A Fekete Kontinens II. rész

Reggel viszonylag frissen ébredtem, bár elfeküdtem a nyakam. Mr. Spencernek lényegesen jobb állapotban volt az autója, mint azé a férfié, aki behozott minket a városba. Mielőtt távoztunk volna, az autószerelő-tulajdonos meghagyta az időközben befutó alkalmazottjának, hogy mit tegyen, ha esetleg feltűnne egy kliens. Ezután mindannyian bepréselődtünk a kis autóba, és nekivágtunk a pusztának.

Hála az én nagyszerű navigációs képességeimnek, sikerült tartanunk az irányt. Bizonyos fák és sziklák, a talaj furcsa dőlésszögei mind ismerősök voltak tegnapról, ahogy északkelet irányába haladtunk. Útközben igyekeztem minden sötét gondolatot kiűzni a fejemből; próbáltam nem gondolni arra, hogy miféle szörnyűségek történhettek társainkkal. Másrészről viszont megkönnyebbültem: hát sikerült, megcsináltuk, célba értünk és visszük a felmentősereget. Amelyet az adott esetben egy személy jelentett. No de sebaj. Ha vége van ennek az egésznek, hazamegyek; nem érdekel, hogy mi áll a szerződésben, vagy hogy mi mindent nem vittünk még véghez abból, amit kitűztek elénk.
Majdnem két óra telt el, mire elértük a tábort. Mr. Spencer lassan hajtott; a világért sem akarta azt kockáztatni, hogy defektet kapjunk, vagy túlságosan felhevüljön a motor, esetleg idő előtt kifogyjon a benzin. Nem is sürgettük, bár Gary tekintetén látszott, hogy ő szíve szerint beletaposna a gázba.

Ahogy felértünk egy kisebb domb tetejére, nem messze megpillantottuk a Jeep-et és a két sátort. A kocsi mögött valami füstölt; ám a felszálló, kacskaringós oszlopon kívül nem látszott semmilyen más mozgás. Ez egyáltalán nem aggasztott; arra gondoltam, hogy Sam és Janine még biztos alszanak, vagy nem látszanak az autótól. A szívem hevesen vert, ahogy egyre közelebb értünk a pusztán szemetszúróan emberi alkotmányokhoz. Mikor már csak száz méterre voltunk tőlük, újra előjött a tegnap esti rossz érzésem.

Amint lefékezett az autó, már pattantam is ki. Első utam a sátrakhoz vezetett. Felhajtottam mindkettő fedőlapját, de nem volt bennük senki. Mikor ezt elkönyveltem, körbejártam a kocsit is. Senki. A környező tájat kémlelve tettem egy háromszázhatvan fokos fordulatot – sehol senki. Belerúgtam az autó mögött füstölgő, elszenesedett fadarabokba. Fázhattak, ha tábortüzet raktak az éjszaka.
A hely teljesen kihalt volt.
– Sam! – üvöltöttem. – Janine!
– Saaam! – kapcsolódott be Gary is. Felváltva kiáltoztuk társaink neveit. Sehonnan sem érkezett válasz.
– Hol a francban lehetnek? – kérdeztem kissé hisztérikus felhanggal. Gary megrázta a fejét.
– Fogalmam sincs. Sam! – bődült el ismét.
Mr. Spencer a saját kocsija motorháztetejének támaszkodva, türelmesen várakozott.
– Hol vannak a barátaik? – szólt oda nekünk. Én csak csóváltam a fejem és vonogattam a vállam, jelezve, hogy nem tudjuk. – Addig is… – lökte el magát a férfi a járműtől, – megnézném a maguk kocsiját.
Gary rövid túrára indult; fel akart mászni az egyik fára, hogy így nagyobb területet lásson be. Én közben – teljesen feleslegesen – újra végignéztem a sátrakat és a kocsit. Fel nem foghattam, hová lettek ezek ketten. Elindultak volna? De hiszen maga Sam mondta, hogy ő egy tapodtat sem mozdul innen, amíg vissza nem érünk; hogy Janine-ről ne is beszéljünk. Különben is, a tűz pár órája még égett; ha mostanában indultak volna el, biztosan találkoztunk volna velük. Sam tudta az utat.

