A Fekete Kontinens I. rész

Nagyon meleg volt. Bár senki nem nézett a terepjáróba beépített hőmérőre, biztosra vettük, hogy ott, ahol sem fa, sem valamilyen növény nem ad árnyékot, legalább 50 Celsius fok van. A kormányt markoló, megtermett, szőke férfi, név szerint Gary Mitchell minduntalan a homlokához emelte karját, és végigtörölt rajta ingujjával, majd tenyerét a nadrágszárához dörgölte, hogy az ne csússzon le a kormánykerékről. A csapat fanatikus operatőr tagja, Sam Wide most is az autó szélére tapadt, s a kamera egyik végét a szeméhez tapasztva a tájat fürkészte. Bal kezével mereven markolta a dzsip ajtajának fogantyúját, jobb kezének mutatóujjával pedig az élességet állítgatta. A kamera gumiból készült szemvédője ide-oda csúszkált az izzadtságtól síkos szemöldök alatti részen. Mellette a dekoratív, kissé lengén öltözött Janine Brown ült, egy zöld fedelű jegyzettömbbel legyezgette magát, mivel úgy találta, hogy a kocsi, sebességéből adódóan, nem kelt elég huzatot. Én Gary mellett foglaltam helyet, s békésen tűrtem, hogy a verejték lassan végigcsiklandozza a halántékomat, és a fejbőrömhöz tapassza a hajamat. Igaz, hogy utazás előtt direkt fiúsan rövidre vágattam, de a melegben felforrósodva még így is olyan érzést keltett a fejemen, mint egy vastag gyapjúsapka. Még hogy a haj hőszigetel!

A szavanna csöndjét sokáig nem zavarta meg más, csak a kocsi hangulatos brummogása, a sárvédőnek ütköző kavicsok zaja és az alig hallható zümmögés, mely Sam kamerája felől érkezett. Hátrapillantottam, – most a „Zoom” gombbal babrált. Sóhajtottam. Messze volt még a cél, amely felé tartottunk.
Tizenhárom napja vágtattunk keresztül-kasul ezen a nyomorult helyen. Érdekes, hogy mindig is Afrikába vágytam. Valahogy vonzottak a nagy, kietlen tájak, a párás, forró dzsungelek, a száraz, égető sivatagok, az állatok, a kontinens vadsága, az itteni, ősi kultúra. Mit meg nem adtam volna azért, ha láthatok egy bennszülött néger törzset, akik a saját szabályaik szerint saját hiedelemvilágukkal körülvéve élik békés mindennapjaikat, vagy ha olyan közel kerülhetek egy oroszlánfalkához, ahol már meglegyint a közmondásos „halál szele”… Irigyeltem azokat az embereket, akiknek mindez megadatott. Persze, hogy rögtön elfogadtam a felkérést, mikor a cég közölte, hogy Afrikába szervez expedíciót. Csodás kalandok lebegtek a szemem előtt, mikor aláírtam a szerződést: hatalmas vízesések, elefántok, a Kilimandzsáró, a Szahara… Egzotikus tájak, fekete arcok…

Ehelyett mit kaptam? Ezt. Afrika viszonylag északi részén, a szavanna határán keringünk, hogy lefilmezzünk pár nyamvadt kaktuszt és ritka növényfajt. Én nem ezt érdemeltem. Még esély sem volt rá, hogy másként alakuljanak a dolgok. Az őrületbe kergetett a tudat, hogy itt vagyok álmaim földrészén, és még csak nem is merülhetek el benne úgy istenigazából. Máris kezdtem kiábrándulni a Fekete Kontinensből. Megette a fene.
Ráadásul a három balek, aki velem volt, na, az aztán különösen bökte a csőrömet. Janine igazi IQ-fighter, annyi személyiség és ész szorult belé, mint egy piszkavasba. Még jó, hogy én is nőnek születtem, akárcsak ő, különben Gary után biztos velem is már a repülőgépen kikezdett volna Egyébként Gary meg a másik fele, olyan szószátyár a pasas, hogy szinte mást se hallok tőle napok óta, mint reggel, hogy „üdv”, és este, hogy „jó éjt”. Szerinte ő képviseli a csapatban a férfias erőt, de erről persze megoszlanak a vélemények. És végül Sam, aki talán a legnormálisabb a csapatban, egész jól el lehet vele dumálni, ha nem foglalja le éppen az, hogy minden tücsköt-bogarat az optika kereszttüzébe állítson.

