A gyilkosnak két arca van I. rész 4. fejezet

FIGYELEM! A történetben több leszbikus karakter is szerepel (köztük a főszereplő, Johnetta Green is). A történetet át és átszövik a leszbikus szexuális utalások és nem ritkán leszbikus szexjelenetek is előfordulnak. Aki ezt nem tolerálja, azt ezúton kérném meg, hogy itt fejezze be és ne olvassa tovább a történetet.
Írta: Tonya S. Coley
Fordította: Sinara
Beküldve: 2012. március 12.
*************************************************************
Mike, Glenda és Tracy a konferenciateremben beszélgettek Johnnie-val. Átrágták már magukat már minden információn, amit csak össze tudtak gyűjteni. Laura lépett be a szobába, mosollyal az arcán.
– Srácok! Sosem fogjátok kitalálni, mire bukkantam – mondta, és lélegzetvisszafojtva várt.
– Bökd ki, Laura! – szólt rá Glenda.
– A mi drága polgármesterünk nem csak a polgároktól és a wilmingtoni cégektől szerzi a kampánypénzeit. Egy társaság is támogatja, akiket úgy hívnak, Alexander Ballantine Barátai.
– És? – vonta fel a szemöldökét Tracy.
– Az Alexander Ballantine Barátai központja nem Wilmingtonban van – válaszolta Laura.
– Akkor hol? – kérdezte Johnnie izgatottan.
– New Yorkban – húzta ki magát Laura büszkén.
– Szóval így, Mr. Polgármester – vigyorgott Johnnie. – Lássuk csak, tudunk-e néhány nevet és arcot is kapcsolni ehhez a társasághoz.
– Rajta vagyok, Johnnie – vágta rá Mike.
– Remek, Mike… Remek munka, Laura.
– Köszi, Johnnie – mosolyodott el a nő.
***
Este kilenc volt, amikor Johnnie hazaért. Amikor belépett, Almát a kanapén ülve találta egy újsággal a kezében.
– Hello, kicsim – mondta Johnnie, és megcsókolta Alma arcát, leülve mellé. – Phillip alszik már? Tetszik neki az új ágya?
– Igen, Querida. Meghozták az ágyát, és össze is szerelték. – Alma felsóhajtott. – Imádja.
Johnnie azonnal látta, hogy valami nincs rendben.
– Alma? – nyögte, mire a nő szeme azonnal könnybe lábadt. Meg sem bírt szólalni, csak odaadta a nyitott újságot Johnnie-nak. Ő belenézett, és a saját képét látta benne a szalagcímmel, hogy vizsgálat alatt áll, mert a polgármesteri hivatal szerint kapcsolatban van a szervezett bűnözéssel. Azonnal felpattant, és áthajította az újságot a szobán.
– A francba is, Alma. Hogy nyomtathatják ki ezt a mocskot? – nyögte dühösen. – Semmi bizonyítékuk nincs, a fenébe is! Tönkre fognak tenni.
Alma is felállt, és odalépett hozzá.
– Nézz rám, szerelmem! – fogta a két keze közé Johnnie arcát, és arra kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
– Ezek mind hazugságok. Semmije sincs ellened. Amikor majd az igazság kiderül, és ki fog derülni, ő lesz az, aki elhiteltelenedik, nem te, kicsim.
Johnnie hozzábújt, Alma pedig csak átölelte a zokogástól remegő testet.
– Zuhanyozz le, és menjünk aludni! – simogatta meg a fejét, Johnnie pedig bólintott.
***
Alma tudta, hogy Johnnie hamarosan bejön a szobába, úgyhogy gyorsan meggyújtott néhány aromaterápiás gyertyát. Utána pedig betette az Isley Brothers CD-jüket a hifibe. Elővette Johnnie felcsatolható műpéniszét a szekrényből, amit mindketten csak „Kicsi J”-nek neveztek, és óvatosan elhelyezte az ágyon. Levette a köntösét és befeküdt a takaró alá.
Amikor Johnnie kijött a fürdőszobából, már teljesen lenyugodott. Körbe nézett és a látvány mosolyt csalt az arcára. Alma suttogva az ágyba csábította őt, és kikapcsolta a hifit, maga mellé vonva a szerelmét.
