A két kart

Miközben visszatértek a tisztásról, az erdei útra, ami egyenesen a felgyújtott faluba vezetett. Sokszor felötlött Enuzacban az a gondolat hogy vajon mekkora a pusztítás az egykori otthonában. Egyet azonban biztosan tudott, a falujuk egy darabig még biztos üresen fog állni, de azért bízott abban, hogy az életben maradt falusiak majd visszatérnek, és ha nem is teljesen, de némileg újra felépítik a házaikat. Már egy jó ideje mentek az ösvényen, amikor hirtelen a távolba meglátta a faluját, azt  a helyet ami neki  egykor neki az otthont jelentette.
-    Te, Enuzac! – Szakította meg Domun a fiú visszaemlékezéseit.
-    Mondd!
-     Mi van akkor, ha a házatok is porig égett,  és esetleg nem találod meg a két kardot amiről apád beszélt? – Kérdezte kíváncsian.
-    Van egy olyan érzésem, hogy talán nem is kell hogy megtaláljam. – Fordult az unokatestvére felé.
-    Ezt hogy érted, csak nem fog oda sétálni hozzád? – Nézett rá, csodálkozó tekintettel.
-    Haha. – Nevetett Enuzac. – Te még hiszel a sétáló kardokban? – Viccelődött vele.
-    Olyan aljas vagy! – Ráncolta össze a szemöldökét a másik fiú.
A településhez érve, Enuzac legszívesebben visszafordult volna a hatalmas pusztítást látván. A házak közül alig maradt olyan, ami még épp volt és nem esett a tűz martalékává. Ahogy egyre beljebb sétáltak a piactér felé, egyre több hullát láttak, az emberek többsége arccal a földnek hevert, ki a  mellkasán, ki a nyakán, de van aki a hasán viselte a haláláért felelős szúrásnyomot. Az egykor oly tiszta és rendezett falucska már csak egy sírhalom, mivel mulatság közben rontottak rájuk, a halottak szinte mind ünnepi ruhában feküdtek a porban. Ahogy a főtérre értek, meglepő dolog fogadta őket. Ott nem volt egy darab holttest sem.
-    Ez lehetetlen, hogy hogy itt senki nincs? – Kérdezte Domun meglepetten, kicsit remegő hanggal.
-    Ne-nem tudom. – Dadogott a másik fiú. – Olyan mintha már valaki eltemette volna őket.
-    Ez, hátborzongató. – Jegyezte meg a félénk rokon. – Te, figyelj! Én itt megvárlak, semmi kedvem egyre beljebb menni, olyan mintha valami kísértet lenne ezen a helyen.
-    Ah! Olyan gyáva vagy. De jó, várj meg itt, nemsokára jövök! – Azzal hátat fordított és elindult az egyik szűk utcába, a házuk felé. – Domun! Nehogy haza szaladj félelmedbe! – Kiabálta vissza neki gúnyos hangon.
Ahogy egyre jobban távolodott az unokatestvérétől, valóban egy furcsa érzés kerítette hatalmába, de nem tudta pontosan összefoglalni magában, hogy az mihez fogható. Nem merte volna bevallani senkinek, tekintve a nagy egóját, de valójában rettegett ettől az érzéstől. A szél enyhén fújt, miközben sétált az elhagyott, felgyulladt házak között. Hírtelen meglepődött, amikor a saját lakóházuk elé ért, ugyanis az a ház sértetlen volt, valamiért nem terjedt ki rá a tűz. A többi otthonhoz képest valóságos kastély volt, pedig nem volt valami nagy épület. Percekig csak állt, és bámulta a fából készült építményt. – Hogy lehet az, hogy ez nem égett le? Kérdezősködött magában a fiú. Lassan, és félénken sétált a ház felé, az ajtóhoz érvén óvatosan nyitotta ki azt, és lépett be a házba. Bent is minden sértetlen volt, minden úgy nézett ki mint néhány nappal ezelőtt. Enuzac össze kellett, hogy szegyje magát pedig nem volt egy gyáva ember azonban valamiért úgy érezte jobban teszi ha lassú és megfontolt. A hátsó szobába belépvén, meglátott egy barna anyagot, amibe szemmel láthatóan bele volt göngyölve valami. – Ez lesz az! Gondolta magába magabiztosan. Ahogy a becsomagolt kardok felé lépett, hírtelen padló recsegésére lett figyelmes. Nem tulajdonított azonban ennek akkora jelentőséget, így nem is figyelt a háta mögé, ugyan ki járkálna egy leégett faluba?
-    Látom vissza jöttél. – Kikerekedett szemekkel rémülten lett figyelmes erre a mondatra, ahogy lassan megfordult azzal az öregasszonnyal találta szembe magát, akitől a Nedum ezüst és Hema arany tömböket kapta.
-    Már megint te? – Érdeklődve nézett végig az öreg nőn, aki ugyanazokat a ruhákat viselte, mint az első találkozásukon. – Sose láttalak még közöttünk, honnan jöttél?