Morcos gondolataimból Janine kéjes sóhajokkal teletűzdelt hangja rángatott ki.
– Gary… Nem tudnál… – pihegés, sóhaj. – Gyorsabban hajtani?... – ismét szusszanás. – Megfulladok.
Mivel Gary fél perc elteltével sem mutatott hajlandóságot arra, hogy válaszra méltassa dús keblű kolléganőjét, én feleltem helyette:
– Már így is túl van terhelve a motor. Fogytán van a benzin is. Ha gyorsabban hajtunk, hamarabb elfogy az üzemanyag, mi meg ittragadunk a semmi közepén. – kis szünetet tartottam, de nem érkezett reakció. – Hallod ezt a kattogást? – folytattam. – Ez azt jelenti, hogy mindjárt megadja magát valami, a… hogy is hívják azt az izét, Sam?
– Hová lett a választékos stílus, drágám? – kottyantott közbe Janine. Sam közben lecuppantotta a szeméről a kamerát, és rámmeresztette seszínű szemeit.
– Fogalmam sincs. Te vagy a technikai zseni…
– Tudod, hogy nem értek a kocsikhoz… Azt sem tudom, hogy ennek – kopogtattam meg az autó műszerfalát, – mi a márkája.
– Jeep. – szólalt meg Gary. Meg is tapsoltam volna a nem várt közbeszólásért, ha nem lettem volna éppen annyira rossz passzban.
– Tudom, hogy ez egy dzsip, ennyire azért nem vagyok hülye!
– Jól van, ne kapd fel a vizet, Tara! – csitított Sam, akinek azóta már ismét a fején volt az optika. – A márkáját kérdezted, és az Jeep.
Azóta persze én is rájöttem, és irtóra tökfejnek éreztem magam. Jobbnak láttam hát duzzogást tettetni, s nem szólni senkihez és semmihez. Janine azonban befejezetlennek ítélte az ügyet.
– Gary, kérlek, csak egy… – kimondhatatlanul idegesített, hogy a csaj folyton ott vesz levegőt, ahol nem kéne. –… kicsit gyorsíts be, könyörgök…

Megcsóváltam a fejem. Ha ez így megy egész nap, én leszaladok az agyamról. Kezdtem sajnálni, hogy nem hoztam magammal gyógyszereket. Most elkelt volna egy fejfájás-csillapító. Otthon azt mondták, hogy a határnál minden ilyesmit el fognak kobozni, úgyhogy jobb is, ha nem viszünk magunkkal sem bogyókat, sem pirulákat, mert a végén még meggyanúsítanak minket kábítószer-kereskedelemmel. Így hát jobb híján előrehajoltam az ülésben, és masszírozni kezdtem a halántékomat.

Nem sokat haladtunk ezután. A távolban valami mozgott, talán egy csapat antilop, olyan messziről nem tudtam kivenni. Itt-ott görbe, félig kiszáradt fák nyúltak ki a már-már homokos talajból, néha egy-egy fűcsomóval is találkoztunk. Az ég kék volt és tiszta, sehol egy felhő.
Egyszer csak leállt a motor. A kocsit még vitte a lendület, még zökkent párat, gurult vagy száz-százötven métert, mire teljesen megállt. Egy borzasztó pillanatig csend volt, majd szinte egyszerre kezdtünk káromkodni. Igazán válogatott szitkok voltak, amelyeket most inkább nem idéznék.

Gary pattant ki elsőként az autóból. Ekkor már füstölt a motorháztető, de ő, – bár köhögve, – hősiesen vágott magának utat a csípős gomolyagban. Rögtön utána én szálltam ki, és magamban azt kívántam, bárcsak ne jártattam volna a szám nem sokkal ezelőtt. Nem vagyok babonás, de azért én is azt vallom, hogy az ördögöt nem illik a falra festeni. Toporzékolni és sikoltozni támadt kedvem, de nem tettem. Zuhanyra vágytam, egy kis hűsítő szélre és tiszta ruhára. A rajtam lévő trikó már teljesen átázott, és éreztem, hogy a nadrágom is csurom víz belülről, a combomtól egészen a vádlimig. A bokámat szabadon hagytam, bár most, ahogy a homokos, kavicsos földön álltam, kezdtem amiatt aggódni, hogy belémmar egy skorpió vagy valami egyéb rondaság.

