Promesse de 3o Jours I~

Villódzó fények, árnyékfoltok, pompa és gyönyörűség. Mi más is fogadhatna egy fényképészt, ha belenéz abba a fényes lencsébe…?
Az apró megmunkált üvegdarabon keresztül egy teljesen új világ tárul a szeme elé, egy másabb, egy varázslatosabb, egy leírhatatlan… Azt hiszem ezt az örömöt éreztem én is, amikor megkaptam 13 évesen az első fényképezőgépemet. Nem volt profi gép, de nekem nagy kincsnek számított… aztán ellopták, és péppé zúzva kaptam vissza…
- Damien, szét fogok égni ebben a neonfényben! – A kényes mégis férfias hangra megugrok a gép másik oldalán, és kis híján felborítom az egyik központi fényt adó lámpát.
- Remie, örülnék, ha két percig nyugton maradnál, és becsuknád a szád… - Teszek egy csípős megjegyzést a gép ellenkező végén pózoló alak felé, aki erre csak még jobban felhúzza az orrát. Nos igen… Remie vérbeli modell… Jó teste van, és kibírhatatlanul szar természete. Mondanom sem kell, hogy miért fordítok akkora figyelmet rá… Iszonyatosan kecses testtel rendelkezik, ami már egymagában is elég ahhoz, hogy egy magamfajta rendkívül romlott természetű férfi belemenjen, egy komolytalan játékba. Szóval, Remie és én együtt vagyunk… Lassan már másfél éve keressük egymás társaságát, bár én leginkább csak az ágyban, és a modellszakmában veszem hasznát. Mint ember, egy kényes csődtömeg, aki simán elhullana nélkülem. Egyedül miattam emelkedett fel akkora fényességbe, hogy egy népszerű francia újság címlapján szerepeljen a csinos kimért pofijával, és finom francia származását meghazudtoló mandulavágású szemeivel.

Amikor először találkoztunk, akkor még tökéletesen ártatlan volt, minden gőgtől, és büszkeségtől mentes. Csak beugrottam egy ismerősömhöz, egy kis alkalmi munkáért, és már meg is volt a baj. Ott volt ő, mint a hűséges sokat tanuló jóravaló kis öcsi, aki első pillantásra belém zúgott. A srácból kiszedte a számomat, és még aznap este felhívott. Hülye lettem volna, ha nem mentem volna bele. Remie tökéletessége teljesen elkápráztatott, és az volt maga a csoda hogy egyáltalán a karjaimban tarthatom, és ő ezt engedi. Oh, hogy mennyire engedte! Alig kétnapi ismeretség után, éjszakai tanulást színlelve jött a lakásomba, és egy rendkívül hosszúra nyújtott biológia óra lett a vége… A hiba az, hogy nehezen mutattam ki az érzéseimet. Lángoltam. Szerettem, és ő is szeretett, és egy évig minden tökéletes volt. Megkaptam álmaim állását, magazinoknak fotózhatok, friss és tehetségesnek ígérkező fiúmodelleket. Mondhatjuk úgy is hogy elindítom őket az úton… Minden értelemben. A legtöbb srác nálam élte át az első férfival való szexuális élményét… Remie minderről tudott, de nem szólt semmit. Én is engedtem, hogy más férfiakkal játszadozzon, aztán amikor rám volt szüksége jelentkezett. És én is jelentkeztem, ha őt akartam. Mondhatnám hogy egy volt a sok közül, de nem… Ő volt az egyetlen, akivel képes voltam szeretkezni, és nem csak az erőmet, és a felsőbbrendűségemet akartam fitogtatni, aztán, mint egy elfogyasztott szemetet kihajítani.
A többiek hiszékeny játékszerek voltak, babák, amiket elég volt egy menetre felhúzni ahhoz, hogy végleg megund és szélnek ereszd őket… Kevés olyan ember van mint Remie… Kevés…

És most ő is lejárt. Számomra kivesztek a szemeiből azok a csillogások, amikért szeretni tudtam őt. Most már csak egy szemétkupac a sok közül, akivel feleslegesen foglalkozom az utóbbi fél évben. Egyedül csak azért nem adtam ki az útját, mert szükséges az ez évi fotoprojectemhez, egyébként a büdös életben nem látnánk egymást többet. Most is, ahogyan néz. Felidézi bennem a régi emlékeket, de nem tudok újra belészeretni. Nem is akarok. Meguntam. Meguntam a nyavalygását, meguntam mindent, ami vele kapcsolatos. Mindent kivétel nélkül. Beteltem a szemeivel, a testével, az együtt töltött éjszakákkal, az őszintének hallatszódó beszélgetéseinkkel. A veszekedésekkel, amik szeretkezésbe, majd aztán kibékülésbe fulladtak.