Furcsa, rémisztő gondolat ötlött fel bennem. Mr. Spencerhez fordultam, feltételeztem ugyanis, hogy a férfi valamennyire járatos lehet a helyi dolgokban.
– Uram! – szólítottam meg felé futva, mire ő kibújt a motortérből. – Mr. Spencer, mondja csak, lehetséges, hogy… – nyeltem egyet. A férfi várakozva nézett rám. Erőt vettem magamon. – Lehet, hogy valamiféle ragadozó kapta el őket? Mondjuk egy oroszlánfalka, vagy ilyesmi?
Mr. Spencer megtörölte ingujjával a homlokát.
– Nem hinném, hogy ez történt. – körbemutatott. – Szinte minden érintetlen. Ha vadállatok jártak volna erre, biztos széttaposták volna a sátrakat, és az a kamera, ott, – mutatott egy nagyobbacska sziklára, – az sem maradt volna egyben.
A kamera! Odasiettem, és leemeltem a felforrósodott kőről. Sam e nélkül tuti, hogy nem ment volna sehová. Letérdeltem a homokos földre, és kétségbeesetten meredtem a kezemben tartott készülékre. Nem akartam elhinni, hogy mindez velem történik.

A városba visszaérve első utunk a helyi rendőrségre vezetett. Bejelentettük Sam Wide és Janine Brown eltűnését, a zsaruk pedig megígérték, hogy amennyiben tudnak, segítenek. A kamerát lefoglalták, mint lehetséges bizonyítékot, nekünk pedig azt javasolták, hogy keressünk egy szállodát vagy egy hotelt, és ott húzzuk meg magunkat pár napig. Ha valamit kiderítenek, értesítenek minket, csak hagyjuk meg az ideiglenes címünket és telefonszámunkat az őrsön.
A dzsipet szerencsére sikerült megjavítani. Az otthoni árakhoz képest nevetségesen keveset fizettünk Mr. Spencernek. Bár az autószerelő nem számította bele a fuvar, az étel és a szállás árát, Gary nagylelkűen megtoldotta az ellenértéket.

A következő két napban semmi kedvem sem volt kimozdulni a hotelből. A szobám kicsi volt és sötét, fojtogatott a meleg, de nem tudtam rávenni magam, hogy akár egy percre is kitegyem a lábam az épületből. Gary egy nap kétszer is bement a rendőrségre, hogy megtudja a legfrissebb híreket, emellett a brit nagykövetségen is járt, hogy üzenjen Sam szüleinek és Janine nővérének.
A lerobbanásunkat követő ötödik napon kezdődött el az igazi rémálom.
Kora délelőtt arra ébredtem, hogy valaki dörömböl az ajtón. Vaksin pislogva hámoztam ki magam a takaróból, és félálomban botorkáltam el az ajtóig. Útközben a lábamba fúródott egy szálka, így fájdalmas fintorral az arcomon nyitottam ajtót.
– Mi az? – nyöszörögtem Gary mellkasának. Kollégám igencsak zaklatottnak tűnt.
– Most telefonáltak a rendőrségről…
– És? – kaptam fel a fejem. Egyszerre megélénkültem. Amióta bejelentettük az eltűnést, semmi hír nem érkezett a zsaruktól.
– Azt mondták, hogy… hogy biztosra veszik… – Mit? Mit?!... Kedvem lett volna ráüvölteni Garyre, de jobbnak láttam kivárni a mondat végét. – Tara… meghaltak. Mind a ketten.