Közben Sam is kimászott az autóból, lelkesen rögzítve Gary ingerült ténykedését a felhajtott motorháztető rejtekében. Janine nyugodtan nézelődött, úgy tűnt, fel sem fogta, mi történt. Nem csoda, hogy ő csak a riporteri funkciót kapta, más szerepben aligha lett volna elég hiteles.
Gary mellé léptem, és vele együtt bámultam a kocsi vasból és műanyagból készült szerveit.
– Mondd, hogy meg tudod javítani.
A tagbaszakadt férfi a fejét rázta. Lemondóan sóhajtottam.
– Ehhez szakértő kell. – mondta.
– Nagyszerű. – feleltem. – Mostmár csak azt áruld el, hogy honnan kerítünk egy autószerelőt a semmi közepén!
Nem nevetett, bár megjegyzem, hogy én sem, és előbbi kirohanásomat nem is szántam viccnek. Sam közben a fejét vakarta, s egy pillanatra hajlandó volt leszállni imádott készülékéről, addig, amíg a földre kiteregetett térképet tanulmányozta. Mivel Garyből nem tudtam több információt kicsikarni, a vékonyka operatőrhöz fordultam.
– Na?
– Semmi „na”. – mondta gondterhelten, összevont szemöldökkel. Tekintete feljebb vándorolt a szakadozott szélű, nagy papírlapon. – Ha jól látom, a város már nincs olyan messze. Olyan ötvenöt-hatvan kilométerre lehet.
– És ez segít rajtunk? – értetlenkedtem. Hatvan kilométer, te jó ég! Kocsival nem nagy távolság, de… – Eltoljuk odáig a dzsipet, vagy mire akarsz kilyukadni, he?
– Nyugi már, Tara! – Sam fáradtan pillantott rám. – Hadd gondolkozzam.

Vártam. És vártam. Percekig nem történt semmi, de én már sejtettem, hogy hová fog kilyukadni a dolog.
Persze, hogy igazam lett.
– Valaki elindulhatna gyalog, és hozhatna segítséget… – kezdte Sam, de én dühösen a szavába vágtam:
– Te meg vagy huzatva! Nem vagy normális! – beszéd közben ide-oda trappoltam, felverve némi port.
– Ha van jobb ötleted, ki vele – mondta higgadtan operatőrünk. Én csak fújtattam. Nem volt jobb ötletem.
– És hogy gondoltad? – kérdeztem pár másodperces hallgatás után.
– Ma már nem érdemes elindulni – mutatott nagyjából nyugat irányába Sam. – Nemsokára alkonyodik. Ha kora reggel indul el az illető, és nem téved el, estére biztosan odaér.
Meghánytam-vetettem magamban a dolgot. Igaza volt.
Úgy véltem, ideje feltennem a fontosabbik kérdést.
– És… Ki megy?
Úgy hangzott, mint valami kegyetlen büntetés, egy kemény ítélet. Mintha a halálba akarnánk küldeni valakit. Valakit közülünk. Valószínűleg mindannyian ugyanarra gondoltunk: aki itt marad, annak több esélye van, mint annak, aki nekivág a pusztának. Az itt maradottak elbújhatnak a dzsipben, ha feltűnik valamilyen vadállat, míg nyílt terepen bármi akadálytalanul elkaphatja az embert. A kocsiban van élelem és víz; a szavannán nem könnyű ezeket az alapvető, a létfenntartáshoz elengedhetetlen dolgokat megszerezni. A kocsi árnyékot nyújt, míg a sivatag szélén, a gyér fákkal körülvett semmiben nincs, ami megvédhetne a Nap gyilkos sugaraitól.

