Violence beküldött történetei

Amikor lehúzom a felsőtestéről a vékony ruhát, a vékony ívelt test rögtön megrázkódik. Megpróbálom félretenni azt az egyre jobban előtörő gondolatsort, hogy mennyi mindent lehetne vele csinálni, amíg ilyen állapotban van. Mérgesnek kéne lennem rá, elvégre megitta az összes piámat, amit abszolúte nem neki szántam, emellett még rendbe is kell raknom valahogy… de tudom miért, nem vagyok képes mérges az lenni. Ujjaim óvatosan a farmernadrágjához tévednek, és megpróbálom kivarázsolni belőle......

- Tudom, hogy barom vagyok, de valahogyan sosem bírtam azokat az embereket, akik csak megállnak a nagy semmi közepén, és fennakadt szemekkel néznek a messzeségbe, mintha látnának valamit, közben pedig a nagy sötétségen kívül a franc sincs ott…
- Vagy lehet, csak te nem látod, amit ők látnak... – milyen jól kiismert ennyi idő alatt. Bravó, figyelemreméltó teljesítmény.
- Ne okoskodj nekem, jó? Még csak pár percre vagyok itt, és öregebb is vagyok nálad, szóval semmi szükség...

- A fiút nem hajlandóak arra az 1 hónapra visszavenni az otthonba… - hangja halkan üti meg a csendet, én pedig megint kezdek egyre idegesebb lenni. MIÉRT PONT ÉN!?
- És nekem mi közöm van ehhez?
- A fiút kirabolták… Vannak sérülései, de azok nem annyira súlyosak. És kell a hely a többi betegnek… És esetleg arra gondoltunk, hogy nem tudná e elszállásolni esetleg egy hónapig, amíg be nem tölti a 18-at…
- Mi van?! – ismétlem meg a legmérgesebben a kérdést. Hogy ezt a kölköt...

Remie volt maga a lehetőség. Ezzel a fotókollekcióval, végre elérhettem volna, hogy a divatszakmában is felfigyeljenek, rám, erre ez meg egy kis összezörrenés miatt, mint a mimóza összehúzza magát, és eltűnik a francba. A mobilomért nyúlok a farzsebembe, és már ütöm is a számát. Rem tőlem ilyen könnyen nem menekülsz! Vagy mégis? A telefonja teljesen süket… Még sem olyan hülye, mint amilyennek tetteti magát. És most megint ki maradt hoppon?! Hát én… Ki a hülye!?! Hát én…

- Veikko neked van pénzed, ott a családod, akikre, ha egy kicsit is jobban figyelnél talán ugyanolyan nyitottak lennének feléd, mint amilyen az enyém volt…
- Nincs szükségem arra, hogy a jó édes anyukám arról papoljon, hogy szabad e seggbe dugatnom magam, vagy nem!
- Egyszerűen csak félt, szülő végül is ezért van!
- Nem érdekel! Nem érdekelnek a hülye kifogásaid… Remélem, élvezted ezt a pár hetet, mert ennek most vége! ...

- Én már akkor is láttalak, de te csak nem régen vettél észre engem. –, harapok ajkaimba, hogy ne jöjjön elő a bőgőroham. – El tudod képzelni, hogy min megyek most keresztül? Feláldoznám érted az életemet, mindenemet, csak úgy, mint azok a lányok… Igen lehet, hogy, hasonlítok rájuk, nem tagadom. Ha te ezt ribancságnak hívod, akkor mondhatod azt, hogy egy ribanc vagyok még ezt is elviselem...

Úgy remegek, akárcsak a nyárfalevél, a lábaim pedig ahelyett, hogy a tudatomnak engedelmeskednének, automatikusan szétnyílnak, engedve, hogy még jobban hozzám férjen…
- Neh, ezt hagyd abba… - Markolom meg az asztal szélét, és nem sok kell hozzá, hogy kitépjem a helyéből. Amit csinál az… - meglátnak… - Préselem ki magamból magas hangon az egyetlen értelmes szót, ami még utoljára az eszembe jut majd az ajkaimba harapok, hogy visszafojtsam nyögéseimet...

- És te kész vagy erre, hogyha esetleg együtt maradtok, akkor minden lépteteket követni fogják? – Finom tapintatos hangon kérdezi, én pedig komolyan ránézek.
- Először még jöjjön vissza, aztán ráérek majd ezen aggódni. – Nyomom el a csikket, és eltervezem, hogy nem szívok most többet, bár nagyon kívánom. – Szóval ennyit akartál mondani, hogy vigyázzak vele, mert ha találkozik egy szépséggel, akkor rögtön az lesz neki az új és nem én? – Kérdezem összefoglalva, és igyekszek nyugodtan...

- Voyage csináld már! – Hangja kicsit rimánkodó, mégis kacagós, én pedig bátortalanul odamegyek hozzá. – De vigyázz rá! Még használni szeretném… Ha másra nem, pisilésre… - Közli viccesen, mire én remegő tagokkal a kezembe veszem. A becses kincs az érintésemre rögtön megkeményedik, Veikko pedig egész testében megborzong, és elködösült tekintettel rám néz. Valószínűleg mindketten egyre gondolunk…

- A béred… - Közli szárazon, mire én sokkot kapva nézek rá.
- A MIM? – Hebegek, és alig térek magamhoz. Közelebb tolja hozzám a pénzt, de eszem ágába sincs elvenni. Ez már totálisan megalázó. Még ennél is lejjebb akar nyomni? Nem elég még a fene nagy büszkeségének, az amit eddig csinált? Mi kell még?!?!
Érzem, ahogyan a csontjaimban végigáramlik a méreg, és szinte azt se tudom mit csinálok, csak arra leszek figyelmes hogy kikapom a kezéből a pénzt. Szóra nyitná a száját,...