Voltaképpen most már egyáltalán nem, is látok semmi érdekeset benne. Kiszerettem belőle, megfosztottam magam az ő fényétől. És jobb is így. Látom a hibáit, amelyek szinte üvöltenek az arcomba…
Lehet hogy kívül tökéletes, és úgy néz ki, mint egy szent. De belül. Belül teljesen más ember. És ezt egyedül szerintem csak én tudom. Csak én ismerem a mocskos énjét, ami éjszakánként úgy tör ki akárcsak valami mérges vulkán.
Voltaképpen hasonlít rám. Én sem szeretem az embereknek megmutatni az igazi arcom. Csak elhaladok mellettük az utcán, mintha sietnék. Pedig mindig ráérek. Én mindig. Csak nem érdekelnek azok, akik körülöttem lélegeznek. A sok értelmetlen fecsegés. A barátok. Kevés barátom van, azokkal is ritkán beszélgetek…
- Nem beszélhetsz így velem! - Még mindig nem bír csöndben maradni… Sajnos most nem szado-mazo képeket készítünk, különben simán leragasztóznám a száját, és azzal sem törődnék, ha fájna neki. Az utóbbi időben a modellmunkája is pocsék… egy nagy adag szar. Illegetni a kamera előtt, mindenki tudja magát, a kisugárzása viszont üti a nulla alatti részeket, és az ágyban sem az igazi. Csak szétteszi a lábát, és hagyja hogy örömet okozzak neki… Egyszóval a feleslegesség végtermékének egyik fényes csillaga, aki csupán a mocskos véletleneknek köszönheti hogy még mellettem találja a reggel.
- Már megtörtént… - Érzem, hogy cigire van szükségem. Már pusztán a hangszínével is a végtelenségig felidegesít. És tud róla. Nem igaz hogy nem látja mennyire elegem van belőle, és mennyire utálom ezt az egész hülye munkát!?!
Mert most már a fotózás sem olyan, mint régen. Régen élvezetből ment minden… Most meg egy ilyen kényes hímpicsát kell fényképeznem, aki azt se tudja, hogy kell megsütni egy rántottát…
- Szünet! – jelentem ki, és meg sem várom, amíg válaszol rá. Felegyenesedek a kamera mögül, és rögtön egy árván pihenő cigis doboz után kutatok.
- Még alig kezdtük el, és már szünetet kérsz? Nem nekem kéne szünetet kérnem?
- Kértél… Láttam az arcodon – temetem az értelmetlennek tűnő kérdések elől tenyerembe az arcom. Érzem, hogy a tűréshatárom lassan a végéhez közeledik. Vagy ágyba rángatom, és fájdalmasan magamévá teszem, vagy pedig elküldöm a francba, mert hogy jelenleg semmi szükségem nincsen a nyavalygó hangjára, és az ügyefogyott megjegyzéseire az megint biztos.
- Ne légy velem ilyen mocsok! Azt hiszed vicces egész álló nap a neonfényben pózolni!? – Sétál mellém, és kicsit kirívóan néz rám a nagy fekete szemeivel. Egy szál köntösben, eléggé egyértelműnek tűnik a következő lépésem, ám most sokkal jobban foglalkoztat, a cigaretta, amit nem messze lelek az egyik közelebbi polcon.
- Egy, te vállaltad, hogy modellkedsz nekem… Kettő… 10 perce sem állsz ott… Sportolnod kéne, ha ennyire nem bírod az álldogálást… - Bököm neki miközben ügyesen manőverezve kikerülöm vékony alakját. Naná hogy ez is csak bajt szül. Megfordul és érzem, ahogyan a szemei szinte tőrt döfnek a hátamba. Csak mosolyok. Egy másfél fejjel alacsonyabb srác ellenem, és a levetkőzhetetlen természetem ellen nem nagyon tud mit tenni. Legfeljebb csak tűrni, elfogadni, vagy itt hagyni a francba.