Mindannyian egymásra néztünk. Még a pókerarcú Gary is mintha elbizonytalanodott volna. Mégis ő szólalt meg először:
– Majd én.
Janine és Sam megkönnyebbülten felsóhajtott, de engem valami nem hagyott nyugodni. Gary az egyik legrosszabb a tájékozódást illetően; ha nincs mellette valaki, aki navigálja, hamar eltéved…
– Egyedül nem találsz oda. – mondtam halkan, és vetettem egy sanda pillantást Samre. Janine szinte azonnal felnyögött:
– Én nem megyek sehová!
– Nem is kért rá senki. – motyogtam a bajszom alatt, még mindig az operatőrre nézve. Ő végre észrevette a pillantásomat, de abban a pillanatban olyan heves rémület villant át a tekintetén, hogy azonnal feladtam a próbálkozást, miszerint meggyőzzem őt arról, hogy Garyvel tartson. Reménykedve körülnéztem, hátha megpillantok még valakit, aki feláldozná magát helyettem. Mivel nem találtam olyasvalakit, akire illett volna a személyleírás, reszketeg hangon így szóltam:
– Akkor itt a másik megmentő. – és felemeltem a jobb karom, mintha az iskolában jelentkeznék.

Be kell, hogy valljam, egyáltalán nem éreztem magam hősnek. Tudtam, hogy kényszerből tettem, amit tettem, és az sem vigasztalt, hogyha sikerrel járunk Garyvel, akkor talán mind a négyünk életét megmenthetem. Őszintén szólva, leszartam. Haza akartam menni, és átkoztam a napot, mikor felmerült a nevem a legújabb természetfilmmel kapcsolatban.
Nem mondhatnám, hogy jól telt az éjszakám. Míg világos volt, felvertük a magunkkal hozott két sátrat; az egyikben a két férfi aludt, a másikba én, egyedül. Janine kijelentette, hogy ő csak a dzsip hátsó ülésén hajlandó éjszakázni, de szívesen megosztja szerény hajlékát bármelyik, a közelben lévő hímnemű homo sapiens-szel, azaz csapatunk bármely tagjával, engem kivéve. A napnyugta, kétségeim és félelmeim ellenére gyönyörű volt. A magas hőmérsékletű levegő millió kis pacára olvasztotta szét a Nap vörös fényeit, a köves talaj bíborszínűen ragyogott, ahogy rávetültek a haldokló égitest utolsó sugarai. A levegő ezután gyorsan lehűlt. Eleinte jólesett a nappali forróság után, de hamarosan takarót kellett húznom magamra, mert vacogni kezdtem.

Másnap hajnalban olyan voltam, mint akit megrágtak és kiköptek. Éjszaka rémlátomások gyötörtek, ráadásul percenként arra ébredtem, hogy a testem különböző pontjain mászik valami. Nem is akartam tudni, micsodák.
Indulás előtt Gary bekészített a hátizsákjába mindent, ami kellett: kettőnknek elég vizet, némi élelmet, iránytűt, a térképet, távcsövet, ellenszérumot. Én is kaptam egy táskát, tele mindenféle jóval, a légpuskától kezdve a piros rakétákat kilődöző pisztolyig. Tisztára Rambónak éreztem magam. Gary szűkszavúan közölte, hogy ezekkel elriaszthatjuk a vadállatokat, ha túl közel jönnének, de elefántot nemigen fogunk lőni vele.
Mondhatnám, hogy könnyes búcsút vettünk a többiektől, de hazudnék, ha ezt állítanám. Úgy ítéltük, minél hamarabb indulunk, annál jobb, így aztán nekivágtunk a végtelen szavannának.

Az úton nem sok minden történt. Gary elég jó tempót diktált, így inkább az egyenletes levegővételre meg a sajgó lábamra koncentráltam; meg sem próbáltam beszélgetést kezdeményezni. Néha ránéztem a térképre, majd az iránytűre, próbáltam betájolni, hogy jó irányba haladunk-e. Többször megállapítottam, hogy valamiért folyton délnek kanyarodunk. Gary azt mondta, hogy a Föld biztos arra lejt, és jót röhögött a saját hülye viccén. Nekem nem volt kedvem nevetni. Inkább értelmetlen számítgatásokat végeztem magamban, miszerint a jelenlegi tempónkban egy óra alatt körülbelül mennyit haladunk, és ebből levezetve a tervezett, maximum hatvan kilométeres távot mennyi idő alatt tesszük meg, és ez az eltelt idő függvényében mennyi hátralévő utat jelent.

