A kastély titka

Valahol az egyik királyság közepén van egy kastély. Ott él a király, feleségével és egyetlen leányával. A kastély hatalmas falai félelmet sugároznak a környező erdőre, ami ugyancsak barátságtalan. A fenyőfák tüskéi a festett ablakok felé nyújtóznak, de csak a harmadik emeletig juthatnak. Megjegyzem a kastély 333 szobából áll, minden emeleten 37 szoba, ebből következik, hogy ugyebár kilenc emeleten fér csak el.

A birtok hat részből áll. Középen található maga az épület, körülötte egy kert, tele gyönyörű virágokkal, amiket az udvari kertész féltő gonddal őriz és ápol; egy mellékház, amiben a szolgálók laknak; a Nagy Erdő, ahol azt mondják, különös lények tanyáznak; az istálló, ahol a szebbnél szebb lovak vannak. Na meg azok az aranyos tehenek! És persze ott van a Nagy Erdő és a kert közötti tó, amit ők Erind-nek hívnak. Ebben a tóban már régóta nem fürdött senki. Úgy tartják, nem biztonságos senki számára. Még a legmerészebbek sem mernek bele ugrani, de még a kislábujjaikat sem rakják bele! Ugyanúgy félnek tőle, mint a Nagy Erdőtől, amiből még senki nem tért vissza, aki egyszer bement.

A királylány sokat játszott a kertben, ami nem volt tiltott neki, oda bármikor lemehetett, kedvére szaladgálhatott, és a virágokat szagolgathatta. Szép teremtés, csupa ragyogás, akárcsak az anyja. Hosszú, fekete haj, piros ajkak és pirospozsgás arc. Barátja nem igen volt, kicsit sajnálta is ezt, de a szomszéd királysággal nem voltak valami jóban, ezért a király fia nem látogathatta meg őt. Más gyerek nem élt a kastély falain belül, tehát egyedül volt.
Egyik nap, mikor az apja fontos tárgyaláson vett részt a trónteremben, Elizabeth,- mivel ez volt a neve-, nem bírta tovább a tétlenséget. Elhatározta, hogy elmegy felfedezőútra a kastélyban. El is indult, de mivel még soha nem tett ilyet, kicsit meg volt rémülve. Akárhogyis, a kíváncsiság legyőzte félelmét. A szobája melletti lépcsőn indult lefelé. Még sohasem járt ezeken a folyosókon, mégis úgy érezte, mintha már ismerné az összes kis zeg-zugot rajtuk. Minden sarkon tudta, hogy merre forduljon, de azt nem tudta, mi az uticél. Csak ment az érzései után. Már sok időt eltöltött a szürke falak között, mikor meglátott egy kis fényfoszlányt. Nagyon örült neki, hogy végre kiérhet ebből a nyomasztó környezetből. Először óvatosan szétnézett a tárt kapu mindkét oldalán, ami előtte állt, majd kimerészkedett a szabad ég alá, sokáig hunyorognia kellett, míg szemei megszokták a napfényt.

Miután kitisztult a látása, nem hitte el, amit lát. Többször behunyta a szemét, sőt meg is dörgölte, de mindig ugyanazt látta. Egy gyönyörű tisztást, ami tele volt kék, piros, lila, és még ki tudja hányféle színű virággal, és magasra nőtt fákkal. Lágy szellő lengette finomszabású, kék ruhája szélét, és az ég is felhőtlen volt. A táj meseszép volt. Minden gyermek álma ilyen helyről szól. Szép idő, illatos rét… de volt valami furcsa. Egy pillanatra el kellett gondolkodnia, hogy mi is hiányzik, de utána rájött a válaszra. Egyetlen állattal, vagy emberrel sem találkozott, pedig már tíz perce állt egyhelyben. Elindult hát körülnézni. A kezdetben érzett félelme mostanra teljesen elszállt, ugyanúgy járkált a virágok között, mint az otthoni kertben. Jól érezte magát, bár fogalma sem volt, hogy került ide ez a tisztás.

