó jég zaja. Piros fény töltötte fel a tartály belsejét, aztán a tartály magától szétnyílt. Viktória ugyanúgy állt, mint eddig.
Sanyi odalépett elé, és óvatosan a hóna alá nyúlt. Felszisszent. A kislány teste hideg volt, és csurom víz.
Sanyi, ennek ellenére, kiemelte Viktóriát a tartályból, és lefektette a padlóra.
- Csurom víz a ruhája – súgta.
Dia is a csöppség fölé hajolt.
Támadt egy ötlete. Gyorsan kibújt a köpenyéből, és bepólyálta vele Viki testét.
- Hátha jobb lesz.
Viktória még mindig nem mozdult. Sanyi kételkedni kezdett egyáltalán abba is, hogy él.
Ám nemsokára Viktória kinyitotta a kezét, testén borzongás futott végig.
- M-mi… történt? – vacogta. Dia felemelte a földről, és a karjaiba vette.
- Be voltál fagyasztva – mondta. – De kiszabadítottunk. Minden rendben?
- F… fázom…
- Mindjárt jobb lesz – vigasztalta Dia. – Hány éves vagy?
- Nyolc.
- Nyolc? – csodálkozott Dia. Sanyira pillantott. – Azt hittük, csak öt vagy.
Viktória a lányra meresztgette nagy, barna szemét.
- Te ki vagy? – kíváncsiskodott.
- Dia. Kindes Dia. Ő pedig Lawren Sanyi. Mi tizenkét évesek vagyunk. Viki, el tudod mondani…
- Honnan tudod a nevem?
- A tartályodva vagy midre volt ráírva – felelte Dia. – Már három éve be vagy fagyasztva. Akkor már nem nyolc vagy, nem?
- Dehogynem. Öt voltam, amikor befagyasztott Iboz.
- Iboz csinálta? – hüledezett Dia. – Iboz?!
- Igen. Ez az egész épület egy iskola volt.
- Hogy kerültél ötévesen ide?
- Hosszú – felelte Viki. – De nem tudom, hova menjek innen.
Sanyi Diára nézett.
- Mi lenne, ha kiszabadítanánk a többit, és magunkkal vinnénk őket?
- Az nem jó. Lehet, hogy éhesek lennének. Én nem vagyok óvó néni, te se óvó bácsi. – rázta a fejét a lány. Felállt. – Figyelj ide, Viki. Mi kiszabadítanánk a társaidat. Ki a legidősebb köztetek?
- Geri – pislogott a kislány.
- Hány éves?
- Geri tizenegy.
- Tizenegy. Uh. – Dia körülnézett. – Melyik Geri tartálya?
Viktória fel akart állni. Sanyi megfogta a karját, és segített neki.
- Köszönöm – motyogta Viki. Kicsit átmozgatta a lábait és kezeit, aztán nehéz léptekkel elindult. Mindegyik tartálynak megnézte a hátulját. Végül megállt.
- Ez az.
Dia elolvasta a cédulát.

Dávid Gergő
2002. január 1.

- Dávid Gergő. Sanyi, gyere ide!
- Mi az? – lépett oda a fiú.
- Hogy is kell kiszabadítani? – Dia keze egy kettes számon nyugodott. Sanyi megfogta a kezét, és rátette a piros karra:
- Ezt húzd meg.
- Ti házasok vagytok? – kérdezte Viki.
Dia félrenyelt. Sanyi rámeredt a kislányra.
- Mi…?
- Ti házasok vagytok?
Sanyi felnevetett. Dia elvörösödött, és inkább meghúzta a kart.
- Viki, te még nagyon kicsi vagy – nevetett Sanyi, arrébb terelve a kislányt Gergő közeléből. – Házasodni a felnőtt emberek szoktak, és mi különben se vagyunk szerelmesek!
- Csak barátok?
- Igen, de most inkább figyeld Gergőt!
A kisfiú tartálya is szétnyílt. Gergő megdermedt teste megingott, és orral kizuhant a földre.
Dia rögtön felfordította, elkérte a talárját Vikitől, és bebugyolálta vele Gergőt.
- Ha Gergő felébred, szabadítsátok ki a többieket – mondta Sanyi Vikinek. – Utána pedig várjatok itt. És engedelmeskednetek kell Gergőnek.
Dia közben magához térítette a kisfiút, aki tüsszögni és köhögni kezdett.
- M… mi történik? – köhögte.
- Semmi baj. Most már nem vagy befagyasztva. Minden rendben lesz.
Gergő hunyorgott, a fejét kapkodta.
- Világosság… élek… újra… élek! Nincs hideg…
- Nincs, nincs, és ha fázol, az is el fog múlni. – Dia megvárta, amíg Gergő rendesen észhez tér. A kisfiú felült, a homlokát törölgette.
- Ti kik vagytok?
- Dia és Sanyi. De most sietnünk kell. Vikit ismered, igaz?
Gergő bólintott.
- Figyelj ide. Kiszabadítjátok a társaitokat a piros kar segítségével. Csak lefele kell húzni. Megértetted?
- Igen.
- Utána pedig itt maradtok. Vigyázol a többiekre. Te vagy a főnök. Itt maradsz velük, mesélsz nekik, meg ilyenek. Rendben van?
- Igen.
- Remek. – Sanyi vállon veregette Gergőt. – Akkor nincs más hátra, mint előre – sóhajtotta. – Gyerünk, Dia. Már így is késésben vagyunk! Sziasztok! – azzal átrohant a termen.
- Szia, Dia, szia, Sanyi! – kiabált Viki.
Dia intett nekik, és követte Sanyit.