Csak kétszer álltunk meg, hogy kicsit kifújjuk magunkat, és hogy együnk valamit. Még sosem ízlett ennyire a száraz pirítós és a sózott hús. Egy vörhenyes darabot marcangolva felötlött bennem a skorbut, mint lehetséges veszély. Nem foglalkoztam vele.
Délután volt már, mikor a távolban megpillantottuk a várost. Apró, fekete póknak látszott, ahogy szétterült, házakból összeálló, sok-sok lábával a távol felé tapogatózva. És még mindig nagyon messze volt. Ennek ellenére erőt öntött belénk a tudat, hogy hamarosan megérkezünk. Gary furcsa jelét adta örömének: átvette tőlem a hátizsákomat, és odaadta helyette a sajátját, amelyben már csak némi víz lötyögött, így lényegesen könnyebb volt.
– Mindjárt összeesel. – magyarázkodott.
– Na ne mondd. – csikorogtattam a fogam. De azért hozzátettem: – Köszi.
Az idő haladtával a kis házak egyre nagyobbak lettek, mögöttük magasabb, betonból épült tömbök sziluettjei sejlettek fel. Még hátravolt egy-két kilométer. Úgy éreztem, leszakad a lábam, s már éppen készültem megállni, mikor észrevettük, hogy a város felől egy jármű közeledik. Amint ezt felfogtam, ledobtam magam egy sziklára, és vadul fújtatva úgy döntöttem, hogy nem vagyok halandó továbbmenni. Gyalog legalábbis.

Gary szerencsére vette a lapot, a kocsi pedig hamar ideért. A férfi az út közepére állva, integetve jelzett a nyikorgó, régi tákolmánynak, hogy álljon meg. Valamit magyarázott a sofőrnek. Gary lassú, szájbarágós mondataiból kivettem, hogy a fekete férfi nem tud angolul. Kollégám jelbeszéddel próbálta elmutogatni, hogy mi a helyzet. A kocsi tulajdonosa csak a fejét rázta, így adván tudtunkra: nem érti.
Kénytelen voltam beavatkozni. Gary mellé sétáltam, és félig behajoltam az ablakon. Próbáljunk ki egy másik nemzetközi nyelvet.
– Sprechen Sie Deutsch? – „Beszél németül?”
Örömmel láttam, hogy a barázdált arcból érdeklődve pillantanak rám a szemek.
– Wenig. – „Keveset”, felelte.
– Wir hatten Panne. Dort… – „Defektet kaptunk. Ott…”, mutattam a hátunk mögé. – Keine Ahnung, wo. – „Fogalmam sincs, hol.” – Unsere Kollegen sind dort. – „Ott vannak a kollégáink.”
A fekete férfi vartyogott valamit, amit alig értettem. Nem voltam benne biztos, hogy felfogta, amit mondtam. Újra próbálkoztam hát.
– Sie sind sechzig Kilometer weit. – a kezemen mutattam, hogy hatvan. – Können Sie uns helfen? Können Sie uns nach den Stadt fahren? – „Tudna segíteni? Be tudna vinni a városba?”

Az idősödő férfi végül bólintott. Miközben bekászálódtunk a hátsó ülésre, kusza mondataiból kivettem, hogy ismer egy autószerelőt, és bár más dolga lenne, elvisz minket hozzá. Alig győztünk hálálkodni. Mikor egy nagy, fehér, hámló vakolatú kockaház előtt kiszálltunk, láttam, hogy Gary egy húszfontost nyom a jóember kezébe. Nem akartam mondani neki, hogy szerintem teljesen fölösleges gesztus volt, hiszen itt aligha ér valamit a brit pénz.

A kis tragacs szén-dioxidot pöfögve döcögött tova. Megvártuk, amíg befordul az egyik sarkon, s csak azután fordultunk a faláról málló festékkel nem túl bizalomgerjesztő hatást keltő épület felé. Még mindig sajgott a lábam, úgy éreztem, mintha tűzzel perzselnék a bokámat és a lábfejemet. Egyik lábamról a másikra állva, közben a cipőn keresztül talpamat masszírozva, várakozóan néztem Garyre. Ő felvonta a szemöldökét, s mivel a következő pillanatban a hónom alá nyúlt, hogy segítsen a járásban, nem volt nehéz rájönnöm, hogy félreértelmezte a pillantásomat. A segítsége mindenesetre jól jött.
Társamnak le kellett hajtania a fejét, ha úgy akart bemenni az épületbe, hogy nem létesít közelebbi kapcsolatot homloka és a szemöldökfa között. Én a kemény százhatvan centimmel nem forogtam efféle veszélyben. Mivel az ajtó túl szűk volt kettőnknek, Gary előreengedett, így elsőnek pillanthattam meg a ház belsejét.