Hátratántorodtam, s csak azért nem estem el, mert fél kezemmel az ajtófélfába kapaszkodtam.
– Honnan tudják ezt ilyen biztosan? – ordítani szerettem volna, de csak suttogtam.
– Nem mondtak részleteket, de állítólag perdöntő bizonyítékuk van rá. – a sokk, úgy látszott, megoldotta Gary nyelvét. – Be kell mennünk a rendőrségre. – mondta aztán, mire bólintottam.
– Mehetünk, csak előbb felöltözöm. – szóltam, és halkan bezártam az ajtót.
A rendőrség belső épülete egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Nem volt nagy sürgés-forgás, nem láttam mindenütt kikeményített egyenruhákat, és a falakon sem lógtak egymás hegyén-hátán körözött személyek és véresebbnél véresebb ügyek kinagyított fotói. Alig pár ember keresztezte az utunkat, ahogy a vetítőterembe igyekeztünk. A többi alkalmazott legtöbbje ingujjban üldögélt különböző íróasztaloknál, és monitorokat, újságokat bámult nagy átéléssel.
A kis, elsötétített helyiségben már várt ránk a nyomozást vezető őrmester. Gary ismét előreengedett az ajtóban, így az alacsony, pocakos férfi először nekem biccentett. A leeresztett rolók résein átszűrődő kevéske napfényben is láttam, hogy arca igen gondterhelt. Nem tudtam, miért. Elvileg már megoldották az ügyet, nem? Még akkor is, ha ilyen tragikus vége lett. A férfi intett, hogy üljünk le. Leültem, Gary viszont nemet intett a kezével. Kisvártatva még két férfi lépett be a szobába; az egyikük öltönyt viselt, s láthatólag melege volt, mivel verejték gyöngyözött sötét arcán. Kezdtem magam kényelmetlenül érezni ennyi férfi társaságában. Na nem mintha valami erőszakos cselekedettől tartottam volna, de akkor is zavart, hogy egyedül én képviselem a gyengébbik nemet. Elvileg a nők jobban megértik egymást stresszhelyzetben. Elvileg.

A sötétszürke öltönyt viselő férfi Ku-Mesu századosként mutatkozott be.
– Egyben a tolmácsuk is leszek, mivel az őrnagy úr sajnos nem tud angolul. – magyarázta, majd hozzátette: – Ahogy egyéb nyelveken sem. – kissé megrándult a szája, ahol próbálta elrejteni a mosolyát. Na ja, én is a főnökömön élcelődnék, ha nem értené, mit mondok. A százados tehát viccelődni próbált, de sem Gary, sem én nem voltunk vevők rá. Remegett a térdem, a kezem, a bal felkaromon rángatózott egy izom. Jobbnak láttam egyenesen az őrmesternek szegezni a kérdést:
– Hogyan haltak meg?

Ku-Mesu lefordította a kérdést, az őrnagy rágódott egy kicsit a válaszon, majd a maga furcsa nyelvén válaszolt, amit a százados angolra fordítva közölt velünk:
– A felvételről, amelyet látni fognak, kiderül. – a felettese közben tovább magyarázott, így a férfinak nem jutott ideje arra, hogy megjegyzést fűzzön a dologhoz; kénytelen volt főnöke szavait tolmácsolni: – A kamerát és a benne lévő szalagot ugyebár maguk találták meg a színhelyen. – bólintottam, bár tudtam, hogy ezt, mint tényt közölte velünk, s nem, mint kérdést tette fel. – Nos, tegnap valakinek eszébe jutott, hogy megnézze, van-e a kazettán valami használható anyag. Úgy gondoltuk, hogy csak a készülő film részleteit találjuk majd rajta, de önök természetesen nem lennének most itt, ha így történt volna.
– Hagyjuk a rizsát, és térjen a tárgyra. – vágott közbe Gary. A keze ökölbe szorult, az arcán megfeszültek az izmok. Ő is ideges volt, sőt. Ha megüt valakit, én ütöm meg. A százados közben illedelmesen tolmácsolta a nem túl kedves kérést. Az őrnagy vonakodva bár, de bólintott. Talán megakadályoztuk abban, hogy elmondja élete nagymonológját? Őszintén szólva rohadtul nem érdekelt.
– A szalagon majdnem nyolcórányi anyag van rögzítve, az első fél óra valóban egy természetfilm része is lehetne, de a többi… – Ku-Mesu elhallgatott; s a felettese sem mutatott hajlandóságot arra, hogy befejezze a mondatot.
– Nyögje már ki, mi történt, az isten szerelmére! – nem akartam ordítani. Komolyan. De mégis ordítottam. Gary a vállamra tette a kezét.
– Valóban. – mondta lassan. – Nem azért jöttünk ide, hogy találgassunk.
– Akkor jobb lesz, ha a saját szemükkel látják. – mondta a századoson keresztül az őrmester. – Uram, jobb lenne, ha ön is helyet foglalna. – mondta aztán teljesen önállóan Ku-Mesu. – Nem lesz szép látvány.
– Inkább állok. – jelentette ki elszántan Gary. Bátor fiú. A százados vállat vont.
– Ahogy tetszik.
A nyomozó közben helyet foglalt, s a kezében tartott ormótlan távirányítót a sarokba állított tévékészülékre irányította. Annak képernyőjén ismerős táj tűnt fel: homokos talaj, félig kiszáradt fák, egy nagy szikla, a háttérben a dzsip. A kamera éppen egy, a homokban mászkáló nagy, fekete bogárra közelített. A Nap állásából ítélve már délután lehetett. Hihetetlen, hogy várakozás közben Sam nem talált jobb elfoglaltságot, mint hogy az optikával egy hülye bogarat kövessen lépésről lépésre.