Órákig tartó intenzív szeretkezés után hagyták csak egymást pihenni. Johnnie mögötte feküdt, és a nyakát csókolgatta.
– Alma! Annyira szeretlek. Beleőrülnék, ha nem lehetnék veled.
– Én is szeretlek, kicsim – suttogta Alma. – Boldog vagyok, hogy vagy nekem.
– Te vagy a jobbik felem, szerelmem. Mindig tudod, mit tegyél. Megőrülnék, ha nem lennél mellettem.
A nyugalom azonnal tovaszállt, ahogy Johnnie megmarkolta Alma melleit. Alma háta megfeszült, élvezte a lágy érintést. Johnnie feltérdelt, magához vonta a feleségét, hogy megcsókolja az ajkait, a nyakát, a melleit. Az ujjait mélyen Alma szeméremajkai közé mélyesztette, ami mindkettőjükből nyögéseket csalt elő. Rövid ujjazás után Alma mögé került és a nő farpofái közé illesztette a műfalloszt. Alma minden gondolatát átérezte, és engedelmesen rátolatott a szerszámra.
Johnnie először lassan kezdett csak mozogni, ujjaival a nő csiklóját izgatva. Alma ereiben felforrt a vér, és izgatottan nyögött fel.
– Élvezed, kicsim? Akarsz még? – kérdezte Johnnie, gyorsítva a ritmuson. Alma örömsikolya betöltötte a hálószobát.
– Igen! – kiáltotta.
Johnnie gyorsan megfordította, és a hátára fektette őt. Most a puncijába hatolt be, és szétfeszítette Alma combjait, hogy figyelhesse, ahogy Kicsi J ki-be jár Alma testében.
– Johnnie! Mindjárt elmegyek! – nyögött fel Alma.
Johnnie fölé hajolt, és átkarolta őt, Alma pedig a nyakába kapaszkodott, ahogy a teste megfeszült.
– Ó, Istenem! – kiáltotta.
Johnnie gyengéden harapdálta a nyakát, átkarolva a vállait.
– Alma, kicsim!
***
Egymást átölelve feküdtek, miközben Johnnie műpénisze még mindig Alma testében volt. Néhány perc szünet után pedig a mexikói nő ismét mozgatni kezdte a csípőjét.
– Még, szerelmem – könyörgött.
Johnnie mohón engedelmeskedett a kérésnek.
***
Majdnem dél volt már, mire Johnnie megérkezett az irodájába. Amikor belépett az épületbe, riporterek egy csoportjával találta magát szemben.
– Miss Green! Kívánja kommentálni Ballantine polgármester vádjait? – kérdezte Karen Grace.
Johnnie nem válaszolt, csak tovább sétált, de a riporterek követték. Kívülről maga volt a megtestesült nyugalom, de odabent lángolt benne a düh.
– Igaz, hogy kapcsolatban áll a szervezett bűnözéssel? – kérdezte egy másik riporter.
Johnnie figyelmen kívül hagyta a kérdést, és belépett a liftbe, amint az ajtó bezáródott.
– Te jó Isten, Johnnie, mi folyik odalent? – fogadta Laura.
– Egy falkányi riporter basztatja a seggem – válaszolta a mások dühösen. – Az a nyomorult Ballantine elmehet a pokolba.
Megragadta a kávésbögréjét, és a falhoz vágta.
– Senkit se kapcsolj, Laura! Látogatókat sem fogadok.
Azzal beviharzott az irodájába, és becsapta az ajtót.
– Rendben! – sóhajtott, elkezdte feltakarítani a bögre maradványait, és magában azért imádkozott, hogy Johnnie meg tudja őrizni a hidegvérét.
***
– Ez aztán a jó hír! – lelkesedett Ballantine a telefont a füléhez tartva. – Köszönöm a hívását.
Olyan fényesen vigyorgott, hogy azzal akár az egész belvárost be lehetett volna világítani.
– Nos, úgy tűnik, nagyon boldog – jegyezte meg Jonas. – Szeretné megosztaná velem is a dolgot?
– Úgy néz ki, a tervem mozgásba lendült – dőlt hátra a polgármester a székében. – Green annyi újságírót kap a seggébe, hogy azt sem fogja tudni, hol áll a feje.