- Nem vagy elégedett velem? – felkapja a vizet, én pedig elégedetten bólintok. Hát bazd meg voltaképpen nem! Egy nagy nulla vagy, az utóbbi hetekben minden téren… Hallani akarod Remie? Túlélnéd az őszinteségemet?!
- Lanyhulsz Remie… Nem vagyok elégedett azzal, amit nyújtasz… Látszik a képeken a büszkeséged. – Próbálom kímélni a véleményemtől, és amikor beleszívok a cigarettába, már jobban is érzem magam. Végre jut időm közelebbről is megszemlélni, hogy mit fényképezek. Kényességtől csillanó hamvas fehér bőrt, és méregtől, meg némi pirosítótól kivörösödött arcot, valamint két obszidián szemet, amik majdnem a halálba kergetnek. Ha 1 hónappal ezelőtt jelenik meg előttem így biztosan a nem messze lévő férfimosdóban kötöttünk volna ki, most viszont már már bántó ürességgel nézek rá. Már a fehér selyem sem úgy omlik a vállára mint régen. Feszélyezően roskad végig a lapos mellkason, hogy aztán egy gyűrődéssel jelezze a selymes anyag, hogy béklyóba szorították a teljes meztelenség elkerülése végett. Lekívánom róla a ruhát, aztán pár röpke perc elég ahhoz, hogy arra jussak, rajtunk már ez sem segítene. Itt valami olyan aludt ki amit a szex sem oldhat meg. Még Remie gyönyörű teste sem…
- A cigizés impotenciát okoz… - Morogja felém, és már nyúlna is a cigarettáért, de gyorsabb vagyok nála. Hátralépek egyet, és már a derekán pihen a kezem, miközben hosszan egymás szemébe nézünk. Látom várja, hogy megcsókoljam, de nem kap semmit, csak egy fanyar és lenéző mosolyt. Bizonyára érzi, hogy hamarosan visszaeresztem a mocsokba, mint egy túl hamar kinyílt, és elszáradt rózsát.
- Tegnap még nem voltam impotens. Bizonyára ma sem leszek az. És holnap sem… De ha bármi kifogásod van a farkam ellen, nem kell panaszt tenned. Én még elégedett vagyok vele…
- Te mindennel elégedett vagy, ami veled kapcsolatos… És én hozzád tartozom…! –Dacoskodik, mint egy tinédzser, én pedig csak lezseren megrázom a fejem. Ez nem igaz. Sosem tartozott hozzám.
- Tévedsz… - Bököm ki percek múlva a választ. Arca elszomorodik, majd halkan suttogni kezd.
- Utálom, amikor így gondolkodsz Damien …
- Damien pedig így gondolkodik… - Mondom szemtől szembe vele. Látom, hogy meg akar hatni, még sem megy már neki. Mikor ezt realizálja, finom arcán végigfut a méreg lilás árnyalata, és elfordul tőlem.

- Igazából beszélni akartam veled erről… - Motyogja a falnak, én pedig újra és újra végignézve hiányos öltözékén szórakozok rajta. Meglehetősen izgató, de még mindig nem az igazi. Pedig most őszintének tűnik. De nincs benne a tűz. Csak megalázkodás, és büszkeség egyszerre.
- Miről? – Körülnézek a teremben. A vakító fények valami ágyszerűségre vetülnek, amin hajdanán még elégedetlenkedő szeretőm pille teste foglalt el. Vicces, ha eszembe jut hogy egy szappanopera zajlik a kamera ezen oldalán miközben a másik oldalt kéne mindennek történnie.
- Arról hogy az utóbbi fél évben úgy érzem, hogy valami megváltozott kettőnk között. Javíts ki, ha tévedek. - Milyen okos, nem gondoltam volna, hogy egyedül eljut eddig a szintig. Most meglepett.
- Igazad van – válaszolok, miközben kezdem élvezni a helyzetemet. Ezekre a szavakra rám néz, és szemei megtelnek könnyekkel. Istenem most jön az lelkizés, amitől menekülhetnékem van. Elnyomom a kezemben lévő cigarettát, és összefonom karjaimat, hogy lássa tényleg őt figyelem.
- Úgy érzem, mostanában nem vagyok neked elég fontos.
- Leköt a munka. Sajnos nem tudok mindig rád figyelni.
- Nem is kérem, hogy mindig rám figyelj! Egyáltalán nem is törődsz velem az utóbbi 3 hónapban! – kitörés, és most nem is mentegetőzöm. Igaza van. Jobb dolgom is van annál, mint az ő hülye ötleteit megvalósítani…
- Nem akartalak megbántani. - Sablon szöveg, és Remie rögtön kitalálja hogy az is.
Csak sóhajt egyet, majd lemondóan megrázza a fejét, és legyint egyet.
- Damien Vouloir másfél év alatt nem csökkent a közönyöd… Még velem szemben sem…
- 23 évesen igen nehezen fogok nekiállni változni, sajnálom – válaszomat szomorúan remegő ajkakkal mosolyogva tűri.
- Neked tényleg csak a munka fontos?
- Jelenleg az egyetlen fontos dolog az életemben az a fotoproject, amin ketten dolgozunk… - Veszem tárgyilagosra, és kissé őszintébbre a figurát. Még ha fáj is. Ő akarta ezt hallani. Hát viselje is el!

