A jó szó

Lassú léptekkel őgyelgett, az utcán, táskáját kezében tartva, céltalanul, időnként meg-megállva, mintha nem tudná hova, merre, csak bele a semmibe. Karcsú lábait finom lábbeli ölelte, puha, ruganyos léptekkel haladt a sötét, macskaköves sikátorban. A lámpások ringatózó, halovány fénnyel kisérték. A cipője sarkának koppanása messzire hallatszott, mintha apró kis dobütések lennének, ébresztgették az alvókat. Egy fekete kandúr rohant át keresztbe a lába előtt. Későn észlelte, a gondolatai nagyon messze jártak, időnként zsebkendőért nyúlt a táskájába.
Sírt…
Csendesen, mély fájdalommal.

Mint egy holdkóros, kószált az éjszakában, a kabátja félig nyitva, s valami fehér, lágy anyag kandikált ki, alóla. Talán finom ruha, esetleg hálóing, mivel időnként az egyik oldalon, jobban kilátszott egy apró fodor részlet. A szemközti házban éppen ablakot nyitott egy kócos fej. Mélyet szippantott a friss levegőből, majd érdeklődve tekintett körül, fedezte fel, szemrevételezte a kései sétálót. Tekintete végigfutott a nő fiatal karcsú alakján, megcsodálta az utcai lámpások fényében felcsillanó szépen fésült haját. Igaz, egy-egy tincs rakoncátlanul, csintalankodott, mint aki hirtelen szökött, a szabadságba. Egy kósza kísérlettel, kényszerű mozdulattal próbálta vékony ujjaival helyére igazítani a fürtjeit, de most nem fontos a haja, nem bajlódott tovább. Lelke kusza szálait próbálta rendezgetni, kibogozni, - Mi történt? Miért e változás? – a kérdések, gombócok a torkában csak gyűltek, gyűltek, de választ, most sem kapott…

Az éjszakai fürkésző, ámuló tekintetével kísérte, nézett hosszan a hölgy után, s megállapította, nagyon csinos, mégis mily magányos ezen az éjszakán. Aztán a fiatal nő, lépteit hirtelen, gyorsítva, a közeli taxiállomáshoz sietett, mint aki gyors döntést hozott, hogy hova tovább.

Az érdeklődő visszahúzódott, visszabújt sötét ablaka mögé, és figyelt, szinte lélegzetvisszafojtva várta a folytatást, mert érezte, valami vibrál a levegőben. A nő várt, vagy fél órát a taxi állomáson, talán éjjel egy óra is lehetett, amikor csöndben begurult az autó. Tétován az ajtóhoz lépett, pár szót váltottak, - lehet, hogy az útirányt beszélték meg, - majd kissé vonakodva beült a kocsiba.

A kíváncsiskodó hiába fülelt, csupán hangfoszlányok jutottak el hozzá. Függöny mögül leste az eseményeket, az álom már rég elillant a szeméből, mivel a kora miatt kevés alvással is beérte. Kedvenc időtöltése volt, a szemközti házak ablakainak megfigyelése, hol égnek a lámpák. Mindez megmozgatta a fantáziáját, történeteket talált ki, ezzel múlatta az időt és jól el is szórakozott e kései órán.

Egyszer csak kigurult a taxi az állomásról, s a kukucskálónak az volt az érzése, még nem dőlt el, merre vegye az irányt, aztán kikerült a látóköréből és ott maradt a kérdéseivel. Újra szőheti a gondolatai fonalát, s talán csak megvirrad végre.

A fiatal nő a taxiban, a hátsó ülésen foglalt helyet, félszegen, tele szorongással, félelemmel mintha minden pillanatban arra készülne, hogy felemelkedjék.

- Hová vigyem? Eldöntötte már?

A nő pár percig tétovázott, csendben, szinte alig hallhatóan bemondta a címet. A hangján különös reszketés volt érezhető, - nagyon zaklatott lehet szegény -, gondolta a taxis. Felkeltette a figyelmét az utas, érezte riadt viselkedését, s további kíváncsiskodó kérdéseivel puhatolózni kezdett.

- Mit keres ilyen későn éjszaka az utcán? Tán valami baj van?