– És erről maga honnan tud? – érdeklődött Jonas, és leült a főnökével szemben.
– Kaptam egy hívást az egyik barátomtól, aki a The Observernél dolgozik. Greent elárasztották a riporterek, amint belépett az irodájába.
Jonas felpattant, és Ballantine asztalára támaszkodott.
– És én erről miért nem tudtam? Alex! Green nem olyan ember, akivel érdemes összeakasztania a bajszát.
Ballantine mosolya tovatűnt, helyét pedig dühös fintor vette át. Felállt, és ökölbe szorított kezére támaszkodott.
– Én nem kerestem a bajt – hangsúlyozta ki az első szót. – Az a nő szégyent hoz az egész emberiségre. Ahogy a fajtájabeliek mind – fújt egyet. – Itt az ideje, hogy végre leszámoljunk azzal a szoknyavadász ringyóval… Vagy talán maga fél tőle, Jonas? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.




Jonas felfortyant dühében ettől az arrogáns viselkedéstől.
– Nem. Én nem tőle tartok. De ők nem fognak örülni neki, ha maga ekkora figyelmet fordít rájuk, és a velünk való kapcsolatukra. – Egy pillanatra elhallgatott és próbálta lecsillapítani magát. – Alex! Green nem fog leszállni rólunk. Azt mondta, meg fogja kezdeni a saját nyomozását és…
– annak a ribancnak nem lesz ideje semmi másra, csak arra, hogy megpróbálja tisztára mosni a nevét – szakította félbe Ballantine. – Túlságosan lefoglalja majd, hogy maga mellett tartsa a klienseit… Ha ez minden – ült vissza a székébe –, akkor akár távozhat is, Jonas. Van még elég munkám, amivel foglalkozni kell.
Jonas mogorván nézett le rá. „Te egy nyomorult kis senki vagy, Alex” – gondolta. – „Ha majd végül elbuksz, én nem fogok eltűnni veled a süllyesztőben.” De nem mondott ki semmit, mert tudta, hogy ezzel senkinek sem használna.
***
Aznap délután Johnnie épp Tracy-vel beszélt telefonon, amikor kopogtattak az irodája ajtaján.
– Tartsd egy percre, Tracy! – szólt bele a telefonba, majd eltartotta a szájától a kagylót. – Bújj be!
Laura lépett be az irodába.
– Sajnálom, hogy megzavartalak, de van itt valaki, aki látni szeretne.
– Megmondtam, Laura, hogy nem fogadok senkit.
– Johnnie! Azt hiszem, vele kivételt kellene tenned. Azt mondja, hogy egy barátunk barátja és van valamije, ami fontos lehet nekünk – suttogta Laura.
– Tracy! – szólt bele a telefonba Johnnie, de egy pillanatra sem vette le a tekintetét Lauráról. – Később visszahívlak… Szólj neki, hogy jöjjön be!
Ez utóbbi már Laurának szól, aki bekísérte a fiatal férfit, miközben Johnnie felállt a székéből, és megigazította a ruháját.
– A nevem Bobby Cerrone – mutatkozott be a férfi és előre nyújtotta a kezét. – Maga Johnnie Green?
– Igen, én vagyok – szorította meg a férfi jobbját Johnnie. – Mit tehetek önért?
A férfi elmosolyodott, amiről Johnnie egy pillanat alatt rájött, kivel is áll szemben… Ez a mosoly…
– Azért jöttem, hogy segítsek önnek – kezdte Bobby. – Tori unokatestvére vagyok. Azt hiszem, van valamim, ami érdekelheti magát.
Johnnie viszonozta a mosolyát és hellyel kínálta a vendégét. Laura pedig, boldogan, hogy minden a legjobban alakul, magukra hagyta őket.
***
– Veszünk valamit a mamának? – kérdezte Phillip, miközben Almával a bevásárlóközpont felé sétáltak.
– Igen, kicsim – mosolygott le rá a nő. – Vegyünk néhány CD-t a mamának!
– Örülni fog neki, mami?
– Persze, mijo… De ez meglepetés – válaszolta Alma, miközben arra a másik meglepetésre gondolt, amivel ő várja haza Johnnie-t.