- És én?
- Te társ vagy a projectben… - Sajnos. És amíg nem fejezem be a képeket, addig sajnos össze leszünk zárva aranyom. El kell viselned azt hogy velem alszol egy ágyban, egy zuhanyzóban fürdünk, és egyéb kényes dolgok.
- És semmi más?
- Mi szeretnél lenni?
- Az, akire este gondolsz.
- Nem kell rád gondolnom, ott fekszel mellettem. Ha jó napom van, akkor teljesen meztelenül, ha pedig rossz, akkor egy szál alsógatyában, ami előbb utóbb úgyis lekerül rólad… - Vigyorgok, mint valami eszelős, ő pedig lassan összeomlik előttem.
- Nem hiszem el, hogy rád áldoztam másfél évet…
- Remie szerintem folytassuk a fotózást! – terelek, mikor látom a szemeiben hogy komolyan gondolja a dolgot. Nem most nem fog elmenni, amíg be nem fejezzük a projectet addig egy tapodtat sem fog senki sem mozdulni!
- NEM FOGOK VISSZA MENNI FÉLNYKÉPEZKEDNI!
- Remie…
- Neked csak az a rohadt fényképezés a fontos, sosem nézed meg alaposabban mi van a lencse másik oldalán!
- Lehet veled az a baj, hogy túlságosan is rád néztem. – Rántom meg a vállam közönyösen. Nagyon fáj neki. Szinte visít a tekintete a fájdalomtól, amit okozok neki. Normális esetben előjönne az a lelkiismeret-furdalás, amit ezer meg ezer ember emleget fel amikor rossz hangulatot okoz annak az embernek akit valaha szeretett. De csak csupán szeretett. Múlt idő…
- Miért hiteted el azt, hogy ez a másfél év egy színjáték volt!?
- Annak nevezed, aminek akarod, voltaképpen. Szíved joga. Most viszont szeretnék visszamenni, dolgozni.

- Nem fogsz velem dolgozni! Kezdem azt hinni, hogy nem is szeretsz! – már éppen indulnék hogy visszarángassam egy csókkal a ködösen rózsaszínes felhői közé, mikor ezekre a hadarásokra megtorpanok. Kimondta, amit gondolok. Hosszasan nézek rá, és valamiféle örömérzetet kelt, amikor egy dagadt könnycsepp végigfut az arcán majd mérgesen elém lép, és pofont kapok tőle. Nem fáj a pofon, csak büszkeségre sarkall. Megérintem az ütés nyomát, és kicsit elégedetten mosolyogva nézek ziháló arcára.
- Jelen pillanatban… Gyűlöllek Damien.
- Nem vártam tőled mást… Mintha semmi sem történt volna fordulok vissza egy újabb cigiért. Hallom, ahogyan térdei koppannak a földön, és apró rájátszással zokogni kezd. Ezt oktatni kéne…
- Te nem is szeretsz engem bazdmeg! Ugye erről van szó!?
- Remie… Azt hiszem, ezt itt fejezzük be… - Elment a kedvem a témától. Őszintén szólva sajnálom, mert szánalmas. Nagyon szánalmas…
- Nem fejezzük be! Damien, szerettél egyáltalán valaha is!? – Üvölti kétségbeesetten, és érzem, ahogyan az egész terem beleremeg ebbe az ordításba. Utána mélységes csönd fajul, én pedig csak nézek. Hol egy cigi?!
- Egyszer igen – suttogom bűnbánó hangon, és gátlástalanul figyelem, egy újabb cigivel a számban, ahogyan ökölbe szorítja ökleit, és felemelkedik. Kicsit mintha szédelegne, ám amikor rám néz, tisztán látom a mérget és a csalódottságot fekete szemében.
Tudom, hogy pofátlan és szívtelen vagyok, és pár percre tényleg megfordul a fejemben hogy odamegyek hozzá, és a csókolgatni kezdem, belefojtom a fájdalmába hogy még nagyobbat okozzak neki, azzal hogy a testéhez érek… Leteszek róla, amint meglátom hogy távozni készül.
- Remie ne csináld…! – nevén szólítom és megáll egy pillanatra, és rám néz. Az obszidián szemek forró párában forognak, aztán sóhajt egyet megrázza a fejét, és elindul a ruhái felé. Rajtam kezd erőt venni a pánik. Talán túllőttem a célon, és most tényleg el akar menni… - Beszéljük meg… - Mondom, de meg rám se néz, csak csöndben felöltözik civil ruhába. Na ne… Ugye nem akar most elmenni!? Úgy osonok mögé, mintha meg akarnám lepni, ám amikor a vállára teszem a kezem, úgy fordul meg, mint egy a hurrikánlökte angyal.