-    Én mindenhol jelen vagyok, egészen Agnamos létrejötte óta. – Válaszolta rezzenéstelen arccal a nő, miközben végig a fiú szemébe nézett. Enuzac sose látott még ilyen különleges zöld szemeket.
-    Nem vagyok annyira ostoba, hogy ezt el is higgyem. – Válaszolt lekezelően. – Most nem adok el semmit, és ha megbocsájtasz, távozok a faluból!
-    Láttam elbukni Somonagot az első királyt, láttam a végét az egységes birodalomnak, jelen voltam az Inktipek három részre szakadásánál. – Mondta a nő, könnyes szemekkel.
-    Hogy? – Enuzac tekintete hírtelen megváltozott, érdeklődve hallgatta az idős asszonyt, miközben a hideg végigfutott egész testén.
-    Ott voltam a Kanu birodalom vízből való kiemelkedésénél, a Nedum birodalom erdőből való kinövésénél, és a Hema birodalom tűzből való kipattanásánál.
-    Ez mind nagyon szép és jó, évekig tudnám hallgatni, de most mennem kell. –Enuzac, hangja kissé rémült volt.
-    A kardjaidban én is segítettem egy keveset apádnak, talán nem olyan szemmel látható az én munkám, viszont a megfelelő időben érezni fogod, használd bölcsen és tiszta szívvel. – Azzal megfordult, és lassú léptekkel kifelé vette az irányt.
-    Várj! Ki vagy te? – Kérdezte kíváncsi hangon, még sose látott senkit, aki hozzá hasonló lett volna.
-    „Voltam tegnap, vagyok ma, leszek holnap. Megtalálhatatlan és egyben mégis megtalálható. Ott hol a három nép összeér, hol a föld sárgából kékbe vált, hol hegyek veszik körül a nyugodt helyet, a hegyből egy vékony patak ered. Kövesd a patakot és megtalálsz, erőddel máris eltalálsz…”
-    Tessék? Nem verset akartam hogy szavalj, azt szeretném ha válaszolnál!
A nő semmit nem szólt, egyszerűen csak kisétált a ház ajtaján, és mire Enuzac is utána szaladt, a nő alakja eltűnt a leégett utcák között. Kísérteties volt, nem is akart tovább az elpusztult faluban maradni, a hullákkal körülvéve, gyorsan Domun felé vette az irányt. Amíg szaladt a csomaggal a kezében, végig ez a furcsa nő járt az eszében. Unokatestvére még mindig ott állta ahol korábban otthagyta. A szeme hírtelen felcsillant mikor meglátta Enuzacot, egy rongyba betekert valamivel a kezében visszaszaladni.
-    Azt hittem már sose jössz! – Nyugodott meg hírtelen.
-    Bocsánat, csak az a furcsa öregasszony feltartott. – Mentegetőzött neki.
-    Miféle asszony? – Érdeklődött, miközben nagyokat pislogott a meglepettségtől.
-    Hát nem járt erre? – Csodálkozott Enuzac.
-    Én ugyan senki élőt nem láttam, rajtunk kívül.
-    Furcsa. Mindegy is ne törődjünk ezzel, megtaláltam a kardokat! – Hajlott mosolyra a fiú szája.
-    Na, végre lássuk őket! – Domun hangja nagyon kíváncsi volt.
Enuzac óvatosan szedte le a kardokat védő barna anyagot. Amikor meglátta végre a neki készített fegyvereket, a szemei csaknem könnybe lábadtak. Azt hitte ilyen kardok csak a könyvekben léteznek. A pengéik ívesek voltak hasonlóak a szablyához, a markolatuk ezüstből volt feketére beszínezve, míg maga a kard vegyesen volt összeállítva Nedum ezüstből és Hema aranyból. A 65 cm nagyságú penge külső éle volt kiélesítve, a markolat és a kard összesen körülbelül 80 cm volt. A méreteik ellenére, a kardok nagyon könnyűek voltak, hisz ez volt ennek a két nemesfémnek a legnagyobb előnye, sérthetetlen és mégis könnyen elbírható. Domun csodálkozva nézte a két fegyvert, sose tudná ezeket forgatni, persze az unokatestvére ő más. Ő mindig jól tudott bánni a harci eszközökkel.
-    Hűű! Ez igen! – Enuzac hangja meglepett volt.
-    Ilyen jó kardokat, még sose láttam! – Csodálkozott Domun.
-    Minden esetre nagyon kell rá vigyáznom. – Azzal újra visszatette őket a barna anyagba.
-    Mit csinálsz, nem is fogod használni ezeket? – Kérdezte az unokatestvére.
-    Ne légy ostoba, amíg nem találok nekik megfelelő kardhüvelyt, addig jobb ha senki nem tud róluk.
-    Á, így már érthető. – Mosolygott Domun miközben kezeivel a fejét vakarta.
-    Menjünk tovább! – Mondta Enuzac határozott hangon.
-    De, nem temetjük el a halottakat?
-    Aki eltemette, a többségüket, az a maradékot is el fogja temetni. Szégyenelem hogy én nem temetem el őket, de nincs erre időm.
Azzal útnak indultak a legközelebbi város felé.