Egyre beljebb ment az ismeretlen világban, mire felfedezte, hogy kicsit megváltozott a környezet. A virágokat felváltotta a sima fű, ezután pedig következtek a kisebb fák. Na de nem ám akármilyenek! Pompáztak a százféle virágukkal és különleges gyümölcseikkel. Elizabeth kezdett megéhezni, de nem mert szakítani a fáról, hiszen nem tudta, mérgező-e a termés. Megállt hát egy fa alatt és elkezdett nézegetni egy almához hasonlító, zamatos valamit. Egyre csak nézte és nézte, majd miután nem látott rajta semmi különöset, megrándította a vállát és elszakította.
- -Aúúú!- jött a válasz.
- Jaj!- ijedt meg Elizabeth. Felnézett a fa kérgére és észrevette, hogy egy barna szempár néz vissza rá.
- Hát, ezt hogy gondoltad?! Szerintem te sem örülnél neki, ha meghúznám a hajad!
- Ezt te mondtad? Tényleg te beszélsz?
- Hát, nem is a mogyorófa! Tudniillik az nem tud beszélni, olyan buta szegény. Egyébként te honnan pottyantál ide?
- Hát… én… a kastélyból jöttem.
- Ááá, szóval a kastélyból. Már rég nem volt onnan vendégünk. Hadd mutatkozzak be, én Berione vagyok. Meg szabad tudnom becses neved?
- Oh, igen persze. Elizabeth de Riche.
- Örvendek. És mi szél hozott erre?- kérdezte érdeklődve a fa.
- Csak gondoltam körülnézek a kastélyban és egyszer csak itt találtam magam.
- Hmm… Felettébb különös…
- Micsoda? Ha szabad tudnom?
- Ez a történet ismerős. Már hallottam valahol.- kis szünet- Hát persze! Riche-t mondtál?
- Igen, de…
- Ne is folytasd. A te anyukád Izabella, igaz?
- Igen. Hát ő is járt itt?- kérdezte meglepődve a lány.
- Igen. Még sok évvel ezelőtt. Azóta biztos felnőtt már, és nem is emlékszik ránk, Flires lakóira.
- Hát, ami azt illeti, sok mesét hallottam Flires-ről az anyukámtól, de nem mondta, hogy ő járt is itt.
- Akkor még őriz minket az emlékeiben…- mondta Berione, majd nagyot sóhajtott.
- Bocsáss meg, de miért beszélsz mindig többesszámban? Én még nem láttam senkit rajtad kívül…
- Nem láttál? Hát senki sem üdvözölt téged? MICSODA FARAGATLAN NÉPSÉG!- kiabált Berione. Erre mindenhonnan mocorgás, ágreccsenés és léptek zaja hallatszódott. Hírtelen tele lett a tisztás élő fákkal és más különleges teremtményekkel. Elizabeth nagyon meglepődött azon, hogy milyen sokan vannak, és eddig mégsem vett észre senkit illetve semmit.
- Jó napot. - mondta kissé megszeppenve a sok idegen láttán. A hatalmas kör közepén olyan elveszettnek érezte magát. Úgy látszik, ezt az a fa is észrevette, akivel az előbb beszélgetett, mert most így szólt:
- Hát nem látjátok, hogy meg van rémülve? Hagyjatok neki egy szusszanásnyi levegőt!- Erre a felszólításra mindenki hátra lépett amekkorát csak bírt, de mivel ez nem egyszerre történt, sokan elbotlottak és magukkal rántották a mellettük állót is, így hamarosan mindannyian a földön hevertek, csak a lány maradt állva. Körülnézett, majd elnevette magát, mire mindenki elkezdett hahotázni.