- Nem mondhatom, hogy Iboz egy szívélyes ember – morogta Sanyi.
- Hát…
Elérkeztek egy ajtóhoz. Sanyi lenyomta a kilincset, és legnagyobb meglepetésére kijutottak a titokzatos épületből.
Az is látszott, hogy alkonyodik.
- Ez egy kastély! – kiáltott fel Dia ámuldozva.
Valóban az volt. Méghozzá elég régimódi, de fényes, fekete kastély.
- Iboz kastélya. Hm. Jó lesz ezt megjegyezni!
- És mi most az udvaron vagyunk! Ott a kertkapu!
- Ühüm…
Dia megragadta a fiú karját.
- Sanyi! A gyerekek innen el tudnának menekülni!
- Jó ötlet – bólintott Sanyi. Dia még szívesen fogta volna a karját, de nem akarta túlságosan kinyilvánítani Sanyi iránt táplált érzelmeit. Sanyi újra megszólalt:
- Dia, te visszamehetnél a gyerekekért, én meg addig körbejárom az udvart, tiszta-e a levegő!
- Jó – bólintott Dia. Mély levegőt vett. Nehéz volt elviselnie Sanyi közelségét – úgy érezte, menten elrohan, ha még tovább kell néznie. Gyorsan sarkon fordult hát, de ekkor Sanyi kezét érezte a karján, mire a gyomra összerándult.
- Ja, és Dia…
- Igen? – fordult vissza a lány.
Sanyi a szavakat kereste.
- Izé… hogy is mondják ezt… nem jut eszembe…
- Mi?
- Öö… na… Megvan! Légy óvatos!
Dia meglepődött. Sanyi, magyarázásképp folytatta:
- Nem tudni, ki ólálkodik még itt. Ha bajba vagy, akkor… hát… csináld azt, amit a legésszerűbbnek látsz. Nem mondom, hogy keress meg, mert lehet, hogy nem találsz. És amúgy én se tudnék mit csinálni. Úgyhogy csak finoman és nőiesen!
Dia, akarata ellenére, elnevette magát.
- Jól van, vigyázok magamra és a gyerekekre.
Sanyi hátbaveregette.
- Akkor csá. Majd később találkozunk… mondjuk a kertkapunál. Jó? Ha nem érek vissza… - nem fejezte be a mondatot. Dia nyelt egyet.
- Nem lesz gond – nyögte.
Sanyi komoran megvonta a vállát.
- Ki tudja. Lehet, hogy Iboz utánam jön és legyilkol. De ha ez is történik, akkor is keresd meg Kyrre tornyát!
- De Sanyi…
- Nincs de. – Sanyi odalépett elé, és magához ölelte. Dia úgy érezte, mintha fejbevágták volna – még akkor se tért egészen magához, mikor a fiú már rég eleresztette.
- Akkor szia. Remélem, majd találkozunk. – Sanyi búcsút intett, megfordult, és ráérős léptekkel otthagyta a lányt.

Dia pár pillanatig még állt, aztán végül elindult visszafelé. Lenyomta a kilincset, végigment a folyosón, és belépett a tartályos terembe.
Geri és Viki 10-20 gyerek közt futkosott.
- Dia! – kiáltottak fel egyszerre. Viki oda akart rohanni a lányhoz, de Gergő leintette. Nyugodtan odasétált hozzá.
- Szia, Gergő. – köszönt Dia.
- Szia! Elvégeztem a dolgomat!
- Jól van. Várj egy kicsit, végignézem a tartályokat.
- Mostantól ő a főnök! – bődült fel Gergő, és Diára mutatott. A lány csendre intette a gyerekeket, és odasétált a tőle legközelebb álló tartályhoz.

Kovács Zsigmond
2003. január 21.

- Ki közületek – fordult Dia a társasághoz -, Kovács Zsigmond?
- Én! – visított fel egy kisfiú vékonyka hangján, és odadöcögött Dia elé. Kicsit termetes fiúcska volt, amolyan négyéves.
- Szia, Zsigmond. Hány éves vagy?
- Négy.
- Jó. Gergő, Viki, Zsigmond. Jól van. Mind a hárman menjetek… vagyis nem, dehogy, jöjjetek ide hozzám!
A három gyerek odament.
Dia elsétált a következő tartályhoz.

Hunyadi Tivadar
2000. október 4.