- Most… Elég volt… - nehezére esik kiejteni a szavakat. Legszívesebben bőgne, mint egy óvodás, és az arcáról is simán le tudom olvasni, hogy a pokolba kíván. Itt baj lesz. Itt nagy baj lesz.
- Remie kérlek, maradj itt… Legalább 1 órát, utána megbeszéljük egy finom bor mellett… - Hangom kicsit könyörgőssé gördül át, de ő gondolkozás nélkül megrázza a fejét. A kurva életbe, hogy miért kell ennek a kis hülyének is pont most megmakacsolnia magát!? – Nem akartalak megbántani… - mondom gyorsan reménykedve benne, hogy bármit is megóvhatok a projectből. Ujjait a számra helyezi, majd kicsi diadalmas szusszanással adja testével is tudomásomra, hogy esze ágában sincs itt maradni.
- Ezt most elbasztad Damien… Most elmegyek – magyarázza halkan remegő magas hangon. Igaza van. Ja, ezt most tényleg elbasztam.
- Nem teheted… Tudod hogy jelenleg te vagy az egyetlen olyan modellem aki… - szemeivel belém fojtja a fojtatást. Csak bámulok rá, Ha elmegy… baj lesz.
- De még mennyire hogy megtehetem! – nevet fel kínjában, és a kis hátizsákját a fél vállára kapva szaporázza meg a lépteit a kijárat felé. Ez tényleg elmegy! Damien mozdulj már, menj utána kapd a karjaid közé, és feküdj le vele most azonna!

Miért nem mozdulnak a lábaim? Miért tudom csak a hátát bámulni, ahogyan távolodik? Vele együtt eltűnik a befutási lehetőségem is a divatszakmába…!? Mégis mit képzel!
- Mikor jössz vissza? – kérdezem, közben teszem a hülyét, mint aki azt hiszi, csak ebédszünetre megy.
- Nem tudom. Talán soha… - áll meg az ajtóban egy levegő vételnyi időre. Rám néz, én pedig rá.
- Maradj…! A képek – arca elvörösödik, és újabb könnycsepp bukik ki fekete szemeiből. Megmarkolja a kijárati ajtó fáját, és belemélyeszti apró hegyes körmeit.
- Tégy egy szívességet… Dugd fel magadnak a rohadt képeidet! – kiáltja aztán, mint a kámfor eltűnik. Megindulnak lábaim, és úgy rohanok az ajtóhoz, mint valami félőrült.
- Remie állj meg! – kiáltok az üresen váró folyosóra, de senki sem jön vissza. Ezt elbasztam. Hogy lehetek ennyire hülye!? Hogy engedhettem meg ezt magamnak!? Komolyan mondom a hülyeségem valami istenien működik!
Nincs modellem… Az egyetlen úgy, ahogy fotogén modellem Remie volt. Az összes többi ember, vagy nő volt, vagy pedig nyomulós férfi, akikhez egyáltalán nem volt kedvem. Remnek tökéletes teste volt a kollekcióhoz. És most elment…

Homlokomat nekiütögetem a félfának, és 100szor is lehülyézem magam. Hát én tényleg egy nagy barom vagyok! Mégis mit csinálok!? Még is miért kellett ennek a kis mitugrásznak ilyeneket mondani mikor tudom, hogy érzékeny… Csak azért, mert enyhén idegesít a jelenléte, képes voltam megfosztani magam a jövő kulcsától! Elönt a méreg, és legszívesebben összetörnék mindent, ami ebben a rohadt szobában van!
Körülnézek a narancssárga színű helyhiányban szenvedő szobában, majd lekapcsolva a vakító fénysugarakat szóró lámpákat, az ágyhoz sétálok, és ledőlök rá. Amilyen gyönyörűnek néz ki olyannyira kényelmetlen. Egyszerűen aludni nem lehet rajta…! Tenyeremet tarkóm alá teszem, és szánalmas könyörgő pillantásokat vetek a plafonra… Komolyan mondom, megérdemelném, hogy valaki jól agyonvágjon.

Remie volt maga a lehetőség. Ezzel a fotókollekcióval, végre elérhettem volna, hogy a divatszakmában is felfigyeljenek, rám, erre ez meg egy kis összezörrenés miatt, mint a mimóza összehúzza magát, és eltűnik a francba. A mobilomért nyúlok a farzsebembe, és már ütöm is a számát. Rem tőlem ilyen könnyen nem menekülsz! Vagy mégis? A telefonja teljesen süket… Még sem olyan hülye, mint amilyennek tetteti magát. És most megint ki maradt hoppon?! Hát én… Ki a hülye!?! Hát én…
Édes jó istenem Remie gyere vissza!