- Mi ez a nagy vigadalom?- kérdezte egy rekedtes hang, a körül kívülről.
- Oh, felség…- azonnal elhallgatott és felállt mindenki.- Micsoda megtiszteltetés, hogy…
- Csend legyen! Kérdeztem valamit!
- Nincs itt semmi látnivaló. Csak körbeálltunk egy játékhoz, de rosszul sült el, ezért elestünk.- Elizabeth mikor már épp szólásra nyitotta száját, egy hatalmas tenyér fedte be egész arcát. Azt vette észre, hogy lába elhagyja a talajt, és kezek veszik egymás után át. Tehát haladt valamerre. Mikor végre újra leért a lába a kör másik oldalán találta magát, és csak szófoszlányokat hallott a beszélgetésből. Egy bizonytalan külsejű növény fordult most hozzá, és csendben ezt súgta:
- Maradj csöndben, majd szólok, ha elment. Addig ne menj sehova.- Azzal visszafordult, hogy hallja, mi történik. Körülbelül fél óra is eltelhetett mire a tömeg mozgolódni kezdett. A hercegnő arra gondolt, elment az, aki elől bujkált. Jól gondolta. Nemsokára minden szem rá szegeződött ismét. Érezte, hogy elpirul.
- Megkérdezhetem, ki volt ez?- kérdezte hangosan, mivel elég sokan voltak. Egy eddig ismeretlen teremtmény válaszolt neki:
- Kedves kislány, a nevem Zefír. Én a fűdészek klánjának vezetője vagyok. Engedd meg, hogy szóljak. - A lány kicsit meglepődött az efféle udvariasság hallatán, de végül is felelt a kérésre:
- Természetesen.
- Ez a nemes ifjú országunk uralkodója volt. Ő itt az úr, mint hallottad, felségnek szólítjuk.
- Igen, hallottam, de miért viselkedik ilyen gorombán?
- Hát…- most valaki más kívánta elmondani véleményét- én Zöldike vagyok,- mondta- a mi királyunk jó ember volt, csak mostanában sok a gondja, kicsit elfelejtette, mi is az az udvariasság.
- Ez nem igaz!- kiáltották többen is. Kisebb civódás keletkezett, aminek ismét Berione vetett véget.- Egyszerre csak egy beszél!!!- harsogta, mire tényleg csend lett, és a vitatkozók egymásra vártak, ki akarja kezdeni. Most megint egy fa kívánta megosztani gondolatait az összegyűltekkel:
- Én úgy gondolom, a királyfinak nem kellene velünk így viselkednie…-a többiek hevesen bólogattak, vagy fintorogva rázták a fejüket.- Úgy érzem, nem érdemelünk ilyen bánásmódot, még akkor sem, ha nagy problémák sújtják az országot. Ha a felség többet mondana nekünk, segítenénk neki, de ő nem kér belőlünk. Állandóan csak azt hajtogatja: „Most nincs idő, mennem kell. Majd elmondom. Most hagyjatok.” Szerintem ezen a három mondaton kívül már nem is tud semmit.- Vállvonásával jelezte, hogy befejezte mondandóját. Most más lépett előre egy kicsit, hogy mindenki lássa.

- Én Taliron vagyok, és szerintem nagy szüksége lenne ránk a királyfinak, csak nem mer szólni. Nagy teher ez egy ilyen fiatal csemetének.- most már sokkal többen helyeseltek, mint az előbb. Ám Elizabeth-et nagyon kimerítette ez a sok újdonság, ezért egyre sűrűbben ásítozott. Ismét Berione vette pártfogásába.
- Figyeljetek. Fejezzük be a vitatkozást. Annyi mindent zúdítottunk szegény lány nyakába, hogy azt sem tudja, hol van. Fáradt vagy, igaz?
- Igen, nagyon régen eljöttem otthonról, már biztos keresnek a szüleim.
- Pontosan mikor jöttél el?
- Úgy négy órája.
- Akkor egy cseppet se félj. Nálatok még csak öt perc telt el, mióta eljöttél.
- De ez hogy lehetséges?- csodálkozott.
- Hát itt máshogy telik az idő. Sokkal lassabb, mert mi nem sietünk annyira, mint ti, emberek. Ennyi az egész.
- Éééé… rtem- mondta egy hatalmas ásítás közben a hercegnő.
- Na jó, most már tényleg elég a csevegésből. Mindenki menjen a dolgára! Huss-huss! Majd később még találkozunk.

- És mi hova megyünk?- érdeklődött, miután elment a tömeg.
- A házamba, ahogy nálatok hívják. Nem valami nagy szám, de éppen megteszi. Na gyere.- Elindultak. Lassan haladtak, mert a fa-lénynek nehéz volt a lépkedés. Ennek ellenére viszonylag hamar odaértek egy csinos, kis házhoz. Berione bevezette őt a kapun, és kinyitotta az ajtót. Elizabeth nagyon meglepődött. A lakás egyetlen egy szoba volt, amiben külön helységek kaptak helyet. Balra egy kis konyha-féleség egy kő asztallal és két kő székkel; jobbra egy üres sarok. Hátul balra egy kisebb ágy, amin a lány el is csodálkozott; és jobbra egy kis kertecske virágokkal.- Hát…-kezdte Berione megtörve a csendet.- Itt lakom. Ma itt alhatsz nyugodtan. Ott az ágy, nyugodtan feküdj le, én vigyázok rád.
- De te akkor hol alszol?
- Haha- nevetett a fanő- Én nem ágyban alszom, ez csak azért van itt, hogy egy ember-vendég tudjon hol aludni. Én csak beállok abba a szabad sarokba és kész.
- Hát akkor rendben. De ne hagyj sokáig aludni.
- Rendben, megígérem.- Ám ezt már a kislány nem hallotta, elnyomta a buzgóság.