Úgy bámultam a képernyőt, mintha az életem függne tőle. A készülékből Janine hangja hallatszott:
– Sam! – kis szünet. – Sam, tedd már le azt az izét egy pillanatra, és gyere ide! – a kamerát azonban nem helyezték nyugalmi állapotba, a tulajdonosa magával vitte arra a pár méteres útra, amíg Janine-hez ért. Az optika rángatózva a földet pásztázta; a kép szélén egy pár szandálos láb táncolt ide-oda.
– Mi az?
– Ott, nem látod? – Sam valószínűleg megbámulta, amire a nő mutatott, mi azonban semmit sem láttunk, mivel a kamera még mindig a földet pásztázta. – Mi lehet az? – a készülék végre az ég felé fordult, s Sam ráközelített az egyik domb tetején araszoló, furcsa alakú fekete pacára. A kép nagyon remegett; tudtam miért: ha az ember messzire zoom-ol, a kamerát nehéz állvány nélkül egyenesben tartani. Sam mondta, még nagyon rég. Rossz szokása volt, hogy akkor is operatőri információkkal árasztotta el az embert, mikor senki sem kérdezte.
Gary és én összeszűkült szemmel fürkésztük a képernyőt. Emberi alakokat véltem felfedezni a nagy foltban. Talán egy vándor törzs? Nem értettem a dolgot. Mi köze van mindennek Sam és Janine halálához?
– Úgy látom, erre tartanak… – mondta tétován egykori operatőrünk. – Janine?
– Szerintem várjuk meg, míg ideérnek, aztán… – szinte láttam magam előtt azt csakis Janine-re jellemző, nőiesnek szánt, ám rettentő kecstelen vállrándítást.
– Oké. Addig elteszem a kamerát. – hallatszott ismét Sam hangja. Ám ahelyett, hogy kikapcsolta volna a készüléket, elügetett vele addig a derékmagasságig érő szikláig, amelyen megtaláltuk a készüléket, és óvatosan ráhelyezte. Először a hasát, majd az arcát csodálhattuk meg közvetlen közelről, kissé eltorzított formában. Sam orra így kétszer nagyobban tűnt, mint amekkora valójában volt. Kis híján felnevettem, de aztán eszembe jutott, hogy miért is vagyunk a rendőrségen. Úgy tűnt, túlságosan belemerültem a filmbe.

Sam úgy tette le a kamerát, hogy az egész tábor kitűnően látsszon. Nem tudtam, direkt csinálta-e, vagy csak így sikerült. Láttuk, ahogy visszamegy Janine-hez, aki karba font kézzel, morcosan a kocsi oldalának dőlt. Az őrmester ekkor megszólalt, s Ku-Mesu százados kötelességtudóan fordította a szavait.
– A következő másfél-két óra nem érdekes. A sivatagi emberek megérkeznek és beszédbe elegyednek a barátaikkal. Semmi különös. – meg akartam kérdezni, hogy mindennek mi köze ahhoz, hogy a társaink már nem élnek, de inkább hallgattam. Az őrmester tekerni kezdte a szalagot. A képernyőn szédítő iramban száguldottak a felhők, Sam és Janine pedig úgy szaladgáltak ide-oda, mint a mérgezett egerek. Ismerős alakjuk közé közben más emberek alakja vegyült; ahogy a gyorsan pergő képből meg tudtam állapítani, az érkezettek úgy húszan lehettek. A táj fokozatosan sötétült, ahogy közeledett az este.