***

Nem gondoltam volna magamról, hogy a méreggel az egész testemben elnyom az álom, a rohadt kényelmetlen ágyon. Naná hogy úgy ébredek fel, hogy fáj a hátam, és szédülök. Mint akit háromszor fejbebasztak… Kábé olyan is a hangulatom. Főleg amikor az ablakra pillantva megállapítom, hogy besötétedett.
- A jó édes rohadt… - Kelek fel az ágyról kicsit még álmosan ám a rendkívül választékos szótáramat újra bemelegítve. A telefonra pillantok, ami tisztelettudóan villantja a 10:56-os jelzést, én pedig újabb ékes szavakat morogva tömöm vissza a zsebembe a, majd kénytelen kelletlen feltápászkodok, és függőlegesbe hozom magam. Hát ez rohadt jó…A fotós elalszik munka közben…

Nem mintha bárki is számon kérné rajtam… Kötetlen munkaidő, magas fizetés, és nincs senki aki pofázhatna nekem. Maga a mennyország, csak egy a baj vele: nem én teremtettem. Nem az én kezem között morzsolódott össze a jövőm hanem apám tolta a seggem alá. Nagy „fotóművész”, és mikor bennem is látott valami hajlamot, elkötelezett arra hogy nekem az ő érdemeit kell továbbvinnem, amíg élek.
Én hülye pedig belementem, édesanyám halálos ágyánál…

Keresni kezdem a táskámat, hogy én is lelépjek. Nincs mit tenni…Legfeljebb beülök egy bárba, felszedek valakit, és hajnalig ki nem eresztem az ágyból… Aztán üdén és frissen beállítok Remhez, és minden olyan lesz, mint régen… Melegen ajánlom hogy olyan legyen.
Pakolás közben kiveszek egy szál cigit, és már a számban is van, aztán amikor meg akarom gyújtani a láng hamarabb kapja el az ujjam mint a cigit.
- Kurva élet! – a parányi műanyaggyújtó szélsebes gyorsasággal repül a falnak, hogy aztán egy nagy csattanással szanaszét törjön, a benne lévő lé, pedig otromba nyomott hagyjon az élénk színű falon. Számba veszem az ujjam, és csak pislogok a falra, majd amikor felfogom, hogy azt a köpetszerű alkoholszagú izé miattam került oda, legszívesebben leszedném a vakolatot onnan…

Megfordulok, és megpróbálom annyival elintézni, hogy úgyis apám fizeti. Mindent ő fizet... Még a vécépapírt is amivel a seggem törlöm. Vicces ugyanakkor rendkívül bosszantó és megalázó. És hogy miért engedem? Fogalmam sincs. Hiába pofázok neki, hiába szegek meg minden szabályt, még mindig tőle függök. Akármit csinálok rabláncon tart… Feleslegesen menekülök.
Gyűlölöm az apám… Miatta gyűlöltem meg a fotózást, vesztettem el életem értelmét, miatta kell, hogy itt rohadjak, és egy hülye kis nyápic semmirekellő valaki miatt aggódjak, akiben legfeljebb csak gyönyörködni lehet. Neki kell látatlanban bizonyítanom, neki kell megmutatnom, hogy nem feleslegesen csinált meg, és neki kell meghálálnom minden egyes rohadt eurót, ami befolyik a munkám által. Szar érzés. Nagyon szar. Kitörni innen? Megszabadulni a láncoktól, amiken tart?

Egyelőre még nem találtam kiutat pedig próbálkoztam. Számtalanszor. De olyan, mint egy ördögi kör. Megszökök, megtalál, még akkor is, ha az embereit össze visszaverem, és amellett, hogy kapok pár tonna nyugtató injekciót ajándékba, még százszor elmondja, hogy csak azért nem lő agyon, mert jól áll a kezemben a gép, és az egyetlen élő fia vagyok. Egyedül ezért… Az igazsághoz hozzátartozik persze az is, hogy volt két testvérem. Ők drogtúladagolásban haltak meg, mert szintén apám ellen voltak. Menekültek előle, és vagy saját maguk választották a tudatmódosító szereket, vagy pedig az apám tett arról, hogy függővé váljanak. De mindegy is, a vég mindkettejüknek ugyanaz volt. A saját lakásukban találtak rájuk holtan…
Rémisztő nem?