*

Ez alatt a kastélyban folyt a buzgólkodás. A tárgyalóterem megtelt a környező városok nemeseivel és legjobb harcosaival. A hangzavar akkora volt, hogy már-már a saját gondolataikat sem hallották a résztvevők.
- Na de felség- kiabált az asztal bal sarkánál ülő ember.- Ezt nem értem. Nem arról volt szó, hogy a szomszéd király nem fog támadni semmilyen körülmények között?
- Igen! Így van!- vágtak közbe a többiek.
- Csendet, csendet…-intett a király.- Most hozott hírt a felderítőm, hogy a másik sereg készülődik, és hamarosan errefelé tart. Nincs időnk a vitára, dönteni kell.
- Felség- szólt az uralkodó jobb keze-, ha jól értem, két választásunk van. Vagy háborút indítunk, vagy odaadjuk feleségül a hercegnőt az ellenségnek.
- Nem akarunk halottakat!- kiáltanak ismét.- Adjuk oda a hercegnőt!
- Hallgassatok el!- ordítja el magát az iménti férfi.- Hát nem értitek, miről beszéltek! A saját gyermeketeket is így dobnátok oda az ellenfélnek?- Erre mindenki elcsendesedett.- És most figyeljetek rám. Nem dönthetünk egy ember sorsa felől, még akkor sem, ha az a király lánya, sőt…- nagyobb nyomatékot adva mondanivalójának, végig hordozta tekintetét a tanácson-, ha királyom helyében lennék, nekem sem lenne könnyű döntés, hogy a népemet áldozzam fel, vagy saját véremet.
- Igaza van - súgtak össze többen.
- Látjátok! Ugye, nem is olyan könnyű. Mérlegeljetek, mielőtt elhamarkodott döntést hoztok. Én úgy gondolom, hogy ha inkább a hadsereget gyűjtenénk össze, akkor is meglenne az esély a győzelemre, hiszen az eddigi tapasztalatok alapján a mi seregünk ütőképesebb és összeszervezettebb.
- Így van! – Egyre hangosabb a helyeslés.- Miért is ne próbálhatnánk meg? Erősek vagyunk, és a többségünk jó harcos. Megnyerhetjük a csatát, csak akkor már most készülnünk kell.

- Hát ez nem igaz –szólalt fel egy nem egyetértő.- Hogy gondolhatjátok, hogy társaink halála nagyobb győzelmet arathat, mint egy házasság! Inkább hagyjátok magatokat elvakítani ez által a szószátyár által? A királyotok közérzete előbbre való, mint a saját életetek?
- Rogder, – állt fel a király a székéből- nem hiszem el, hogy így gondolod. Úgy érzed, hogy itt én vagyok a fontos, pedig ez egyáltalán nem igaz. A lányom nekem nagyon sokat jelent, de ha úgy dönt a többség, akkor hajlandó vagyok fejet hajtani az elhatározás felett.
- Nem királyom, ezt nem engedhetjük. Nem áldozhatod fel trónod egyetlen várományosát, még ha a helyzet égetőbb is.
- Jól van, akkor ezt meg is beszéltük. Tehát hadat üzenünk. Kérlek, Roan, szervezd össze a csapatokat, majd később megtartom a seregszemlét.
Ezzel véget ért a tárgyalás, és kezdetét vette a lázas készülődés.