Éppen azt próbáltam kifürkészni, hogy miféle népcsoporthoz tartoznak a jövevények, mikor a nyomozó megállította a kazettát, majd ismét elindította, ezúttal normális tempóban. A képernyőn már majdnem este volt. Lobogott a tábortűz. Népes csoport ülte körbe, Sam és Janine az egyik kisebb sziklán ücsörögtek. Mindketten mosolyogtak, nevettek, láthatóan jól érezték magukat, s próbáltak szóba elegyedni a vendégekkel. Kettejük kivételével mindenkinek fekete volt a bőre, furcsa, primitívnek tűnő ruhát viseltek, amelyek nagyrészt bőrből készültek, ám valahogy felfedezhetőek voltak rajtuk a modern világ nyomai. Némelyiknek acélpenge volt az oldalára kötve. Aha.
A hangulat kellemesnek tűnt. Janine önfeledten kacarászott, – bár mikor nem tett így, ha volt közönsége? – s belekortyolt a kezében tartott ivóedénybe, amely minden valószínűség szerint a törzs egyik tagjához tartozott. Sam arca kipirult, ahogy ő is meghúzta a tálat. Nem láttam, mi van benne, de biztos finom lehetett, ha ilyen jóízűen itták.
Az őrmester ismét megszólalt, de ezúttal hozzá sem nyúlt a távirányítóhoz.
– Úgy gondoljuk, hogy valamiféle kábítószer lehetett az italban. – fordított a százados. Furcsa gondolat fogalmazódott meg bennem.
– Elkábították őket? – kérdeztem fojtott hangon. – De hát mit csináltak velük? Elhurcolták őket? Honnan tudják biztosan, hogy már nem élnek? – a vidám estét figyelve nehezen tudtam elképzelni, hogy ezek a jó kedélyű emberek okozták volna Sam és Janine halálát. Képtelenségnek tűnt.
– Nézzék csak! – mutatott a képernyőre Ku-Mesu. A körülbelül húsz főből álló törzs tagjainak tekintete valahogy megváltozott. Még mindig csillogtak a szemek, de már korántsem vidáman. A kiegyenesített hátak, a mereven tartott végtagok valahogy türelmetlenséget és tiszteletet sugároztak. Hogy kit tiszteltek, fogalmam sem volt. Sam ekkor felállt, de megtántorodott. Az egyik fekete férfi felpattant, és elkapta, nehogy elessen. Milyen nemes gesztus. Janine megpróbálta megtámasztani magát a kövön, de megcsúszott a keze, és elterült a homokban. Feltámogatták. Sam bágyadt hangon így szólt:

– Mi történik? Olyan… olyan furcsa… – kinyújtotta az egyik kezét, hogy megtapogasson valamit a levegőben, ami ott sem volt. Ez a tétova mozdulat furcsa módon szánalmat keltett bennem iránta. A törzs tagjai mozgolódni kezdtek, többen felálltak és közelebb léptek a társainkhoz. Előrébb hajoltam a székben. Mi a fenére készülnek?
Aztán a törzs egyik férfitagja lebogozta az övéről az acélpengét. Egy másik férfi, aki Janine-t tartotta, hogy el ne dőljön, most belemarkolt a nő hosszú, szőke hajába, és félrebillentette a fejét. Két nő térden csúszva, egy nagy, lapos tálat markolva közelebb araszolt kettejükhöz. Az egész csoport halkan kántált. Sam csak nézte, nézte a jelenetet. Te jó ég. Még mindig ébren volt.