- Hunyadi Tivadar? Ki ő?
- Én. – emelte fel kezét egy hatéves fiú.
- Menj a többiekhez, Tivadar. Meg szeretném mindenki nevét jegyezni…
Ezért hát odament minden tartályhoz, és felszólította a gyerekeket, hogy menjenek Gergőékhez.
- Lássuk csak… itt van egy Viki, Tivadar, Gergő, Zsigmond, Kálmán… Cecília. A többiek is itt vannak?
- Igen!
- Rendben. Hányan vagytok pontosan?
- Hát… azt mondja egy… kettő, három, négy, öt… Miki hat, Sebők hét, Laci nyolc… kilenc, tíz, tizenegy, tizenkettő... tizenhárom, tizennégy, tizenöt… Ági tizenhat és még négy… Húszan.
- Jó. – Dia megszámolta a gyerekeket, aztán elégedetten bólintott.
- Mind megvagytok. Gyerünk ki a kertkapuhoz! Gyertek utánam!
Miközben mentek, Dia magához hívta Gergőt.
- Egy kastély lenne az iskolátok?
- Dehogy. Ez csak volt iskola. Már átépítették.
- Ki építette át?
- Hát aki bezárt minket.
- Oh. Értem.
Többet nem szóltak. A gyerekek csendben követték Diát, aki a megbeszélt helyre vezette őket.

Közben Sanyi megtalálta Iboz kastélyának hátsó bejáratát is, sőt, még istálló is tartozott hozzá!
Sanyi meglepetten lépett be az istállóba, és – legnagyobb örömére -, egy barna lovat talált benne. A sarokban két éles kard és két pajzs hevert.
A fiú úgy érezte, ennél több se kell nekik! Lovagolni persze tud ő is, mint minden Lagerfeltes, hiszen maguk a Vizsgáztatók tanították meg erre őket – mivel a tankerethez nem tartozott hozzá a lovaglás.
Így hát fogta a pajzsot, felpattant a barna lóra, és visszalovagolt Diához. A gyerekek nagy szemeket meresztettek. Dia megzavarodva nézett rá.
- Hát ez meg?
- Megtaláltam az istállót – vigyorgott Sanyi. – Indulhatunk is Grumék után.
Dia a lovat méregette.
- Van több ló is? – kérdezte.
Sanyi nevetett.
- Sajnos nincs, de érjük be ezzel az eggyel is! Fogadok, hogy több is volt, csak Grumék lenyúlták.
- És a gyerekek?
Sanyi Gergőhöz fordult:
- Honnan jöttetek?
- Hazulról.
- Hol van a „haza”?
- Nem messze innét.
- Na, akkor meg is van oldva a probléma. Dia elkísér titeket egy darabig, aztán meg végezzük a dolgunkat.

Mikor a lány visszatért, Sanyi megpaskolta a ló hátát:
- Gyere már, Dia, pattanj fel a hátam mögé!
Dia nem nagyon mert felszállni a lóra, Sanyi mögé. Így hát azt hazudta, fél a sebességtől.
- Ne hülyéskedj! – förmedt rá Sanyi. – Szállj már fel, vagy én foglak föltenni!
Dia kénytelen-kelletlen felült.
- Karold át a derekam, ha nem akarsz leesni! – kiáltotta Sanyi, és megsarkantyúzta a lovat. – Nem kellemes, hidd el!
Dia beharapta a száját, és átkarolta a fiú derekát.
- Gyí! – kurjantotta Sanyi, mire a ló vágtatni kezdett.

Lóval persze sokkal gyorsabban haladtak.
- Tudod egyáltalán, hova mész? Honnan veszed, hogy Grumék erre mentek? – kiabálta Dia.
- Látszik a lovuk nyoma! – kiabált vissza Sanyi, és kardjával a homokba mutatott.
Dia elcsodálkozott, de nem szólt. Hirtelen Sanyi előrehajolt.
- Kapaszkodj belém! Ugratunk!
Dia ráhajolt.
- Mi?! Ugratunk?! Minek? – nyögte Sanyi fülébe.
- Előttünk van egy folyó – felelte a fiú, akin látszott: nincs nagy hatással rá, hogy Dia a derekánál átkarolja. Ennek a lány nem örült, de megpróbálta tűrtőztetni magát.
A folyóhoz egyre közelebb értek…
Sanyi megrántotta a kantárt.
- Gyerünk, Villám!
- Villám? – meredt rá Dia.
- Ez lesz a neve – magyarázta Sanyi.
- Aha.
Villám felágaskodott, aztán előrelódult, és a levegőbe ugrott. Dia felsikított, Sanyi viszont nagyon élvezte.
Egy pillanattal később lehervadt a vigyor az arcáról. Villám felnyerített, és váratlanul ledobta magáról Sanyit. Dia, aki a fiúba kapaszkodott, ijedtében a szabaddá vált kantárt ragadta meg. Villám felhördült, Diát is le akarta dobni. A lány félig le is esett, de a lába beleakadt a kengyelbe. Fejjel lefelé lógott, keze a földet súrolta. Villám láthatólag valamitől iszonyúan megvadult – fújtatott, mint egy bika, és vágtázni kezdett. Dia végig sikított. A ló hamarosan eltűnt vele együtt egy sötét erdőben.

Folyt. köv.