Megélni a tudatot felnőttként már kevésbé drasztikus… Mintha apám segítene a droggal, hogy jobban elviseljem Őt, és a helyzetet, amit a kis maffiabarátaival teremtett. Az indulatait, az akaratát, őt magát…
Ugyanakkor ő az oka annak, hogy ilyen kibírhatatlanná váltam. Nem szeretem az embereket, gyűlölöm őket. Akik segíteni akarnak, eltaszítom őket magamtól. Kiölte belőlem a szeretet mindennemű formáját, és ezek után én vagyok a hibás azért, hogy mindenkiben csak az előnyt, és a tárgyat, meg a pénzt látom…
A drogbeadások után többnyire a puccos lakásomban ébredek egy nővel, akiket rendszerint azért bérel fel, hogy kúráljon engem a drogok miatt, és ha úgy kívánom, lefeküdjön velem. Kidobom őket. Egytől egyig. Hol mérgesen, dühtől felindultan, hol pedig csöndben nyomok a kezükbe egy köteg papírpénzt hogy tűnjenek már el… Meneküljenek tőlem…

Van, amikor én keresem a bajt. Magam megyek a bárba, leiszom magam, és hagyom, hogy egy idegen segítsen rajtam egy éjszakán keresztül. Aztán őt is kidobom… Mindegyiket…
Remie volt az egyetlen, akit mostanában magam mellett tartottam, mert fényt láttam benne. Még akkor ismerkedtünk, amikor nem süllyedtem az embertelenség legalsóbb mocskába. Talán azért tartott ki idáig, mert a múltam boldog pillanataira emlékeztetett. Talán sosem magáért szerettem, hanem azért mert a régi önmagamra emlékeztetett, aki mellett hajdanán egy olyan szerelem állt, akivel meg akarta hódítani a világot…

Egy pillanatig azt hiszem, hogy teljesen máshol vagyok. Csak bámulom a rikító színű falat, és érzem az orrom alatt füstölgő cigarettát. Árnyékom, mint sötét végzetem vetül elém, és nem tudok szabadulni a kilátástalanságból.
Úgy érzem, hogy láncra vagyok verve. Erős vagyok, mert kibírom. De gyenge is, mert tűrök, és nem vagyok képes túl lenni rajta... Ellenszegülni. Emellett egyáltalán nem hiszem, hogy ebből van bárminemű kiút számomra.
Talán a halál… De ahhoz gyáva vagyok.

Lekapcsolom a villanyokat, és utoljára a tükörbe nézek. Sötétbarna tépett fejem 100%os életundorral mered a tükörbe, és csak addig vagyok képes magamra nézni, amíg összehúzom testemen a kabátot. Gyűlölöm magam, bár a szeretőim sosem panaszkodtak. Nekik mindig bejött az angyalian egyedi, ugyanakkor markáns, és rideg megjelenésű jégherceg, aki 3 perc alatt közölte, ha a tárgyra akart térni. Szerintem pedig csak egy „angyalbőrbe” bújtatott szörnyeteg vagyok. A külsőm, és a pénzem minden őrültet az ágyamba, és magam mellé vonz, ám amikor megtudják, hogy milyen is vagyok valójában… Szinte látni a félelmet és az undort a szemükben… Menekülnek. Ha pedig nem menekülnek, akkor rásegítek én.
Ahogyan kitoporgok az ajtó elé, újra egy cigaretta villan ki a számból. Az egyetlen drog, amit önkéntesen fogyasztok. Megnyugtat, erőt ad hogy elviseljem ezt az egészet. És persze aláírom vele a szerződésem, hogy ha a drogba nem is, de a tüdőrákba biztosan belehalok. Tetemes mennyiséget vagyok képes elszívni egy nap alatt. Ha jól számolom 5-6 dobozzal… Ez persze egyet jelent azzal is, hogy nem lehet velem huzamosabb ideig egy helyen tartózkodni a hálószobán és a zuhanyzón kívül, de erre sem panaszkodott még senki sem, talán mert nem volt rá idejük.

Ahogyan bezárom az ajtót a fejemmel egy magasságban vészjósló aranyfényű lidércbetűk hirdetik a nevemet: Damien Vouloir...
Nincs semmi pláne az ajtóban, mégis kiráz tőle a hideg, ha csak ránézek. Az én kis birodalmam, amit akarva akaratlanul birtokolok. Végül is jó hogy van, mivel futó kapcsolataim 75%-át itt ütöm nyélbe a szó szoros értelmében, másrészt pedig ez is apámra emlékeztet… Felsóhajtok, és vadul azon kezdek agyalni, hogy honnan szerezzek ideális modellt. Rem nem fog egykönnyen kötélnek állni, nekem pedig most sem kedvem, sem pedig időm nincs arra, hogy győzködjem őt a nem létező szerelmemről. Még saját magamnak is meglepő bevallani, hogy nem szeretem. Olyan semmiségnek tűnik ez a másfél év, olyan jelentéktelennek.