Megmarkoltam a székem ülését. Az ujjaimat olyan szorosan fontam az acél vázra, hogy szinte már fájt. Éreztem, ahogy a szék alján lévő csavarok a tenyerembe vájnak. Tudtam, hogy mi fog következni, egyszerűen tudtam.
Az ének hangosabb lett. A teremben lévők visszafojtották a lélegzetüket. A képernyőn a kést markoló férfi Janine torkához illesztette a pengét. Még nem tett semmit. Még nem. A szemem Samre rebbent. Az ő fejét is félrefordították, a nyakán megfeszültek az inak. Egy másik alak, ezúttal egy nő, szintén kést nyomott arra a pontra, ahol az ütőerének kellett lennie. Reméltem, hogy Sam már nem volt eszméleténél. Igazán, tiszta szívemből ezt kívántam. Csak az a tudat vigasztalt, hogy nem éreztek semmit.
Legszívesebben elfordítottam volna a fejem, de képtelen voltam rá. Egyszerűen látnom kellett. A hús furcsa, cuppogó hanggal nyílt meg, a kések nyomában vér ömlött, egyenesen az alájuk tartott edényekbe. Egyszerűen kivéreztették őket, mint egy malacot. Olyan volt az egész, mint egy rossz horrorfilm. A vér nem lehet ennyire élénk színű, ugye nem? Fordult egyet velem a világ, hánynom kellett, de visszanyeltem a felszínre törekvő gyomortartalmamat. Nem akartam rókázni. Elfordultam a képernyőtől. Azt hittem, hogy vége a műsornak.

Vártam, hogy az őrmester megállítsa a felvételt, de nem tette. A vér csöpögő hangja lassan abbamaradt. Aztán valami sokkal rosszabb zaj hallatszott, olyan, mint mikor kettétépik a lecsupaszított, fejetlen csirkét a belezés előtt. Szakadó hús hangja volt. Akaratom ellenére is odapillantottam. Nem kellett volna. Sam inge szét volt nyitva, törzsét a szegycsontja alól indulva egészen a hasa aljáig felhasították. A belső szervei nyálkásan fénylőn türemkedtek elő a résből.

A századosnak éppen, hogy sikerült félreugrania, mikor bemutattam a reggelimet a padlódeszkáknak. Gary lerogyott a székre, és a hangokból ítélve próbálta visszatartani azt, amit vissza kellett tartania. Elképzeltem magunkat, ahogy egymás mellett ülve, a másikat bíztatva öklendezünk. Röhögnöm kellett volna, de nem röhögtem. Sírtam.
A felvétel még mindig ment, de a zajokat jótékonyan elfedte a szobában támadt hangzavar.
– Kapcsolják már ki! – sikoltottam. Zokogtam, nem bírtam abbahagyni. A szám egyszerre könny- és epeízű lett. Kinyitották az ajtót, friss levegő áramlott be, enyhítve a borzasztó hányásszagot. Valaki átölelt; Gary volt az, én pedig a mellkasába temettem az arcom. Verejték- és dezodorszaga volt. Az ő válla is rázkódott. Te jó ég.

Abban a pillanatban képtelen voltam gondolkodni. Szerintem mindenki így lenne ezzel, ha látná, ahogy a barátait egy beduin törzs rituálisan megöli és előkészíti, hogy elfogyassza.
Ezért nem találták meg a holttestüket. Mert megették őket. Ezt nem magamtól találtam ki, Ku-Mesu százados másfél órával később, mikor már elcsitultak a kedélyek, volt olyan kedves, és elmondta, mi található még a felvételen. Persze ő is tudta, hogy ettől nem lesz jobb a helyzet. Elnézést kért a kellemetlenségekért. Nem tudtam, mit feleljek rá. Talán jobb volt így, hogy a saját szemünkkel láthattuk, mi történt. Ha nem így lett volna, lehet, hogy életünk végéig azon rágódtunk volna, hogy valóban úgy haltak-e meg a barátaink, ahogy azt elmondták.

Sam Wide-ot és Janine Brownt hivatalosan is halottá nyilvánították. Az agyam még akkor is ezen járt, mikor két nap múlva a gépünk felszállt, s mi magunk mögött hagytuk a helyet, amelyet soha többé nem akartunk látni. Az ügyet tuti, hogy az újságok fő híreként hozzák majd, hogy ezzel riogassák a népet: „Két brit természetfilmest felfalt egy beduin törzs.” Nem mindennapi címlapsztori, az biztos.
Gary az ablak mellett ült, és az eget bámulta. A szeme száraz volt. Én is egy életre kisírtam magam a hazaút előtt. Azt kívánom, bár soha senkinek ne kéne azt éreznie, amit én éreztem akkor. A bensőmre akkora súllyal nehezedett a fájdalom és a gyász, amelyet alig bírtam elviselni. Le akartam rázni őket magamról, de egyrészt nem tudtam, másrészt meg – nem tehettem.
Egy életre kiábrándultam a Fekete Kontinensből.