***
Johnnie ellökte magát az asztaltól.
– Ez csak egy rohadt tréfa, ugye? – fintorodott el.
– A maguk drágalátos Ballantine polgármestere egy pedofil – ismételte meg Bobby. – A fiatal fiúkra bukik. New Yorkból jött, ahol bizonyos körökben „chicken houses”-nak nevezett helyekre járt, hogy fiúkat szedjen fel a szexuális játékaihoz.
– Az a képmutató faszszopó… Még van képe a homoszexualitást betegségnek nevezni? Ha valaki beteg itt, az ő. – Dühösen lépett oda a minibárjához. – Mindez idő alatt, amíg annyi fájdalmat okozott olyan sok embernek, ő ugyanazt csinálta, amiért minket megvetett.
Bobby előhúzott egy dossziét az aktatáskájából.
– Nem csak erről van szó. Mindemellett a kis kiruccanásait az adófizetők pénzéből finanszírozta.
Johnnie megrökönyödve nézett rá.
– Azt akarja mondani, hogy mindennel, amivel megvádolt, azt ő maga követte el?
– Nézze meg ezt! – nyújtotta át a férfi a vastag iratköteget. – Szüksége lesz rá.
– Mi ez?
– Fotók – jött a tömör válasz, és amikor Johnnie továbbra is kérdőn nézett rá, folytatta: – Van egy barátom az NYPD-nél. Már régóta figyelik az egyik ilyen házat. Ezek ott készültek.
– Az aktákat értem. De a fényképek… Hogyan?
– A ház tulaja úgy próbálta kimosni magát, hogy fotókat szolgáltatott be a vendégeiről.
Johnnie felnyitotta a dossziét.
– Köszönöm. Ez használhatónak tűnik.
Bobby becsukta az aktatáskáját és felállt.
– Most viszont mennem kell. Itt van a névjegykártyám. Ha bármire szüksége van, csak hívjon!
Johnnie elvette a kártyát és megszorította Bobby kezét.
– Még egyszer köszönöm a segítségét.
– Nem tesz semmit. Tori mondta, hogy sürgős a dolog.
– Tori nagyszerű barát – mosolygott Johnnie.
– Az. És kiváló unokatestvér is. Nem tartanék ott, ahol, ha ő nem lenne. – Bobby az órájára nézett. – Most már viszont tényleg mennem kell. Lekésem a gépem.
– Még egyszer köszönöm.
***
Alma és Phillip éppen bekanyarodtak a házuk elé, amikor megrohanták őket a riporterek.
– Kik ezek, mami? – kérdezte Phillip a kocsi hátsó üléséről.
– Nem fontos, mijo – mondta Alma idegesen. – Ne félj!
Mire leállította a motort, az újságírók úgy körbevették a kocsit, mint a zsákmányra leső cápák. Alma kinyitotta az ajtót, és kiszállt.
– Miss Martinez! Kívánja kommentálni, amit Ballantine polgármester nyilatkozott Miss Greenről? – kérdezte az egyik riporter.
– No comment – válaszolta Alma. Kinyitotta a hátsó ajtót is, hogy kivegye Phillipet a gyerekülésből. A riporterek azonban folytatták a kérdezősködést. Alma letette a fiát a földre, és a csomagok után nyúlt. – Nem válaszolok – ismételte meg –. Most pedig, hagyjanak békén minket!
A kamerák villogása, a fülsértő zaj, a kérdések vihara megrémítette Phillipet. A kisfiú menekülőre fogta, és kiszaladt az úttestre. Mire Alma utána fordult, már csak a sarkon bekanyarodó, száguldó autót látta.
– Phillip, ne! – kiáltotta, eldobva a csomagokat. – Istenem, ne!
***
Johnnie a konferenciateremben ült a társaival, amikor Miguel, Alma bátyja berontott hozzájuk.
– Miguel! Mit keresel itt? – nézett rá Johnnie értetlenül.
– Johnnie! Baleset történt – kapkodott levegő után a férfi.
Miguel már közel volt ahhoz, hogy pánikrohamot kapjon, ezért Johnnie gyorsan odaugrott hozzá, és segített neki leülni.