A kis helyiségből újabb ajtó vezetett egy lényegesen nagyobb terembe, s bár az ajtónyíláson keresztül csak kis részét láttam be, annak alapján is megállapíthattam, hogy a szerelőműhelyhez van szerencsém. Míg én a szomszéd szobát fürkésztem, Gary a helyiségben álló, kopott, világosbarnára fakult pulthoz lépett, és megkocogtatta mutatóujjával az ott található kis szerkezetet, amely csilingelő hangot hallatott, jelezve gazdájának, hogy vendégei érkeztek. Nem kellett sokat várnunk, a hátsó műhelyből pattogó, ideges hang hallatszott. Nem értettem, mit mond, de feltételeztem, hogy a tulajdonos az itt honos nyelven közli velünk, hogy mindjárt jön – vagy, hogy tűnjünk el.
Úgy gondoltam, érdemesebb várni, ám Gary inkább bekiabált a hátsó helyiségbe:
– Hahó!...

Odabent abbamaradt a csörömpölés, majd kisvártatva egy alacsony, kopaszodó, tejeskávé színű férfi jelent meg az ajtónyílásban. Szívélyes mosollyal az arcán mondott valamit, miközben átlépett a mi szobánkba, s bepréselte magát a pult mögé.
– Elnézést, de nem értjük… – ráztam a fejem, és a fülemre mutogattam. A férfi megdermedt egy pillanatra, arcára ráfagyott a mosoly, de egy másodperc múlva már ismét a régi önmaga volt. Kissé meghökkentem, mikor szinte tökéletes angolsággal így szólt:
– Á, szóval maguk amerikaiak?
– Britek. – helyesbítettem, majd jobbnak láttam a tárgyra térni: – A segítségét szeretn…
– Mi történt magukkal? – nézett végig rajtunk homlokráncolva az autószerelő-bolt tulajdonosa. – Porosak és koszosak…
– Épp erre szerettem volna kitérni. – mondtam ingerülten, még mindig Gary vállára támaszkodva. A kopaszodó férfi figyelmesen hallgatott, míg ismertettem vele a helyzetet. Mikor rákérdeztem, hogy tudna-e segíteni nekünk, így felelt:
– Persze, hogy tudnék. – elkínzott arcunkon felvillant egy reményteli, boldog mosoly. Ám a férfi következő mondata lelohasztotta a kedélyünket: – És mégis hogyan gondolják? Ma már nem hiszem, hogy visszaérnénk. Fél óra és lemegy a Nap.
– Uram, kérem… – meresztgettem rá könyörgőn a szemeimet. – Másfél óra alatt odaérnénk, kérem, nem hagyhatjuk ott őket egyedül…
– Kibírnak még egy éjszakát. – szólt közbe Gary. Felnéztem rá; láttam rajta, hogy nem csak én vagyok halálosan fáradt.
– Éjszaka veszélyes lenne a környéken furikázni. – szögezte le a középkorú autószerelő. – Adhatok maguknak szállást, amennyiben hajlandóak a garázsban aludni… Ahogy látom, éhesek is. – bólintottunk. – Megígérem, hogy holnap korán nekivághatunk. A fizetségről majd később megegyezünk.

Gary hálásan bólintott. Úgy láttam, már bele is nyugodott az elkerülhetetlenbe, miszerint ittmarasztaltak minket, Sam és Janine pedig kénytelenek még egy éjszakát a szabadban, innen vagy hatvan kilométerre eltölteni. Vacsora közben megtudtuk, hogy házigazdánkat Mr. Spencernek hívják, s hogy tipikusan amerikai nevét fehér apjától örökölte. Ahogy teli hassal, jóllakottan összegömbölyödtem a matracomon, s hallgattam Gary halk horkolását, borzasztóan kezdtem érezni magam. Hiába utáltam Janine-t, még őt is féltettem, hát még Samet! Reméltem, hogy nem csinálnak semmi hülyeséget, és nem találkoznak semmilyen vadállattal. Mindezek mellett szörnyű balsejtelem gyötört.
Nem kellett volna otthagynunk őket.