A medál II.

Egy fura helyen ébredtem. A falak nyirkosak, a jéghideg kőpadlóra egy adag szénát hajítottak. Kelletleül felkucorodtam a szénára, és kinéztem az ablakon. Érdekes módon berácsozták. De hogyan kerültem ilyen magasra? Lenéztem a mélybe, amitől kitört rajtam a pánik. Több ezer méter magasan, egy zord, fekete várban voltam! Méghozzá bebörtönözve! Ilyen lenne a világ megmentése? Vagy... lehet, hogy tőlem kellene megmenteni a világot? Ettől a feltételezéstől nevetnékem támadt, de a vidám kacagást hamarosan felváltotta a zokogás. Csapdába csaltak, én meg "hősiesen" belementem. Az az átkozott női hang! Ő akarta az egészet, jól átvert, a kis...
- Nem túl hízelgő, már megbocsáss... - hallatszott mögülem egy ismerős hang.
- Ki az? - kérdeztem dühösen, bár tudtam rá a választ. Elegem van ebből a hangból.
- Akit az előbb hangosan szidtál. - mosolyodott el a lány. Körülbelül velem egykorú lehetett. És... nagyon hasonlított rám.
- Szidtam?! Te kutakodtál a fejemben! - mérgesen lezuttyantam a szénára. - Hogy kerültem ide?
- Kedvesem! - nevetett mesterkélten. Úgy beszélt velem, mint egy kisbabával. Szabályosan gügyögött. - Azért kerültél ide, hogy megmentsd a szenvedőket a gonosztól. A szenvedők pedig... - azzal odasétált az ablakhoz, és széles mozdulatot tett. - ...mindenki.
- Ha? - bizonyára buta arcot vágtam. Anya mesélte, hogy már kislánykoromban is ilyeneket csináltam: ha valamin elcsodálkoztam, vagy nem értettem, a szememet tágra nyitottam, nyitott számból csöpögött a nyál. Apu egyszer titokban lefényképezte a rettenetesen ostoba arckifejezésemet, és minden ismerősünknek megmutatta. Apa kolléganője azóta úgy bánik velem, mint egy komplett idiótával.
- A gonosz pedig... - itt elbicsaklott a hangja. Égkék szemeiből egy könnycsepp hullott a hideg kőre. - ... a nővérem. Miután az apám elhunyt, átvette a birodalom irányítását, és azóta mindenki miatta szenved. A gazdag és boldog népből földönfútó lett. Henriette egy szörnyeteg...
- Henriette?! - na várjunk csak! Engem is így hívnak! Egy szörnyetegről neveztek el? - Az én nevem is Henriette. A tiéd ugye Caroline?
- Igen. Egészen véletleül... nem tudod, mi lesz ennek a vége? Mi történk velünk? - ez vicces. A 16. században élő rokonomnak mesélem el, hogy mi lesz(neki), vagy volt(nekem) a jövőben. Azt azonban nem akarom elmondani, hogy mi fog történni ezután. Biztos összetörne. Ha tudná, hogy hamarosan meghal, az édesanyja is meghal, és egyáltalán, a népe is meghal akkor csak elszomorodna. Elmondjam vagy sem?
- Mondd el! Tudnom kell az igazságot! Meghalok? Igen?
- Igen. Az édesanyád is. A néped is. - gyorsan eldaráltam a szavakat. Jaj, csak ezt ne! Caroline bőgve felállt, és becsapta maga mögött a börtönajtót.
Felsóhajtok. Lehet, hogy az egész életemet ebben a nyomorúságos börtönben kell leélnem? Nem. Egy ázott-fázott madárka repült be az ablakomon a vihar elől. Csőrében a börön kulcsával.