– Mi történt?... Hol van Alma?
– Nem Almáról van szó… Phillipről – nyögte a férfi a könnyeivel küzdve. – Azonnal indulnunk kell.
***
Amikor megérkeztek a kórházba, azonnal belefutottak a hisztérikusan zokogó Almával. Johnnie odarohant hozzá, és átölelte őt.
– Mi történt, kicsim? Minden rendben?
Alma szóhoz sem jutott. Csak spanyolul mormogott valamit. Johnnie a két keze közé fogta a nő arcát és a szemébe nézett.
– Nyugodj meg, Alma! Nem te tehetsz róla – mondta gyengéden.
Alma Johnnie szemébe nézett. Azokkal a szemekkel, amelyek pont olyanok voltak, mint Phillipéi.
– Johnnie… – nyögte, kissé visszanyerve az önuralmát. – A riporterek… Ott voltak a házunknál… Phillip megijedt… Kirohant az útra és… Egy kocsi elütötte… Elütötte a kisfiúnkat. – A szemét ismét megtöltötték a könnyek.
Johnnie gyengéden átölelte őt.
– Minden rendben lesz, kicsim. Minden rendben lesz – próbálta megnyugtatni a feleségét, miközben az ő arcán is könnycseppek gördültek le.
Rosa és Miguel velük voltak és Laura és Glenda is hamarosan megérkezett.
– Van valami hír? – kérdezte Glenda.
– Még semmi – rázta a fejét Alma.
Ebben a pillanatban jelent meg az orvos. Johnnie és Alma felpattantak ültükből és a családjuk és barátaik gyűrűjében léptek oda a férfihez.
– Mindent megtettünk – kezdte az orvos. – De nem tudtuk megmenteni… sajnálom.
Fültépő sikoly tört fel Alma torkából. Miguel alig tudta elkapni, mielőtt a padlóra vetette volna magát. Johnnie csak némán bámult az orvosra és könny folyt le az arcán. Közelebb lépett és megragadta a férfi karját.
– Ez nem lehet. A fiam nem halhatott meg – motyogta.
– Sajnálom, asszonyom. Megtettük mindent, ami csak lehetséges – válaszolta a férfi, kiszabadítva magát Johnnie szorításából.
– Johnnie! – suttogta Laura, a barátja vállára téve a kezét. – Almának szüksége van most rád.
Johnnie csak vastag ködön keresztül hallotta a hangját, és hosszú időbe telt, mire felismerte.
– Alma? – tért magához. – Alma. Hol van Alma? – nézett Laurára.
A nő gyengéden a kanapéhoz vezette őt. Johnnie átölelte a feleségét.
– Alma, kicsim! Kérlek. Kelj fel! – kérlelte Johnnie.
Az orvos repülő sót tartott Alma orra alá. A nő szeme felpattant, és azonnal Johnnie-ra nézett. Látta rajta a fájdalmat. Felült, és magához vonta Johnnie-t.
Amikor már kissé magukhoz tértek, azt kérték, had láthassák a fiukat. Az orvos szó nélkül odavezette őket. Az apró testet látva Alma ismét összeomlott.
– Mijo. Porque, Mi Dios? Porque? – zokogta.
Johnnie csak nézte az összetört kis testet. Végigfuttatta ujjait a fekete fürtökön, és megsimogatta az élettelen arcot, elöntötték az emlékek.
– Mit nézel, bajnok? – kérdezte Johnnie, felemelve a könyvet, amiből épp olvasott a kisfiúnak.
– A kezedet, mama. Olyan nagy.
Johnnie letette a könyvet, és a kezébe vette a fiáét.
– Egy nap, fiam, a te kezed nagyobb lesz, mint az enyém.
– Mikor, mama?
Johnnie adott egy puszit a homlokára.
– Ha majd felnősz, kicsim. Majd nagy leszel és erős.
Johnnie most, a kórházi ágy mellett állva, ismét a kezébe vette az apró, élettelen kezet.
– Most már sohasem fog megtörténni. – Azzal átölelte Almát, és együtt sírtak.
Folytatása következik!
Vége az I. résznek.
Ui.: A képen Emanuela de Paula alias Johnnie Green.