*

Reggel, mikor Liz felkelt, fantasztikus illat fogadta. Az asztal meg volt terítve, és még sohasem látott efféle étkeket. Volt ott piros alma valamilyen sziruppal, zöldségek gusztusos körettel. Nem tudott betelni a látvánnyal. Hét még az ízekkel! Berione észrevette, hogy már nem alszik, egy fatálat hozott elé, és ő felfrissítette magát a benne levő vízzel, ami akár egy selyemsál, úgy simogatta arcát. Miután hatalmas étvágyát csillapítani tudta, egy másik fa-teremtmény érkezett. Ennek tenyérnagyságú, ötágú levelei voltak, és a kérge valamivel simább volt, mint vendéglátójáé. Hangja recsegő és erőteljes volt- ebből megállapította, hogy hím, ha ezt egyáltalán így nevezik itt-.

- Kedves kastélybeli lány. Királyunk tudomást szerzett ittlétedről, és szeretne vendégül látni otthonában, ezért ma délután kérlek, mind a ketten jelenjetek meg a palotában.
- Már ma?- hitetlenkedett Berione. - Ezt nem hiszem el! Na jó… higgadjunk le. – Három mély levegő után folytatta csak.- Köszönjük az értesítést és a meghívást, elfogadjuk. - Ezzel a követ el is ment. - Úristen! Igyekeznünk kell! Sok dolgot kell elmondanom, neked pedig megtanulnod.
- Ezt most nem teljesen értem. Mit kell tanulnom?
- Hát az udvar szokásait, a mozdulatokat. Hmm… Hol is kezdjük. Ó, igen. Kell egy másik ruha.
- Másik ruha? Ez miért nem jó?- Végig nézett magán, és csak egy nyögés hagyta el a torkát. El is felejtette, hogy tegnap mennyit bolyongott, és hogy a ruhája csupa piszok volt és el is szakadt a többi lénnyel való találkozáskor.- Most mi lesz?- kérdezte kétségbeesetten.
- Semmi gond. Ez most a legkisebb gondunk. Majd felveszed anyukád egyik ruháját. Inkább foglalkozzunk egy égetőbb dologgal, ami most jutott eszembe. Mikor üdvözlöd királyunkat, egy kisebb fajta rituálét kell végrehajtanod. Persze csak azért, mert most találkozol vele először. Kicsit hosszú lenne, ha minden alkalommal el kellene ismételni…-elgondolkodik, majd hirtelen így szól.- Nos, lássuk a bodzát. Először is emeld fel a bal kezedet, és tegyél a mellkasodon egy kört balról jobbra, mert ezzel jelzed, hogy szándékaid barátságosak, majd mutatóujjaddal érintsd meg az ajkad, ezzel a titoktartást szimbolizálod, ugyanis nem beszélhetsz rólunk senkinek a másik világon. Ezután tedd a fejed tetejére a kezed, mert így veszed tudomást törvényeinkről, aztán a helyezd a szívedre, hogy be is tartod ezeket. Végül pukedlizz.
- Hát ez egész egyszerű- kihúztam magát, és elismételte a köszöntést.
- Jól van- bólintott rá tanítóm. Ezzel rendben vagyunk. Ezt sohasem felejtheted el. Mások is kérhetik ezt, akik nem bíznak meg benned.- Megint elgondolkodott valamin.- Bocsáss meg, régen jártam már az udvarban, nehéz visszaemlékezni a rutinra. Hát akkor folytassuk…

Így folyt az oktatás egész délelőtt. Mikor Berione úgy érezte, végeztek, odavezette őt a lakóhely bal falához, ahol egy szépen megmunkált faajtó díszelgett. Benyitott, és beterelte maga előtt a megszeppent lányt. A lélegzete is elakadt, annyira elámult. Fantasztikus ruhákat, cipellőket és játékszereket látott. Odafutott az első ládához, amire ránézett, és felnyitotta. Még több ruhát talált. Gyönyörű volt egytől-egyig. Mindet szívesen felpróbálta volna, de már nem volt több idejük. Indulniuk kellett, hogy ne késsenek el, mert az illetlenség.
Az odavezető útból nem emlékezett sokra, olyan gyorsan haladtak.
Mikor odaértek Elizabeth-nek meglepetést csalt az arcára a palota kinézete. Hatalmas volt a 7 bástyájával és a 7 méteres védőfalával. Csak azért volt feltűnő, mert a környezet tele volt színekkel, ellentétben az építménnyel, ami szürke kövekből volt kirakva. Beléptek a kitárt, fényesre csiszolt fakapun, és egy kert szélén találták magukat. Középen háromágú szökőkúttal, ami egy embert és egy fát ábrázolt. Ezek közrefogtak egy emelvényt, amin egy íves korona feküdt. Körbe kis járdák voltak, hogy lehessen sétálni, néhol megszakítva egy-egy paddal. A járda szélét virágágyásokkal telepítették tele, hogy illatuk és mintájuk elkápráztathassa a látogatókat. Egy szolga jött eléjük, aki betessékelte őket az előcsarnokba, és kérte, hogy várjunk itt, míg bejelenti őket. Pár pillanat telt csak el, és már mentek is tovább, fel a piros szőnyeges lépcsőn. Ott balra, majd jobbra, aztán ismét balra. A szobák ajtaja egyik helyen sem volt kinyitva, egyetlen kivételével, ami felé épp tartottak. A szolgáló előre engedte a vendégeket, majd meghajolt és kiment egy másik ajtón.