Lépteim visszazendülését hallom a sötét folyosón. Elvileg nem lennék egyedül, csak most szombat van, és mindenki szabadnapos, ezért üldögél otthon a kedves kis családja körében. A főnök, vagyis én pedig, mivel nincs jobb dolgom, sem családom, itt rohadtam bent a most már volt barátommal, hogy valami művészit próbáljak kihozni a semmiből. De ez a terv is csődöt mondott. Most ahogy így végiggondolom egy nagy értelmetlenség az egész. Minek is csinálom ezt az egészet, ha alig látok benne élvezetet?
Előkészítem a kulcsaimat, hogy mára végleg bezárjam a feldíszített kínzókamrám. Ajtók, és termek mellett haladok el, ahol kísérteties árnyékok emlékeztetnek a reggeli napok nyüzsgő munkamenetére. Beállítom a riasztót, aztán a 3 záras ajtóra vetem rá magam. Többször is elgondolkoztam azon, hogy vajon milyen lenne tárva nyitva hagyni… Vajon másnapra mindent elvinnének?

Egy elégedett gonoszkodó mosollyal fordulok meg, és végre beleszippanthatok a kinti friss éjszakai levegőbe. Hideg van, de nem annyira hogy szarrá fagyjak… Élvezem ahogyan a sápadt hold fénye bevilágít egyenes hajszálaim között, amik megcsillannak a szemem előtt. Büszkén lépkedni kezdek mikor talpam valami puhára lép, és majdnem átesek rajta.
- Bassza meg! – kiáltok fel, mikor pár röpke perc után visszanyerem az egyensúlyom, és mérges pillantással nézek a sötétben hever valami felé. Még is mi a rohadt élet az!? … Várjunk… Az a valami lélegzik… Biztos valami részeg…!
Ha még reggel is itt lesz, komolyan mondom én ragadom nyakon…
Már éppen fújtatva hagynám ott, mikor az alak mozogni kezd és felnyög. Ez nem amolyan részegség miatt kifacsarodó fájdalmas nyögés… Megrántom a vállam. Végül is nem az én dolgom… Mégis mintha valamit motyogna… Nem tudok lépni… Még is mi a franc van velem!?
Visszalopózok hozzá, és nagyot szippantok a levegőből. Nincs alkohol szaga. Nem részeg… Akkor még is miért fekszik itt?

Bár semmi kedvem itt angyalkásat játszani megpöckölöm párszor az ujjaimmal, közben pedig kérdezgetni kezdem. Nem csinál semmi mást, csak nyög, én pedig hamar beleunok a játékba.
- Még egyszer utoljára… Ki a franc vagy te és miért vagy itt!? – csöppet sem kedves hangnememet egy érintéssel viszonozza. Belemarkol a karomba, és felhúzza magát az ölembe, majd rám néz. Az arcából csak halvány vonalakat tudok kivenni, ám amikor a szemei megcsillannak akaratlanul is megmarkolom az idegen derekát.
- Da…mi…en… - szája kinyílik, és erőtlenül suttogja a nevem, amit alig hallok, aztán úgy omlik össze karjaimban, mintha csak ez tartotta volna életben. A nevem… A nevemet mondta?! Jól hallottam?

Percekig pislogok a jeleneten, aztán amikor a holdfény arcára vetül, összerezzenek izmaim.
De hisz ez a valaki vérzik! Nyelek egy nagyot, és gyorsan a karjaimba veszem, aztán irány a kocsim. Franc gondolta, hogy ez a valaki ilyen állapotban van… Ennek kórházi segítség kell! De mégis miért jött ide az én munkahelyem elé? És miért keresett vajon!?
- Hé, akárki ki is vagy, kellj fel! – rázom meg óvatosan, mikor a motorháztetőre teszem pár percre. Semmi válasz, tök eszméletlen, csak a kabátomat markolja görcsösen magán kívül. Micsoda ragaszkodó típus…
Keresni kezdem a kulcsomat, aztán kinyitva a hátsó ajtókat, mint valami emberrablásnál tuszkolom be őt a hátsó ülésre…
Elnézem egy röpke másodpercig sötét alakját, majd inkább még is felültetem, nehogy megfulladjon a saját vérében... Ki tudja hol vérzik még…?

Bekötöm rá a biztonsági övet, aztán úgy pattanok be a volánhoz, mint valami kávéfüggő. Elindítom a kocsit, aztán úgy taposok a gázba, hogy attól félek eszméletlen útitársam kitöri a nyakát ültében.
Valahogy automatikusan a kórház felé veszem az irányt. Nem az ismeretlen jó léte izgat, hanem az hogy mit keresett ott a munkahelyem előtt. Valamit akart tőlem, valamit el akart mondani, amiről nekem tudnom kell. Tudni akarom… És addig nem nyugszok bele, amíg ki nem derítem!