Ezzel a kérdéssel, elindított egy lavinát, a nőből kitört a zokogás, csak sírt és sírt, testét rázta a kétségbeesés. Nem érdekelte, hogy egy idegen előtt gyengült el, nem tudta fájdalmát tovább rejteni. A férfi leállította az autót, ráért, úgysem volt túl nagy forgalma, gondolta kicsit eltársalog az ifjú hölggyel. Kérdései aggodalmat tükröztek, és segíteni akarást, meleg hangja nyugtatóan hatott. Nem is kellett soká várnia jöttek a válaszok, folytak a panaszok, segélykiáltás volt minden mondat, minden szó. Tanácstalanság, hogyan tovább…
Majd váratlanul, egy nagy halom papír zsebkendőt vett elő a táskájából, és gyors mozdulattal dugta a félig nyitva lévő kabátja mell részébe. Szemét lesütve zavartan rendezgette a kendőket, - bocsánat -, mentegetőzött.

„No lám, - gondolta a taxis elfordulva, míg a folyamat tart -, egy fiatal anyuka, kinél eljött az etetési idő, és a keserűség megindította a tejét. Mi történhetett, hol a gyermeke?” Tanakodott magában, majd miután visszafordulhatott, fürkésző tekintetével próbálta kitalálni az eseményeket.
Így beszélgettek ott késő éjszaka, talán egy órán át, míg a taxis nyugodt hangon meg nem megszólalt.

- Tudja Kedves, én azt tanácsolom, ne menjünk a szüleihez, mert a problémája úgysem oldódik meg. Őket is csak felzaklatja, és mi lesz a két pici gyermekével? Inkább haza kellene mennie…

A nő, közben már abba hagyta a sírást, megvigasztalódott, a külső segítség, a jó szó, az emberség, megtette hatását, hangja elsimult, megnyugodott. Eszébe juttatta ez az idegen azt, amiről bánatában teljesen elfeledkezett. A két otthonalvó gyermek. Jaj a pici már biztos sír, éhes, hiszen szoptatni kellene. Mélyet sóhajtott, mint aki erőt szív magába, és csendben így szólt.

- Igaza van, menjünk -, majd bemondta a címet.

Tudta, mire megy haza, mivel egy-két óra nem változtathatta meg a helyzetet, a borgőz ennyi idő alatt nem tűnik el a szervezetből. Valószínűleg hajnalra elszáll a párja mámora, de félt a reggeltől, mert holnap egy másik nap következik, talán, újabb fájdalommal.
Most viszont ismét erősnek érezte magát, erősnek a gyermekeiért.


- Fizetek uram, itt álljon meg, kérem!
- A vendégem volt.

Hálásan nézett az atyáskodó taxisra, elcsukló hangon mondta.

- Köszönök mindent.

Szemét lesütve szállt ki a kocsiból, még egy futó, búcsúpillantást küldött a férfi felé, s a biztató, bátorító tekintet után gyorsan eltűnt a bérház kapujában. A taxis még várt egy darabig, kíváncsian pásztázta a homlokzatot, vajon felgyullad-e valahol a gyenge lámpás. Igen. Ott az emeleti ablakot árasztotta el a fény, s egy minutumra, a függöny is megmozdult.
Jóleső érzés fogta el. Valakinek segíteni tudott, ha mást nem is, de vigaszt nyújtott, akkor, amikor valakinek szüksége volt reá.
Régóta magányosan élt, nem tartozott senkihez, mert aki fontos volt, már nincs többé.

Pár hét múlva éppen arra vitte az útja. Ismerősnek tűnő édesanya tolta a babakocsit. Letekerte az ablakot, és kedves mosollyal üdvözölve szólt ki a kocsiból.

- Csókolom! Jól vannak?

Az asszony a váratlan meleg hangra odakapta tekintetét, és boldog csillogással a szemében válaszolt.

- Köszönöm, most jól.

Jó volt reá tekinteni, hosszan nézte, még a visszapillantó tükörből is figyelte, az anyaság boldogságának, sugárzását ebből a fiatal nőből. Annak az estének köszönhetően, ha tehette, útba ejtette azt az utcát, és boldog volt, ha nagy ritkán, láthatta az asszonyt, akit a nappali fényben egyre szebbnek és szebbnek látott.