- Fáradjatok beljebb- szólt egy hang a terem túlsó végéből. A trónon ülő király volt az, s mellette a fia ült. – Üdvözöllek országomban idegen.- Mielőtt mást is mondtatott volna, Liz királyhoz méltón köszöntötte őt.- Hatalmas öröm és megtiszteltetés, hogy így köszöntesz minket, mindazon által benned is királyi vér csörgedez, ezért engedd meg, hogy én is meghajoljak előtted.- Azzal felállt és széles mosollyal meghajolt.- Szervusz, Berione.
- Felség- Berione is meghajolt.
- Most hogy túlestünk a formaságokon, kérlek, foglalj helyet.- Mutatott egy kényelmes fotelra és egy szokatlan formájú székre a trónus bal oldalán. Leültek, majd így folytatta a beszélgetést.- Azért hivattalak ide, mert szeretnék beszélni veled arról, ami most a világotokban történik. Van egy tükrünk, amivel betekintést kapunk a kastély életébe, és úgy vettem észre, hogy nagy a felbolydulás nálatok.
- Igen, felség, hiszen apámat és országunkat háború fenyegeti. El kell döntenünk, hogy mi tévők legyünk. Apám attól fél, nincs elég erőnk a csapás visszaverésére.
- Először is, kérlek, ne szólíts felségnek, hívj Eriton-nak. Másodszor, arról gondolom, hallottál, hogy édesanyád is járt országomban, és hogy sokat találkoztunk vele.
- Igen- válaszoltam kurtán.
- Ez alatt a találkozások alatt jól megismertük egymást, és befogadtuk őt. Mindazonáltal tudtuk, hogy neki nem ez az otthona, és hogy egyszer örökre elhagy minket. Mielőtt ez megtörtént volna, kötöttünk egy egyességet, ami így szól: Ha felnőtt korunkban bármelyikünk országa segítségre szorul akármilyen formában, mi segítünk rajtatok, és ti segítetek rajtunk. Úgy érzem, ennek most jött el az ideje.
- ÓÓÓ- sóhajtott fel Elizabeth.- Eriton, nagyon szépen köszönöm a felajánlást, de nem tehetem kockára jelenlétetek felfedését a külvilág számára. Nem fogadhatom el segítségnyújtásod.
- De igen. Mi erre fel vagyunk készülve. Van egy mód, hogy az egészet úgy tehessük meg, hogy abból ne származzon senkinek sem kára. Elvarázsoljuk seregünket, akik ez által emberekké válnak, és egy messzi királyság hadseregévé válunk.
- Ez csodálatos. Ebben az esetben úgy gondolom, apám nevében elfogadhatom katonáidat.
- Rendben. Akkor ezen is túl vagyunk. Most kérlek, kövesd fiamat a kertbe, mert Berione-nak és nekem van egy kis megbeszélni valónk. Addig ti is összeismerkedhettek.- Elizabeth már-már el is feledkezett a fiúról, mivel ő egész idő alatt egy szót sem szólt. Felálltak, és csendben elhagyták a szobát.
Míg ki nem értek az udvarra, nem szóltak egymáshoz. Liz nem akarta megtörni a hallgatást, megvárta, hogy kísérője szólaljon meg először. Ez el is következett pár perc múlva:

- Nos. Te már bemutatkoztál. Az én nevem Berith. Ha jól sejtem egy korban vagyunk, tehát kérlek, csak semmi túlzott udvariaskodás.
- Rendben. Akkorhát mesélj magadról.
- Meséljek? Mire vagy kíváncsi?
- Mondj valamit például az országról. Kik lakják? Hogyan élnek?
- Birodalmunkat sok ezer lény lakja, akiket nem lehet egyesével felsorolni. Vidáman és békességben élünk egymással összhangban. Mesélj te is.
- Mi is békességben éltünk, amíg hadat nem üzentek nekünk. Azóta az emberek félnek és bizonytalanok. Nem tartják már úgy össze őket a közös dolgok, mint régen.
- Ezért segítünk nektek, hogy jobb legyen, és minden térjen vissza a régi kerékvágásba.
- És ezért én nagyon hálás vagyok.
- Kíváncsi vagy, hogy hány fős a sereg?- Ő csak bólogatott.- Pontosan 1500 főt tartalmaz, akik mindenre elszántan védik területeiket, és teljesítik a feljebbvalók parancsát.
- Ennek nagyon örülök…- Hosszabb csend következett, és a végét Berione közeledte jelentette. – Örülök, hogy megismerhettelek, remélem, még találkozunk- szólt a hercegnő.
- Én biztos vagyok benne- mosolygott a herceg, majd a bejárat felé vette az irányt.
- Mi is indulhatunk. Holnap hajnalban indulsz vissza, és veled tartanak a katonák is. Remélem, sikert aratnak az ellenség felett.

A nap további részében nem történt semmi, csak a holnapon gondolkodtak mindannyian. A nappal keltek hajnalban, és mikor kiléptek a házból, látták a sereget, élükön a herceggel.
- Apám és én is úgy éreztük helyénvalónak- mondta a lován ülve-, ha magam vezetem a győztes oldalt.- Kis szünet után, megkérdezte- Indulhatnunk?
- Természetesen, csak elköszönök- jött a válasz.- Kedves Berione, soha nem fogom elfelejteni, amit értem tettél, és remélem, még meg tudlak látogatni.
- Ebben és is bízom. Most menj, és járj szerencsével.
- Köszönöm- szólt könnyes szemmel, majd elfordult.
Mire mindenki átértek, már folyt a háború, de a király mégis úgy futott oda lányához, mintha semmi sem lenne fontosabb a világon.
- Kislányom!- kiáltotta, majd mikor odaért, szorosan átölelte gyermekét.- Hol voltál? Azt hittem, az ellenség karma közé kerültél.
- Semmi gond, apám. Egy kis segítséget hoztam.- A király csodálkozva nézett fel, és még a száját is eltátotta, annyira meglepődött.- Hát, nem tudom, hogy csináltad, de hálás köszönet érte, és neked is idegen.
- Majd később ráérünk cseverészni, most irány a harc.- Azzal katonáival együtt bevetette magát a harcba.

A kardok megállás nélkül pengtek, és akkora volt a hangzavar, hogy a küzdők a saját gondolataikat sem hallották, persze gondolkozásra nem sok időt hagyott az ellenség. Csörgés, zörgés, közelharc, minden, amit a szem és a fül el tud képzelni. Sebesültekből nem volt kevés egyik oldalon sem, de szerencsére a hercegnő, még idejében el tudott rejtőzni egy fal mögött, ahol senki sem járt, onnan figyelte tovább a küzdelmet. A csatatéren már nem lehetett látni a zöld füvet, csak az elesett embereket, és a fliresi segítőket. Jócskán sérült mindkét had, ezért is gonosz dolog a háború, még ha a jó célért is folyik. Viszonylag hamar vége lett a csatározásnak, s természetesen a jók győztek, mert többen voltak, és szervezettebbek is voltak. Az ellenség hamar eloldalgott, és fél óra múlva már csak a néhány elesett ember emlékeztettet az összeütközésre.

Nagy ünneplést csaptak, amire hat ország vendégeit meghívták, és miután a királynak beszámoltak a másik világról, ők is ünnepelték a fényes győzelmet. Ezután már együtt élt a két királyság, nem csak egymás mellett, a legyőzött országot is beleszámítva természetesen. A két királyi család jól megértette egymást, és a hercegnő is szerelemre lobbant a fliresi herceg iránt, de ez már egy másik történet…